Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy ember, annak vót három fia. Vót neki a hegyódalba egy darab szőlleji is, de nem tudott rúlla szüretelnyi sose, mer a seregély mind levágta a girizdrű a szemet.
Kikűgyi a letidősebb fiát, Ferkót, őrizze meg a szőllőt.
A legény olyan kakhegy, kényes vót, nagyon elhitte magát, hogy még ha ő se birná a szőllőt megőrzenyi, akkor senki se! Ki is ment.
Ott vót mán valami jó fénapig, mikor két kódus beállít hozzá, hogy nagyon megkivánták, aggyék nekik egy csilleng szőllőt, ha többet nem is.
De Ferkó nem hogy adott vóna, ha olyan káronkodásra fakatt, hogy az ég is majd leszakadt. Hogy anna ő, mikor a seregély is mind elhorgya!
A két kódus nem erősz koskodott, hä ment odébb egy házzal. De mikor elmentek, ment a szőllőre seregély annyi, hogy a tőke allyig lácczott tűllök. Jézus meg Szent Péter vót a két kódus, azok kűtték a seregélyt is.
Este hazamegyen Ferkó, kérdezi az apja, hogy:
– No! hát van-e még seregély a szőllőbe?
Aszongya Ferkó:
– Van annyi, hogy még annyit ecczer-ecczer nem láttam!
Ereggy ki hónap te, János! mondta az apjok a közepső fiának, – hátha te emberebb leszel, mint a bátyád.
Kiment a János, de ő is csakúgy járt, mint Ferkó, a két kódust kiszidta a szőllőbű, seregély meg lett rá annyi, mint a légy.
Ő se dicsekedhetett semmivel.
Harmagyiknak kikűtte az apjok Hamupipőkét, a kit soha ki nem áhattak, a házná útáta mindenki. Most is szurkapiszkáták valamivel, de ő nem szót az egészre semmit, csak ment békével ki a szőllőbe.
Őrzi a szőllőt ő is. Úgy déltájba odamegy a két kódus, Jézus meg Szent Péter, kérnek tűlle szőllőt.
Hamupipőke aszongya nekik:
– Szeggyenek, barátom! ha tanának, oszt lakjonak jó!
A két kódús jó is lakott. Mikor el akarnának mennyi, az egyik kódus aszongya neki:
– Hát úgy-e, nem tudod, kik vagyunk mink? Én Jézus vagyok, ez meg itt Szent Péter. A jóságodé megjutalmazunk, a mit kérsz, azt megaggyuk!
Hamupipőke csak eltátotta a száját erre a szóra. Hirtelennyibe gondolnyi se tudott semmit. Mikor az eszit összeszette egy kicsit, aszonta neki, má mint Jézusnak:
– Hát má ha megajándékoznak, szeretnék én olyan pipát, a kibű sose fogy ki a dohány, olyan puskát, a mi ha rátartom valamire, mingyá eltanállya, meg olyan muzsikát, a kinn ha szomorút húzok, az egész világ szomorkoggyék, ha vigat, meg tánczollyék minden.
Allyig monta el a kivánságát, má minden ott vót, a pipa füstölt, a puska meg vót tőtve, a muzsika meg úgy fel vót stimolva, hogy csak húznyi kellett rajta a vonót.
Hamupipőke megköszönte az ajándékot, avval az utasok mentek tovább.
Otthon a Hamupipőke apja aszongya a gyerekejinek:
– Mennézem mán azt a rossz Hamupipőkét, mit csiná odaki? Biztosan megétette má még a karókot is a seregélylyel!
Mikor a gunyhóho ért, Hamupipőke javába lövődözte a seregélyt. Úgy pufogott a puskája, mint egy ágyú, a seregély meg csak esett. Nem is vót a szőllőbe öt se, nem úgy, mint azelőtt, hogy rezsgett benne a seregély, mint a hangya.
Örűt neki kegyetlenű, hogy így van, de nem tutta elgondolnyi, mé?! Odamegy a fiáho, odaszó neki, de csak úgy félvállrú:
– Mit csinátá te evvel a szőllővel, hogy nincs benne se seregély, se másféli madár?
