Okos Zsófi

Hun vót, hun nem vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis
ház, ëgyiknek së vót së ódala, së kéménnyi, vót a világonn ëgy kirá,
annak mëg három lyánya. A letkisebbet Zsófinak hítták.

Ëcczër a kirának el këllëtt mënnyi a háborúba. Elévëtt három koszorót
mëg három madarat. Aszonta a lyányajinak:

– Hallyátok-ë! itt hagyok mindënkinek ëgy-ëgy koszorót mëg ëgy-ëgy
madarat, de mire elégyövök, a koszoró is, mëg a madár is olyan lëgyék,
mint most. Jó vigyázzatok magatokra!

Avval a kirá elmënt.

A lyányok mës së ámották, mé hatta nekik az apjok a koszorót mëg a
madarat! csak Zsófi sejtëtte, de nem szót a nénnyeinek sëmminőt.

A szomszéd várasba lakott ëgy herczeg, az mëttutta, hogy az öreg kirá
háborúba mënt, ellátogatott a kirákisasszonyokho. Elkeztek kártyáznyi.
De úgy, hogy ha valamelyik lyány veszt, az a herczegé lëssz!

A lyányokot csakhamar elnyerte a herczeg. A két idősebbet mëg is kapta,
de Okos Zsófinak vót eszi, mikor a herceg monta neki, hogy vessën ágyat,
ő kivitte a fejelet mëg a dunnát a përvétába,[53] ott vetëtt neki ágyat.
Allyig hogy belefekütt a herczeg, csak zu! lë a czukmisba! A hátárú mind
lëmënt a bőr, úgy mëgütte magát, ha mëg nem igyekëzëtt vóna, ott fút
vóna bele. De valahogy kiúszott a Dunába, oszt nagynehezen csak hazaért.

De otthonn főtt a feji: micsinállyék ő evvel az Okos Zsófival, a mé így
átmënt rajta!? Irt ëgy levelet a két nagyobb kisasszonnak, hogy kűggyék
el hozzá Zsófit boré! így oszt majd elláttya a baját.

Okos Zsófit a nénnyei csakugyan elkűtte a herczeghë.

Zsófi tutta, mi töri a herczegët! fëlvëtte a pinczemestër ruháját,
elmënt a szomszédvárasba, ëgënyesenn be a herczeg pincéjibe. A kik
látták, nem merték mëszszólítanyi, hogyím pincemestëri ruha vót rajta. Ő
mëg csapra vëtte a hordókot, tonnákot mind, a bort eresztëtte ki a
fődre. Az ajtóra mëg fölírta, hogy:

Okos Zsofi, ki ezt cselekëdte,
Többször is cselekszi,
Ha az Isten úgy engedi!

Avval szëmibe vágta a kalapot, oszt mënt haza a zsebibe az üveg borral.

Zsófinak má csak hideg nyomát ütték, mikor eszrevëtték, hogy a sok drága
jó bor mind odavan! Jaj! de mérges vót a herczeg, maj mëgëtte magát!

Fogta magát, levelet írt újontann a lyányoknak, kogy kűggyék el Zsófit
ételé.

Zsófi fëlőtözött szakácsnak, bemënt a konyhába, fëlvëtt ëgy fazék étëlt,
oszt vitte ki. Odbe kérdëzték hogy hova viszi? Akkor oszt elmonta, hogy
őt most fogatta a herczeg, az ételt azé viszi, mer most ezt áhította mëg
az úr. Jó van! beleëgyeztek.

Mikor az ajtóba ért Zsófi, kivëtte zsebibű a krétát, fëlírta az ajtóra
mëgint, hogy:

Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
Máskor is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!

A herczeg ép akkor mënt lë a konyhába, mikor Zsófi elillantott. Monták
neki, hogy »az úrnak mëg most vitték az ételt, mënnyék má, mer majd
elhívël!«

– Kinek? – monta a herczeg

– Hát magának!

– Kicsoda!?

– Egy lyánképű szakács!

No, a herczeg maj szétrágta őköt.

– ’Isz’ Okos Zsófi vót a! – de mondott hozzá olyanokat, hogy maj
lëszakadt a ház.

»Harmacczorra vályik mëg!« – monta a herczeg.

Avval leült, levelet írt a kisasszonyoknak, hogy az a kutya Zsófi mëgint
kikerűte a kézit; kűggyék el körtéé!

Zsófinak mos së këllëtt kécczër mondanyi, őtözött, oszt mënt. Mikor
beért a kerbe, nem látott sënkifélit së. Ott vót a sok szëbbnë szëbb
gyömőcsfa, alma, szilva, körte. A legszëbb körtefát kiválasztotta, oszt
fëlmászott rá. Igën ám! de mikor szakajtanyi akart belűlle, a körte mind
mëccsëndűt, mer a fánn csëngő körték vótak! a herczeg eszrevëtte, mingyá
ott termëtt a fa alatt.

– No! Okos Zsófi! mëvvaggy má! gyere csak lë a fárú.

– Hát mé në mënnék! bizol lë mënëk! lë is mënt.

Akkor aszongya a herczeg Zsófinak:

– No! Zsófi! të má sokszor kibántá velem, gyere, ott van ëgy hanapé,
ülly csak rá!

Vót a kerbe má jó előre odakészítve ëgy borotvás kanapé, ha valaki abba
beleült, úgy összevagdalta, mintha mëkköpölyözték vóna.

Zsófi nem ült rá. Aszonta:

– Mutassa mëg elsőbb maga, azutánn oszt majd beleülök én is!

A herczeg mëffëlejtkezëtt magárú, beleült. Zsófi mëg odalépëtt, oszt jó
rányomta a herczeg hátát a kanapéra.

Vót jajgatás mëg jajgatás, a háta csupa seb mëg csupa vér vót. Zsófi
fëlírta a versit a kanapé hátára, oszt mënt kifele, mint a kit
kergetnek. A herczegët mëg úgy vitték be lepedőbe.

Okos Zsófi kívël az útonn tanákozott a kirá orvosával, elkérte tűlle a
ruhát, mer agyonn akarják ütnyi. Az orvos odatta. Zsófinak së këllëtt
ëgyeb, mënt be ëgënyesenn a herczeghë.

– Hallottam, hogy beteg a herczeg, begyöttem, mondok, hogy hátha tunnék
rajta segítenyi!

Hű! szívesenn fogták!

– Hozzonak csak ëgy tonna mézet, három ablaküvegët, mëg ëgy dunna
pëlyhët! de sebësenn!

Mikor mëvvitték neki, a szobábú mindënkit kiutasított, ő mëg az üvegët
összetörte apróra, belekavarta a mézbe, abba belenyomkodta a pëlyhët,
avval kente be a herczeg hátát, de jó vastagonn!

A herczegët a fene is ëtte, úgy csípte az orvosság. Még betegebb lëtt
tűlle, mint a borotvakanapétú!

Zsófi a szobaajtóra mëgint fëlírta:

Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
Többször is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!

De nem dévánkozott sokáig, ha inalt hazafele, a hogy birt, mikor a
herczegët má jó mëgkente.

Ott mëg fël vót fordúva az egész ház a nagy ordítástú. A herczeg
jajgatott, a hogy a maga orvosa szëtte ki a hátábú az üvegët mëg a
pëlyhët, de az az átkozott méz nagyon beleragasztotta mindakettőt. A
herczeg allyig birt fëlgyógyúnyi olyan beteg vót! épen, hogy
mëvvallotta!

Hej! fájt is a foga Okos Zsófira! csak ëcczër mëgfoghatná!

Akkorra má a háborúbú hazagyött a lyányok apja, az öreg kirá is. Első
dóga vót számonkérnyi a lyányoktú a koszorót mëg a madarat. A két
nagyobbé a koszoró el vót száradva, a madár mëg olyan vót, mint az ülős
tyúk, allyig vót. De a Zsófi koszorója épenn olyan friss, a madara is
olyan víg vót, mint mikor az apja odatta neki. Igën ám, mer ő mëgőrzötte
a szüzességit!

A két nagyobb lyánt az apja elcsukatta, Zsófit mëg mëgkérte a herceg,
oszt el is vëtte.

Má jó félesztendeig éltek ëgyütt, ëcczër Okos Zsófi mëssejdítëtte, hogy
az ura el akarja őtet vesztenyi. Csinátatott a czukrászszal épen olyan
bábut, mint ő maga, de belőrű üresset, oszt mëgtőtötte alkörmössel.
Mikor készenn lëtt, haza vitette, lefektette az ágyába. Ő mëg – vót az
ágya fëlëtt ëgy nagy Máriakép – annak a hátáho húzódott.

