BALGA TAMÁS.

Volt egyszer a világon egy szegény embernek egy gyermeke, és nem tudta az a szegény ember a gyermekét föltartani. Végre árvaságra maradt, és itt a falubeli jó öreg asszonyok tartogatták, vittek neki enni, és ő szépen fölnevelődött az öregasszonyok táplálása által, úgy annyira, hogy 9 vagy 10 esztendős lett. Már akkor hogy eszére jött, felgondolta magának, hogy oly fiatal legénynek szégyen már isten nevében élni, hanem jobb volna szolgálatot keresnie. Úgy annyira gondolkodott, hogy gondolkozása után el is indúlt hetedhét ország ellen bujdosni és szolgálatot keresni. Mén, mén, mőndegél az úton, egyszer előtalál útjában egy embert, a ki is elindult magának szolgálatot keresni. Mikor szépen összejöttek, a gyermek kérdi az embertől: hová megyen bátyám uram? és az ember így szólott hozzá: hát öcsém, te hová mégy? – Én is szolgálatot megyek keresni; gyere, megfogadlak én, mert sem fiam, sem leányom, egyéb, egy öreg apám van, és úgy leszünk mi hárman. – Az úton való menetelökben kérdé az ember: mit kivánsz hát öcsém, esztendőre? és az esztendő nem több most, csak három nap. Azt mondja a gyermek: nem bánom én, bátyám uram, akármennyit; elszolgálom én magát holtig is ha megtetszem, csak ennem és innom elég legyen. – Nosza azon útazásokból haza érnek. Mondja az édes anyjának az ember: no édes szülém, itt a gyerek, a kit én szolgának fogadtam. Felel neki az anyja: nem szolgát fogadtál, mert az neked utóbb is urad lesz. – Lehetetlen dolog az édes szülém, ily szegény gyermek hogy nekem uram lehetne valaha, holott ennek se apja se anyja, semmi nemzetsége nincs, mint egy fáról szakadt, csak úgy él a világon. – Nosza ottan mindjárt adnak neki enni és inni eleget; meg is evett annyit, hogy két három ember sem ett volna meg többet. Jól lakik a gyermek, mondja neki a gazda: eszel-e még többet? – Nem eszem már én többet, bátyám uram, mert igen nagyon jól laktam. – No ha jól laktál, gyere megmutatom a földet, ahol kapálsz és dolgozol ott magad. Kivezeti az ember a dologra, megmutatja neki a földbevetett kukoricát, hogy azt kapálgassa és munkálja; mikor megmutogatta, ott hagyta, s maga hazament. Ott kapálgat a gyermek magának, kapál annyit, hogy harminc vagy negyven ember sem dolgozhatott volna annyit; egy nap kimegy estve érte a gazda, hogy haza vigye, látta sok munkáját, s gondolá, ugyan sokat dolgozott az az egy ember. Mondja otthon az édes anyjának: édes anyám asszony, nem hinné kend azt, hogy ez a mi szolgánk oly jó dolgos volna, mert nem dicsekedésből mondom kedves szülémnek, hogy harminc negyven ember sem dolgozott volna annyit, mint ez maga. No tehát ilyformán nem hiába hogy sokat tud enni.

            Itten hogy a három nap egy esztendő volt, egymásután elmúlnak az esztendők, mondja neki a gazda: no öcsém, elmúlt az év, megmaradsz-e még, vagy pedig elmégy? – Nem megyek én bátyám uram, mert megmaradok magánál. – No öcsém, ha megmaradsz, én meg más évre is megtartalak; hanem mit kérsz, hogy utóbb valami neheztelésünk egymásra ne legyen a bérfizetés miatt. – Oh dehogy lesz édes gazd’uram, holott én magánál igen szeretek szolgálni, mert innom és ennem mindenkor bőven kijár. Azonnal megint megmarad a gyermek; lassanként elfolynak az ő napjai, mikből három tett egy esztendőt. Esztendő vége elérkezvén, megint mondja a gazda: itt az év vége, elmégy-e tőlem, vagy megmaradsz? – Amint mondám, édes gazd’uram, kivánok tovább is szolgálni magánál, ha tetszik mind gazd’uramnak, mind öreg anyámnak. – Itten mondja neki az öreg asszony: édes fiam, én szeretlek, meg nem gyülöltelek, és a fiam is szereti hogy tovább is kivánod szolgálni, azért hát csak mondd meg, mit kivánsz esztendőt által, mert mi sem kivánjuk ingyen való szolgálatodat; ha továbbra is megmaradsz, jó jutalmát kapod, mit meg is fogsz emlegetni. – Köszönöm igen szépen, édes szülém, magának énhozzám való jó akaratját; még megmaradok és szolgálok, mint eddigelé. – Itten megmarad még három napot azaz egy esztendőt; annak is közelget a vége. Mielőtt elérkezett volna, egyszer gondolja a gyermek: uram isten, talán jobb volna már nekem innen menni és másutt is próbálni, mert fiatal embernek annál jobb, minél többet próbál, tanul és lát. – Kimegy érte a