Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy kirá. Annak a kirának a feleségi épenn terhes vót, egy lova meg hasas, mikor ő neki el kelletett mennyi a háborúba.
Az egész ház kirá nékű maratt.
Ecczer a kiráné lebetegedett, ágyba fekütt, olyan szép gyereket született, hogy olyant még sose láttak: aranhaja vót. Az écczaka a ló is megellett, annak meg gyönyörű szép aranszőrű csikaja lett.
Megörűtek nagyonn mindakettőnek, oszt, hogy egy écczaka lett mindakettő, a gyerek is meg a ló is, a csikót bevitték a szobába, ott nevekedett, nyőtt a kis kiráfival.
A kis gyerek nagyon okos lett meg az aranszőrű csikó is, mer hogyím a kiráfi is tátosgyerek vót meg a kis csikó is.
A kiráné má megúnta várnyi az urát, olyan soká vót oda a háborúba. Gondolkozott is má rajta, mit csinállyék? férhe mennyék-e vagy se? mer az ura má azóta akar meg is halhatott a háborúba! De eleintenn nem mert csinányi semmit, mer azé, hogy fét a gyerekitű, a ki nagyonn okos vót, tudott, látott a mindent!
Ecczer hogy? hon nem? összeszövetkezett egy szabóval. Adott a neki tanácsot mingyá!
Mer az asszony nem akart először vele kötynyi.
– Hát majd elveszíjük valahogy!
Az asszonnak csak most jutott az eszibe, hogy igasság a! a gyereket olyan szépenn el lehet láb aló tennyi, hogy eszre se veszi, se ő, a gyerek, se más!
Bele is egyezett, a mit a szabó mondott.
Együvé mentek oszt, éték világokot. De nagyonn szúrta az ódalokot a gyerek.
Aszongya a szabó a kiránénak:
– Hallod-e, te! Aggyá annak a gyereknek levest, de tegyé bele mérget is! Ne fé! ha azt megeszi, nem lessz vele semmi bajunk többet.
– Jó van akkor! monta az asszony.
Má défele járt az üdő, a kiráné hozzáfogott az ebédkészítéshe. Egy tál levest külöm tett, mérget kavart bele. A saját tulajdon fiának szánta.
Igen ám! de a gonosságot még a tyúk is kikaparja!
Dorombolt a kis ló az estállóba nagyonn! rúgott-vágott, szaggatta a kötőféket. Hallya odbe a kiráfi, hogy – »é! de nagy viczkándozás, zaj van az óba! mi lehet a?«
Kiment. Nem látott semmit, de a kis aranszőrű ló csupa tajték vót a nagy rugdalódzástú.
– Mi lelt téged, kis lovam?
– Engem nem lelt semmi, kedves kis gazdám! ha neked készű itt valami!
– Ugyan mi készűhet?
– Megmondom, kedves kis gazdám! a te anyád téged el akar vesztenyi avval a rossz szabóval együtt, a kihe hozzátette magát. Tudod-e, ha débe az asztalho ültök, ne egyé a levesbű, ha öntsd ki a fődre, mintha elejtetted vóna a kezedbű! De úgy tegyé, mer máskép többet nem láttyuk egymást eleventenn!
– Ennye, kis lovam! hát csakugyan? isz vettem én eszre valamit, de mes se ámottam, hogy engem el akarnak vesztenyi! No! majd úgy teszek, a hogy te mondtad!
Elgyött az ebéd, behozzák a levest. A szabó meg a kiráné úgy kandzsaltak rá fészemmel, hogy mikor fordú má fel!
De a kiráfinak is vót ám eszi! Úgy tett, mintha közelebb akarná magáho húznyi a tányírt, de mikor az asztal szélyire húzta, csak lerántotta. A leves kiment mind a fődre.
Rákiátott az asszony, hogy mé nem vigyáz jobban! isz nem egészenn kis gyerek má! De a kiráfi nem szót se fejíret, se feketét, csak úgy tett, mintha bánná, a mit tett!