Nemsoká gyött az ura ëgy nagy fejszével, látta, hogy az asszony ott
fekszik az ágyba, püff! oda neki! a bábú mingyá ezër darabra szakadt, az
alkörmösbű mëg ëgy csëpp a szájára csëppent. Mikor érzëtte, hogy minő
édës, lëborút a Máriakép elejbe:

– Jaj! mit csinátam! kedves feleségem! agyonüttelek, oszt még a vérëd is
olyan édës, mint a méz! jaj! jaj! szűz Máriám! légy segíccségëmre! mit
tëttem! mit tëttem!

Akkor Okos Zsófi mësszólalt a kép hátábú, mintha Mária szóna:

– Ereggy, oszt csúszszá térgyënn a vár körű, akkor mëbbocsájtok!

A herczegnek mit vót mit tënnyi? mënt, oszt csúszott térgyënn a vár
körű.

Zsófi mëg lëgyött a képbű, befekütt az ágyba, ott várta az urát.

Az mëg is gyött nem nagyon soká, de má a térgyinn ëgy csëpp bőr së vót!

De maj hanyattvágódott, mikor a feleségit az ágyba látta, hogy sëmmi
baja sincs. Nem tutta fëlérnyi észszel. Oszt Zsófi mëg még a tetejibe
mindég csak azt sohajgatta:

– Jaj! de nagyot aludtam!

A herczeg látta, hogy ő má në tëgyék fël Zsófival, mer ő az, a ki
rajtaveszt, odamënt, bocsánatot kért tűlle, hogy többet olyat nem tësz.
Zsófi mëbbocsájtott.

Akkor oszt újra mëgesküttek, boldogok lëttek.

Még most is élnek, ha eggyig mën nem haltak.

Puszta-Hanyi, Hevesvármegye. özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje:
1904. január.

Arany Zsáda

Hun vót, hun nem vót, vót-ë, nem vót-ë? vót a világonn ëgy kirá, annak
vót három lyánya.

Hát ez a kirá ëcczër elmënt hazúrú, de mielőbb elmënt vóna, maga elé
hivatta a lyányait. Aszonta nekik: »netëk! itt van három koszoró mëg
három madár, mikor visszagyövök, a koszorónak is mëg a madárnak is épen
olyannak këll lënnyi, mint most, azé jó visellyétëk magatokot,
vigyázzatok a szűzességtëkre! tuggyátok-ë?« A lyányok magokho vették a
koszorót mëg a madarat, kiki a magáét, az apjok mëg elmënt.

Má este lëtt az időbű, ők odabe beszégetnek szépen, ëcczër az ablak
alatt zsuzsorog valaki. Kinéznek, ott van ëgy kódúsruhába őtözött embër.
»Mit keres maga ott, bácsi!?« kiátonak lë neki. »Fázok! szëgény kódús
embër vagyok! segíjjënek rajtam!« A lyányok mësszánták, fëlhúzták az
ablakonn be a szobába.

Mikor a szobába vót a kódús, ëcczërcsak lëvette a kódúsruhát, a lyányok
ëgy valóságos herczegët láttak magok előtt. A fiatal embër ki is
nyilatkoztatta, hogy nem kódús ő, ha kiráfi.

No, má ha így van, micsinállyonak? Hozzáfogtak kártyáznyi. A kiráfi
ëgykettőre mënnyerte a két nagyobbat. Velëk is hát, a koszorójok mingyá
elhërvatt, a madár mëcs csak lëcsüngesztëtte a fejit.

Másnap má a letkisebb is mëv vót nyerve. Arany Zsáda – mer így hítták –
së esëtt ám a feji lággyára, hon në tutta vóna, micsiná?

Fogta magát, a përvétába vetëtt ágyat, a kiráfit odafektette. Allyig dőt
az ágyba a kiráfi, má épen Arany Zsádát akarta magáho húznyi, mikor az
ágy csak lësimút alatta, ő mëg bele a përvétába. Viczkándozott ő ott,
bele is fút vóna, ha a két nagyobb lyány ki nem húzza.

A kiráfi szégyëllte nagyonn, hogy Zsáda így kibánt vele, fëltëtte
magába, hogy akarhogy, de elvesztyi. Össze is beszét a nagyobb
lyányokkal, a kiket mëgejtëtt, hogy tëgyék magokot betegnek, oszt
valamié kűggyék el hozzá Arany Zsádét, majd elbányik ő vele.

Úgy is vót. Arany Zsáda nénnyei a kirá ételyire vótak kíváncsi, nyögtek,
jajgattak, hogy ha ők abbú nem ëhetnek, hát bizon mëhhalnak. »Ereggy el
má, Zsáda! të! oszt hozzá nekünk a kirá ételyibű, ha Istent ösmersz!«

Arany Zsáda fëlőtözött szakácsnak, oszt mënt késségësenn. De tutta ám ő,
mibe mestërkëgyik a kiráfi mëg a testvérjei.

Bemëgy a konyhába, aszongya a szakácsnak, hogy vóna-ë szükség ëgy
szakácsra, mer ő beána? az aszonta, hogy vóna! »No jó van, akkor
beállok! – monta Zsáda – de mënnyék csak, nat tűz van, ég a kirá
ëstállója, én mëg majd azalatt itt lëszëk!«

A főszakács elszalatt, Zsáda mëg kapta magát, a zsebibe rakott ëgy pár
darab bélëst, mi ëgymást, a többi ételëkët mëg mind kiforgatta, oszt úgy
tővel-hëggyel fölfordúva hatta ott a konyhát. De a szëmődökfára fëlírta:

Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára
Szakácsruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.

Avval mënt.

Gyön vissza a szakács, láttya, hogy mi van itt! mëgy a kiráfiho
ëgënyest. Gyön az is, de az mingyá mëllátta az ajtó fëlëtt az írást, maj
mëgëtte magát, úgy haragudott. Ki is atta mingyá, hogy ha Arany Zsáda
idekerű, nem këll neki irgalmaznyi, vigyék rögtön ő elejbe.

Zsáda hazaért az étellel, a nagyobb lyányok út tëtték, mintha könnyebben
vónának, de belő ëtte őköt valami, mer azt szerették vóna, ha Zsádát a
kiráfi mëgölyi.

Másnap elkezgyi a két lyány mëgínt a nyögést mëg a jajgatást. Zsáda
tutta, hogy mire mëgy a! kérdëzte, hogy »mi a bajotok?« Azok aszonták,
hogy »mëhhalunk, ha a kiráfi borábú nem ihatunk!« »Jó van – monta Zsáda
– maj hozok én!« Fëlőtözött kádárnak, mënt ëgënyest a kirá pinczéjihë.

Ép ott vót a főkádármestër. Aszongya neki Zsáda: »vënnék én ebbű a borbú
ëj jó csomót, de magával nem tudok alkunnyi, hivassa ide a kirát, vagy
maga mënnyék el érte, én majd itt mëvvárom!« A főkádármestër elmënt,
Zsáda mëg teletőtött ëgy üvegët borral, a zsebibe tëtte, a hordókat mëg
csapra vëtte, eresztëtte a bort fenébe. Az ajtóra mëg fëlírta:

Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára,
Kádárruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.

Gyön a kirá a főkádármestërrel, láttyák, hogy a bor mind ki van folyva,
a sok drága bor mind odavan. A kirá má tutta, hogy Zsáda járt itt!
Mënnek ki az ajtónn, ott mëg láttya a Zsáda keziírását. »No, mëgá,
Zsáda! törjön ki ar rossz! mëjjárod még énvelem!« Szitta csudállatosann,
de Zsáda má azóta otthonn járt.

Harmagyik nap újfënt van nyögés mëg jajgatás ugyancsak! Zsáda má előre
nevette magába, hogy ugyan mire kívánkoznak most!? Mëgkérdëzte: »Mi
lelt? mi këll má mëg?!« »Jaj, jaj! hozzá nekün a kirá almájábú, máskép
mëhhalun!«

Zsáda fëlőtözött, mënt. Nem nézëtt sënkire, tartott ëgënyest a kertnek.

Fëlmënt a fára, má jó teleszëtte mindën zsebit, mikor mëllepi a kirá.
»No, Zsáda! csakhogy ëcczër mëffoghattalak! az ételëmët kiforgattad, a
boromot eleresztëtted, gyere csak lë a fárú! mëg tudod-ë, micsinátá të
én velem nállatok?«

Zsáda lëmënt a fárú, de a kirá nem akarta eresztenyi.

