Volt egyszer egy király s ennek egy tuczet gyermeke, ép
tizenkettő. Egyik szebb volt mint a másik, csak a legkisebb rítt ki a többi
közül, csak ez látszott gyenge fakadásnak, mintha élte gyökerén valami féreg
rágott volna, - s mivelhogy a patkán a hamuban szeretett sütkérezni: ezért
Hamupipőkének nevezték.
Mikor a királyfiak azt a kort elérték, hogy házasodni lehet:
elindultak országvilágszerte azon szándékkal, hogy mindaddig mennek, mig olyan
törzsre nem találnak, melynek, mint az övéknek, épen 12 hajtása nem lesz;
tizenkét virágszál, tizenkét szép leány.
De a Hamupipőkét otthon hagyták; nehogy még csúnyát lássanak
vele; nehogy még feleséget se kapjanak, hogyha megtudják, hogy ez is az ő édes
testvérök.
Hogy a 11 testvér a szebbnél szebb aranyos szőrű paripákon
elvágtatott, hogy a Hamupipőkét otthon hagyták makkot sütni: ez sirva-riva
kibandukolt a város végére. A város végén egy vén koldús már 77 esztendő óta
mindig ott üldögélt, ki az arra járó-kelőktől alamizsnát kért. Hogy a királyfi
elténfergett a vén koldús mellett, adott neki alamizsnát kérés nélkül, de elébb
köszönt neki, mondván:
- Adjon isten jó napot szegény koldús!
- Fogadj isten királyfi!.. Jótét helyébe jót várj; azért
mondd meg csak nekem, mért sírsz, mért rísz, mért folyik a te két szemed könye?
- Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 11 testvérem
országvilágszerte házasodni ment, engem pedig világcsúfjául itthon hagytak;
mert attól tartottak, hogyha engem is elvisznek, még feleséget sem kapnak.
- Hahó, királyfi! mondja a vén koldús, nem baj az, csak
szerencse! Menj ki csak a te királyi atyád számnélküli ménesébe, vigy magaddal
egy lapoczka zsarátnokot s tedd le a ménes kellőközepébe. - Majd kiválik a
többi közül egy rongyos csikó, majd felszíja az a tűzabrakot egy szippantásra;
te pedig aztán fogd meg azt a rongyos csikót üstökénél fogva, húzz a fejébe
kötőféket s vezesd ki a városból. A többi aztán majd magától következik.
A királyfi szépen megköszönte az adott tanácsot s úgy tett,
miként a koldús mondta.
Kiment uraatyja számnélküli ménese közé, annak kellőközepén
letette a tűzabrakot, s ime! a legroszabb csikó kiválik a ménesből - a többi
mind elszaladt - s hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult a világ bele, egy
szippantásra felszítta a tűzabrakot. A királyfi pedig üstökön ragadta,
kötőféket huzott a fejébe s kihuzta a ménes közül.
Alighogy kiértek a ménesből, egyszer csak megrázkodik a
rongyos csikó s olyan széltől fogantatott, hat lábú tátosparipa lett belőle,
hogy csak párját kellett volna keresni. Itt, megszólal a tátosló s azt mondja a
gazdájának:
- No édes gazdám! eddig te húztál engem, ezután majd én
viszlek téged! Már hét mérföldre vannak tőlünk azok a te jóféle bátyáid, de ha
egyet ugrom, kettőt szököm, még el is hagyjuk, ha akarjuk. Hanem még azt is
akarom mondani: itt meg itt van egy királyné, ki a boszorkányok seregében
szolgál s ennek van 13 leánya. A világ csak tizenkettőről tud valamit, a tizenharmadikról
pedig, mert közbe légyen mondva, ez a legszebb, senki semmit. Vagy akartok
odamenni, vagy nem, mégis mindnyájan oda értek, mert, mintha a kerek föld
minden útja ide vezetne, a vén banya ördögi mesterséggel mind a 11 bátyádat
magához gyűjti; de ez nem tesz semmit, csak te kis gazdám arra ügyelj, hogy én
valahányszor egyet topantok a hídlásra, te mindannyiszor kijőjj hozzám;
különben könnyen ott hagyhatjátok a fogatok fehérét.
Hogy a tátosló befejezte a mondókáját, felszállt a levegőbe,
egyet ugrott, kettőt szökött s mindjárt a vén banya vára előtt termett, hova
már a vén boszorkány a 11 királyfit e széles világból mind odagyüjtötte; csak
akkor csudálkoztak el a királyfiak, mikor igy egy rakáson látták egymást.
Legutoljára érkezett meg a Hamupipőke; de most már nem a hamuba ülő, tűznél
sütkérező Hamupipőke, hanem széles e világon a legszebb királyfi, ki tündérek
királyának is beillett volna, még ott is megérdemelte volna, hogy az első
székbe üljön.
Hogy a vén banya várában még messziről meglátták jőni az
ékes királyfit, a 12 királykisasszony, a 11 gavallér kiséretében, eleibe ment,
fogadják nagy parádéval, hajlongnak előtte s mindjárt az első székbe ültették.
Az ebéd már javában folyt, midőn a tátosló egyet rugott.