Dehogy bánta!
Vitt be neki az annya másik tá levest, de má akkor azonn járt az eszi: mivel lehetne elvesztenyi a fiát?
Másnap reggerre a szabó újfent tanát ki valamit.
Az asszony meg má szomorkodott, hogy no! életben marad má a fia!
– Ne búsú, hé! tanátam én ki valamit megint!
– Tanátá a! ugyan mit tanátá vóna! nem lehet azt elvesztenyi, mer a valami módonn megint kiszabadú belűlle!
– No! má abbú ne szabadúllyék ki! csiná’ csak neki mérges bogácsát, nefé! maj parancsol az neki!
– Am má igen! am má teszi! örűt az asszony, örömibe össze is csókolgatta érte a szabót, a csesznye szabót.
Avval kiment a konyhába, lisztet kavart, abba méregport szórt, bogácsát szaggatott belűlle, oszt kisütte.
Hallya odbe a kis kiráfi megint, hogy zörög a kis ló. Mingyá gondolta, hogy baj van megint!
Kiment.
Aszongya a kis ló:
– Ládd-e, kedves gazdám! nem hannak neked azok békét, még csakugyan végedre nem járnak! Most meg bogácsát sütött az anyád, vigyázz, hogy men ne étessenek, mer a bogácsába étető van!
A kiráfi megköszönte a kis ló jóakarattyát, mecscsávingatta a fejit, szomorú lett, oszt bement.
Ebédné sehosse akart ennyi a bogácsábú. Csak kínáták, csak monták, hogy »egyé mán!« az annya is meg a szabó is, de ő nem szót egyebet, csak, hogy »nem kell!«
Étel után összesúgtak-búgtak az asszony is, az ember is, hogy »no! evvel se menünk semmire!«
Nem ám! mer a kis ló felokosította a kiráfit.
Harmacczora ugyan mit tanállyonak má ki? má se a leves, se a bogácsa nem hasznát, mivel kéne merrontanyi? má az étellel nem!
– Tudod-e, mit? asszony! monta a szabó, maj varrok én olyan ruhát, a kit ha felvesz, rögtön meghal!
Az asszony ráhatta a szabóra, mer má ő gondolta, hogy a gyerek többet tud, mint ők.
A ruha készűt, készűt, de a kis ló abba is kiokosította a gazdáját.
– Ha aszongyák, hogy vedd fel! te mongyad azt: vegye fel előttem más, mer én nem tudom felvennyi! Ne fé! semmi bajod se lessz!
A gyerek má úgy hozzá vót szokva, hogy el akarják vesztenyi, má nem is bánkódott rajta. Süvűtve ment be a szobájába is.
Mikor a ruha elkészűt, behívatták a kiráfit.
A szabó elmonta neki, hogy úgy szerettyi ő a kiráfit, mintha a tulajdon gyereki vóna, ne vegye zokonn, egy ruhát csinát neki ajándékba, itt van, vegye fel!
Eszihe nyút a kiráfi, nem hajtott a hizelgő szóra! Aszonta neki:
– Vegye fel elsőbbet maga, mer én még ilyen ruhát nem láttam, nem tudok hozzá!
A szabó elfelejtkezett magárú, felvette a ruhát. De allyig őtötte ki a dakut, mingyá meghalt.
Meg vót ijedve az asszony, hogy micsiná most ő vele a fia!? De a kiráfi nem szót neki semmit. Hallgatott, mer a kis ló úgy parancsolta.
Má hét esztendeji, hogy a kirá odavan, a fia is azt hitte, hogy má lehetetlen, hogy hazagyőjjék! Mikor eccercsak ki lép be a házba, mint a kirá!
Vót öröm, a kiráfi maj kibújt a bőribű! a kiráné is mutatta vóna, hogy de jó, hogy a kirá hazagyött! de belőrű szorította a madzag, hogy a fia elárollya, oszt akkor jaj neki!