Odavitte ëgy kendërvágóho, monta neki: »tëdd alá csak a nyakad!« De
Zsáda nem tëtte, aszonta: »tëdd oda të elébb, mer én nem tudom: hogy
këll!« A kiráfi mëmmutatta, a nyakát odatëtte a kendërvágó alá. A hogy
odatëtte, Zsáda së vót rëst, rárántotta a kendërvágót, úgy összetörte a
kirát, minden csontyát, hogy a kiráfit lepedőbe kellëtt a kerbű
bevinnyi. Mëgverte amúgy magyarosann, hogy nem köszönte mëg.

Zsáda mëg szát ëgënyest haza. Otthon odatta az almát a testvérjeinek,
fëlőtözött doktornak. Mënt mingyá a kirá házáho, hogy kéne-ë doktor? mer
ő tud arrú a bajrú segítenyi, a ki a kirának van! Hej! szívesenn fogták!
csak mënnyék be! oszt segíccsék a királyonn.

Bemënt. Kért ëgy csomó sót mëg paprikát, azután mëg üveget. Azt
összetörte, a sóval, paprikával összekeverte, oszt úgy egyvelgësenn
rakta, nyomogatta be a kirá sebibe. Mikor elvégezte a dógát, odabe
fëlírta az ajtóra:

Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára,
Doktorruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla!

Odbe nem vót sënki së, ő mëg mehetëtt szabadonn, az írást nem látta
sënki.

De a kirá olyan beteg lëtt a doktor kezi után, hogy ki së lëhet
mondanyi. Maj belehalt. Ëgy álló esztendeig nyomta az ágyat. A só, a
paprika, mëg az üveg mëttëtte, olyan ripacsos maratt a bőri, mint a
himlősé.

Node el is határozta, hogy Zsádát mëgölyi, mëg, ha a pokolba is kék érte
mënnyi!

Tutta eztet Zsáda. Maga helyëtt viaszkbábut fektetëtt az ágyába, mézzel
mëttőtve, ő mëg a falonn ëgy kép hátába húzódott.

Gyön a kiráfi. Ëgënyest az ágynak. A baltával csak úgy vágta széjjel a
bábu fejit, hogy ezër darabra szakatt, de a mézbű ëgy csëpp odaesëtt a
szája szélire. Nagyon édëss vót. Akkor bánta mëg a kiráfi, hogy mit
tëtt. »Jaj! lelkëm Zsádám! ha nekëd a vérëd is ilyen édëss, hát të magad
minő édëss lëheccz!« Avval odafordút a Máriakép fele, oszt kérte a
bocsánatot az ő nagy bűnié. Mësszólalt oszt Zsáda a kép háta mellő: »hát
nagy bűnöd van, fiam! ha a templomot hécczër mëmmászod, akkor
mëbbocsátok nekëd!«

A kiráfi, szégény! mëg is mászta hécczër, mind lëmënt a bokájárú a bőr.

Az öreg kirá, a Zsáda apja mëg ekközbe hazagyött. Rögtönn számonn kérte
a lyányaitú a koszorót mëg a madarat.

A két nagyobb lyány elévëszi a maga koszoróját, madarát, a koszoró el
vót száradva, a madár mëg bággyaszkodott, maj fëlfordút. A Zsáda
koszorója olyan friss vót, kívánat vót ránéznyi, a madara mëd danolt,
repkëdëtt, nem vót annak sëmmi baja së.

Mënnek be az apjokho. Az mëllátta mingyá, kik itteng a ludasok. A két
nagyobbat mëffogatta, kivégeztette, Zsádáé mëg elgyött a maga kiráfia,
elvëtte, csaptak olyan lagzit, hogy olyat még az öregapám së látott

Mém most is ének, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Hevesvármegye. Szabó Éva öreg cselédasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. jan.

A bús gellicze meg a két kiráfi

Hun vót, hun nem vót, Dormándonn innen vót, Tepélyënn túnat vót, a fene
tuggya: hun vót? kidőt-bedőt kemënczének ëcs csëpp ódala së vót, mégis
mëssült benne olyan kënyér, mint szélëss e világ. Én is ëttem belülle.
Most hazuttam mán nagyot! De ha má eggyig nem montam igazat, ezutánn is
maj csak elámítolak bennetëkët!

Vót a világonn ëgy kirá, annak a kirának vót két fija mëg ëgy bús
gelliczéji. Az a bús gellicze ëcczër kicsacsogta a gyerëkëk előtt, hogy
a ki az ő szívit mëgëszi, a feji alatt mindën écczaka ëgy arany terëm, a
ki mëg a máját ëszi mëg, Szécsémbe kirá lëssz.

Hallotta ezt a két kiráfi, mingyá mëgëtte az ëgyik a gellicze szívit, a
másik mëg a máját.

De hogy az annyok mëhhalt, új asszon kerűt a házokho, mostoha. Az valami
módon mëttutta, hogy mismit beszét a gellicze, aszonta az urának, hogy
mingyá mëhhal, ha a két fiúnak a tüdejibű mëg a májábú nem ëszik. Ëhën!
mert a gellicze szívit mëg a máját akarta vóna magának!

A kirá elé is hívatta az öreg jágërját, János bácsit, oszt
mëpparancsolta neki, hogy a két gyerëkët vigye az erdőbe, ott lőjje
agyonn, oszt a gyomrát mind a kettőnek vigye haza, – má mint a tüttüsit.
Az öreg jágër szót fogadott, mënt a két gyerëkkel az erdőre. De gondolta
az útközbe, hogy de nagyhatú lëhet ez az asszony, a ki az urátú még azt
is ki tuggya követëlnyi, hogy a saját tulajdon két gyerëkit ölesse mëg.
Mikor arra kerűt vóna a sor, hogy no! lë këll lőnyi a két kiráfit,
eleresztëtte őköt. Haza mëg valami olyas állat tüttüsit vitte el.

Elindú a két kiráfi. Mënnek, mëndëgének, két út elejbe érnek. Ki
mellyikënn mënnyék má? De hamar mëgëgyeztek, a jobbódalsónn mënt az
öregebb, a balódalsónn mëg a fiatalabb.

Az öregebb Szécsémbe ért, ott nemsoká kirá is lëtt.

A fiatalabb – a ki a balódalsónn mënt – ëgy városba ért. Nem ösmert
sënkit, êre ő nem járt sosë, ëgy özvegyasszonho kopogtatott be szállásé.
Az adott is neki.

De mikor az asszony vette az ágyat, a kiráfi feji alatt mindég ëgy
aranyat tanát. Hogy mëgörűt az annak! A sutba hajingáta mind, má vót ëgy
ëgész halommal.

De hogy? honnem? a kirá lyánya mëttutta, hogy minő ember lakik az
özvegyasszonná, elkűtte a szobalyányát a kiráfiho, mongya mën neki, azt
üzenyi, hogy mënynyék fël hozzá mingyá, ebbe a szent órába!

A kiráfi fël is mëgy, nem tutta, hogy mé?! vagy hogy? csak mënt. Mikor
ëgyütt vótak, a királyány aszonta neki, hogy: »kártyázzunk!« Hát
kártyáztak is. Játék közbe mëg tőtött a királyány, hogy igyonak is má!
de a kiráfi nem akarta elfogannyi. Aszongya neki a lyány: »hát mé nem
iszol? isz’ nincs ebbe haláléesztő! ihaccz ebbű!« A nagy kínálásra oszt
itt a kiráfi is. De má nagyonn soká kártytáztak, a bor mëg úgy mëgártott
a kiráfinak, hogy részëg lëtt, oszt a gellicze szívit is kihánta. Ezt
akarta a királyánya. A gellicze szívit mingyá mëgëtte, a kiráfit mëg,
mer ő nem tutta: kicsoda? – kihajíttatta.

Hazamëgy a kiráfi. Az asszonnak vót mán nagy rakás arannya, azé még nem
telt el vele, a kiráfi feji alatt kereskëdëtt minden rëggel, de má
ëgyetlen ëcczër së tanát. Beleúnt ő is, kiatta neki az utat.

Szégén kiráfi! no nekëd mëgesëtt! Má éhënn is vót nagyon, bemënt ëgy
kerbe, ott látott szép gyömőcsfákot, tele mindënfajta gyümőcscsel.
Előszször mënt a körtefáho. De mihentért az első körtét mëgëtte, szamáré
vátozott. Mëgihett még magátú is. Hova jutott ő? Utóllyára oszt
beletörődött a sorába: a hol lëssz, úl lëssz! Elkezte a káposztát ënnyi.
Abba mëg allyig harapott bele, muczié vátozott. Mos mëm má as së tutta:
hogy van? mint van? mi van vele? Elkeserëdëtt nagyonn. »Nohát! ha má
muczi vagyunk, jó vagyunk!« Fëlmászott ëgy almafára, hogy jólakik
almával, de allyig nyelte lë az első harapást, olyan szép embër lëtt
belűlle, hogy allyig ösmert magára.