Hogy meghallotta a Hamupipőke, azonnal letette a kanalat s étlen-szomjan kiment
az ólba.
- Mi bajod van kedves lovam? kérdi a tátosparipától a
Hamupipőke.
- Nekem semmi, csak nektek ne legyen. Nem hallod-e, hogy a
vén boszorkány a nagy kést köszörüli? nektek feni azt! De, mint a szóbeszéd
tartja: a ki másnak vermet ás, maga esik bele: ez történik a vén banyával is;
mert ő nektek, tizenkét királyfiaknak ásta a vermet, de tizenkét szép leánya
esik bele, csak a tanácsomra hallgassatok. Tanácsom veleje pedig im ide megy
ki: majd mikor a lefekvés ideje eljön, úgy a 12 szép leány számára, mint nektek
12 királyfiaknak, egy szobában vetnek ágyat; az egyik oldalon, még pedig a
balon feküsztök ti, a másik oldalon, még pedig a jobbon feküsznek a vén
boszorkány leányai. Mikor a kakas harmadszor kukorékul, már akkor talpon légy s
tizenegy testvéredet szintén költsd fel. Költsd fel pedig azért, hogy ki-ki
vegyen egy-egy leányt a karjára s szép csendesen aztán a maga ágyába fektesse;
ti pedig a leányok ágyába döljetek le. Attól ne tartsatok, hogy a leányok
fölébrednek, mert álomporos bort ittak. Azért ittak pedig álomporos bort, hogy
egyetlenegy se ébredjen fel akkor, mikor édes anyjuk, mint a farkas a
bárányakolban, szép csendesen, lábújjhegyen bekullog a hálószobába azon
szándokkal, hogy mindnyájatok nyakát leszelje. Igy aztán a vén banya ki lesz
játszva, mert tulajdon édes leányai nyakait vágja el a tiétek helyett. Mikor
aztán a vén banya nyugodalomra bocsátotta bünös testét és elaludt: ti, izibe
keljetek föl, öltözködjetek fel, szép csendesen, egyenkint sompolyogjatok ki, s
üljetek fel az udvaron reátok váró paripákra, melyeket én azalatt fölnyergelek.
Aztán illa berek, nád a kert, búcsút veszünk a kapufélfától s itt hagyjuk ő
kelmét, a vén banyát a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.
Ugyis történt. - Mikor a kakas harmadszor kukorikolt: már a
Hamupipőke talpon volt s mind a 11 testvérét felköltögette, kik aztán egy-egy
leányt karjaikra vevén, lefektették őket a bal-, magok pedig a jobb oldalra
döltek le. Itt, jön a vén banya a nagy késsel, kullog mint a farkas s uramfia!
mind a tizenkét leánya fejét sorba leszeli, mondván:
- Hej, kigyó-béka egyen meg! varjú-holló hizzon rajtatok!
halál legyen a menyasszonyotok, nem az én szép leányaim! Aztán a mint
besompolygott, ugy ki is kullogott, lefeküdt s elaludt.
Mikor a vén banyát elnyomta a buzgóság: elaludt, már a
tizenkét királyfi talpon volt, kik fölkapván a fölnyergelt paripákra, búcsút
vettek a kapufélfától.
Itt lelkem teremtette! a vén banya ugy hajnalfelé bemegyen a
hálószobába, hogy ki-ki vigye el a vőlegényét s im! vérbe-fagyba ott találja 12
szép leányát, a halálnak eljegyezve. Imhogy sóbálványnyá nem változott
ijedtében, imhogy a guta meg nem ütötte! De a vén banya sem rest, megnyergeli
az azsagot, ráül mint valami paripára s utána a tizenkét királyfinak! De ezek
már ekkor árkon-bokron túl voltak, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel
is, legalább egy bakaraszttal.
S ezer volt a szerencséjök, hogy egy bakaraszttal
megelőzhették a vén banyát, mert ha ezer lelkök lett volna is, mégis gonoszul
vesztek volna.
A vén banya birodalma határáról im ezt kiáltotta a
Hamupipőke után:
- No várj, te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12
leányomtól, de még háromszor jösz el hozzám, tudom, hogy megkeserülöd! s ezzel
hazament.
Hogy nem lett a házasság idős: a 11 testvér hazafelé
forditotta a kantárszárat, a Hamupipőke pedig oda sem hederített a bajnak s
ment a maga utján.
Csak megyen, csak megyen, egyszer megszólal a tátosló,
mondván:
- Hallod-e, kedves gazdám!
- Mit parancsolsz édes lovam?
- Nem egyebet, mint azt, hogy most megyünk keresztül a vén
banya birodalmán, azért sehol, de sehol se tekints le a földre, hanem mindig
csak a fülem közül nézz el.
Csak mennek, csak mennek, egy darabig, csak megállta a
Hamupipőke, hogy nem nézett le a földre, de mégis letekintett s meglát ott egy
aranypatkót.
- Ejnye, be szép aranypatkót látok! fölvegyük-e, vagy ott
hagyjuk?
- Ugy-e megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj,
ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették az aranypatkót.
Csak mennek, csak mennek, egyszer hogy, hogy nem, ujra
letekintett a Hamupipőke, s meglát a földön egy aranykacsatollat.