A kiráfinak eszi ágába se vót. Másutt járt az ő elméji!
Ecczer a hogy kivel van az estállóba, aszongya neki a kis ló:
– Hallod-e, kedves gazdám! má apád itthonn van, nekünk itten többet nincsen semmi keresnyivalónk se, mer az a hunczut anyád – maj mellásd – még vesztünkre tör mindakettőnknek! Jobb lessz, ha elmenünk valamére, úgy, hogy híriket se hallyuk többet!
A kiráfi tutta, hogy az ő kis lova jót akar neki, beleegyezett.
Másnap odaát az apja elejbe.
– Écsapám! Isten ággya meg! en elmenek itthonrú, többet sose látnak. Begyöttem elbúcsúznyi.
Az apja csak nagyot nezett rá.
– Hát oszt hova vagy mé menné el te innet, fiam!? nem jó neked itthon? vagy mé van másfele vágyásod? bántott valaki?
A kiráfi nem szót semmit, csak aszonta, hogy ő elmegy, mer muszaj.
Rimánkodott oszt neki az apja, igírt fűt-fát, mindent, csak ne mennyék el! de a fia aszonta, hogy má ez igy van elhatározva, ő megy.
Avval elbúcsúzott az apjátú, felült a kis lóra. De szátak is úgy, hogy egy szempillantás után már nem lehetett őköt látynyi.
Kutyanyomba léptek.
Mentek, mentek, nagyon sokáig mentek, mig egy királyi palotáho értek.
Ott megátak. Aszonta a tátos ló a kiráfinak:
– No! kedves gazdám! má ide értünk! Itt má külöm menünk. Én majd elmenek a selyemmezőre legelnyi, te meg ereggy, menny ennek a királyi palotának a kapujába. Akarmit kérdeznek tűlled vagy szónak hozzád, minderre aszondd, hogy »nemtudom!« Ha hínak be, be ne menny, mig a letkisebb kirákisasszony nem gyön ki érted! Oszt ha kérdeznek: minek szeretné elányi, ne szó semmisse, csak ha ők mongyák, hogy szeretné-e kertész lennyi, arra rázd a fejed, de azé akkor is csak aszongyad, hogy »nemtudom«. De így tegyé, a hogy én montam, mer máskép közöld magaddal a bajodot! Ne! itt van egy kantár, ha ezt merrázod, akarhonnat elé gyövök, ha kivánod, oszt metteszem minden kivánságodat!
A kiráfi maj hogy nem rítt, mikor az ő kedves aranszőrű kis lovátú mek kellett neki ványi.
Az ment a selyemmezőre, a kiráfi meg a palota elejbe, ott leült egy kis lóczára. Ott várt, míg belőrű eszre nem vették, hogy valaki ül a kapu előtt a lóczánn.
Aszongya az öreg kiráné a kirának:
– Ugyan mennyék má ki, apjok! nézze meg, ki ül ott meg mit akar!
– Jó van no! monta a kirá, oszt kiment.
Mikor odaér, aszongya neki:
– Aggyon Isten jó estét, öcsém!
Ránéz a kiráfi, oszt aszongya:
– Nem tudom.
– Nem tudod? hát má honne tudnád, láthadd, hogy má este van!
– Nem tudom! mongya a kiráfi.
– Ne azt beszédd hát má mindég, hogy: nemtudom, hát mondd má meg: mi járatba vagy?
– Nem tudom.
– Nem tudod? hát mi szeretné lennyi: libapásztor-e vagy gulyás vagy micsoda?
– Nem tudom.
– Hát mi szeretné lennyi mégis?
– Nem tudom.
– Hát leszel-e kertész?
– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejit úgy rázta, hogy lessz!
– No! hát ha leszel kertész, gyere be!
– Nem tudom – monta megint a kiráfi.
– Nem tudod? Nemtudomka vagy hát! De má maj hogy mérges nem lett a kirá.
