Vót ecczer a világonn egy szegény ember, annak a fia vót az Igazság. Vót egy szomszéggya is, annak is egy fia: a Hamisság.
A két legény ösmerte egymást jó, oszt hogyim szegények vótak, megegyeztek abba, hogy elmennek együtt vándollanyi.
Fel is rakottak az útra: bocskortákkal meg hamubogácsával jó mettőtötték a tarisznyájokot.
Mikor elindúnak, jó darab időre beérnek egy erdőbe. Azon folt végig egy folyó, annak a partyára leültek kenyereznyi. Az Igazság ott vette eszre, hogy egész útonn mindég az ő élelmihe nyúkátak, oszt má mind egy szemig elfogyott.
Aszongya a Hamisságnak:
– Kedves pajtásom! az útonn az én tarisznyámbú ettünk, abbú má kifogyott, aggyá mos má te az ettédbű!
De a Hamisság hímelt-hámolt, hogy így meg amúgy, bíz ő nem ad, de ha az Igazság a fészemit odaggya érte, ad neki. Nagy dolog az az éség! szegény Igazság – kíntelen-kelletlen – odatta a fészemit. Akkor adott neki egy harapást a Hamisság.
Mentek osztan, mendegétek. Mikor má elfáradtak meg meg is éheztek, leültek újbú.
Kotorász a Hamisság a tarisznyába, eszik is jóézűvenn. Szegény Igazság meg csak nézte. Korgott a hasa, de kérnyi nem igen mert, hogy tutta, hogy a Hamisság majd a másik szemit is követelyi. Nem is szót vóna ő, ha az éség nem üldözte vóna!
– Kedves pajtásom! nézd má nyomorúságomot, sanyarodott voltomot, aggyá valamit az Isten nevibe!
A Hamisságnak nagyobb vót a hunczutsága, hogy még erre a szép szavakra is megszánta vóna. Aszongya az Igazságnak:
– Ha idadod a másik szemedet is, akkor táng még adok valamit!
– Ehen e! – mongya az Igazság – vedd ki a másikot is, ha má Istent nem ösmersz!
Ki is vette a Hamisság a bicskája hegyivel, oszt má mikor kivette, vetett a szegény nyomorútnak is, a mit, azt!
A Hamisság mán utóllyára nagyon ráúnt a szegény Igazságra. Az akarmit igírt neki egy harapásé, mécs csak hallanyi se akart rúlla. Az Igazság érzette, hogy’ bekötte az ő szemit a Hamisság! hogy’ becsapta! – gondolt egyet.
– Hallod-e, Hamisság pajtásom! ha má a két szemem kivetted, oszt kódussá tetté, tedd meg letalább azt, hogy vezess el egy városba vagy valami ablak alá, hogy vagy kódúhassak vagy adhassak hírt az embereknek nyomorúságomrú!
– Jó van no! – monta a Hamisság, oszt meffogta az Igazságot nyakravalójáná fogva, vezette, vezette, még az erdő szélyibe egy akasztófáho nem értek.
Ott elkezgyi a Hamisság:
– Aggyon Isten jó estét!
Azután elváltoztatta a hangját, mintha más felelne neki vissza, úgy monta magába:
– Aggyon Isten!
– Elé vannak-e? – kérdezte a Hamisság.
Megint magába szót rá:
– Nincsennek!
A Hamisság ezt azé tette, hogy elámíjja az Igazságot, mintha ott emberek laknának.
Akkor meffogta az Igazságot fékeziné fogva, felkötte az akasztófára egy güdör felé, a kibe a tetemek szoktak esnyi.
Ott várt szegény Igazság a jó szerencsére fékezinn csüngve. Vártába nemsokára odaszát egy holló. Látta az Igazságot, odaköszönt neki:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten! – fogatta az Igazság.
– Mi újság? – kérdezi a holló.
– Te gyössz a várasbú, te tudod! én hogy tunnám?
– Hát az az újság, – mongya a holló, – hogy a ki itt mehhallya a harmat esésit, oszt memmosgyik vele, ha vak vót világos szemű lessz!
Ezt az újságot megjegyezte magának az Igazság.
Nemsokára gyött oda az akasztófára egy másik holló is. Az is elkezgyi:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten!
– Mi újság?
– Te tudod! látod hogy’ vagyok itt a fékezemenn, hogy tudhatnám én? – monta az Igazság.