Akkor kerítëtt valahunnan ëgy rossz szűrt, abba fëlőtözött, szëdëtt a
kerbű ëgy nagy rakás körtét, káposztát mëg almát, mënt a kirá háza
elejbe, de csak a körtét árolta. Këgyes körték vótak, a királyány allyig
nézëtt lë az ablakonn, mingyá mëllátta, oszt kűtte is a szobalyánt, hogy
hozzék csak abbú a körtébű. A kiráfi jó pézé el is adott neki vagy
hármat. Azt otfël a kiráné, még az is fiatal asszon vót, a királyány mëg
a szobalyány mëgëtték mind, de szamáré vátoztak is ám!

A kirá mikor bemëgy, mëlláttya, hogy az ő házába odbe három szamár van.
Kergettette ki őköt mingyá a bérëssel, ki ëgënyest az úcczára. Ott mëg
várt rájok a szűrös kiráfi, befogta őköt ëgy kocsiba, oszt hogyím
hallotta, hogy Szécsémbe templomot építënek, úgy gondolta, hogy elmëgy
oda a szamarakkal fuvarba.

El is mënt. De ő nem tutta, hogy oda nem szabad mënnyi sënkinek a kirá
engedelmi nékű. Mëffogták, vitték a kirá elejbe, hogy majd lëfejezik. De
a kirá ëcczërre mëgösmerte, hogy a testvérivel van dóga, a katonákot
elkütte, oszt mënt a testvérji kocsijára. A hogy ráül, ő látta befogva a
három szamarat, de nem szót sëmmit, mit tutta ő, kik azok? A testvérji
ëcczër hunczutú elkezte vele míveltetynyi, izétetynyi a szamarakot, csak
épen azt nem, a ki a királyán vót. A kirá haragudott szörnyenn: »mé
izétetyi ez én velem a szamarat?« de nem szól azé.

Mire hazaértek a kirá udvarába, a fiatal kiráfi elészëtte a káposztát
mëg az almát, adott belűlle a szamaraknak. Azok először muczié, azután
embëré vátoztak, de mind szëbb vót, mint azelőtt.

A kiránét elvëtte a szécsényi kirá, a királyánt a fiatal kiráfi, a
szobalyány mëg ott maratt nállok szógálatba.

Boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak. Eggyig vót, mese
vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János, középkorú
parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. febr.

A fejír madár

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër mëg annak a feleségi.
Gyerëkik nem vót, pegyig mindég azonn kérték az Istent, hogy csak azt
anna má!

Az asszony mikor ëcczër magába vót, azt kívánta, hogy ha lënne gyerëki,
olyant szeretne, a ki fejír lënne, mint a hó, piros, mint a vér, szëmi,
szëmődöki mëg fekete, mint a bogár.

Ëcczër csakugyan is tehërbe esëtt. Az időre lëtt is neki épen olyan fia,
mint a minőt kivánt. Annyira mëgörűt neki, hogy örömibe mëhhalt. A kis
gyerëk fiú vót, Pëstának hítták.

Az embër nem tudott mëllënnyi asszony nékű, újjontann mëgházasodott. A
másogyik asszontú mëg lyánya lëtt, azt mëg elnevezték Mariskának.

Az embër dologra járt, ott vót mindënnap rëggeltű estyig, csak ënnyi
mënt haza. Ëcczër is, hogy nem vót elé, Pësta almát kért a mostoha
annyátú. Az aszonta neki:

– Hát nyú’ be a ládába, ott van!

Pësta belenyút, de a hogy vëtte ki az almát, az annya odaszaladt, oszt a
láda tetejit a nyakára csapta, úgy, hogy a feji mingyá lëesëtt rúlla,
Pësta mëg mëghalt. Avval fogta az asszony, vitte ki a ház elejbe, oszt
lëültette a halott gyerëkët ëgy kis székre.

Mariska hallotta, hogy a láda teteji lëcsapódott, de nem tutta, mitű vót
az a zaj!? Kérdezte az annyát, hogy mi vót a? Az annya elmonta, hogy
Pësta rossz vót, almát akart lopnyi, oszt kikapott.

Mariska is kapta magát, mënt a ház elejbe, úgy vágta pofonn Pëstát, hogy
az mingyá lëbukott a fődre.

Azutánn az asszony kimënt, Pëstát mëgnyúzta, fëltisztította,
elkészítëtte, oszt mikor az ura hazamënt, fëladta az asztalra.

Hát az ura nem tutta, micsoda hús a! csak ëtte, mintha tejbekása vóna.

Étel utánn a csontokot Mariska összeszëdte, elásta a kerbe ëgy boczfa
alá.

A csontbú nemsokára szép fejír madár lëtt, fëlszát a fődrű, oszt mënt,
mënt ëgy bótos háza tetejire. Ott elkezte mondanyi:

Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt!
Kis testvérëm, Mariskám,
Összeszëdte csontocskám,
Kötte selyëmkendőbe,
Tëtte boczfa tövibe,
Kikelt kikelt! itt van! itt!
De szép madár lëtt belűllem!

Ezt hallották a bótba, adtak neki ëgy szép selyëmkendőt. Avval szát
tovább. Mënt ëgy kalapos házára.

A kalapos házánn is elmonta:

Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt,
Kis testvérëm, Mariskám,
Összeszëdte csontocskám,
Kötte selyëmkendőbe,
Tëtte boczfa tövibe.
Kikelt, kikelt! itt van! itt!
De szép madár lëtt belűllem!

Ott is mëghallották, vittek ki neki ëgy gyönyörű szép kalapot.

Harmacczorra ëgy malomra szállott. A malomba hét legény dógozott, azok
is mëghallották a madár szavát, kimëntek mëghallgatynyi. Azok mëg toltak
fël neki ëgy nagy malomkövet, a mit a fejír madár a nyakába vëtt, oszt
szát vele haza, az apja házára.

Ott is elkezte kiabányi a verset fënnszóval.

Odbe hallották, hogy »É! de nagy kiabálás van otki, mi a?«

Kimëntek, hát a fejír madár Mariskának lëhajította a selyëmkendőt, az
apjának a szép kalapot, az annyára mëg úgy sútotta lë a malomkövet, hogy
az asszony a főd gyomráig esëtt. Úgy elborította a főd, hogy temetynyi
së këlletëtt.

A fejír madár mëg visszavátozott, Pësta lëtt belűlle. Az apjával mëg
Mariskával mëg most is boldogann élnek, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől.
Lejegyzési idő: 1904. márczius.

A két testvér

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn két gyerëk: ëgy fiú mëg ëgy lyány.
Ezëk ëccër elmëntek otthonrú jádzanyi, de olyan messzire tanátak mënnyi,
hogy nem tuttak haza tanányi. Most má mitévők lëgyënek? fëltëtték
magokba, hogy mënnek a világba, akarhogy lëssz is!

Mëntek, mëndëgétek, beértek ëgy erdőbe, ott láttak ëgy palotát.
Bemëntek.

– Aggyon Isten jó estét, öreganyám! – köszöntek, mer épen a pitarba
állott ëgy vén boszorkány.

– Aggyon Isten! szërëncsétëk, hogy öreganyátoknak szóllítottatok! Mi
járatba vattok?

Elmonták oszt, hogy bérësnek mëg szógállónak akarnak elányi, ha
fëlfogannák!

Aszongya a vén boszorkány:

– Hát én fëlfogallak bennetëkët! nállam három nap az esztendő, száz
arany a díj, a ki mëg tud szógányi érte!

Nyugodtan feküdt lë a két gyerëk, mer mán nem haltak éhënn, vót helyik!

Rëggël fëlkelnek, a lyánnak mingyá söprenyi, tisztogatynyi këlletëtt, a
gyerëkre mëg rábíztak három tátoslovat, azt këllëtt neki az aranymezőre
kihajtanyi, oszt mëgőrzenyi.

A boszorkány mëg fëlült ëgy lapátra, oszt mënt a gyerëk után, de otthonn
elébb mëghatta a lyányának: Rózsikának, hogy mire hazaér, a kis lyánt,
mán mint a gyerëk testvérit, okvetetlenű főzze mëg! Avval ment.

A gyerëk szörnyenn vigyázott, hogy a ló mëglëgyék, nem is szaladt el
abbú ëgy së. Estefele hajtotta vígann hazafele, örűt, hogy békességbe
elmút ëgy nap. Vele mënt a boszorkány is, am mëg má előre fente a fogát
a kis lyány husára.

Mikor hazaért, a letelső kérdési is av vót, hogy:

– No! kész-ë má a vacsora?