A kiráfi erre is csak aszonta:
– Nem tudom.
– Nem tuccz te semmit!
A kirá avval bement, odbe elmonta, hogy még olyant nem láttak, mint a minő ember otki van: minderre aszongya: nem tudom.
Azután oszt kikűtte a feleségit, hátha am mán jobban tud vele boldogúnyi.
Kiment az is.
– Aggyon Isten jó estét, öcsém!
– Nem tudom – monta a kiráfi.
– Hát ki vagy? mi vagy? mi járatba vagy?
– Nem tudom.
– Hát mi szeretné lennyi?
De ő, akarmit kérdeztek tűlle, csak aszonta:
– Nem tudom.
– No! Nemtudomka vagy hát, ha te mindenre aszondod, hogy »nem tudom!«
– Nem tudom – még arra is aszonta a legény.
– No! hát má evvel nem tuccz boldogúnyi – monta magába a kiráné, mikor ment befele, ez csak annyit tud, hogy »nem tudom!« No! iszen akkor sokat tud.
Kiment azután a letöregebb meg a közepső lyány is, de azok csak új jártak vele, a kiráfi mindég csak, hogy »nem tudom«. El is nevezték Nemtudomkának.
Letutóllyára kiment a letkisebb lyány.
Odaköszön az is:
– Aggyon Isten jó estét!
– Nem tudom.
– Hát minek ülsz itt?
– Nem tudom
– Vársz valakit?
– Nem tudom.
– Hát csakugyan kertész szeretné-e lennyi?
– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejivel azt intette, hogy »az«!
– Hát akkor gyere be!
– Nem tudom – monta újfent, de felkelt a helyirű, oszt ment befele utánna.
Odbe kérdezgették, faggatták errű is, arrú is, de Nemtudomka csak annyit mondott: Nem tudom.
Má az egész ház úgy hítta, hogy »Nemtudomka«. Nem lehetett avval sokra mennyi, mert ha dógot parancsoltak neki, megtette, de má ha szónyi kellett, ő vót az örökös nemtudom!
A kirá rábizta a kertet, de mehhatta neki, hogy szép legyék ám minden, mer elcsapja! Ő arra is aszonta: nem tudom.
– De tuggyad, az ebatta! te Nemtudomka, te!
Gyönyörű is lett a kert nemsokára, olyan, hogy mikor a kirá mellátta, csak elbámút, hogy még az ő kertyi ilyen szép nem vót soha. Dicsírte is odbe a csalággyai előtt, hogy má akarhogy, akarmint! Nemtudomka az ember! még ilyen szép senki kezi alatt nem vót a kert, mint most!
Nemtudomka dógozott is benne reggeltű estyig.
A legközelebb eső vasárnap a kirá aszongya a csalággyának, »hogy vasárnap van, mennyünk az Isten házába!«
Készülőttek is minnyájann, csak a letkisebb nem.
Aszongya neki az apja:
– Hát te nem gyössz a templomba?
– Nem écsapám! mer beteg vagyok!
– No! ha beteg vagy, ne gyere!
A többiek elmentek a templomba, a lyány otthonn maratt, hogy »beteg«. Hát az is vót, mer a szívi fájt – Nemtudomkáé. Ott nézte egész nap az ablakbú, mit csiná Nemtudomka.
Nemtudomka elvégezte még jókor minden dógát. A királyék má a templomba vótak, mikor neki eszibe jutott valami.
Megrázza a kantárt.
A másik perczbe má ott termett a kis aranszőrű ló előtte.
– Mit parancsolsz, édes gazdám!
– Legyék nekem ezüstruhám, neked meg ezüstszerszámod.
Allyig monta ki Nemtudomka, má minden úgy vót. A lovonn ezüstszerszám, ő rajta meg ezüstruha.
Akkor felkapott a kislóra, a ki vitte egenyest a szép kerbe. Ott megátak. Azt mondja a kis ló a gazdájának:
– No! kedves gazdám! hogy vágjam én össze ezt a kertet!? Úgy-e, hogy ne legyék rajta semmi vagy hogy még a sárgafőd is felfele borullyék?