– Hát az az újság: Itt van egy kút nem messzi, abbú egy kossó vizé vagy egy asszony vagy egy lyány életyi kell, mer tizenkétfejű sárkány lakik benne. Ép most a kirá lyányánn van a sor, a ki azt megmentyi, azé lessz!
Az Igazság ezt is jó az eszibe takarta.
A kötel nemsokára megódzódott a kezinn, ő maga meg leesett a güdörbe.
Ott kaparász, kaparász, megmarkol egy lósóskát, a kitű a kezi csupa harmatos lett. Eszibe jutott, a mit az első holló mondott. Megmosdott vele, megtürűte mind a két szemit, oszt ep úgy látott, mint azokelőtt.
Mikor a szemivilága visszagyött, körűnézett: hun van ő? Hát láttya, hogy az a gazember nem az akasztófáho vezette?! oda a! még itt is a romlására vót. Megcsóváta a fejit.
Azután elindút. Úttyába tanát három állatot: oroszlyánt, nedvét, farkast. Megijedt tűllök.
– Ne fé tűllünk! nem bántunk! gyere ide, simídd meg a hátunkot, oszt melládd! nem fész többet!
Az Igazság úgyis tett: messimította a hátokot, oszt nem fét többet. Mentek oszt együtt, de útközbe az oroszlyány három sípot vett elé, azt odatta az Igazságnak:
– Még szükséged lehet rá!
A hogy ballókáztak együtt, nemsokára elértek egy kútho. A kávájánn má ott ült ríva a királyány.
Az Igazság odament hozzá, oszt aszonta neki:
– Ne fé semmit, itt vagyok én! nem lessz semmi bajod! megmentelek! Ha a kútba a lángot lácczik gyönnyi, kőcscs fel!
Avval a lyány ölibe hajtotta a fejit, oszt elaludt.
A királyány meg elévette a gyűrőjit, kettéharapta, kihúzta a kendőjit, kettéhasította, mindakettőnek a felit eltette, a másik felit meg az Igazság zsebibe gyugta.
Má felgyött a láng, de a kirákisasszony nem akarta az Igazságot felkőtenyi, olyan édesdenn alutt. Ríva fakatt, hogy: no! má végi! itt a sárkány, a ki megölyi! De a hogy rítt, a sok forró könyű mind az Igazság arczára húllott. Az ébresztette fel.
Mikor felérzett, látta, hogy mán nagyon lombol a láng a kútbú, odafordút a királyánho, meppiszkolta csúnyán, hogy megmonta, mé nem kőtötte fel? igy teszi őt is meg magamagát is pocséká!
De allyig hogy ezeket kimonta, má gyött a sárkány.
Belefútt a három sípba, az állatok gyöttek sebesenn. Az oroszlyány egyet vágott a talpával, mind leszedte a sárkány fejit. Az Igazság meg levagdosta a nyelvi hegyeit, oszt betette a tarisznyába.
Avval visszafekütt a lyány ölibe.
Látta az esetet a kút mellő egy fárú a Veresálnok Vitéz. Leszát onnat ízibe, az Igazság fejit levágta, a királyánt meg vitte magával lagziznyi.
A hogy hazaérkeztek, vót ott vagy száz banda czigány, mind a száz ráhúzta, csak úgy reszketett még a főd is.
A zajra felériz a farkas – mer ők is aluttak – láttya, hogy mev van halva a gazdája. Felrázta a többit is. Ő meg elszalatt forrasztó kőé, a nedve meg ébresztőé.
A farkas a hogy megy, meglát egy eszringát, bemegy, megeszik egy juhot, a többit meffojtya, oszt gyön, indú visszafele.
Mikor jólakva, nagy kényesenn tart hazafele, az útonn rálép egy öreg gyíkra.
– Jaj! ne báncs! a fiam nyakát má hét esztendeji elvágta a kocsikerek, annak viszek forrasztófűvet! – rimánkodott a gyík.
– Köpöd ki mingyá? – ripakodott rá a farkas – isz’ én is azt keresek!
A gyík odatta, a farkas meg kényességibe szegént összetaposta.
Viszi a farkas nagy hegyesenn a forrasztófűvet. Hazaér, megkenyik vele az Igazság nyakát, összeforrasztyák.
De rosszú tették fel a fejit: meffordítva! muszaj vót újra levágnyi, oszt a rendes helyire ragasztanyi.
Mikor felérzett az Igazság, csak annyit szót:
– Ennye! de jót aluttam!
Azután kereste a királyánt, de nem látta maga mellett. Nem tudhatta, hova lett. De késűbb mégis rágyött, mi lehet a dologba.