De Rózsika nem tudott vele beszámolnyi. Lëtëszi a lapátot a vén
boszorkány, keresi a kis lyánt. de nem tanáta së a tába, së a tűzönn, së
hóttan, së eleventen.

– Hova lëhetëtt? hova lëhetëtt? – mérgeskëdëtt a vén boszorkány,
kérdëzte a lyányát, de az së tudott neki rúlla mit mondanyi. Nem ám! mer
ő szökesztëtte el! sajnáta lëvágnyi, oszt elbújtatta.

Igy oszt a vén boszorkány hoppon maradt.

A gyerëk a lovakot mëgőrzötte másnap is, nem vót velök sëmmi baja, az
öregasszony is kívël vót vele, ott ült a lapáttyánn egész nap.

Elgyött a harmagyik rëggel. Hajtya a gyerëk a három tátost az
aranymezőre, víg vót, süvűtött, mint a rigó, de nagyon hamar elmënt ám a
kedvi! A hogy kiért lovaival a mezőre, azok csak szaladtak szét, a
hanyann vótak, annyifele.

A gyerëk nem tutta, mit csinállyék! Mëgszomorodott nagyonn, oszt indút
hazafele nagy rívással.

A hogy mënt, hát az utonn ëgy kódús állott. Aszongya az neki:

– Mi bajod, kis fiam! hogy rísz?

– Ez mëg ez! – elmongya oszt a gyerëk a baját.

– No! në fé sëmmit! ereggy csak haza! vëdd elé a kis testvérëd
furollyáját, azt fúdd mëg, a kis lyány maj mëgkerű, a lovakkal mëg të në
gondolly, majd hazaviszëm én!

Úgyis vót. Hazamëgy, keresi a furollyáját. Látta ezt a boszorkány,
mingyá gondolta, hogy ez nem jó végrű van itthonn! aszongya neki:

– Mé gyötté të haza, hê?!

– Hát a furollyámé! – monta a gyerëk.

De mán ekkorra az öreg kódús hazahajtotta a lovakot.

Erre a vén boszorkány kimënt az ëstállóba, a három tátoslovat elverte
úgy, hogy mind össze vót dagadozva, oszt csak azé, a mé haza gyöttek!
Azok oszt védték magokot, hogy nekik muszaj gyönnyi, ha hajtyák, azé në
verekëggyék!

A vén boszorkány szörnyenn mérges vót. Hogy a kis lyánt elvesztëtte szëm
elő, aszonta Rózsikának: rakjék tüzet, tëgye fël a vasfazekat, mer a
gyerëkët mëg këll főznyi!

Szegény Rózsikának kíntelen vót engennyi.

De hallotta ám a parancsot a gyerëk is, belefújt a furolyába. A
furollyaszóra elégyött a testvéri. Aszongya neki:

– Hallod-ë, testvérëm! szökjünk mëg mink innet, mer itt végünkre járnak!
Má engëm is mëg akarnak főznyi!

A kis lyány beleëgyezëtt. Elszöktek.

Má jó darabonn mëntek, ëcczër hátranéznek, hát láttyák, hogy vágtat
utánnok a vén boszorkány. Mëgijedtek nagyon, hogy visszaviszik őköt.

– Tudod-ë, mit? – mongya a gyerëk a lyánnak – vátozzá të hattyúé, én mëg
maj tó lëszëk!

Úgy is lëtt. A lyánbú szép fejír hattyú, a gyerëkbű mëg gyönyörű
kíkesvizű tó lëtt.

A boszorkány látta, hogy híjába járt, visszafordút.

A gyerëk mëg a lyány visszavátozott, oszt folytatták az úttyokot tovább.
De otthonrú mëgint mëllátta őköt a vén asszony, fël a lapátra, oszt
utánnok!

A fiatalok is vigyáztak magokra, mindég tekingettek hátra, ëcczër
eszrevëtték, hogy baj van, gyön a boszorkány!

A lyánbú mingyá csárda lëtt, a legény mëg kocsmárosé vátozott. Mëgyën
oda a boszorkány, kérdëzi tüllök:

– Nem láttak êre mënnyi ëgy gyerëkët mëg ëgy lyánt?

Aszongya a legény, má mint a kocsmáros:

– Láttunk bizom mink, még fiatalunk vótunk!

– Ú! akkor am mán nagyon régënn vót! – monta a boszorkány, oszt a hogy
gyött, úgy mënt.

A fiatalok mëntek tovább, a hun lëhetëtt, szaladtak is, csak bajok në
lëgyék má! De a hogy hátrapillantottak, gyött a boszorkány mëgint.

Odafordú a legény a lyánho:

– Hallod-ë? én majd ëgy nagy kásahëgyé vátozok, të álly a hëgynek a túsó
szélyire! de onnat mën në mocczanny!

Úgy is lëtt, a hogy a legény monta. Gyött a boszorkány. Mëglátta a
kásahëgyet, csak nekiesëtt, oszt ëtte, hogy csakúgy dülledt bele a
szëmi. De annyit tanát ënnyi a kásábú, – mer az egész hëgyet ússë birta
vóna mëgënnyi – hogy fëlpükkedt tűlle.

A legény visszavátozott mingyá, oszt látták, hogy a boszorkány má
mëddöglött, elindútak, mëntek vissza a boszorkány házába, Rózsikáho. Ott
Rózsika mëg a legény, mer má régënn szerették egymást, ëgybekeltek,
házastársak lëttek.

A kis lyány sora mëg ëggyig csak vót, a hogy, de ezután! Az új
házaspárnak – akármére állott! mindënütt lába alatt vót. Kerűt-fordút,
azok mindég szidták. Ecczër mëgsokallta, oszt hogy në szúrja tovább a
báttya mëg az ángya szëmit, elmënt szógányi.

Úttya ëgy nagy városba vitt, a királyi udvarba, a hun libapásztor lëtt.
Hétköznap őrzötte a libát, vasárnap mëg fëlvëtte a szép ruhájait, a kit
gyióhajba összehajtogatva tartogatott.

A kiráfi látta, hogy minő szép, takaros ëgy lyány ez! mëttecczëtt neki.
Odabe mëg is monta, hogy ő azt a lyánt elvëszi. De az apja hí! hú! így
mëg amúgy! hogy akkéne még, hogy az ő fia ëgy rongyos libapásztorlyánt
vëgyék el, ki is tagaggya mingyá!

A kiráfi mëgijedt, hallgatott az apja szavára. Kerestek neki ëgy gazdag
királyánt, azt vëtették el vele. Csakhogy ő nem szerette! még ëgy
asztalná së esëtt jó avval ënnyi! Útáta, mint a bűnit.

Nemsokára háború ütött ki, a kiráfinak el këllëtt mënnyi. A szëgény
lyánnak is takaronnyi këllëtt az udvarbú.

De még a kiráfi odajárt, a feleségi mëghalt, özvegy embër lëtt. Mikor
hazagyött, bizon nem azon vót, hogy a halottat sirassa, fëlkereste az ő
kiszëmeltyit, a kis libapásztorlyánt, elvëtte azt. Mëgesküttek, boldogok
lëttek, mint a szerelmes gellicze. Még most is ének, ha mëg nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzési idő:
1904. február.

A hizlalóra fogott két egytestvér

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Nagyon szëgényëk
vótak, oszt még hozzá nagyon sok gyerëkik is vót.

Nagy szükségët láttak mindenbű, úgy, hogy má gondolkoznyi kezdtek, mit
is csinállyonak? vagy kivégzik magokot vagy lëssz valahogy!

Az embër ëcczër kimënt az erdőre, ott lőtt ëgy nyulat mëg ëgy
vadgalambot. Hazavitte.

Az útonn jutott az eszibe valami, el is monta a feleséginek mingyá.

– Hallod-ë, kedves feleségëm! mondanék én ëgyet, kettő lëssz belűlle!
mit szósz hozzá? Én most mëllőttem ezt a nyulat mëg ezt a vadgalambot,
në ëgyük mink ezt mëg! Készídd el fájinú, majd a környik nagy urajit
mëhhíjjuk ebédre, oszt kiki csak ad majd érte ëgy kis ajándékot,
letalább jutunk ëgy kis pézhë!

Az asszony szivesörömest beleëgyezëtt, válalta is, hogy olyan fájinú
elkészítyi, hogy még a szájjokot is mëgnyallyák utánna!

Az embër behivogatta a vendégëkët, az asszony mëg a konyhánn
sërtepërtét. De a hogy ott sürvítëtt,[51] ide-oda szaladgát, a macska a
tányirbú kilopta a vadgalambot, oszt elszalatt vele.

