Volt egyszer egy szegény ember, meg egy szegény asszony, mind a kettő
özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy lyánya, csakhogy az ember
lyánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél.
Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztó teknője. Azt mondja a
lyányának:
– Eredj át lyányom ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőlle egy dagasztó
teknőt, mig megdagasztunk benne.
Átment a lyány a szomszédba:
– Szomszédasszony, azért küldött édes apám uram, ne sajnáljon kend egy
dagasztó teknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne.
– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen
el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök.
Haza ment a lyány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a
szomszédasszony. Megdagasztottak hát nagy ügygyel-bajjal, be is fűtötték
a kemenczét, de már szénvonójuk nem volt a mivel a kemencze alj át
föltisztítsák. Azt mondja az ember a lyányának:
– Eredj át lyányom ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy
mindjárt vissza viszed.
Átment a lyány megint az özvegy asszonyhoz:
– Szomszéd asszony, azért küldött édes apám uram: ne sajnáljon kend egy
szénvonót adni, mig a kemencze alját föltisztítjuk.
– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen
el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is.
Haza ment a lyány, elmondta, hogy mit mondott a szomszéd asszony, nagy
nehezen elkészitették hát a kemenczét is, meg a tésztát is, csak be
kellett volna vetni, de nem volt vető lapátjuk. Azt mondja a szegény
ember a lyányának.
– Eredj át még egyszer lyányom ahoz az asszonyhoz, próbáld meg, ha adna
egy vető lapátot, mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt
semmi baja, nem eszszük mink meg, ebbe a nyomba vissza viszed.
Átment a lyány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van; mit izent
az apja, de az özvegy asszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem
adja:,,Mondd meg apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök
is, szénvonótok is, lapátotok is.’’
Haza ment a lyány, elmondta az özvegy asszony izenetét; szeget ütött ez
a szegény ember fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni,
lám akkor lenne dagasztó teknője is, szénvonója is, vető lapátja is; úgy
annyira gondolkozott ezen, hogy utoljára is a lett belőle, hogy elvette
az özvegy asszonyt. De bezzeg nem úgy ütött ki a dolog, a hogy azt a
szegény ember kigondolta, mert alig, hogy megesküdtek, az asszony lett
az úr a háznál, mindenből a parancsolt, férjem-uramnak pedig ajtó mögött
volt a helye. A szegény lyányt is mindig ütötte-verte az asszony, a maga
csúnyánál is csúnyább lyányát mindig cziczomázgatta, tejbe-vajba
fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is sajnálta. Nem állhatá a
lyány ezt a keserves életet, bement az apjához.
– No édes apám uram, én tovább nem leszek senki lába-kapczája, csak úgy
bánnak itt én velem, mint ha a szél hajított volna ide, el megyek
világtalan világra, majd csak találok valahol szolgálatot.
A szegény ember se’ nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizon neki
magának is jóformán kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés
becsülete van a háznál; elindult hát a lyány. Sütött neki a mostohája
hamu pogácsát:
– Legalább ne mondd, hogy nem sütöttem útravalót.
Ment mendegélt a szegény lyány, előtalált egy kis házat, abba bement,
mert el volt fáradva, de oda bent nem talált mást, csak egy kis fehér
macskát. Leült a lyány a patkára, elkezdte eszegetni a hamu pogácsát.
Oda megy hozzá a kis fehér cziczus:
– Nénikém, nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot!
Adott neki a lyány; a kis macska megette, aztán megint kért, mig a
pogácsa mind el nem fogyott, akkor felkuporodott a lyány ölébe, ott
fonogatott szép csendesen. Egyszer csak megzörgetik kivülről az ajtót:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Nyisd ki neki.
A lyány kinyitotta, bekullogott egy nagy csúnya ördög.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám rakj tüzet!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát rakd meg neki.
A lyány tüzet rakott.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyany mátkám főzz ételt.
– Jaj cziczuskam-miczuskám mit csináljak?!
– Hát főzz neki.
A lyány meg is főzött, ki is tálalt.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyer’ egyél.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát egyél vele.
A lyány jó izűt evett, mert éhes is volt.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát bontsd el neki.
A lyány elbontotta.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát feküdj mellé.
A lyány mellé feküdt.
– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe.
– Jaj cziczuskám-miczuskam mit csináljak?!
– Hát nyúlj bele.