- Ejnye, be szép aranykacsatollat látok! fölvegyük-e, vagy
ott hagyjuk?
- Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már ha
fölveszszük is baj, ha nem veszszük is baj, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették az aranykacsatollat.
Csak mennek, csak mennek, egyszer a királyfi, hogy, hogy
nem, ujra letekintett s meglát a földön egy aranyhajszálat.
- Ejnye, be szép aranyhajszálat látok! fölvegyük-e, vagy ott
hagyjuk?
- Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj,
ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették az aranyhajszálat is. Igy már volt a királyfinak:
aranypatkója, aranykacsatolla és aranyhajszála. Mind a hármat jól eltette a
kebelébe.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
óperencziás tengeren is túl, egyszer utjok mégis véget ért. Véget ért pedig a
napnyugoti király birodalmában, még ott is a kellőközepében egy tengernyi nagy
város előtt, melyben ép annyi torony volt, a hány nap van egy esztendőben.
Mondom, hogy ideértek, a város végén leszállt a tátosló a földre, megrázkodván,
ismét oly rosz csikó lett belőle, melyen két lat húst még késhegygyel sem
lehetett volna csípni, s aztán azt mondja a gazdájának:
- Hallod-e, kedves gazdám!
- Mit parancsolsz, édes lovam?
- Nem egyebet, mint azt, hogy itt vagyunk már, a hová régóta
igyekeztünk. Ebben a tengernyi városban lakik a napnyugoti király, keresd fel
őt s kérdezd meg tőle, hogy nincs-e nála valami szolgálat. Majd megfogad ő
téged igás lovak kocsisának, te pedig szegődj be hozzá, de én rólam se
felejtkezzél el, ha mindjárt a béredből kellene is leengedni.
Ugyis lett. - A királyfi beszegődött a napnyugoti királyhoz
igáslovak kocsisának.
Itt, mi kerül a dologból, mi nem, két hét alatt az
igáslovakat ugy meghizlalta, hogy még a hintóslovak se voltak különbek; pedig
nem mult el oly istenadta nap egy is, hogy a korcsmában ne hegedűltette volna
magát; pedig az abrakot fényes nappal, mindenki szeme láttára ide hordta; pedig
lóvakarót, kefét és törlőruhát senki, de senki sem látott a kezében; egész nap
dinomdánom, a lovaknak felebotját sem hajtotta. Ez nagy szeget ütött a többi
kocsis fejébe, ezért szüntelen árulkodtak a király előtt, hogy ilyen részeges,
olyan részeges az igáslovak kocsisa; hogy szüntelen a korcsmában hegedülteti
magát; - de a király mindezekre csak azt felelte: „Hogy bánja is ő akármit cselekszik
az igáslovak kocsisa, csak a lovak legyenek jóhúsban; azok pedig jobb húsban
vannak mint a hintóslovak, mert ugyan rugják a hámfát; azért azt rendelem: mai
napságtól fogva az igáslovak lesznek a hintóslovak, a hintóslovak pedig az
igáslovak. Ha tetszik ti is cselekedhettek igy, csakhogy aztán hiba ne legyen a
rétes körül!”
A hintóslovak kocsisainak se kellett több, vérszemet kaptak
és a szülést ők is a korcsmába kezdték hordani; de biz itt máskép ütött ki a
dolog, mert a hintóslovak lesoványkodtak, s mint mondám, ezek lettek az
igáslovak. Ezért a kocsisok igen igen haragudtak a hintóslovak kocsisára, már
mint a mi Hamupipőkénkre s ha lehetett volna, még egy kanál vizbe is elölték
volna; ezért őt szüntelen szemmel tartották s reá éjjel-nappal vigyáztak.
Igy történt egyszer, hogy egy igás kocsis megleste, hogy mit
cselekszik a mi Hamupipőkénk. Benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy a zabos
hambárra egy aranyhajszál van kitéve, melynek a fénye oly nagy volt, mintha az
a tündöklő nap sütött volna... Ahá! gondolta magában, hát ezért nem kell a
gyertya, ezért vándorol annak az ára a korcsmába! Ennek se kellett több, másnap
reggel beállitott a király elébe s bemondta neki, hogy a hintóslovak kocsisának
ilyen, meg ilyen aranyhajszála van, mely mint milliom gyertya, vagy mint maga
ama tündöklő nap, oly fénynyel ég.
A királynak se kellett több, rögtön hivatja a parádéslovak
kocsisát. - Hintóslovak kocsisa állj elő!
Előáll a parádéslovak kocsisa, s a király szép szóval im ezt
kérdi tőle:
- Hát fiam azt hallottam, hogy neked ilyen, meg ilyen
aranyhajszálad van, mely ugy fénylik, mint ama tündöklő nap?
- Mi türés-tagadás felséges uram, nekem igen is van egy
olyan aranyhajszálam, melyet jártomban-keltemben itt meg itt találtam.
- No fiam, ha van, kocsist az nem illet meg, azért add elő.
- Ha már olyan nagyon fartat felséged, hát im itt van. Azzal
a Hamupipőke kiveszi a kebeléből az aranyhajszálat s odaadta a királynak.
