Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s
ennek egy felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag,
mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel szerzett
kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még ennél is
szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér légyczomb, kenyérmorzsa
és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke, meg egy kétszáz szemes hálója,
pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja, éhen kórász.
Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek
annyi gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba,
nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött hozzá: a
csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy gyermeket adsz;
különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s rádásul sírás-pityergés
legyen a fűszerszámod.
Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem
adott csak akkorkát sem, mint a kisújjam!
A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér
nem volt, csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós
lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn
hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.
Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani,
szürkülni kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még
annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is kihúzta -
pufra.
- Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó!
ha nem lesz: az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami,
érzi a kezem!
Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy
gömbölyű, kerek követ huzott ki a vizből.
- Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik
meg!... A szegénynek még a szerencséje is szegény!... Ezzel a kerek követ a víz
kellőközepébe bevetette.
Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a
káva, húzza nagy vigyázva s újra benne a kerek kő!
- Hacsak kő! minek az nekem?!.. én istenem hát már én csak
követ halászok?! Biz isten, szót se’ szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna,
mely a követ is megemésztené!... Ezzel a kerek követ újra behajította a víz
kellőközepébe.
A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét
benne a kerek kő!
- Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem
csalfa játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez
nekem?... ha kenyérré válna!... Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de csak
úgy a víz szélére.
Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg
már el is fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába
tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére folyik.
De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki, visszafordult, a kerek
követ magához vette, mondván: jól lesz a gyermekeimnek kenyér helyett játszani.
Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s
kérdezték tőle, hogy mit hozott... nem hozott e vásárfiát?
- Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. - Itt van,
játszatok vele s hentergessétek a ház földjén.
A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt
le; de a gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.
A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége
pedig a legkisebb gyermekkel a vaczkon.
A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a
követ. Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz,
úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap sütött
volna, - pedig még csak reggeli három óra volt.
Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény.
Mi dolog az? se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a
viskója!?
- Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik,
mint sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag,
vagy még ennél is jobban!
- Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig
hallottam, hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy
mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?
- Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden
bolond házában akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni,
mert annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány tőle.
Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a
kerek követ az apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz,
fához, falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig
az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy kapczába,
hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a fényétől.
Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:
- No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre
zsugorgatsz, hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ
ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. - S vigy el magaddal egy tálacskát,
talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta gyermekeknek lesz
miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.
A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment
a királyhoz. Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:
- Adjon isten jó napot fölségednek!
- Fogadj isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?
- Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a
dombtetőn lakik s halászattal keresi kenyerét.
- Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak
sincs? De azért kedves az előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj
be az én királyi hajlékomba.
Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a
kendőt s leteszi az aranyasztalra a kerek követ.
A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a
kerek kő, olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a
királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.
- Hol vetted ezt, szegény asszony?
- Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a
vízbe, háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt
neki az isten adta.
- No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot
megtartom magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.
- Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy,
mintha keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).
- Ha kevés, adok 2000-et?
- Űhm, kétezer forint!
- Ha ez is kevés, adok 3000 forintot.
- Űhm, 3000 forint!
- Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s
az egyiket tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig
rézpénzzel. A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele
adta aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még
rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a szekerébe s
azon küldte haza a három zsák pénzt.
Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak
párját kellett volna keresni!
- No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt
már megis kellene mérni, hogy valjon hány véka?
- Megám! de nincs vékánk!
- Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak ad egy üres
vékát; csak lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle
bátyánktól egy vékát.
Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy
üres vékát.
- Vékát?!... pattant fel a fösvény bátya, vékát... ki
hallott ilyent, üres vékát!... Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon
kezdve, sorba meg nem mérne! Nem jól hallottad te azt!
- De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát
mondtak.
- Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj
haza s kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?
A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a
szüléinek, hogy mit üzent a bátya.
- No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az
a jó isten kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj
te Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.
Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy
malaczkergető-ostort, melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén
fonogatott, ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az
ördög, bolondul cselekedett.
- Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon
egy üres vékát, mert pénzt mérünk.
- Pé... pé... pé... pénzt! adok fiacskám, adok. Hány
kell?... im, ki nem látom mondani...!
- Csak egy.
- Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a
zsidónak: úgy majd lesz ne mulass!
Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz
véka volt kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte
haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.
Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött,
már a nyomába kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár
volna kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.
- Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes
kedves” volt, pedig azelőtt még öcsém se’).
- Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni
a tűz-lóczára a patka mellé. - Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’ láttuk!?
- Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a
gyermekedtől hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?
A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt
semmit, csak merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj
rosz bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!...
- Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis
minden a tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha
megmondod is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.
- Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a
királynak pedig annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még
enni sem lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt
mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el: én
tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis macskát pedig
tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az neki s örömében még
a helyemet se’ találta; - a királyné pedig ép a kötényével törölte le a port az
aranylóczáról, odaültetett maga mellé s kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy
van? S aztán a király tíz véka pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya,
itt van a kamrában, jőjön nézze meg.
- Sose’ fáraszd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az
isten áldjon meg, haza megyek!
- Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!
- Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek
olyan nagyon, - fillentett a jóféle bátya.
A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után
kajdászott. Hogy az előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként
jutott halász-öcscse a temérdek kincshez, - s aztán kettecskén szépen kifőzték,
hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s ezért a
király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a macskákat, de
még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden milyen jó ára van a
macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt adott neki; vékabuza,
zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és tonnapálinka vándorolt el
egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra beszerezték a három zsák macskát, kamra,
padlás, pincze és verem, de minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!
Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra,
befogja jó négy lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni,
hogy ez a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást
vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek az
egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn oly iszonyatos
zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer
mégis elértek a rezidencziába.
- No Jancsi - mondja a gazdag ember - te maradj itt a
kocsinál, hogy valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt
az ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel
köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:
- Adjon isten jó napot fölségednek!
- Fogadj isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?
- Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be,
mivel nem tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy
máshová?
- Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?
- Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb
s aranynyal és ezüsttel fizet érte.
- Ugyan mi lehet az, gazdag ember?
- Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám,
tudom hogy még a szavamat is megaranyoztatná.
- Node, mégis, ugyan mi lehet az?
- Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a
mit az öcsém hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?
- Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal
kereste kenyerét.
- Igen, igen! de még én annál többet hoztam!
- Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a
feleségemet, a dámákat és az urfiakat.
Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a
fehér házba, a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak
alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.
Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három
zsákot s kizudítja a pádimentomra a sok macskát.
Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba
voltak: elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan
pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az
aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s ott
mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat, csészéseket s
tudja isten még mit nem!
A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott
- mert egy macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s
fehér selyem ruháján végig folyt. - A kis királyfiak pedig torkaszakadtukból
visítani kezdtek.
Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész
rezidencziát elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt,
összetörtek; alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.
A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák,
ki bottal, ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a
melyik azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.
János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se
eleven nem volt, csakúgy állt ott, mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát
tett a tűzre s ezért kikap. De mint a gyermek is megugrik a verés elől, hogyha
szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú, vesd el magad!
szépen elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga
falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven:
„macska-kereskedőnek” nevezték. Egyszer a macska-kereskedőnek holthirét hozták,
hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem sokára a
felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az isten őket gyermekkel nem
áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg: mindenét a halász örökölte; de lett
is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának a királynak is csak egy kanpoltrával
volt több pénze.