– Vágjad, kis lovam, a hogy akarod! monta Nemtudomka.
Össze is vágta a ló a kertet úgy, hogy a sárgafőd csakugyan felfele fordút. Olyan vót a kert, mint az itíllet.
Nemtudomka avval visszafordút, a lovát eleresztette, oszt beült az óba pipáznyi.
Azalatt meg kível járt a szakács, ződség kellett vóna neki, de maj hanyattvágódott, mikor a kertet látta! nem vót ott sárgafődné egyeb. Fel is tette, hogy no! megá! Nemtudomka! majd elárollak a kirának! igy gondozod te a kertet?
Mikor bement a konyhába, má a kirá akkor otthon vót minden családostú. Ment is be a szakács mingyá, oszt elmonta, hogy nem tud levest főznyi, mer úgy össze van gázolva a kert, hogy még olyat! az ilyen rendes kertész se ér egy ütet taplót!
A kirá csak nagyot nézett. Nem hitte, a kit a szakács mondott.
– Hallod-e, szakács! ha te most hazudol, tizenkét botot kapsz a farodra!
– Állom.
– No! hát gyere, oszt nézzük meg!
De mikorra kiértek, a kert még tízszerte szebb vót, mint azelőtt. A szakács szakajtott ződséget, de nem tehette aggyig a levesbe, még a kirá rá nem húzatta az ő járandóságát.
Vakarta is a szakács a bot helyit. Nem tudott mit gondolnyi, hogy az a kert mé vátozhatott meg olyan hamar. De annyit gondolt, hogy az a Nemtudomka nagy mester lehet, azé, hogy nem szó’ egyebet a nemtudom-ná.
A legkisebb kirákisasszony látta végig az egészet, mikor a ló vágta, rúgta a kertet, as se tutta, ki rajta az a fényes vitéz, de azé nem szót semmit senkinek, gondolt ő magába valamit!
A másogyik vasárnap megint templomba készűt a kirá. Minden fejircseléd készűt, simakodott, fésűködött, csak a letkisebb királyán nem.
A kirá eszrevette, hogy az ő lyányának most se akaródzik templomba mennyi.
– Hát te, lyányom! táng most se akarsz a templomba gyönnyi he?
– Nem hogy nem akarok, écsapám! de nem lehet!
– Hát ugyan mé?
– Beteg vagyok.
– Nagyon furcsa, hogy te mindég vasárnap vagy beteg, mikor az Istenházába kék gyönnöd. Tán nem szereccz imátkoznyi?
– Szeretek én, monta a lyány nagy hunczutann, de ha beteg vagyok!…
A kirá ráhatta. Utóvégre nem tudhatta, nincs-e valami baja!
Nemtudomka csak azt leste, mikor mennek el. Bement az estállóba, megrázta a kantárt.
A kis ló ecczerre ott vót.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Azt, hogy legyék nekem arany ruhám, neked meg aranyszerszámod!
Mingyá mellett minden.
Akkor Nemtudomka ráült a kis aranszőrű tátosra, oszt mentek be egenyest a kerbe.
Ott aszongya a kis ló:
– No! kedves gazdám! hát hogy vágjam össze a kertet? úgy-e, mint a mútkor vagy még százszor jobban?
– A hogy akarod, kis lovam! – monta Nemtudomka.
Vágta is a tátos a kertet, a hogy csak birta. Fel vót ott fordúva minden tövel-hegygyel. A szép kertre rá se lehetett ösmernyi.
A letkisebb kirákisasszony látta ezt is az ablakbú, mer mindég ott vót, hogy Nemtudomkát láthassa.
A szakács újfent kiment a kerbe ződségé. De hogy birt vóna egy szálat is szakajtanyi, mikor olyan vót az, mint ha egy regement huszár hát vóna benne.