A király a kezébe veszi az aranyhajszálat, csak nézi, csak
nézi, hol a hosszát méri az öléhez, hol tündöklő szinére tekint, gondolván
magában, hogy valjon milyen lehet ennek a viselője, ékes hordozója, ha már egy
szál haja is ilyen szép!... Az az egy szál aranyhaj egészen megbabonázta,
egészen megigézte, de még az eszét is majd elvette; ugyannyira, hogy annak ékes
viselője iránt erős szerelemre gerjedt s tüstént kihajtott a szivéből a
szerelem virága, de a mely még most csak gyászszal virágzott, csak bút hozott a
fejére; - de ezt nem árulhatta el egy kocsis előtt, azért szemöldökét, hogy
szinte birkóztak egymással, haragosan összevonván, a hintóslovak kocsisa felé
fordult s erős kegyetlenül ráparancsolt:
- Hallod-e te ilyen, meg olyan beste fia! ha te nekem ennek
az aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozod: ha ezer lelked volna is, mégis
kegyetlen halállal mulsz ki!
Ennek hallatára rászállt a bubánat a Hamupipőkére s mint
valami fekete lepedő, egészen beterítette, egészen beboritotta, és ekkor ép ugy
nézett ki mint a szomorúfűz, vagy tán még ennél búsabban; - ugyannyira, hogy
mikor az istálóba bebandúkolt, még a tátoslova is megszánta, még ennek is
megesett a szíve rajta s azt kérdi tőle:
- Mit búsulsz kedves gazdám; mi a bajod?
- Hej, kedves lovam,
nagyobb az én bajom, mint a Sz. Gellért-hegy! s jobban nyomja a szivemet, mintha
az feküdnék rajta! Mikor a király maga elé hivatott, elvette tőlem az aranyhajszálat
s a dolog farkául azt mondta: hogyha én annak a tündöklő aranyhajszálnak ékes
hordozóját el nem hozom, ha ezer lelkem volna is, mégis gonosz halállal halok
meg.
- Kedves gazdám! válaszolt a tátosló, sose szomorkodjál
azért olyan nagyon! inkább menj be a királyhoz s kérj tőle egy véka
aszott-tüzet, meg egy véka kölest.
A mi Hamupipőkénk, visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy
véka aszott-tüzet, és egy véka kölest. A király adott neki, csakhogy aztán itt
legyen a szép leány; a Hamupipőke pedig a tátosabrakot jó lova elébe öntötte s
az, egy szippantásra az aszott-tüzet, a másikra pedig a kölest szitta fel.
- No kedves gazdám, szólt a tátosló, most húzz ki a
városból!
A szegény Hamupipőke a rosz csikónak még roszabb kötőfékét a
tátosló fejébe huzta, vonczolja ki a városból, mint kutya a d....; úgy hogy, a
ki elő-utó találta, mind kinevette, mind kikaczagta. Valahogy nagy nehezen
mégis kiértek a városból. A város végén megrázkódik a rosz csikó s olyan aranyszőrű, hat lábú tátosló lett belőle, hogy csak
párját kellett volna keresni!
A Hamupipőke aztán felülvén jó tátoslovára, mentek
mendegéltek hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, levegői
uton, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár repülhet, vagy tán még ennél is jobban, egyszer mégis megállottak s
megszólal a tátosló mondván:
- Hallod-e, kedves gazdám!
- Mit parancsolsz, édes lovam?
- Nem egyebet, mint azt, hogy most sétál a selyemréten az
aranyhajú királykisasszony 12 szobaleányával együtt. Körülötte a Szellő
cziterázik ezüsttollal aranyhurokon; a szebbnél szebb, szemérmes szobaleányok
pedig gyöngyharmatot szednek aranyputtonyokban; - de ezekkel nekünk semmi
dolgunk, csak az aranyhajú királykisasszonynyal. Majd felismered te őt
mindjárt, majd megmondja azt neked a te szived, hogy melyik az a gyöngyadta
ékes virágszál, de különben is egy fejjel mindeniknél nagyobb s gyenge nyomait
hosszú aranyhaja boronálja be, hogy azt senki, de senki meg ne lássa. Majd ha
leszállok, kapd el aranyhaját, tekerd a kezedre háromszor s emeld föl magadhoz
a nyereg kápába.
Ugyis lett. - A Hamupipőkének szive nyilallása azonnal
megmondta, hogy melyik az aranyhajú királykisasszony. A királyfi aztán megkapta
selyempuha aranyhaját, kétszer, háromszor a kezére tekervén, az ölébe emelte az
ékes virágszált s madárnál sebesebb repüléssel elszálltak arra, a merről
jöttek.
A 12 szobaleány se holt, se eleven nem volt, csak nagy
sokára ocsúdtak fel s ekkor lóhalálában rohantak a vén banyához, a sötétség
királynéjához, ki azt a szép csillagot szülte, hogy oda az aranyhajú
királykisasszony!