gazda, haza mennek együtt kocsin, mondja neki a gazda: elmégy-e, vagy pedig megmaradsz? mondja neki a gyermek: majd megmondom estvére, ha előbb otthon jól lakom. – Mondja a gazda az édes anyjának: édes szülém, a mi béresünknek mintha nem volna kedve többé nálunk maradni, mert kérdezém, s azt felelte, majd megmondom, ha jól lakom; azért csak jól kell ám tartani, hogy semmi panasza ne legyen az éhség felől, mert az nagy szégyen lenne nekünk, ha házunktól éhen menne el. – No jól lakik a béres, mondja neki az öreg asszony: no, fiam, elmégy-e, vagy megmaradsz? – Már én, édes szülém, el fogok menni és többet is akarok próbálni. – No, fiam, ha elmégy, nem bánom, hanem mit kivánsz azon három esztendőbeli szolgálatodért? – Nem kivánok én, édes szülém, semmit sem, csak hogy jó élésem volt a házuknál; azért köszönöm jó akaratjokat, hogy engem mint árva fiút fölneveltek és tartottak, mintha maguk gyermeke lettem volna édes szüleimnek. – Erre az öreg asszony azt mondja neki: én sem fogom hiába kivánni eddig való szolgálatodat, hanem adok neked minden napra hét garast; azért, jó uram, mondja meg ezt egy szóval, hány? Hatvanhárom. Itten megadták neki a fizetését és egy bivalbőr nadrágot, evvel elmegyen a szegény legény hetedhét ország ellen. Magyarország kellőközepében, a mint megy az úton, erdőkön, hegyeken, mezőkön, már sehol semmit sem talált, sem falut sem várost, csak a nagy erdőséget; megunván magát a nagy utazásban, gondolja magában, talán jó volna egy keveset leülni a fa alá pihenni; azonnal meg is cselekedte. A mint leült, álom ereszkedett reá, és gondolá, hogy jó volna egy keveset lefeküdni, le is feküdt és gondolá magában míg el nem aludt, hogy jó volna talán azon az úton a melyen jött, visszafordulnia. Azon gondolkozásában elaludt, s azt álmodja, hogy a mely úton jött, vissza ne menjen, hanem csak menjen tovább, mert ha visszamegy, még a bivalbőr nadrágot is elveszti, hanem hogyha előre megy, jobbra fordúl a dolga; menjen keresztül azon a nagy erdőn, a mint pedig kiér belőle, balra ne forduljon, hanem menjen a jobb kéz felőli úton, ott meglát nem sokára egy nagy királyi rezidenciát, melyben szolgálatot fog találni magának, mert az ott levő királynak meghalt a parádés kocsisa, hát őt minden bizonynyal megfogadja.

            Elérvén azon rezidenciához, megállapodik egy keveset a silbak vagyis strázsa előtt, ott jár kel és vigyázolódik, mikép mehetne be a strázsától a királyi palotába. A strázsa jó szemmel tartá, hogy mit akar az ott, s gondolja magában, talán jó lenne megszólítani, mi szándéka volna annak a szegény legénynek: megszólítja tehát: mit akarsz itt földi? talán el akarsz valamit lopni, hogy úgy vigyázódol a palota előtt? Feleli ő: nem akarok biz én, katona uram, lopni, hanem azért jöttem, mert hallottam, hogy a felséges királynak cselédre volna szüksége; ha engem megfogadna, szivesen beállanék szolgálatába. – Én nem tudom, barátom, megfogad-e vagy sem, hanem eredj be hozzá, majd meghallod, mit mond. – Azonnal bemegy a strázsa engedelméből, megy az udvaron végig, meglátja az inas, mondja neki, hol jársz itt földi mint ismeretlen? – Ó tekintetes uram, hallám, hogy a királynak cselédre volna szüksége, tehát mondaná meg neki, fogadjon meg engem, híven szolgálnám, hahogy megtetszeném neki. Avval fölszalad az inas, mondja a királynak: felségednek nagy újságot mondok, ha meg nem haragudnék reám érette. – Micsoda lehetne az, inas? dehogy haragszom. – Nem egyéb, felséges király, hanem egy paraszt legény jött ide a palotaudvarba szolgálatot keresni, s azt mondá nekem, ahogy megszólítám, hogy szeretne felségednél szolgálni, mindenkor híven és alkalmasan viselné magát. Itten a király mondja: jöjjön fel. Fölmegy hozzá süveg levéve: mondja neki a felség: hát mit akarsz fiam, mit? – Nem egyebet felséges király, ha szükséges volna szolga, én ide szeretnék szegődni. Mondja neki a király: igenis, nekem szükséges volna a jó szolga, legkivált ha jó kocsis volna, mert a parádés kocsisom most két hónapja hogy meghalt, hát kocsisnak volna nekem egy ember szükséges; ha gondolod magadban, hogy jól tudnál a lóval bánni és kocsizni rajta, hát én megfogadnálak, és jó fizetést is adnék, mivel látom, derék egy fiatal szép