Bement, de gondolta magába, hogy maj sikerű most! megá, Nemtudomka!
Mikor a kirá hazagyött, av vót az első, ment a szakács árolkonnyi. De Nemtudomka jó fűre tapodott, a kirá előtt nagy becsületyi vót.
– Hallod-e, szakács! – monta a kirá, – ha hazunnyi mersz, huszonkét botot az esső se mos le rúllad!
– Én azt se bánom, de ezt most merem állítanyi! – vágta oda févállrú a szakács.
– No! mellássuk!
Avval mentek.
A kertbe százszor szebb vót minden, a levelek, gallyak mind arannbú, oszt úgy virított minden, a hogy má csak kellett.
Ez mind a szakács bőrire ment. Nem is vót Nemtudomkának a királyi udvarba olyan ellenségi, mint az. Az, ha lehetett vóna, egy kaná vízbe elvesztette vóna. Hónne! má annyit kikapott végette!
Másnap ünnep készűt a kirá kastéllyába.
Férhe akarta annyi a lyányait. A két nagyobb választott is magának egy-egy kiráfit, de a letkisebb aszonta, hogy ő nem megy férhe. Csudákoztak rajta minnyájann, hogy még ilyen lyánt! de ő nem bánta. Tutta úgyis, hogy Nemtudomkáho nem aggyák, ő meg feltette, hogy másho nem megy.
– Ha nem mégy, nem mégy, itt maraccz! – monta az apja, de a két nagyobb lyánnak lagzit csaptak.
Mikor javába át a lagzi, Nemtudomka eléhítta a kis aranszőrű lovát, annak gyémántos szerszámja vót, neki meg gyémántos ruhája, de a kertet úgy összegázolták megint, hogy még a fala is kidőt.
A szakácsnak most is esett valami dóga a kerbe, kiment, de memmeg szörnyű rendetlenséget látott.
Egyebet se csinát aggyig, még a kirának nem jelentette. Könnyebb vót a szívinek, hogy árolkodhatott.
De csakúgy rajta vesztett, mint ezelőtt, még hozzá, most meg ötven mogyorófásat kapott. Mer a kert mos meg má olyan vót, mint Tündérország, anná szebbet írnyi se lehetne. Fel is tette magába a szakács, hogy ő má Nemtudomkával többet nem tesz fel.
Má régenn elmút a lagzi, a két nagyobb lyány má féketőbe vót, a kirát nagyonn bántotta, hogy a letkisebb lyánya mém most is lyány. Ecczer elejbe át, hogy akarhogy! de má mennyék férhe, válaszszon magának, a kit akar!
A lyány aszonta rá, hogy »jó van, apám! ha azt akarod, én metteszem! Van én nekem egy aranyalmám, egy arangyűrőm meg egy selyemkendőm, ha valaki azt lóhátrú innen az ablakbú kikapja a kezembű, hát azé leszek!«
Az apja beleegyezett. Mingyá is kihirdettette, hogy a lyánya férhemenendő, a ki magáénak akarja, hát győjjék!
Mentek is elegenn, a kirá allyig győzte a lovaikot abrakkal. Vót ott gazdagná gazdagabb, szebbné szebb kiráfi, egyik messzibbrű való, mint a másik.
Mikor szalajtattak a királyányé, még csak egyik se tudott semmit, pegyig nagyon hires kiráfiak vótak.
Mehhallotta ezt Nemtudomka is. Megrázta a kantárszárat, a kis ló mingyá ott termett, gyémántos szerszámmal felszerszámozta, ő maga gyémántos ruhába őtözködött, avval felült a tátosra, oszt ment a lyányé. Le is kapta az ablakbú az almát is, a gyűrőt is meg a selyemkendőt is! Mikor má mind a három nálla vót, akkor csak illa berek! szát! ki tuggya: mére!? Elment. Senki se tutta azt se, hogy kicsoda? azt se, hogy hovavalósi! Csak a kirákisasszony egyetlen maga!