A vén boszorkány sem rest, előrántja a piszkafát, ráül mint
valami paripára s utána a Hamupipőkének! de nem érhette utol, mert már ez akkor
árkon-bokron túl volt, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is,
legalább egy bakaraszttal. S ezer volt a szerencséje, hogy átléphette a határt,
mert a vén banya már majd lehágta a sarkát. Ha pedig lehághatta volna, ha ezer
lelke lett volna is a Hamupipőkének, mégis gonoszul mult volna ki!
Most már mit tehetett a vén banya? mit egyebet, mint
visszafordult, de még sem állhatta meg szó nélkül, hogy utána ne kiáltson
ilyeténképen:
- No, várj te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12
leányomtól, most viszed a tizenharmadikat, de még kétszer jösz el hozzám,
hiszem azt az egyet, hogy megkeserülöd!
Hogy felocsúdott a királykisasszony a nagy ijedtségből: első
kérdése is az volt:
- Kinek viszesz; magadnak-e, vagy másnak?
- A napnyugoti királynak, válaszolt a Hamupipőke.
- Sose’ leszek én az övé, ha mindjárt tenyerébe teszi is a
lelkét!.. ha mégis magadnak vinnél!
- Magamnak is viszlek, másnak is viszlek; csakhogy szivem
szép szerelme nem lehetsz te még az enyim!
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
óperencziás tengeren is túl hét napig s csak heted napra mondhatták azt: itthon
vagyunk.
A napnyugoti király alighogy megpillantotta a tündérszépségü
királykisasszonyt, tetszett személye személyének s tüstént meg akarta ölelni,
de az elfordult tőle, mondván:
- Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tied
mindaddig, mig az én huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruhámat ide el nem
hozod!
- De szivem, hogy hozzam én azt el?
- Majd elhozza az, a ki engem ide hozott!
- Hintós kocsis állj elő! kiáltott a király, addig le se
szerszámozd a lovadat, de még a helyed se melegedjék meg, mig az aranyhajú
királykisasszony 24 öltözet biboros-bársonyos ruháját ide el nem hozod!
A szegény Hamupipőke még jóformán ki se fujta magát, de még
az ülőhelye se melegedett meg, mikor ujra útra kellett kelnie. De előbb lova
tanácsára, kért a királytól két véka aszott-tüzet, két véka kölest, melyeket az
két-két szippantásra oly tisztára felszítt, mintha a föld nyelte volna el. A
rosz csikót aztán a Hamupipőke megint kihúzta a városból, az emberek nagy
mulatságára, magának pedig nagy bosszúságára.
Hogy kiértek a városból, megrázkodik a rongyos csikó s olyan
tátosló vált belőle mint a peták.
- No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, eztán majd én
viszlek téged, csak ülj fel a hátamra!
Ezzel a Hamupipőke felülvén jó tátoslovára, mentek,
mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer csak megszólal a tátosló:
- Hallod-e kedves gazdám!
- Mit parancsolsz édes lovam?
- Nem egyebet, mint azt, hogy most jól ide figyelj arra, a
mit mondok, mert az életeddel játszol. Hát csak azt akarom mondani: hogy most
terigeti, száritgatja a 12 szobaleány a 24 öltözet biboros-bársonyos ruhát,
melyeket a vén banya könyeiben mosott ki és átkával szappanozott, azért oly
tiszták; - a boszorkány pedig a kürtő alatt a tűzlóczán ül, s annyira a
bubánatnak adta magát, hogy sem étele, sem itala, csak magát eszi. Majd mikor
én hirtelen, mint egy denevér, lecsapok, te rögtön kapd meg a legszélső ruhát.
A többivel aztán ne gondolj semmit, majd utánunk jön az mind, mint a
parancsolat. Csak arra ügyelj, hogy egyszerre kapd el a szélső ruhát, mert már
másodszor hasztalan nyulnál utána.
Ugyis lett. - A tátosló, mint a denevér, hirtelen lecsapott
a selyemrétre, a királyfi pedig szerencsésen, egy kapásra elragadta a szélső
biboros-bársonyos ruhát és a többi aztán, mint a parancsolat, mind azután az
egy után ballagott.
A 12 szobaleány sem rest, rohan lóhalálában a vén banyához,
hogy oda a huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruha.
De még a vén banya sem volt rest, a kürtő mellől ízibe
előrántja a lapátot, maga alá csapja, megnyergeli, mint valami paripát s utána
a Hamupipőke után; de, mint a két utolsó kerék soha el nem érheti a két első
kereket: ugy a vén banya sem előzhette meg a Hamupipőkét; de mégis a faparipa
ördögi kézben egy paraszthajszállal gyorsabb volt, ugy annyira, hogy mikorra a
határra értek, im hogy a nyomába nem hágott a tátoslónak, im hogy a sarkát le
nem taposta, de mégsem taposta le! mert a Hamupipőke egy bakaraszttal előbb
járt, pedig a vén banya hatalma csak eddig terjedt; ezért az kénytelen volt
visszafordulni. De mégsem állhatta meg szó nélkül, hogy, asszony módjára, utána
ne kiáltson a Hamupipőkének ilyeténképen:
- No várj te ebfajzotta Hamupipőkéje, megfosztottál 12
leányomtól, a legkedvesebb, legszebb szememvilágától a 13-iktól, s huszonnégy
pár biboros-bársonyos ruhámtól; de még egyszer eljösz hozzám, tudom hogy itt is
hagyod a fogad fehérét!
