Medve. Jó reggelt, farkas
koma!
Farkas. Nekem ugyan nem
jó; de azért fogadj isten!
M. Be szomorú vagy? tán
valami bajod van?
F. Hadd el; ne
boszants!... csak volt.
M. Tán éhes vagy? mert
oly csikasz a horpaszod: mint valami szúnyog kisasszonyé?
F. Az is, de más is.
M. De te véres is vagy!
tán valamelyik atyádfiával küzdöttél?
F. Azzal ám, csakhogy a
legerősebb, a leggonoszabb atyámfiával - az emberrel volt bajom.
M. Hacsak ember!
F. Hacsak ember?... de
koma, nincs annál erősebb állat!... De halld a historiát, aztán beszélj. Igen
megéheztem, pedig te is tudhatod, hogy a gyenge malacz-, bárány-pecsenyét igen
szeretem. Ezért bekullogtam a faluba, de most az egyszer torkomra forrt; mert
rokonom a kutya fellázadt ellenem, s gazdájának elárult; ugatni, csaholni
kezdett. Kiugrik erre az ember s fényes farkával, mit ők baltának neveznek,
ugyancsak elpáholt, helybehagyott, hogy az irhámat alig tudtam tovább czipelni.
M. Mondtam a mit mondtam,
s most is azt mondom: hacsak egy ember!
F. De koma, én is mondtam
a mit mondtam s most is azt mondom; nincs annál erősebb állat!
M. Nézd koma, így tépném
össze, mint ezt a galagonyabokrot. - Ezzel a medve nagy mérgesen tövestül
együtt kirántott egy galagonyabokrot s mint a kenderszálat, pozdorjává,
diribra-darabra törte.
F. Könnyű neked itt
vitézkedni, a hol senki sincsen.
M. Ott is maczkó leszek én
a talpamon, legyőzöm az embert.
F. Nem hiszem.
M. Nem?
F. Nem!
M. Hát fogadjunk.
F. Mibe?
M. Egy kövér nyúlba.
F. Nem bánom.
M. Itt a bocskom!
F. Itt a talpam!
Fogadtak abba, hogy a medve
mindig legyőz egy embert, s ezt a farkas tagadta. E fogadás következtében lesbe
álltak; az ország-út mentében egy bokor megé elbújtak.
Csak várnak, csak várnak,
egyszer arra jön egy gyermek.
M. Ember-e ez?
F. Nem.
M. Hát micsoda?
F. Ez csak lesz.
Csak várnak, csak várnak,
egyszer arra jön egy vén koldús.
M. Ember-e ez?
F. Nem.
M. Hát micsoda?
F. Ez csak volt.
Csak várnak, csak várnak,
egyszer arra jön egy fehér személy.
M. Ember-e ez?
F. Nem.
M. Hát micsoda?
F. Ez csak
asszonyi-állat.
Csak várnak, csak várnak,
egyszer arra jön egy lovas huszár.
M. Ember-e ez?
F. Ez már talpig ember!
Most a medve kiűlt a töltés[1]
kellőközepére s elállta a huszár útját. A farkas pedig csak a bokorban maradt,
onnan nézte az egész dolgot.
Meglátja a huszár a furcsa
út-levél vizitálót, elkáronkodta magát, megtőltötte pisztolyait s kétszer
rálőtt. Mind a két lövés talált, mert a maczkó kissé megrázkódott, de azért fel
se’ vette, csak ott maradt elébi helyén.
A huszár se vette tréfára a
dolgot, kirántván fényes kardját, a meztelen fegyverrel beretválgatni kezdé az
útlevél vizitálót, - természetesen saját omló vére volt a meleg, a forró
szappanléh.
De a medve sem állhatta sokáig a
dicsőséget, hanem ízibe hátat forditott. Bezzeg nem gondolt a fogadással s nem
nézte, hogy hol mély az árok hol nem, hanem illa berek nád a kert,
tüskön-bokron keresztül a vadon erdőbe menekült!
A huszár nem űzhette tovább,
mert nagy pecsétü levelet vitt: így a maczkó megmenekült a kész haláltól.
Egy hét múlva, a medve eddig
betegen feküdt, - találkozik farkas komájával s a következő beszédet váltották
egymással:
F. No koma, megnyertem a
fogadást!
M. Meg bíz azt; megkapod
a kövér nyúlat.
F. De már most csak
elhiszed, hogy az ember a legerősebb állat?
M. Vagy akarom, vagy nem,
el kell hinnem! Hanem soha világ éltemben nem láttam én oly fura állatot, mint
az az ember; mikor két lábra állva feléje mentem, már vagy harmincz lépésről,
mint a vadmacska a szemem közé köpött, még pedig úgy, hogy még a bőröm is
borsodzott tőle. De ez még hagyján lett volna! de mikor hátulról kihúzta fényes
nyelvét; mikor ezzel nyalogatott, pofozgatott: teremtútse, ki nem tudtam állni,
hanem hátat forditottam!