Alkonyodásba Nemtudomka kível hatta a lovát a selyemmezőnn, ő meg ment a helyire, az estállóba. Az aranyalmát, arangyűrőt meg a selyemkendőt betette a csuhújjba, oszt lefekütt.
Másnap reggel még Nemtudomka alutt, mikor valaki az estállóba járt. A mindenes vót, a ki a pipáját kereste, mer elveszett. Keresgéte mindenhun, utóllyára a Nemtudomka csuhájába is benyút. Hát lelkematta! pipaszár helyett mit tanát? a kirákisasszony jegyajándékját, a kit Nemtudomka kapott le az ablakbú.
Szalatt be egenyesenn mondanyi, hogy mismit tanát a Nemtudomka csuhújjába.
A kirá csak hallgatta, mit beszé a mindenes, először nem akarta hinnyi. De mikor a lyánya is a mellett bizongott, hogy csakugyan Nemtudomka vót, a ki lekapta az ablakbú, akkor hitte el.
– Hát akkor ereggy el hozzá, de itt velünk nem laktok, ha ott van a tyúkól, oszt lakjatok abba, ha má a Nemtudomkát választottad!
A kirákisasszony bánta is azt! örűt, hogy a Nemtudomkáé lehetett!
Még az nap egybe is keltek, oszt bementek a tyúkólba. Ott éldegéltek ők, nem vót semmi bajok, az új asszony csak azé bosszankodott, hogy az ő ura mindenre aszongya, hogy »nemtudom«. Monta is az urának, hogy mongyon má mást is, de az arra is csak aszonta:
– Nem tudom.
Nem tutta ám az asszony, hogy Nemtudomkának hét esztendeig nem szabad anná egyebet mondanyi!
Má jó sokáig élt Nemtudomka a kirá lyányával, mikor ecczer kível ült a tyúkól előtt, a két sógor vadásznyi ment lovonn, oszt hítták őt is.
De ő csak aszonta: – Nem tudom!
– Hát mé nem gyössz?
– Nem tudom.
– Eh! nem tuccz te semmit, szamár vagy! ne e! egy ló! ülly rá, oszt gyere velünk! Avval odalöktek neki egy rossz lovat, a ki mikor ráült, az árokba dőt vele.
Nemtudomka bement az óba, megrázta a kantárt, mejjelent a lova mingyá. Szép szerszámmal, szép ruhába el is indút Nemtudomka a két sógor után.
Az útonn csak annyit mondott a lovának, hogy bá csak a két sógor ne lőne semmit!
Úgy is lett. A két sógor még nem lőtt egy fiaverebet se, mikor Nemtudomkáná má annyi nyúl vót, hogy allyig birta a lova.
Azok csak nézték, hogy ki az a fényes vitéz? de nem ösmerték meg. Kérték tűlle a nyulakot, hogy aggya el?
Nemtudomka azt felelte, hogy a nyúl pézé nem eladó, de ha a homlokokra rá hannak süttyni egy négykrajcárost, akkor odaggya. Azok nagynehezenn beleegyeztek.
Mikor má a bélyag mind a kettőnek a homlokánn vót, Nemtudomka odatta a nyúlat mind.
Avval messarkantyúzta a tátost, hogy jóval hamarabb hazaérjen, mint a két sógor. Mikor má azok a kapuná gyöttek, ő újra ott ült a tyúkól előtt.
– Ládd-e, Nemtudomka! mennyi nyulat lőttünk mink, te meg semmit se!
– Nem tudom.
– Szamár vagy! oszt jót nevetett rajta a két ember.
Másnap memmeg hítták Nemtudomkát. Ő memmeg úgy cselekedett. Sok nyúlat lőtt, de csak úgy atta oda, ha a farokba patkát süt nekik. Azok as se bánták, csak nyúl legyék!
Harmannap megint. De má akkor Nemtudomka aranszarvast fogott elevenen, azt is odatta a két sógornak, ha a markokba egy krajczárt bele hannak sütynyi.