A Hamupipőke felebotját sem hajtotta az efféle beszédnek,
hanem ment a maga utján hazafelé. S mindaddig ment, míg heted napra azt nem
mondhatták: itthon vagyunk s átadta a királynak a 24 öltözet biboros-bársonyos
ruhát.
A király a nagy örömtől lelkendezve beszalad a
tündérszépségű, aranyhajú királykisasszonyhoz s azt mondja neki:
- No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága, itt van
a 24 öltözet biboros-bársonyos ruha! de most már csak enyém vagy?! - Ezzel a
király meg akarja ölelni a világszép aranyhajú királykisasszonyt, de az
elfordult tőle, mondván:
- Hahó, királyfi, nem oda Buda! mindaddig nem leszek én
tied, mig te nekem a szépenszóló aranykacsát el nem hozod!
- De szívem szép szerelme, hogy hozzam én azt el?!
- Majd elhozza az, a ki engem idehozott!
- Hej, parádés kocsis állj elő!
A szegény Hamupipőke helye még jó formán megse melegedett,
midőn hallja, hogy újra híják.
- Jelentem alásan ittvagyok; mit parancsol felséged?
- Azt parancsolom, felelt a király, vesztél volna az
anyádban, azt parancsolom: le se nyergelj, meg
se pihenj, se ne egyél, se ne igyál, de még lélekzetet venni se állj meg addig,
míg a szépen szóló aranykacsát el nem hozod!.... Ha nem mondom is, ugyis
tudod a dolog vastagabb végét!
Itt, kimegyen nagy búsan a mi Hamupipőkénk az ólba s jó lova
kérdi tőle, hogy mit búsul.
- Hogy ne búsulnék, válaszolt a Hamupipőke, mikor a király
azt a parancsolatot adta ki: addig megállásom se legyen, mig a szépszólású
aranykacsát el nem hozom!
- Ha csak ez a bajod, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen,
csak eredj be a királyhoz, kérj tőle három véka aszott-tüzet és három véka
kölest.
Bemegyen a mi Hamupipőkénk a
királyhoz s kér tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest. A király
adott neki, melyet ő jó lova elébe öntvén, az azt három szippantásra oly
tisztára felszítta, mintha a föld nyelte volna el.
Hogy a Hamupipőke jó tátoslovát megabrakolta, ujra kihúzta
az ólból a rosz csikót, melyen két lat húst még késhegygyel se lehetett volna
csípni, s vonczolja kifelé a városból mint kutya a d....
Hogy mégis valahára, nagy ügygyel-bajjal kiértek a városból,
hogy senki sem látta: itt lelkem teremtette, megrázkódik az a rosz csikó,
melyen két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni s olyan tátosló
lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!
A mi Hamupipőkénk is rápattan jó tátoslovára, mentek
mendegéltek hetedhét ország ellen mint a forgószél és mint a gondolat.
Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló,
mondván:
- Hallod-e, kedves gazdám!
- Mit parancsolsz, édes lovam?
- Nem egyebet mint azt: hogy ha az életed szereted, jól ide
fülelj arra, a mit mondok. Most van ép az aranykalitkában a szépszólású
aranykacsa kiakasztva az ajtóra; ép most fördik a verőfényben. Ha majd, mint a
denevér, vagy mint a karvaly a galambra, lecsapok: az egyik kezeddel hirtelen
kapd meg az aranykalitkát, a másik kezeddel pedig tüstént fogd be a szépszólású
aranykacsa száját, hogy el ne kiálthassa magát; mert ha elkiálthatja magát, az
lesz nekem is, neked is a halálmadár-kiáltás.
Ugy is történt. - A tátosló hirtelen, mint az áradat, lecsap
a földre, a Hamupipőke pedig a jobbkezével szerencsésen lekapta az
aranykalitkát, baljával pedig váltig igyekezett befogni a szépszólású
aranykacsa száját; de minthogy a balkéz mindig ügyetlenebb mint a jobb: a szépszólású
aranykacsa is elkiálthatta magát. Azt kiáltotta pedig fennszóval:
gazdasszonyom, visznek!
Hej, a vén banya sem rest! kiugrik a szénvonóval, még pedig
oly gyorsan, hogy a szegény tátoslónak annyi ideje sem maradt, hogy
felszállhatott volna a légi útra. Hej, a tátosló is összeszedi magát, kinjába,
mit, mit nem cselekedett, a hátulsó lábával olyan csomó földet rugott a vén
banyára, hogy még azt sem mondhatta: bá! s tüstént szörnyethalt, tüstént
kilehelte gonosz páráját. - Most igazán, egész a diófáig a Hamupipőkéjé volt;
szép csendesen hazafelé fordította a kantárszárat.
Heted napra hogy hazaértek: átadta a királynak a szépszólású
aranykacsát.
A király lelkendezve futott be a csodaszép aranyhajú
királykisasszonyhoz s azt mondja neki:
- No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága: itt van
a szépszólású aranykacsa! de most már csak az enyim vagy?! - Ezzel meg akarja
ölelni, de a csodaszép aranyhajú királykisasszony elfordult tőle, mondván:
- Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én addig a
tiéd, mig nekem az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest el nem hajtod!