Hamupipőke oszt elmonta, hogy két kódus ment oda, szőllőt kértek, ő adott, oszt azok nem vótak egyebek, mint Jézus meg szent Péter. Azutánn megmutatta az ajándékot is, a mit kapott. A puskát a mire csak tartotta, mindent lelőtt. Azutánn a muzsikát vette a kezibe.
Húzott egy szomorút, egy keserveset, még az ég is beborút rája, az apja szemibű meg úgy csurgott a könyű, mint a záporeső. Jó megríkatta. Utánna rárántott egy frissest, arra meg úgy járta a bolondját az apja, mint egy bakkecske. Ugránczozott annyit, hogy má allyig vót benne lélek. Akkor Hamupipőke abba hatta a muzsikát, oszt aszonta az apjának:
– No! écsapám! én má elmenek, eleget szenvedtem a maga házáná, most má megpróbálom, mire viszem magam. Isten ággya meg!
Avval elindút. Útközbe tanát egy zsidót, hogy egyikök se mennyék gyalog, együtt mentek, összefogtak.
A hogy mennek, mendegének, Hamupipőke meglátott egy fán egy szép sárgarigót. Kapta a puskáját, czélzott, oszt lelőtte a madarat. Igen ám! csakhogy a madár egy nagy töviskbukorba esett. Hogy vegyék azt ki onnat? Hamupipőke gondolt egyet: bekűtte érte a zsidót.
Mikor a zsidó ott nyúkát, hajlongát a töviskbukorba, Hamupipőke a muzsikán csak ráhúz egy csárdást, tánczolt a zsidó a bukorba, mint a veszett fene, a tövisk meg csípte, szúrta.
– Jajjajjaj! jajjajjaj! – kiabát a zsidó, ereszsz ki innet, hadd el a muzsikát, adok neked ezer forintot! Jajjajjaj! jajjajjaj!
– Hun az az ezer forint? – monta Hamupipőke.
– Itt van a kezembe, vedd el, ne e! jajjajjaj! jajjajjaj!
Hamupipőke elvette az ezer forintot, a muzsikát abbahatta, a zsidó kitápászkodott valahogy a bokorbú.
Mentek tovább. Nemsokára beértek egy várasba. Ott a zsidó feljelentette a Hamupipőkét, hogy ellopott tűlle ezer forintot. Elhatározták, hogy ezé felakasztyák.
Vitték is ki egenyesenn a váras szélyire, ott állott az akasztófa. Má épenn akasztanyi akarták, Hamupipőke aszongya az embereknek:
– Hallyák-e, engeggyék meg, hogy a muzsikámonn elhúzhassam utóllyára az én kedves nótámot!
De a zsidó kiabát, hogy: »Ne engeggyék! ne engeggyék!« Az emberek rá se hederítettek. Minden embernek tellyesítyik az utóssó kívánságát, megengették.
Ráhúz Hamupipőke olyan keserveset, hogy még a lovak is ríttak tűlle, a zsidó meg nem győzött a zsebibe nyúkányi a kendőé, azután meg olyan csárdást, hogy tánczolt ott még az utóssó kerekszög is. A zsidó annyira kapálódzott, hogy maj meppukkadt, a ki ránézett. Én is nevettem rajta, úgy láttam, mint most! Hamupipőke nem sajnáta a zsidót, menné jobban jajgatott, anná jobban húzta.
Eccer aszongya a zsidó:
– Jajjajjaj! jajjajjaj! hadd el má! hadd el má! nem te loptad az ezer forintot, ha én attam neked, elösmerem! jajjajjaj! hadd el má!
Akkor aszongya Hamupipőke az embereknek:
– Hallották-e, mit mondott a zsidó?
– Jajjajjaj! hallottuk!
– No! hát akkor én bűntelen vagyok!
Avval Hamupipőke abba hatta a muzsikát.
Az embereknek hun a kocsi aló, hun az árokbú kellett elékeresgényi a kalapot is, mer a muzsikátú még az is letánczolt a fejikrű. Mikor rendbe vótak, meffogták a zsidót, őt kötték fel, a mé hazudott.
Hamupipőke megszabadút, elment, tán még most is él, ha men nem halt.
Eger, Heves vármegye. Fónagy József, egri parasztember szájából. Lejegyzési idő: 1904. június.