– Ha má a nyulé annyit kiátunk – monta az egyik sógor – akkor egy eleven aranszarvasé azt má csak elszenvedhettyük!
Meg is engették.
Nemtudomka hamar hazaért, a tyúkól elejbe ült, mintha ő ott várná a jó szerencsét. A két sógor agyonn is csúfolta az aranszarvassal, de Nemtudomka úgy gondolta, hogy lessz még e másképp is!
Odbe a kiráná dicsekedett a két vő, hogy ehun e! mink most is aranszarvast fogtunk, Nemtudomka meg úgy ül ott a tyúkól előtt, mint szent Gugg.
Hát bizony a kirá se nagyon szerette Nemtudomkát vejinek, de má belegyőződött, hogy má ússe lessz másképp, csak rosszabb vóna, ha még ő bántaná azé, mer olyan hülye.
Hanem az aranszarvasnak annyira megörűt, hogy mehhítta a két vejit is meg Nemtudomkát is magáho vacsorára.
De Nemtudomka azt üzente, hogy aggyig ő el nem megy, még ő hozzá nem mennek.
A kirá még haragudott is, hogy »né! ez a rossz Nemtudomka mit akar!« de utóllyára aszonta, hogy »nézzük men no! micsiná velünk?«
Mikor este elmentek, allyig birtak a tyúkólba bebúnyi, de má mikor odbe vótak, akkor látták, hogy mi van ott!
Csupa arany meg ezüst oszlopok, a kalincsok is végig, as se tutták, hogy lépjenek. Bezzeg bámút most mindenki!
Ott vót olyan lakoma, hogy a kirá nem felejtette el sose, még élt.
Másnap csapott oszt a kirá lakomát, vót ott minden, a mi jó, ott vótam én is, új jó laktam túrós lepénynyel, még most is négyszögre áll a hasam a szilvátú!
Nemtudomka látta, hogy az ő két sógora se le nem veszi a kalapját, se le nem ül, meg keztyűs kézzel esznek.
Aszongya nekik:
– Hát minő emberek vattok tik, hogy az ételné fel tartyátok a kalapot?
Azok hímeltek-hámoltak, de Nemtudomka tutta, mé szól!
– Meg oszt le se ültök, azutánn keztyűs kézzel esztek! hogy van a?
Az öreg kirá is csudákozott rajta.
– Vessétek le a kalapot! – monta nekik.
Azok nagynehezen letették, a homlokokrú csakúgy virított le a bélyag.
– Azutáng üllyetek le!
De azok aszonták, hogy: – nem lehet, mer ott valami van! egy patkó helyi!
– Tegyétek le a keztyűt!
Levették, de a markokba ott szorongatták a tüzes krajcár helyit.
Azutánn kérdőre vonta őköt a kirá, hogy hun szerezték azt a bélyagot?
Azok még akkor se tutták, hogy Nemtudomka vót az, a kitű a sok nyulat meg az aranszarvast kapták, hát mást beszétek, mint a ki igaz vót.
De Nemtudomka ám a szavokba vágott. Elmonta tövirű-hegyire – má ekkorra, de még előbb letelt az ő hét esztendeji – a hogy törtint a nyúlfogás meg a bélyagsütések meg hogy mennyire csúfolták őt a két sógor. Azutánn kinyilatkoztatta azt is, hogy ő kirának a fia, elmonta az életyi törtinettyit, levette a kalapját, megmutatta a haját, szinarambú vót.
A kirá ezenn annyira felharagudott a két vejire, hogy mingyá elcsapta őköt.
Nemtudomkának meg odatta a felibirodalmát, a ki a feleségivel olyan boldog lett, hogy még!…
De vigyáztak is ám magokra, jód men ne hallyonak.
Hát mellehet, hogy még most is ének, ha men nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Molnár Margit, öreg paraszt özvegy asszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus.