ember vagy, illenél a hintóm eleire. Feleli neki a legény: felséges király, lóval csak keveset bántam, hanem azért reméllem, hogy majd csak elbánok vele, a mit nem sok idő múlva meg fogok felségednek is mutatni. Itten megfogadja a király, levezeti az istállóba és a többi kocsisokhoz, s mondja a legfeljebb való kocsisnak: no fogadtam egy új szolgát a parádés kocsis helyére; de még ő nem oly kitanúlt kocsis mint a többi, hanem te légy most a parádés kocsisom, s ennek az új szolgának adjátok a kezére a legroszabb vagyis legalábbvaló lovakat. Itten általadtak neki minden lóhoz való szerszámot, s az istállót is megmutogatták neki, hát ő mind fölgondolá, hogy nem bolondság itt lenni, mégis azért meg nem ijedett, fölvállalá, gondolta magában: nem soká leszek én legalábbvaló ember a palotánál és felséges király előtt, mert a mit tudok, rövid idő alatt kimutatom magamat az én felséges uram előtt, hogy minél hamarébb eleibe hághassak mindenféle alkalommal a többieknek. Meg is tette a mit gondolt. Minden estvére volt neki három szál gyertya kirendelve, de azt sem égette el, hanem mind megmaradt, s mégis az istállója csak oly világos volt éjjel, mint a többié nappal. De haragudt, ha valamely kocsis bement az istállójába, nehogy meglássák, hogy neki a gyertyája megmarad, azért elárulták volna a király előtt, hogy talán el akarja adni, azért gyűjti rakásra a gyertyát, a mi neki volt rendelve az istállóba. Hanem észrevette, hogy utána talán lesekednének, azért mindétig jól tudott magára vigyázni, hogy reá semmit észre nem vettek.

            Látja a király, hogy lovai, a mik legalábbvalók voltak, legjobbakká lettek, többet értek mint a legparádésabb lovai, azért nagyon szerette azon kocsisát; gondolta, hogy valami mesterséget is kell tudnia a lovakhoz, azért fogott ki minden kocsisán. Egyszer mondja a király a többi kocsisoknak: mi az ördögöt csináltok azon lovaknak, hogy úgy megvetkőztek? látjátok, ezek legroszabbak voltak, és most legjobbakká lettek; mi dolog lehet az köztetek? Azért is nem te leszesz mai napságtól fogva az én parádés kocsisom, hanem ez, kit most fogadtam. S parancsolja neki: hallod-e jó szolgám, te legkevesebb idő óta vagy udvaromnál, s mégis a magad jóviselete miatt annyira kedvembe tüntél, hogy más cselédeimet meghátráltattad s magadat előre hoztad; azért mai napságtól fogva te lészesz az én parádés kocsisom. Nohát jertek, szolgák, adjatok ennek által minden jószágot mi a parádés lovakhoz, hintókhoz tartozik. – Itten mindent átadtak neki; kinek volt nagyobb öröme, mint neki, hogy szegény legény létére oly nagy becsületet nyert a király előtt; de a többi kocsis annál inkább haragudt reá, hogy mindnyájokat ekként megelőzte. Itten mi történik a dologból? Nem egyéb semminél. Egyszer tehát a király ebéd felett gondolja magában, s mondja a feleségének: hallod-e társam, ki kellene már egyszer menni az új kocsissal, próbát tenni, mit tud, és hogy tud parádézni. – Én nem bánom, szivemnek szép szerelme, menjünk ki, majd meglátjuk hívségét s tudományát; ezt felelte a fölséges királyné a fölséges királynak. Itten a király mindjárt parancsolja az inasnak, menjen le a kocsishoz s mondja meg neki, hogy délután négy órára legnagyobb parádéban készen legyen a legjobb lovakkal és legszebb hintókkal. Ezeket mind megmondá neki az inas; mond a kocsis: jól van, régen tudom már. Itten az inas gondolá, hogy talán haragból beszél, felszalad a királyhoz, mondja neki: fölséges király, nagyon haragszik a kocsis, mert oly mérges szóval mondá, hogy régen tudja már azt. Felele a király: hadd haragudjék eb az anyja, majd megbékül a maga kenyerén. – Itten a kocsis mindeneket a legnagyobb frisseséggel elkészít legnagyobb parádéban; a király a palota ablakából szemléli, hogy készülődik a kocsis, kihúzza a hintót a szín alól az istálló eleibe, amint oda húzta, kiszedi a kerekeket, a hintót felfordítja, avval lefelé a kivel felfelé szokott lenni, a kerekeket úgy rakja a tetejébe mind a négyet. Itt a király látván mit csinál a kocsis, üzen a feleségének, jöjjön csak, nézze a kocsis gorombaságát. Oda megy a királyné, feleli a királynak: ó ember, csak hagyjuk reá, ő tudja mit csinál. A király is azt mondja: eb az anyja