Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy boltos, annak volt három
olyan szép lyánya, hogy nem volt párjuk hét vármegyében, de mégis
legszebb, legkedvesebb volt a legfiatalabbik, az apja is legjobban
szerette.
Lakott azon a vidéken, egy pusztán, egy gazdag gróf, a kihez az a boltos
minden két-három hétben egyszer vitt ki mindenfélét a boltjából, a mi a
háztartáshoz szükséges volt. Egyszer sok pénzt kapott ettől a gróftól,
víg volt nagyon, mikor hazaért kedve kerekedett egy kicsit mókázni a
lyányaival. Oda hívta őket maga mellé, tréfálódzott velök. Egyszer
eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban?
Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni.
– No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném
tudni, melyitek hogy szeret engem?
A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.
A középső is össze csókolgatta:
– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.
Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.
– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.
Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya
csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak!
mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem
mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a
szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert
szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’
tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy a
rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a
fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől
mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint
a sót.
Sírt-rítt a szegény lyány, de nem volt mit tenni, a nénjei is küldték,
hogy csak menjen isten hirével, itt tovább nem tűrik, hát csak elment.
Ment aztán mendegélt, egyszer beért egy nagy rengeteg erdőbe. Nem tudta
a járást, félt bemenni az erdőbe, hogy eltéved, vagy megeszik a
vadállatok, leült szegény az erdő szélén egy mohos fatőre, ott sírdogált
keservesen. Amint ott sír-rí, oda megy egy vén asszony:
– Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én
rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn,
amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te
apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek
meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok.
Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit
az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből, meglátta a
grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett
sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az
meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg
nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy
szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak,
nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda
ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt
halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy
csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt.
A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy
hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha
él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’
akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és
báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen
szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta
hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát
nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a két
fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.
Eltelt az egy hónap, elérkezett az esküvő napja, ott volt a sok vendég,
köztök a boltos is, csak a vőlegényt meg a menyasszonyt nem lehetett
látni. Bekövetkezett az ebéd ideje is, mindnyájan vígan ültek le az
asztalhoz, elkezdtek enni. Az volt a szokás a gróf házánál, hogy minden
embernek egy kis külön tálban vitték az ételt; a boltos amint a maga
táljából szedett levest, hát csak alig tudta megenni, olyan sótalan
volt, nézett körül só után, de nem volt az egész asztalon; a második
étel még sótalanabb volt, a harmadik meg már olyan volt, hogy hozzá se’
tudott nyúlni. Kérdezték tőle hogy mért nem eszik? tán valami baja van
az ételnek? amint ott vallatták, eszébe jutott a lyánya, hogy az neki
azt mondta, hogy úgy szereti, mint a sót, elkezdett sírni; kérdezték
aztán tőle, hogy mért sír, akkor elbeszélt mindent, hogy volt neki egy
lyánya, az egyszer neki azt mondta, hogy úgy szereti mint a sót, ő
megharagudott érte, elkergette a házától, lám most látja, hogy milyen
igazságtalan volt iránta, milyen jó a só, ,,de hej ha még egyszer
visszahozná az isten hozzám, majd meg is becsülném, első lenne a
házamnál; meg is bántam én azt már sokszor, de már akkor késő volt.’’
Azt mondja rá a gróf:
– Hát ha most megkerülne a lyánya, megbocsátana-e neki?
– Meg bizony méltóságos uram, még hálát adnék a jó istennek, hogy
visszaadta.
Erre a gróf csengetett, kinyílott a szomszéd szoba ajtaja, belépett
rajta az új pár, de a boltos nem ismerte meg a lyányát, úgy megszépült a
grófi ruhában, csak nézett rá, hogy milyen szép teremtés.
– No hát nem ismeri a menyemet? kérdezte tőle a gróf.
– Nem én nagyságos uram.
– Hát tudja meg, hogy ez a maga elcsapott lyánya.
A boltos azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele, de a lyány oda szaladt,
a nyakába borult, össze-vissza csókolta őtet is, a testvérjeit is, de
ezek rá se’ mertek nézni, vádolta őket a lelkiismeret, hogy elcsapatták
azt a jó testvért. Evvel az egész lakadalmi sereg tánczba keveredett,
három nap – három éjjel mindig tartott a lakadalom.
Hanem a két nagyobb lyányt megverte az igazságos Isten, mert elterjedt a
gonoszságuk hire az egész tájékon, senki se’ merte őket elvenni; vén
lyányok maradtak holtokig. A fiatal gróf pedig a szép feleségével
boldogul élt mig meg nem halt.