- De szívem szép szerelme, ki hajtja azt el?
- Majd elhajtja az, a ki engem ide hozott!
- Hej, parádés kocsis állj elő!
A szegény Hamupipőke még jó formán ki sem fujta magát, midőn
hallja, hogy ismét híják.
- Jelentem alásan, szólt a Hamupipőke, itt vagyok! mit
parancsol felséged?
- Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! - azt
parancsolom: hogy se ételed, se italod, se megállásod ne legyen addig, mig az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest ide el nem hajtod! különben már ugyis
tudod a dolog vastagabb végét!
A Hamupipőkének ismét hosszu útra kelletvén mennie, lesz-e
ennek valaha vége? csak a jó isten tudja! de elébb jó tátoslovát 4 véka
aszott-tűzzel és 4 véka kölessel megabrakolta, mely azokat 4 szippantásra ugy
felszítta, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikónak aztán fejébe húzván a
még rosszabb kötőféket, ennél fogva kivonczolta a városból, mint kutya a d....
Hogy a város végére értek, megrázkodott a rongyos csikó s
olyan hat lábú, aranyszőrű tátosló vált belőle, hogy csak párját kellett volna
keresni. Megszólal aztán a tátosló s azt mondja a gazdájának:
- No édes gazdám, ha te engem eddig húztál, majd eztán én
viszlek téged, csak ülj fel a hátamra!
Felül a tátosló hátára a Hamupipőke s mentek, mendegéltek
levegői úton hetedhét ország ellen, egyszer a Feketetenger partján megszólal a
tátosló, mondván:
- Hallod-e, kedves gazdám!
- Mit parancsolsz, édes lovam?
- Nem egyebet, mint azt: nézd csak, amott legel a selyemréten
az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de mielőtt ebbe a nagy fába
belevágnánk a fejszénket, elébb olyan nagy gödröt áss, a melyből még a fülem
hegye, de még a kis körmöm se lássék ki.
A Hamupipőke elment, keresett valami rosz kopacsot, s ezzel,
mint mikor a gyermekek földimogyorót ásnak, elkezdte a földet kapargatni.
Csak nézi a tátosló, csak nézi, hogy mit csinál az ő kedves
gazdája! végre nem állhatta szó nélkül kérdvén:
- Mit ásol, kedves gazdám?
- Hát, lóvermet, édes lovam!
- Sose lesz az idős; csak láss a magad dolga után! - A
tátosló aztán maga látott a dologhoz; egyet rúgott, még pedig akkorát, hogy a
porából tüstént forgószél kerekedett, a rúgás helyén pedig akkora gödör támadt,
hogy mikor a tátosló beleugrott, még a füle, még a kis körme sem látszott.
- No édes gazdám, készen van már a lóverem! csak erre a
fára, mely fölötte terül el, mászsz fel, s mind addig ott maradj, mig én hangos
nyeritéssel háromszor nem csalom át a szilaj ménest és háromszor vissza nem
fárasztom. Azért csalom át pedig háromszor, hogy hagy förödjenek meg a
Feketetenger vizében, hogy hagy züljön el a szilaj tűz, különben az ördög se
birna velök, még az se lenne a csikósuk. Te pedig, majd mikor az aranyszőrű,
aranypatkójú szilaj ménes már harmadszor úszsza át a Feketetengert, s a vezérló
már a szárazon lesz: ugorjál a hátamra a fáról; - de jól vigyázz, hogy el ne
vétsd, mert ha ezer lelked volna is, mégis szörnyet halnál; az egész ménes
rajtad menne keresztűl.
Ugyis történt. - A tátosló kiállt a Feketetenger partjára s
olyan nagyot nyerített, hogy szinte megkondult bele a világ! Meghallja ezt az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes, mint a felhőszakadás, mint az áradat,
bele egyenesen a Feketetenger vizébe és ki, egyenesen a partjára. De, hogy ím
semmit sem láthattak, mert a tátosló a lóverembe ugrott, onnan pedig, még a
füle, de még a kis körme sem látszott, mint a legsebesebb forgószél,
visszafordult a ménes. Igy a tátosló az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest
háromszor csalta át, az háromszor fordult vissza s úszta keresztűl azt a
tengernyi vizet; de járt is az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj lovak oldala,
ugy mint a fúvó, mikor fujtatnak; szájaikon és orrlyukaikon jött is a különbnél
különféle szinű, kék, piros és zöld láng, még pedig oly nagyon, mint a kötél,
mint a karom vastagsága. S mikor a szilaj ménes már harmadszor fordult volna
vissza és már-már a vezérló a parton volt: a tátosló a gödörbül kiugorván, a
Hamupipőke a fáról szerencsésen a hátára esett. De most a tátosló sem várta be
az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest, hanem nagyot nyeritvén, lóhalálában
rohant előre, a szilaj ménes pedig mindenütt a nyomába. Szaladnak, szaladnak,
döbörgött alattuk a föld, és mindaddig szaladtak, míg heted napra a napnyugoti
király birodalmába haza nem értek.