emberének, legyen úgy a mint ő akarja. Bemegy a kocsis az istállóba, fölvesz egy marok szénát a lovak elől, megtörölgeti vele mind a hatot, s ime, mind a hat lónak aranynyal volt a szőre, ezüsttel a farka és a serénye, gyémánttal a szeme. – Kivezeti a kocsis kettesét az istállóból, úgy ég a két lónak a szeme, mint a legvilágosabb gyertya; bemegy a többi négy lóért vissza, azokat is kivezeti, azok szinte olyanok voltak, mint a többi kettő. Befogja, de nem úgy mint a lovakat szokták a hintó eleibe fogni, hanem fejjel a hintó felé, farral pedig előre; csodálja a király, hogy mit csinál az az ember. Mikor már mindent elkészitett a kocsis, fölüzen az inastól, hogy jöjjön le a király ő felsége, ő már régen készen van. Lemegy a király, elneveti magát: ha ha ha, mit csinálsz te? sohasem láttam én úgy fogni hintóba lovakat. Mond a kocsis: ne féljen felséged semmit sem, én tudom, hogy mit csinálok. – Beül a király a hintóba feleségével együtt, fölül a kocsis a hintó tetejére, kétfelé csap a lovak mellett, s a lovak úgy megmennek hátra, jobban sem kell. Itten a király megörül az ő parádéjának, elment más városba parádézni; a kik csak látták, mind nagyon csodálták, mind nagyon szépnek tarták; a többi főrendű urak is örültek, hogy az ő királyuknak oly híres és tudományos kocsisa van. – Avval a más városból visszafordúlnak a palota felé, haza érkeznek, kijönnek a hintóból, megveregeti a király a kocsis vállát, belényúl a zsebébe, megajándékozza tíz ezer forinttal: emberséges ember vagy, fiam, mond, hol tanultad azt a mesterséget? igen okos és tudományos mestered volt, a ki arra tanított. Itten a kocsis elteszi a tizezer forintot, s feleli a királynak: alázatosan köszönöm fölségének hozzámvaló jóakaratát és szivességét. – Ne köszönd, fiam, mond a király, neked szántam azt, csak mindenkor jól viseld magad. – Itten a királyné is gondolja, hogy ha már a király megajándékozá tízezer forinttal, hát én már mivel ajándékozzam meg őtet? Már én pénzt nem adok neked, hanem jőj hozzám reggel 9 órakor, én is meg foglak ajándékozni. – Elmegy reggel a megmondott parancsolatra, bemegy az inas a királynéhoz, megmondja neki hogy parancsolt üdejére eljött a kocsis; mondja neki a királyné: jőjön be hozzá. Bemegy eleibe. No, fiam, eljöttél? – Igenis, eljöttem, feleli a kocsis, a fölséges királyné asszonynak parancsolatára. – No ha eljöttél, fiam, hát megajándékozlak téged három szál aranyhajjal, és a mely három szál aranyhaj mindenkor igazat fog neked jelenteni.

            Itten a király leányának igen nagy kedve volna kimenni parádézni, kéri a királyatyját engedné meg neki is kimenni a kocsissal hintóval sétálni, hogy ő is örvendezhetne azon új szokásban. A király szép kérésének engedett; elmentek s azonnal vissza is érkeztek, kérdi a király a leányától: no, édes leányom, hogy volt a mulatságod? – Felséges királyatyám, igen jó volt s tetszett is, hanem egyet mégis elfeledtem felséges királyatyámtól megkérdezni. Mond az atyja: de ugyan mit, édes leányom? – Nem egyebet, felséges atyám, hanem hogy mi legyen a mi kocsisunknak a neve? – Én, szerelmes leányom, magam sem tudom bizonyosan; tudom hogy Tamás, de micsoda Tamás, nem tudom. Feleli a leány: felséges atyám, ha meg nem neheztelne reám, én tudnék neki egy nevet adni az ő cselekedeteiért, mert a mint látom hogy bánik a jószággal, lehetne őt Balga Tamásnak hívni. Mond az atyja: nem érdemlené tőled, hogy annak hívd. – Itten ezek mind végbementek, következendőképen ez lett a dologból. Más nap reggel korán, midőn dolgát végezte volna, kimegy a kocsis az istálló eleibe, ott holmit eltisztogat; fölkel jókor a király leánya, kitekint a palota ablakán, reákiált a kocsisra neve szerint: Tamás! tekintget a kocsis két felé, nem lát senkit hogy kiabál, nem is gondolta volna hogy a király leánya légyen. Megint kiált a leány: Tamás! tekint kétfelé a kocsis, megint nem látott senkit; megint kiált a leány: Balga Tamás! tekint a kocsis fölfelé, elkáromkodja magát: ki vagy?