Kétségbeesëtt oszt az asszony. Azt hitte: mingyá mëhhal. Micsinállyék má
most? honnat vëgyék ő elé ëgy másik vadgalambot? de maj mebbolondút azé
a vadgalambé! Má hova fordúllyék? így is baj, úgy is baj! ús segített
magánn, hogy lëvágta a fémellyit, azt készítëtte el, mint a hogy a
vadgalambot szokás, azt tálalta fël az uraknak.

Azok mëgëtték, még az újjokot is mëgszopogatták, elkezdték dícsírnyi,
hogy minő finom étel vót a! mi vót a? De az asszony nem merte
mëmmondanyi, csak aszonta:

– Vadgalamb vót, nem tom, mi jó lëhetëtt rajta!?

A vendégëk nem soká marattak, elmëntek, de mindenki hagyott ott ëgy-két
hatost, ki ëgy forintot, ki kettőt.

Örűt a szegény embër, hogy ilyen sëmmiség is mënnyi pézt hajtott nekik.

De mëgesëtt ëcczër, hogy az embernek viszkedëtt a feji, monta a
feleséginek, hogy nézzék a fejibe!

Az mënt ëcczëribe, nézëtt benne szívesenn. Az embër mëg, a hogy az
asszony motorkát a fejibe, hátradőt, úgy, hogy az asszony mellyihë ért.
Nagyot sikított az asszony, az ura fili maj berekedt tűlle.

– Mi bajod nekëd, asszony!? – kérdëzte az embër.

– Ere gyött ëgy méh, attú ijettem mëg! monta az asszony, de maj
kicsordút a könyű a szëmibű.

Az embër elhitte. De a hogy ëcczër mëgint hátradőt, az asszony újfënt
eljajdította magát.

– Mi lelt tégëd, asszony!? má másocczor sikítasz, az a méh csak nincsen
mindég körűlötted?

– Jaj! tudom is má én, mé sikítottam! izé… a… biztosann békát láttam!
mëntëtte magát az asszony, nem akarta az urának mëmmondanyi sëhossë, mi
a baja? De az firtatta, úgy hogy végre mëmmondta az asszony, hogy a
mellyi fáj, mer lëvágta, hogy a macska a vadgalambbal elszaladt.

Szöget ütött ez az embër fejibe. Aszongya a feleséginek:

– Hallod-ë, hé! ha ilyen jó az embërhús, nekünk úgy is sok gyerekünk
van, kettőt bellűlök hizlalóba fogunk, oszt mëgësszük!

Az asszony nem merte mondanyi, hogy »nem!«, beleëgyezëtt.

Be is csuktak kettőt mingyá a komrába, ëgy lyánt mëg ëgy fiút.
Jótartották őköt, hússal, tejjel ëtették, az apjok mëg ma harmannap
mëgszúrta az újját mind a két gyerëknek ëgy tővel, hogy jók-ë má? Mer ha
az újj mingyá vért ereszt, akkor má lë lëhet vágnyi. De mén nem vót jó
ëgyik së.

Aggyig-aggyig, hogy a lyány újja vért eresztëtt, jó lëtt. Az apjok
aszongya odbe a feleséginek:

– No! a lyány má hónapra jó lëssz!

Ezt mëhhallotta a lyány, mëgihett nagyon. Nem akart az apja asztalára
kerűnyi! A kis öcscsi mëg ő ëgy rossz nyakó bicskával[52] kifurták a
komra falát, oszt még az nap écczaka mëgszöktek.

Szalattak is, mint a Czobor ëbi, hogy utó në érje őköt valaki. Mikor má
jó meszi vótak, lassabban… ballagnyi kezdtek.

Beértek ëgy erdőbe, ott mëntek, mëntek sokáig.

Ëcczër mán a kis fiú nagyon szomjan vót, látott ëgy nyomat, innya akart
belűlle. De a nénnyi figyelmeztette, hogy az ökörnyom, në igyék belűlle,
mer ököré vátozik! A kis fiú engedëtt. De mënné továdabb mëntek, a fiú
anná szomjanabb lëtt. Türesztelte vóna lyány, de a gyerëknek má a szëmi
is be vót esve. Egy fa töllőstövibe látott ëgy őznyomat, itt belülle,
mingyá őzecskéjé vát.

Sopánkodott a lyány, hogy mëmmonta, igy mëg úgy, oszt ëhën vagyunk ë! de
má arrú nem lëhetëtt tënnyi, utóllyára a lyány is belenyugodott.

De akkor ám má a lyány is olyan szomjan vót, majd elveszëtt! Látott ëgy
lábnyomot, tündérnyom vót, itt belűlle, rögtön tündéré vátozott.

Igy mëntek ők tovább, még ëgy kirá uradalmába nem értek.

A lyányonn mán allyig vót ruha, a komrába mëg a sok csütlésbe-botlásba
lëszakatt rúlla, azután mëg nagyonn szégyëllös vót, mit csinállyék? ő
igy nem megy sënki elejbe, bebújt ëgy nagy kazal szalmába.

Ott sanyarkodott a kis őzecske testvérivel, még a kirá kutyája eszre nem
vëtte. Egydarabig az hordott nekik kënyérhajat, mit, a mit odbe a
konyhán kapott. De a szakács eszrevëtt valamit. Nem tutta a fejibe
vënnyi, mé jár az a kutya kécczër az ënnyivalóé? Ëcczër mëgleste, hát
látta, hogy ëgy szép lyánynak horgya, a ki a szalmalyukbú nyút ki a
kezivel. Mingyá mëg is monta a kirának.

A kirá nem akarta hinnyi. Hogy lakna má olyan szép lyány a szalmalyukba?
nëm lëhet a! Hát hogy mëgbizonyosoggyék, elmënt a kazalho, oszt
mëgnézte.

Beszót a lyukonn:

– Ki van itt?

– Ëgy szerencsétlen, meztelen lyány! – monta odbe valaki.

– Hát akkor gyere ki!

– Nem mënëk, mer szégyëllëm magam! hozass ruhát, oszt kimënëk!

A kirá hozatott ruhát, begyugta a szalmalyukba, ott a lyány fölőtözött,
oszt kigyött.

Eltátotta ám a kirá szëmit-száját, mikor mëllátta, ámába se látott ő
olyan szépet! Mëg is kérte mingyá feleségű, de a lyány csak úgy mënt el
hozzá, hogy ha a kis őzecskét, a ki ő neki testvéri, a kirá, még él, nem
bántya. A kirá mëg is igérte.

Másnap oszt laktak olyan lagzit, hogy hetedhét országra szót a híri!

Járt az idő, telt az idő, a szép asszony terhës lëtt, nemsokára gyerëkët
is született, szép aranyhajú gyerëkët. Úgy örűt neki a kirá, assë tutta,
hova tëgye! A boldogságáho még csak az këllêtt, hogy ëgyebre në
vágyalkozzék!

A kiráné mëssoványodott ëgy kicsit, a gyerëkágy mëvviselte, de má
pëndűt, pëndűt, mint a palóczok Máriája.

Ëcczër a kirá vadásznyi mënt, a feleségi magába maratt. Az udvarba mëg
vót ëgy öregasszony, a ki szerette vóna a lyányát a kirának, azt ëtte az
íriccség, valahányszor a kiránét látta. Fël is tette magába, hogy hacsak
lëhet, elvesztyi.

Szép napos idő vót, a kiráné kinézëtt az ablakonn, az az öregasszony mëg
épen ára mënt. Odaszól a kiránéhó:

– Nem gyönne ki a kiráné a jó napos időre? ide a patakpartra ë! maj
nézëk a fejibe!

A kiráné örűt, hogy minő szives ez az öregasszony, kimënt, lëültek a
patakpartra. Az öregasszony nézëtt a fejibe.

Ëcczër csak zu! be a patakba a kiránét! olyat loccsant, hogy a víz még
ki is csapott… De a kiráné nem halt ám mëg, mer hogyím tündér vót!
arankacsa lëtt belűlle.

Az öregasszony mëg bevitte a maga lyányát kiránénak.

De az öregasszony lyánya hogy meddő vót, nem szoptathatta a kis
gyerëkët! Este az őzecske szarva közé vëszi a kis gyerëkët, lëmëgy a
patakho, oszt elkezgyi:

Néném, néném! kedves néném!
Szoptasd mëg a kis fiadot!
Kiráfi kis Miklós sírva gebedëzik!

Akkor felúszott oda ëgy arankacsa, mërrázkódott, mingyá asszony lëtt
belűlle. Lëvëtte az őzecske szarvárú a kis gyerëkët, mëszszoptatta.
Mikor evvel végezëtt, a gyerëkët szépen visszahelyheztette az őzecske
szarva közé, újra mërrázkódott, arankacsa lëtt, oszt mënt vissza a
vízbe.