Az állatoknak kosarat kötött a nyakokba, oszt bekűtte őköt egyenkint a kastélyba. Attak is azoknak mindent, de még maga a királyány is jó előre gondoskodott rúllok, hogy ha gyönnek, ne báncsák őköt a sirbakok. De az Igazság nem sokra ment velek, mert mind részegenn ment vissza hozzá.
Fogta magát, bement maga. Mikor beért, a sok úr csak nézett rá. Ő meg aszongya:
– Uraim! szabad-e egy szót szólnom?
Azok aszonták, hogy:
– Hát honne vóna!
Mikor a Veresálnok Vitéz ezt hallotta, a tizenkét fejelbű, a kinn ült, egy mingyá kiesett alólla.
Akkor azt kérdezi az Igazság:
– Ki győzte le a sárkánt?
A Veresálnok Vitéz ezt hallva csak szaladt ki, odaki tizenkét kopó nyelvit kivágta, oszt vitte be az asztalra.
– Isz’ ez nem a sárkány nyelvi! – monta az Igazság – kit akar itt maga elbolondítanyi!?
Elévette oszt ő a maga tarisznyájábú az igazi sárkánynyelveket.
– Ehen van e! ezek az igazi sárkánynyelvek! Én győztem le a sárkánt. De ha még erre nem hiszik el, hát… – rávágott az asztalra olyant, hogy az hét sínyire ment le a födbe. »A ki ezt ki tuggya húznyi, az mentette meg a királyánt!«
Próbákozott a Veresálnok Vitéz, de keves vót a szusz hozzá.
Ekkor az Igazság merrázkódott, gyönyörű szép kiráfi lett belűlle. Akkor csak az egyik újját kinyútotta, kiemelte az asztalt a fődbű. Arra aszongya:
– Ha még ezekre se hiszik, itt van egy félgyűrő meg egy félkendő, aggya ide a kirákisasszony mind a kettőnek a másik felit!
Az odatta, az Igazság csak egymásho tartotta őköt, mingyá összeforrtak. Erre oszt mán muszaj vót elhinnyi mindent, a mit az Igazság mondott.
Azután még egyet kérdezett az uraktú az Igazság:
– Mit érdemel az, a ki egy pár megrontására törekegyik?
– Azt érdemlyi – mongya a Veresálnok Vitéz – hogy: négyfele kell vágnyi, várnégyszögire kiakasztanyi!
Egen ám! csakhogy a Veresálnok Vitéz ezt úgy monta, hogy az Igazsággal törtinnyék! De nem néztek ám se Istent, se embert: meffogták, szétdiribolták, várnégyszögire kiakasztották.
Az Igazság pegyig nagyon boldog lett a kirákisasszonval.
A hogy ők ott élnek, éldegélnek, bekopogtat hozzájok a Hamisság. Az nem tutta: kihe megy? – szógálatot kért.
Aszongya neki az Igazság – mer megösmerte:
– Mit keresel? Leszel-e kályhafűtő vagy udvaros?
– Kályhafűtő leszek! – monta a Hamisság.
Az Igazság fel is fogadta.
Nemsokára látta az Igazság, minő jó dóga van őnálla a Hamisságnak, megírígyelte.
– Hász’ miket tett ő én velem! kiszúrta a szemem is! De iszen nem hagyok neki békit!
Úgy is lett. Mikor a Hamisság ép a kályháná csörtögött valamivel, odament, egy nádpáczával rávágott. A Hamisság abba a szentbe kakasé vátozott. Oszt kakas képibe is kellett neki hét álló esztendeig kapargányi a szemetenn, éjjel-nappal.
Akkor megszánta az Igazság, hogy »egy écczakáé elég hét esztendő!«, vissza rávágott, a kakasbú újra a Hamisság lett.
Azután megfogatta kocsisnak. Három tátos lova vót, de nagyon ganajos, azokot egy hónap alatt kis is kellett tisztítanyi meg meg is szilidítenyi. De a Hamisság nem tudott velek semmire se mennyi, ollyan gyámoltalan vót.
Ecczer oszt az Igazság megharagudott rá, levezette egy nagy pinczébe, a ki a tengerig kinyút, oda becsukta, a kúcsot meg a tengerbe hajította.
Kutyaságáé ezt kapta a Hamisság!
Eggyig vót, mese vót, Kelemennek kedvi vót, kana is vót mellette, kanalazd ki belűlle!
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1904. január.