… E szóra mindjárt megnehezedett a király leánya. Itten napról napra nől neki a hasa; meglátván a király, leánya szerencsétlenségét, elhívatja magához a feleségét, s mond: hallod-e asszony, mi a ménkő baja van a leányodnak, hogy mintha a hasa nőne? – Ó szegény ember! hízik, azért vastagszik. – Azonban sok szóbeszéd után mond az anya a leánynak: ugyan, kedves leányom, mi a bajod neked? holott mikor elsőben felöltözél azon ruhába, mit felséges atyád csináltatott, akkor kerek volt az alja, s most meg elől rövid, hátúl hosszú; mi az oka annak? Feleli a leány: ó felséges anyám, szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta, az a hiba abban. – Azért mondom, kedvesem, hogy királyatyád tőlem kérdést vett, hogy valami rosszat gondolna felőled, de én gondolatomban sem tudnám, kivel cselekedted volna azt. – Annyira, hogy napról napra nődögél a princeszné hasa, s egyszer elérkezik az üdő, hogy a princeszné vajudik és megszüli a gyermeket. Itten megüzenik a királynak, egyszersmind a királynénak is, hogy leányuk meggyermekezett volna; erre a király azt feleli: mondottam, ménkő teremtette, hogy így lesz a dolog; micsoda szégyen ez most az én királyi udvaromnak! Itten elmegy a leányhoz, gyermekfekvő ágyából letérdepölteti, két töltött pisztolt mellének szögez, hogy kitől való volna a gyermek, vallaná meg; de mivel a leány nem közlötte azt a dolgot soha senkivel sem, hát nem tudott senkire sem vallani. Itten a király összehivatja mind a tizenkét tanácsosát, hogy valahogy vennék ki a leánytól, kitől volna a gyermek. Mind előszámlálják a princeket és grófokat, de a leány akkor is azt mondja, hogy ő nem tudja; magában fogantatódott. Azt felelik a tanácsosok, hogy az lehetetlen dolog a mostani emberek között. Tartják ott a tanácsot három nap és három éjjel, még sem mehettek vele semmire. Egyszer kimegy a király a törvényházból, egy hitvány szolgálóleány eleibe áll s kérdezi: ugyan felséges király, mi dolog legyen az, hogy itten a tanácsbeli urak régen törvénykeznek? – Nem szükség azt neked tudni, mond a király. Azt feleli neki a leány vissza: hátha, felséges király, hamarébb tudnék én róla mondani mint a törvényes urak? – Avval bemegy a király a törvényházba s gráciát kér személyének, hogy engedjenek neki egyet szólni. Felelnek a törvényes urak: mindenkor lehet bátran szólani. – Nem egyebet szólok, mond a király, hanem most, hogy kün voltam, szolgálóm azt felelte, hogy ő azon dolognak hamarébb végére tudna járni. Itten a tanácsosok egymás szemébe tekintenek, megszégyenlették magokat orcapirulással, behivatják a leányt maguk eleibe. No mit akarsz mondani, édes leányom, felőle? – Felel a leány: nem egyebet törvényes urak, hanem egyébként meg nem tudják ki legyen a gyermek atyja, hanem csináltasson király ő felsége egy szál aranytulipánt, de ne legyen kinyílva, hanem csak bimbójában legyen, s tétesse a maga házában az asztal közepére, s tegyék mellé a kis gyermeket, adják a jobb kezébe, úgy hivassák öszve az egész udvarbeli férfi cselédeket egyenként, azok menjenek el az asztal előtt, s arra jól vigyázzanak, mikor a gyermek atyja fog menni, akkor a tulipán kinyílik és a gyermek atyja felé hajlik, akkor tudja meg a felséges király, ki legyen az atyja a kis gyermeknek.

            Itt a király mind öszvehivatta szavára az udvari népet, egymás után elpassziroztatja, hát meg sem mozdul a virág; legutoljára felhivatják a parádés kocsist, az elmegy az asztal mellett, hát a virág szépen kinyílik és felé hajlik. Akkor tudták meg, ki legyen a gyermek atyja. Azon a király igen megszomorodott s elszégyenlé magát, a tanácsosait is tüstént haza bocsátá, a leányát áristomba tétette maga itélete szerint, a kocsist pedig akasztófára itélteté, hogy délután négy órára fel is akasztatja. De hogy a kocsis azt észrevette, gondolá, jobb lesz odébb állani; összeszedé hát a jószágát, úgy hogy mindenét magához vette, s avval útnak eredt. Mikor a hátulsó kapun kimenne, megszólítja a strázsa, hová menne; ő is azt feleli nagy rövidséggel: hagyj békét barátom, az időm már kitelt. Azzal, hogy ő onnan elugorhatott, a király is későn gondolkozott, mert szolgája már akkor eltünt, nem tehetett neki. Ezért igen haragudt, s gondolá magában, hová tegye most már a leányát, mivel királyi udvarát úgy meggyalázta; jöjjön ide hat kőmives, kiknek mindjárt azt parancsolá, lyukajtsák ki bástyáját, hogy leányát oda befalazzák. Úgy is lett, a fülkét megcsinálták, s leányát berakták.