Ez így vót másnap is, harmannap is, de má harmacczorra mëllátta a kirá
lovásza, hogy mit csiná az őzecske a patakpartonn. El is monta a
kirának, a kitű épenn, akkor kérte az öregasszony lyánya az őzecske
tüdejit mëg a szívit. Ámékodva hallgatta a kirá, a mit a lovász mondott.

– Mëgá! – monta neki – estére mëllessük, hogy úgy igaz-ë?

Estefele a kirá mëg a lovásza ëgy bukorba bújva várták, hogy mi
törtínyik itt?

Ëcczër gyön az őzecske, szarva közt a kirá kis fia Miklós. Elmongya,
hogy:

Néném, néném! kedves néném!
Szoptasd mëg a kis fiadot!
Kiráfi kis Miklós sirva gebedëzik:

Az arankacsa is gyön, asszonyé vátozik, szoptattya a kis gyerëkët, oszt
mongya az őzecskének, hogy má többet nem gyön vissza. Hallya ezt a kirá,
odasompolyog, a tündér – vagymi? az ő feleségi haját ëgy páczára
csavarja, oszt mëg akarja fognyi.

De az az asszony valahogy eszrevëtte, vátozott az az kigyóé, kacsáé,
lángé, mindëné a világonn, de a kirá nem eresztëtte el. Mikor oszt a
kirá kécczër ëgymásutánn elmonta neki, hogy: »Szivem szép szerelme! az
lëgyé, a mi eggyig vótá!« visszavátozott asszonnnak.

A kis gyerëkët bevitték a szobába, az őzecske mëg mënt utánnok. Akkor
mëffogták az öregasszony lyányát, az úcczát kiverették patkószöggel,
lófarkára kötték őket, úgy szaggattatták széjjel.

A kiráné mëg az őzecske visszamëntek az erdőre, az őzecske az őznyombú,
a kiráné a tündérnyombú itt, mingyá vissza is vátoztak, az ëgyik
legényé, a másik rendës embëri asszonyé.

Akkor hazamëntek, a kirá mëg a kiráné még ëcczër mëgesküttek, olyan
boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn së vót párjok.

Mém most is élnek, ha mën nem haltak.

Besenyőtelek. Hevesvármegye, Dankó Anna, 40 éves szakácsnétól.
Lejegyzési idő: 1904. február.

A szegény árva lyány meg testvére: az őzecske

Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon is túnan, az ópërëncziás
tengërën, de még az üveghëgyekenn is túnan vót, kidőt-bedőt kemënczének
ëgy csëpp ódala së vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa!
Azon vót ëgy rinczi-ránczos szoknya, az tele vót bóhával. Mind elugrott
vóna, ha ott nem maradt vóna ëgy, a ki ezt a mesét nekëm elmonta. A ki
ezt elhiszi, az nem üdvezű, a ki nem hiszi mëg, elkárhozik.

Hát hun vót, hun nem vót, de vót a világonn ëgy pár cseléd, annak vót
két lyánya mëg ëgy fia. A gyerëk vót a legfiatalabb. Nagyon szëgényëk
vótak, betévő falattyok is allyig vót. Az embër eljárt dógoznyi
napszámra, hétrű-hétre odavót. Ëcczër csak hogy hazagyön, a feleségit
halva tanálja. Nagyon szomorú lëtt, de az Isten akarattyán muszaj vót
mëggyőzőnnyi. El is temették az asszont.

Az embër másnap újfënt dologra mënt, az árvákot otthon hatta magokra. De
azé hazanézëtt minden nap.

Két három nap, ëgy hét is elmút, az árvák má nagyon piszkosak vótak mëg
rongyosak. Áthítta őköt a szomszédasszony, a ki özvegy vót, mëgmosdatta,
mëgfésűte őköt, szépen kitisztogatta, azután ráparancsolt mindnyájokra,
hogy »mongyátok mëg apátoknak, vëgyën el engëm, maj mëllássátok, minő jó
sorotok lëssz!« Mikor hazagyön a gyerekek apja, mongyák neki, mit
mondott az asszony, hogy »vëgye el, minő jó sorunk lëssz akkor nekünk!«
De az apjok csak annyit mondott nekik: »Hej! gyerëkeim, gyerëkeim! tik
keserülyitëk azt mëg, ha én őt elvëszem!«

Az embër oszt hogy mindég dologra járt, a gyerëkëkët az asszony csak
megmosdatta, kitisztította, de nem hagyott fël avval, hogy az embër
vëgye el őtet. A gyerëkëk má rimánkodtak is apjoknak, az oszt
aggyig-aggyig, hogy ráatta a fejit, elvëszi az asszont.

Hát ëgy-két napig csak mëgvótak, de két-három hét múva mindég durvább,
durvább lett. Verte a gyerëkëkët, nem adott nekik ënnyi, szitta,
piszkolta őköt mindég. Az apjok nem tehetett sëmmit, mer egész nap a
dologba vót.

Ëcczër má mëgúnták a sok verést, zsémbëlést, ëgy rëggel a letnagyobb
lyány beköt egy marék hamut a kendőjibe, összeátak mind a háromann,
mëntek. Beértek ëgy erdőbe. Ott kerestek vadkörtét, vadalmát mëg
fagyükeret, avval tőtötték a hast. De rëggel a lyány mind elszórta a
hamut az uton, hogy hazatanállyonak estére. Mikor oszt beestelëdëtt, a
mére a hamu mutatta, azon az úton mëntek, ballókáztak hazafele. Otthon
az ablak alatt mëgállottak, benéztek a házba: otthonn van-ë má az apjok?
Otthon vót.

A mostohájok ép az ételt vitte be neki. Az apának nagyon fájt a szívi,
sohajtozott, hogy mit ér ő neki ez az étel, ha a gyerëkei mind odavan,
ha azoknak nem adhat belűlle! A kis gyerëk ezt mëghallja odaki, bekiát,
hogy »isz itt vagyunk, édës apám!« Felugrik az ember, beviszi őköt a
házba, jótartya mind. Avval lëfeküdtek.

Az embër még jókor elmënt hazúrú, a mostoha elkezte a szidást, verést
azonnal. »Nem bánom én, akarhova mëntëk, ha el is ësz ar rossz
bennetëkët, ide vissza në gyertëk!« A letnagyobb lyány bekötött ëgy
kendő babot, elindútak mëgint, a babot szórta mindenütt, a mére mëntek,
újfënt elérnek az erdőbe. Gyükeret, mi egymást ettek, az árváknak jó
esëtt az is. Este mëgint hazamentek. De má csak ketten, mer má
másogyikszor a kisebb lyánt elvitte egy farkas. Ríttak, zokogtak
keservesen, mint a záporeső. Otthon mëgának az ablak alatt, az apjok
mëgint nem akart ënnyi, de hogy a kis gyerëk megszólalt, bemëntek;
jólaktak most is, azután csendësségbe, békébe lëfeküttek.

Rëggel csak úgy magokra marattak, a mostoha még rosszabbú bánt velëk.
Nem is akartak ők otthon marannyi, a lyány ëgy kendő búzával a zsebibe
magával vitte a kis öcscsit most is, a buzát mëg elszórta az útonn.
Mëntek az erdőbe. De má este nem tanáták mëg a hazafele vezető utat, mer
a buzát a kis madarak mind fëlszëtték.

Mit vót mit tënnyi, a lyány mëg a kis fiú bolyongani indút. Mënnek,
mënnek nagy szomorúvan, az ág mëghúzta őköt, a gyükerekbe majd elestek,
má nagyon soká mëntek a sík fődönn is, a kis gyereknek má nagyon
ihatnája vót. Tanának ëgy farkasnyomot, a gyerek lehajlyik, hogy majd
iszik belűlle. De a lyány, hogy »ne igyá, kedves testvérëm! farkasé
vátozol, oszt szétszaggatsz engem!« A gyerek szót fogadott, nem itt
belülle. Pegyig nagyon szomjas vót má. Mëgint, a hogy mënnek,
panaszolkogyik a kis gyerëk, hát ëgy tigrisnyomot tanának, akkor má a
térgyire ereszkëdëtt, erővel innya akart a kis fiú, de a nénnyi csak,
hogy »ne igyá! kis testvérem! mer tigrisé vátozol, engëm széttépsz, oszt
mi lëssz akkor én velem!?« A kis fiú engedëtt, nem itt, de má nagyon
odavót. Csak bukdosott a sok rögbe, má azt hitte, hogy el këll vesznyi
gonoszú, mikor mëgpillant ëgy őzecskenyomot. Akkor së szó, së beszéd,
csak a fődre vágja magát, oszt a nyombú az utóssó csëpp vizet is
kiszopta. A hogy lënyelte, mingyá ëgy gyönyörű szép őzecskéjé vát. Monta
oszt a nényi: »Ládd-ë, lelkëm! kár nem vót a szavamra hallgatynyi! ëhun
van ë, most má őzecske lëtt belűlled!«

Mënnek osztan, mëndëgélnek, nagyon sokára beérnek ëgy uradalomba. Az
uradalom ëgy gazdag kiráé vót. Mit csinállyonak? hova mënnyënek? a lyány
is rongyos vót má nagyon, a testyi kivót a ruhábú, a kis őzecskével a
lyány bebújtak ëgy szalmakazalba.