A lyány bele nyúlt, a kezébe akadt valami, azt elkezdte húzni kifelé,
hát mi volt? Nem egyéb, mint temérdek sok arany-ezüst, de annyi, hogy
alig birta kihúzni a lyány.
Megint megszólalt az ördög:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a jobb fülembe.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?
– Hát nyúlj bele.
A lyány bele nyult, hát mit húzott ki? – tán nem is hinnék kendtek, ha
nem mondanám – nem egyebet, mint egy gyönyörű aranyos hintót, hat
czifra, sallangos paripával.
Ezeket az ördög mind a lyánynak adta, ez a sok aranyat-ezüstöt mind
felrakatta a hintóba, maga is beleült, avval haza hajtatott.
Otthon a háznép köz-káptalanságba esett, sehogy se’ tudta senki
elgondolni, hogy juthatott ehez a sok kincshez, a lyány meg nem mondta
senkinek, csak az apjának beszélte el, de annak is a szívére kötötte,
hogy tovább ne adja.
A csúnya lyánynak majd kifúrta az oldalát az irigység, hogy a mostoha
testvérje úgy meggazdagodott; utoljára úgyannyira gyötrődött, hogy nem
tudott otthon maradni, megmondta az anyjának, hogy ő is elmegy
szolgálatot keresni: ,,Lássa kend édes anyám, az a kutya csak három
napig volt oda, mégis hogy meggazdagodott, én is megpróbálom, hátha
nekem is szolgálna a szerencse.’’ Az anyja is helybenhagyta, hogy:,,A
bizon jó lesz,’’ – sütött is neki az útra pogácsát, de hej nem hamuból
ám! hanem olyan tiszta búzának a lisztjéből, a milyet a galamb hord
össze.
Elindult a lyány, ment-mendegélt, ez is elért ahoz a kis házhoz, be is
ment; hogy nem talált odabent senkit, leült a patkára ez is, várni a
gazdát. Csakhamar eszébe jutott, hogy neki pogácsája is van, elővette
hát, s elkezdte eszegetni. Oda ment hozzá a kis fehér macska.
– Nénikém-nénikém adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot.
De a lyány nem adott neki, a kis macska még egyszer kért, de a lyány
akkor se’ adott, hanem még kinevette:
– Oh szegény kis csipás szemű macska, ugyan miben tudnál te nekem
tanácsot adni, ilyen haszontalan létedre?
A szegény kis macska meghunyászkodott, félre ült a kuczikba, a lyány meg
a patkán eszegetett. A mint ott eszeget, a mint ott eszeget, egyszer
csak megzörgetik az ajtót:
– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!
Akkor már oda szaladt ám a lyány a kis macskához.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne ereszd be.
A lyány nem eresztette be, az ördög berúgta az ajtót, mikor bent volt,
megint elkiáltotta magát.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám főzz ételt!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne főzz neki.
A lyány nem főzött, az ördög nem szólt értte semmit, hanem csak mikor
maga meg is főzött, ki is tálalt, akkor szóllalt meg.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyere egyél!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne egyél vele.
A lyány nem evett, az ördög maga ette meg mind az ételt, azután megint
csak rákezdte a nótát:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne bontsd el.
A lyány nem bontotta el, hanem magának az ördögnek kellett megágyazni.
Meg is ágyazott, bele is feküdt, aztán megint rákezdte:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne feküdj mellé.
A lyány nem feküdt mellé, csak megállt az ágya fejénél, de az ördög
megint rákezdte:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe!
A lyány hogy látta, hogy az ördög idáig nem hogy bántotta volna, de még
egy rossz szót se szóllt hozzá, bátorságot vett magának, s rákiáltott
nagy mérgesen:
– Majd én abba a piszkos füledbe nyúlkálok!
Az ördög még erre se szólt semmit, szép csendesen belenyúlt maga a jobb
fülébe, kihúzott belőle egy vas hintót, meg négy tüzes paripát, a
hintónak alól egy katlanja volt, abba az ördög tüzet rakott, a lyányt
belezárta a hintóba; avval a négy lovat neki csapkodta, azok repültek,
mint a sárkány, a hintó mindég jobban jobban át tüzesedett, utoljára
olyan lett, mint a láng, a lyány izré-porrá égett benne.
A szép lyány meg otthon nagyon gazdag lett a sok kincsből, a mit az
ördög adott neki, nem sokára elvette egy gazdag úrfi, nem mondom meg,
gróf volt-e, vagy báró; herczeg-e, vagy királyfi? de bizonyosan
valamelyik a négy közül.