            Itt az elszökött kocsis már azt jól tudta, hogy a király leánya áristomban volna; azon gondolkozott, hogy szabadíthassa ki Gondolkozásában annyira utazott, hogy egy nagy erdőre talála, és a nagy erdőben egy házhoz ért, mely házban egy vén banya lakott. A hogy ő azt meglátta, mindjárt imígy szólt hozzá: isten jó napot, öreg anyám. – Hozott a szerencse, fiam Tamás; hol jársz itt, holott a te országotokból a madarak sem járnak itt? Azt mondja neki a Tamás: hej, édes öreg anyám, halál elől bujdosom. – Hogyhogy, fiam Tamás? – Úgy, hogy egy királynál voltam kocsis, s a leánya gyermeket is kapott tőlem, miért az atyja majd fölakasztatott; azért vettem útam ez idegen országba. Mondja az öreg asszony: ne félj Tamás semmit: adok majd én neked egy jó mesterséget, de úgy, ha jól megbecsülöd; s adott neki egy nagy kalapácsot. Ezzel, úgymond, a kőbástyákat elrontathatod. – Tamás pedig vette útját tovább; ballag, ballag, úgy annyira megyen a nagy erdőségben, hogy megint egy rosz házikóra bukkan; a melyben szintén egy öreg asszony lakott. Épen estvére vacsorakor jutott oda; benéz az ablakán s mond: jöjjön ki csak édes öreg anyám. Felel az öreg asszony kimennék, de nem tudom, ki vagy – Én vagyok, édes öreg anyám. – No hát köszönd is, hogy öreg anyádnak fogadtál, mert ha nem, hát mindjárt meghalnál, mondja neki az öreg asszony; jer be hát fiam, most én mondom neked; beszéld el nekem, hová akarsz menni. Felel Tamás: biz én öreg anyám, a halál ellen bujdosom – Hogy lehetne az? szép fiatal ember vagy te. Felele a kocsis: úgy hogy egy királynál voltam kocsis, s a leánya tőlem viselőssé lett, azért akasztófára itéltetett. Mondja az öreg asszony: csak hogy igéretének eleget nem tehete, ennekutána te fogsz neki parancsolni, de úgy, ha szómat fogadod; majd adok én neked most egy ajándékot, melynek oly ereje van, akár hegyen, akár völgyön vagy száraz helyeken, ha azt levágod, oly víz fog folyni a helyén, mintha Tisza vagy Duna folyna ottan. Meg is adta neki azon igéretét, egy szál aranyvesszőt, melynek az az ereje volt. A sok beszéd közt ott elestveledett, meg is maradt éjtszakára, reggel napfelköltekor elindúlt útjára. Menvén mendegélt az úton, annyira bújdosott, hogy megint egy házra talált; ott is egy öreg asszony lakozott, kinek egy hét fejű sárkány kutyája volt. Mihelyt a mi vándorunk oda érkezett, a kutya igen csúnyául elordítá magát, meghallja azt az öreg asszony, s elszólítván a kutyát, azonnal mondja neki: jere be, fiam, ki vagy? Felel neki a legény: vagyok szegény árva legény, a ki is már sok időtől fogva bújdosom. Mond az öreg asszony: fiam, már én minden bújdosásidat jól tudom, tudom azt is, hogy rajtam kivül már két asszonynál valál, s én vagyok a harmadik; s hogy az a kettő is adott neked jó mesterséget, én is adok ajándékúl egy kardot, mely kard mindenkor gondodat viseli, csak tudj neki parancsolni. Már azzal a három mesterséggel elélhetsz, s azon szeretődet is, a király leányát, kit a bástyába falaztak, kiszabadíthatod, s atyját a királyságról leszállíthatod, hanem úgy, hogy azon három szál arany hajnak ereje lesz a legnagyobb bizonyság, hogy a királynak meg kelletik halni, s te pedig úgy ülsz a királyi székbe. Itten feleli neki a legény: igen szépen köszönöm a maga tanácsadását énnekem; menjek-e még tovább ezen az úton, vagy pedig visszafordúljak? Azt feleli neki az öreg asszony: már fiam, tovább ne menj, hanem fordúlj vissza, s minél hamarább iparkodjál azon király palotájához, ki a leányát a kőbástyába rakatta, mert még ha most hamarjában oda mégy, hát elevenen kiszabadítod, kis gyermekével együtt; hanem csak siess hozzá, s mikor oda érsz, éjfél után mint egy óra tájban, mondd a kalapácsnak: nosza édes kalapácsom, eredj ezen palota napkeletről való bástyájának, úgy törd össze és hányd ki a fundamentomából, hogy reggelre porából se maradjon, és a kit ott találsz, egy megtagadott királyleányát, kis gyermekével együtt, azt utasítsd utánam, erre meg erre napkeletre, hogy én arra mentem, az ő szeretője Tamás; te is pedig elsiess ám utánam.