Alighogy hirét vette a király az aranyszőrű, aranypatkójú
szilaj ménes megérkeztének: nagy lelkendezve szalad a csodaszép aranyhajú
királykisasszonyhoz, mondván:
- No, szivem szép szerelme! teljék szíved kivánsága: itt az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de most már tán csak az enyim vagy?! s
ezzel a csodaszép királykisasszonyt meg akarta ölelni, de az elfordult tőle,
mondván:
- Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tiéd
mindaddig, mig te azt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és
a tejébe meg nem fördöl!
- De szivem szép szerelme! ki fogja azt megfejni és ki fog
abba megförödni?!
- Majd megcselekszi azokat az, a ki engem ide hozott!
- Parádés kocsis állj elő!
- Mit parancsol felséged?
- Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! - azt
parancsolom: hogyha te az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed
és a tejébe meg nem fördöl: ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul mulsz ki!
Itt a Hamupipőke hallván a parancsolatot, nagy búsan
kibandúkolt az ólba. Meglátja a tátosló az ő szive szomorúságát, megszánta s
ezért azt kérdi tőle:
- Mi bajod van; mit búsulsz, kedves gazdám?
- Hogyne búsulnék édes lovam, mikor fejvesztés alatt ezt,
meg ezt parancsolta a király, válaszolt a szegény Hamupipőke!
- Hacsak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen annál,
hanem menj be a királyhoz s mondd meg neki: hogyha már igy van a dolog, hagy
hajtsak én esztrengát és hagy nézzem én a te szomorú halálod, mikor a
zubogó-forró kanczatejbe ugrol.
A Hamupipőke e kéréssel bemegyen a királyhoz, az pedig azt
megadta. Ugy is lett. - Itt a tátosló bemegyen a szilaj ménes közé a
kőkeritésbe, hova ezek be voltak zárva, megfogja üstökénél a legszilajabbat,
nagyobb biztonság okáért oldalba teremti, mire az ugy megjuhászodott, oly
szelid lett mint a bárány. Aztán az esztrengalyukhoz vezeti, hol már pőrén, egy
ingre-gatyára vetközve, lába közé fogott zsajtárral, ott ült a Hamupipőke s
fejte a kanczatejet a 100 akós kádba. Igy a mi Hamupipőkénk a tátosló
segitségével mind az egész ménes kanczáját megfejte.
Mikor ez is megvolt, kivezeti a Hamupipőke a rosz csikót még
rosszabb kötőféken, hogy hagy nézze az ő szomorú halálát, midőn a kanczatejbe
ugrik. Itt lelkem teremtette! a tátosló egy szippantással az egyik orrlyukán
szítta fel a 100 akó kanczatejet, a másikon pedig egy lehelettel
visszaeresztette. Háromszor szítta igy fel, háromszor eresztette vissza íme!
harmadszorra a zubogó-forró lótej lágymeleggé, széles e világon a legjobb
fördővé változott; ugyannyira, hogy mikor a Hamupipőke beleugrott, nemhogy megfőtt
volna, de még ki sem akart jőni belőle. Eddig is szép volt a Hamupipőke, de
most hétszerte szebb lett.
A napnyugoti király, meg a csodaszép aranyhajú
királykisasszony ott álltak, ugy az ablaknál. A világszép kisasszony eddig is
szerette a Hamupipőkét, de most hétszerte jobban; csakugy reszketett érte; a
szerelem-hideg lelte. A király most ujra meg akarta ölelni a csodaszép
aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:
- Hahó, király! nem addig van az, nem oda Buda! nem te
fördöttél meg a kanczatejben, hanem a parádés kocsis! majd ha te is megfördöl,
akkor leszek én a tiéd!
Mit volt mit tenni a királynak, levetközött, hogy majd
leugrik a kanczatejbe és megfördik. De mielőtt beleugrott volna, azt mondja a
parádés kocsisnak:
- Édes fiam! vezesd ki azt a te rosz csikódat, hogy hagy
lássa az én szomorú halálomat is mint a tiédet!
A Hamupipőke kivezette a rosz csikót s oda állitotta a 100
akós kád mellé. A tátosló ismét háromszor szítta fel a kanczatejet, ismét
háromszor eresztette vissza, ime! az a helyett, hogy hidegebb lett volna,
hétszerte forróbb lett; ugyannyira, hogy mikor a király bele akart ugrani,
mielőtt beleért volna, csupán a forró párától is tüstént szörnyet halt.
Itt aztán az aranyhajú királykisasszony, meg a mi
Hamupipőkénk megölelték, megcsókolták egymást mondván:
- Én a tied, te az enyim, ásó-kapa sem választ el egymástól.
Aztán olyan lakzit laktak, melynek a hire hét világra szólt.
Az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes pedig a fejés által annyira
megjuhászodott, annyira megszelidűlt, mintha mindig pányván nevelték volna,
mintha mindig marokból etették-itatták volna: ezért hatot a legszebbek közül
hámba fogtak s ezen mentek az esküvőre.
A mi Hamupipőkénk, meg a világszép aranyhajú királyasszony
nagy boldogan még most is élnek, ha meg nem haltak.