 
            Azzal a kalapács megfogadta a szavát, elment, úgy összetörte a bástyát, hogy reggelre porábúl sem maradt, és a princesznét is elevenen kiszabadítá kis gyermekével együtt; s megmondá neki, merre menjen napkeletnek. Azzal el is ment utána, és egy helyen a fa alatt meg is várta Tamás az ő szeretőjét. Kérdi tőle Tamás: ugyan szép szerelmem, sokat szenvedtél-e a bástyában berakatva? – Azon szóbeszéd közben, mi legyen az ő kis fiújoknak a neve, feleli neki a princeszné: édes szívem, nem egyéb, hanem Gondolat, mely bár még kicsiny, mégis meg tudta nekem jövendőlni, hogy ki fogsz minket a kőlyukból szabadítani. Itten már ők egymást megértették. Szépen megviradván, kitekint a király a palota ablakán, hát látja, hogy a bástya végkép el van rontva, összecsapja a két kezét: mi dolog lehet ez, hogy nekem valami ellenségem tudatlanságból támadott és ily nagy kárt okozott? Itten a király töri a fejét, ki lehetett volna az, a ki neki azt cselekedte, mindjárt elhivatja magához a jövendőmondóját, mondja meg, ki lehetett az. Feleli a jövendőmondó: felséges király, nem egyéb hanem a Tamás, a ki itt volt kocsis, s oly mestersége van neki, hogy felséges király egész erővel menjen reá, nem tud neki tenni, mert még utóbb ő fog felségének parancsolni. Itten a király nagyon gondolkozik, hogy lehetetlen dolog volna az egy oly szegény legénytől, mikor nekem van ezernyi ezer jó vitéz katonám, csak meg tudok neki felelni annyi emberemmel; hanem csak azt mondd meg nekem, hol és merre van, majd elmegyek utána, az egész ármádiámat utána uszítom, mégis végére járok rosz cselekedetiért. Ezzel a király az öszves ármádiát fegyverbe állítá, s utána indúlt egész erővel, úgy annyira, hogy már egyszer észrevette, hogy nem messze volna előtte. A Tamás is meglátta őt, s mondja feleségének: no szerelmem, jön az atyád egész erővel reánk; mit csináljunk most, megálljunk-e neki, vagy elbújunk előtte? Felel a kis gyermek: atyám, amely reménységem van magában, álljunk meg neki, ne féljünk tőle semmit. Itten már az egész ármádiája a királynak csakhogy el nem fogta őt; akkor Tamás levágja a földre az aranyszál vesszőt, úgy elhasadt a föld előtte, mint Magyarországon a Tiszának és Dunának a milyen a szélessége, és oly sebes víz folyt rajta, hogy semmi alkalmatossággal át nem mehettek rajta. Itten a király ugyan gondolkozik, mit csináljon most az ember ellen; gondolá magában, ágyúval majd agyon löveti, kicéloztatta ágyúit, lövöldöztet Tamás felé, de a Tamás semmit sem ijedett meg, hanem még inkább kiállt egy kis partocskára, melyre legjobban szolgált az ágyúk erős golyóbisa; minél jobban lőttek reá, ő még annál jobban iparkodott felkapkodni s a maga kezével a királynak viszahajingálni; úgy annyira hányta neki vissza a golyóbisokat, hogy az ezernyi ezer álló emberekből sokat leronta már. Itten a Tamás ugyan elfáradt, de mégis azt felelte, hogy csak meg nem szünik, míg tőle a király valami keveset nem függ. Már itt a király látja, hogy semmit sem tehet neki, s megállítá népét egy keveset pihenni; megpihennek a népek, de a Tamás is megpihent ám. Gondolja a király: még szerencsét próbál, pedig bár ne próbált volna, mert nagyon pórúl járt. Mert mihelyt elkezdék az ütközetet, mindjárt a Tamás is azt mondja a kardjának: no te édes kardom, eredj te erre a végére, itt fekszik a leghíresebb népe, vágd le úgyannyira, hogy csak kettőt hármat hagyj meg hírmondóúl a királynál; a királyt is bánthatnád, de annak hagyj békét – Itten a kard mind le is vagdalta A kalapácsot pedig más útra bocsátá, hogy kit ott talál, ő is mind agyon verje, egyet vagy kettőt hagyjon meg emlékezetnek a többieknek. Elment a kalapács a Tamás parancsolata szerint, ő is mind leverte. Ki volt oly szerencsés, mint a szegény Tamás. Mert mikor megjöttek az ő jószágai, nagy örömmel mondák: itt vagyunk, Tamás; kérdi a Tamás: úgy viseltétek-e magatokat amint nektek parancsolám? Felelnek: igenis úgy, amint uram parancsolta. Itten fölveszi a Tamás az aranyszál vesszőt a vízből, a víz azonnal elfut, a föld öszvemegy. Elmegy a Tamás az ő szerelmével a király felé, megfogja a királyt: no, felséged, kezemben az életed, te akartál nekem halálomra járni, de bezzeg, ki a vitéz, látod, hogy én vagyok. Ezen szavaira azt mondja a király: hallod-e jó fiam, hagyd meg életemet, mert nálam jobb vitéznek ismerlek el: engedd meg, hadd menjek még egyszer királyi palotámba. Itten a Tamás azt feleli neki: hallod-e barátom, azt a kevés időt én megengedhetem, de elsőben mégis a feleségemnél teszek kérdést. Azonban a király mégis fogságban marada, míg a vitéz Tamás feleségétől megtudá, megengedjünk-e életének vagy sem. Azt feleli a felesége: engedj meg jó társam atyámnak, mert kérlek. Mond a Tamás: megengednék neki édes szép szerelmem, de csak magadra hagyom: hogy a te rosz atyád három lelket akart ártatlanul elveszíteni, nem méltó az engedelemre; de ha érdemes reá, van még nekem három szál aranyhajam, a mely három szál aranyhaj, igaz jelentésű; azok majd megmutatják, érdemes lesz-e atyádnak életét meghagyni vagy nem. Leveszi a kalapját, ölébe teszi feleségének s mondja neki: szakítsd ki egyik szál aranyhajamat, ha abból csupa nyers vér cseppen ki egy csep, hát úgy megérdemli atyád a valóságos halált, s kiszakítja a felesége egy szál aranyhaját, megszorítja a végét, kicseppen belőle egy csep véres víz, s akkor mondja neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell halni. Erre megint az ő társa azt feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg neki; de a Tamás csak azt mondja, hogy jobb lesz őneki királynak lenni, mintsem egy rosz embert megtartson a világon. Megint leteszi fejét felesége ölébe: hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak tőlem az életét, mert meg nem engedhetek neki a roszaságaért; ha még nem hiszed, szakítsd ki megint egy szál aranyhajamat, ha abból két csep piros vér kicseppen, érdemes akkor atyád a halálra. Azonnal megint kiszakít egy aranyszál hajat, megszorítja a végét, akkor is kicseppen belőle két csep véres víz; mond a Tamás: látod, édes társam, hogy bizony megérdemli atyád a szomorú halált. Itten megint kéri a felesége: kérlek, édes rózsám, engedj a szavamnak, ne adj halált, kérlek, királyi atyámnak, nem cselekszi többet a mit velünk akart, mert én azt jól tudom, udvarához viszen, régi gráciájába még egyszer bevesz. Itt felel a Tamás: hallod-e angyalom, jobb volna-e neked szegénynek maradni, mintsem holtig királynénak lenni? De ha már annyiba telt is a te kérésed, mégis csak engedek egy kevés ideig; van ugyan még egy aranyhajam, csendesen öledbe hajtom a fejem, ne sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha még abból három csep piros vér cseppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni; azért hát ne sajnáld azt kiszakítani. Azonnal megfogja, azt is kiszakítja, végét megszorítja, kicseppent belőle három csep piros vér. Látod édes társam, hogy most ez mit jelent; három ártatlan vért el akart atyád büntelenül veszteni, ezek azt jelentik, meg kell halni. Itt mindjárt a Tamás a királyt megfogatta, kötözve haza is hozatá a palotához; itt a tanácsosok összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek, hogy megmaradhatna még az élete; de a tanácsosok már haragudtak reá, mivel hozzájok is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdé a Tamás: hallja a törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre kérdi ezt tőlünk kegyelmes felsége. – Nem egyébből kérdem, felelte a Tamás, hanem mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzá érkezém, királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő alatt szerencsétlen levék, szerencsétlenségem után házától eltávozám, bujdostam mint egy szegény árva a nagy búm miatt annyira, hogy bújdosásom után királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind el haza mentek, azt felelvén neki: úgy bánjék vele, a mint neki tetszik. Tetszett Tamásnak, a mit őneki szánt volt a király, hogy az akasztófán megszárítja; fel is akasztatá. Itt a király feleségét, ki a leánynak igaz szülőanyja volt, őt is lófarkára szánta, a mit nagyhamar meg is próbált, megkerültette vele háromszor a várost, mégis hogy a lófarkán egészen megmaradt, négyfelé vágatá, s kitette a város négy szegletére, s itt egy-egy sorra feliratá, hogy kiki tudhassa, mi végre volt oly csúfos halála királyné asszonynak.

            Mikor ezek elmúltak, tanácsosok jöttek, az új királyoknak így szépen tiszteletet tettek: éljen sok ideig ífju királyunk, azt kivánják neki az ország szolgái. Itt felel Tamás: lássátok, barátim, én szegény legény, szolgálni indúltam csak magam egyedűl, királyságra jutottam, látja minden ember; azért is köszönöm, a mit kivántok, azt visszakivánom. A ki nem hiszi, hogy én így nyertem fel a nagy becsületet, ne sajnáljon elmenni oda, a hol ez megtörtént.