Ott étek ők ëgy darabig.

Ëcczër, mikor a kiráfi vadásznyi mënt, a kutyája szagot érzëtt, a szag
után a szalmakazalho ért, ott a lyukon benézëtt, látta, hogy ëgy őzecske
van odabe, mëg ëgy rongyos, de nagyon rongyos lyány. Ugatott nagyon, de
a kiráfi rá së hederítëtt.

Allyig ëgy hétre, hogy ez az eset mëgtörtint, vëszi eszre a kiráfi, hogy
a kutyája nagyon lërosszút. Mit csiná a szakács, hogy ez a kutya olyan
sovány? Ő kiadatja az ebédët mindég a kutyának, mégis minő! »No, majd
mëglesem«, mondja magába.

Hát másnap má défele nézi a kutyát. A szakács a konyhába kiaggya az ő
rendës porczióját, a kutya mëg csak szalad a szalmáho, az ételt ott
hagyja, oszt szalad vissza a szakácsho, hogy aggyék még neki.

Ekkor a kiráfi odamegy a szalmalyukho a puskával, elkiáttya magát, hogy
»szó, ki vagy mer belövök!« De nem szót sënki. Másogyikszor is
fenëgette, hogy ha nem szónak, hát belő. Arra oszt a lyány mëgszólalt,
hogy »én vagyok, ëgy szëgény lyány, de nem merëk kimënnyi, mer nagyon
rongyos vagyok!« De a kiráfi csak erősködött. »Gyere ki akarhogy!« »Nem
mënëk«, mongya a lyány, »inkább lő kërësztű, mer olyan rongyos vagyok,
hogy a testëmët is kilácczik.«

A kiráfi lëakasztotta nyakábú a köpönyegët, rátëtte a puska végire, oszt
benyútotta neki. »No hát! itt a köpönyegëm! védd rád, oszt gyere ki, de
hamar!«

A lyány fëlőtötte, oszt kibújt az őzecskével ëgyütt. Gyönyörűség vót
ránéznyi. Szép gömbölyű piros arca olyan këgyes vót, mint a kinyít
rózsa! A kiráfi csak elbámút, hogy mëglátta. Akkor az ölibe vëtte,
bevitte a palotájába, megmosdatta, fëlőtöztette, azután feleségül vëtte.
A lyány el is mënt hozzá, de kikötte, hogy csak úgy, hogy az őzecskét
sohsë bántyák, mer az az ő testvéri. A kiráfi mëg is igírte.

Éltek boldogan, mint ëgy pár galamb, nagyon boldogok vótak. Nemsokára
lëtt is ëgy fiúgyerëkik.

Ëcczër, hogy? hogy nem? de úgy gyött ki a sora, hogy a kiráfi elmënt
vadásznyi. A szomszédba mëg vót ëgy vén boszorkányasszony, a kinek
iszontató csúnya lyánya vót. Ez a vén boszorkány fëltëtte, hogy
mëllátogattya má az asszont! »Mënnézëm má«, aszongya, »minő kiráné lehet
a, a ki a szalmalyikbú kerűt!« El is mëgy, valahogy be is jutott.
Valahogy beér, aszongya a kiránénak: »Hüm! kiráné asszonyom! nálunk az
ám a szokás, hogy a gyerëkágyas asszony is elmëgy a kútra! Nem
kényeskëgyik itt az ágyba!«

A kiráné is rëstëlte, hogy őt alpáribbnak nézik, fëlugrott az ágybú,
karjára vëtte a kossót, oszt mënt vizé. A vénasszony is velemënt, de
mihent a kútho értek, fogta a kiránét, belelökte a kútba.

Akkor elvitte a maga ricskës lyányát, befektette az ágyba, a kis gyerëk
mellé.

Mikor hazagyött a kirá, mëgy ëgënyest a feleségihë, az ágyho, hát látja,
de mëvvátozott az ő feleségi! mi lelte? Nem tutta elgondolnyi, hogy mé
lëtt olyan csunya!

»Jaj! jaj! jaj! jajaj!« jajgatott a ricskës lyány az ágyba, »jaj! mingyá
mëhhalok, ha az őzecske májábú nem ëhetëk!« A kirá csak nagyot nézëtt.
»Mi lelte ezt? iszën, mikor elvëttem, aszonta, hogy az őzecskét ne
bántsa soha sënki, oszt most mëg a májábú akar ënnyi!« Nem tutta, mi
lehet a dologba. De csak várt, nem akart elhamarkonnyi sëmmit.

A kis gyerëk mëg rítt nagyon, az a meddő vén lyány nem tutta
mëgszoptatnyi, a csak jajgatnyi vót jó.

A kirá pegyig elmënt másnap is vadásznyi.

Écczaka, sëtét vót nagyon, mikor a kirá kis fia mëgint nagyon éhenn vót,
rítt, majd kiadta a lelkit. Ëccër csak bezörget az ablakon ëgy gyönyörű
fejir galamb, oszt így szól: »Őzedëm! aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« Kiszól az őzecske: »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig
testëmnek kést fenyik, vérëmnek mëg az aranybëdënczét mossák!« Az ablak
kinyít, a galamb beszát, mëgrázkódott, hát ëgy szép asszonyé vát.

Odamënt a bőcsőhö, kivëtte a kis gyerëkët, mëgcsókolta, mëgszoptatta.
Azután az őzecskét csókolta, simogatta mëg, azután újra galambé vát,
oszt elrepűt.

A másik écczaka szintazonszerint gyött a galamb, bezörgetett, beszát,
asszony lett belűlle, mëgszoptatta a kis gyerëkët, az őzecskét
mëgcsókolta, elmënt. De a szakács eszrevëtte, mi történt, elmonta ám a
kirának úgy, a hogy vót, végig.

Másnap a kiráfi nem mënt el vadásznyi, otthon maratt, hogy majd mëglesi
ő, hogy csakugyan úgy van-ë? De a hogy várt a setétbe, elalutt. A galamb
ott vót mëgint, de ő nem láthatta mëg. A szakács ébrent vót, hallotta,
mint mongya az asszony az őzecskének, hogy még ëcczër gyöhet el, azután
má nem, mer a tengeren az arankacsák közt këll neki úszkányi!

A kiráfi mérges lëtt, hogy mé alutt ő el? de most má mëgfogatta, hogy
nem alszik, akarhogy is lëssz!

Este lett mëgint, leült a kiráfi, oszt várt. De a szakács a hátáná
állott, hogy ha elalszik, hát fëlrángatja. De nem vót rá szükség, mer
nem alutt el.

Zörgetnek az ablakonn, gyön a galamb. »Őzedëm, aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig testëmnek kést fenyik,
vérëmnek mëg az aranbëdënczét mossák!« Akkor berepűt, mëgrázkódott,
gyönyörűséges szép asszony lëtt belűlle.

A kirá mëgösmerte, az ő feleségi vót.

Odaszalatt, ölibe kapta, mëgölelte, megcsókolta. Az őzecske is odasímút
az asszonho, oszt nyalogatta szilidenn, alázatosann.

Vót oszt nagy öröm, hetedhét országon së vót olyan vigasság, mint annak
az örömire, hogy a kirá mëttanáta a feleségit!

A kiráfi ezután vasszöggel veretett ki ëgy ucczát, a vén boszorkány
lyányát lófarkára köttette, úgy tépette szét.

Ők mëg nagy boldogságokba még most is élnek, ha mëg nem haltak.

Lejegyeztem Besenyőteleken, Hevesvárm., Szabó Julcsa nevű 35 éves
parasztasszonytól, idegen nyelvet nem tud. 1903. nov.

A szerencsés hetedik.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Az a pár cseléd hét
gyerëkkel vót. Nagyonn szëgényëk vótak.

Mikor má jó fëlnyőttek, aszonták nekik:

– Mos má ereggyetëk, házasoggyatok mëg, oszt éllyetëk, a hogy tudtok!

Evvel a szép kis biztatással elindútak oszt a világnak. Aggyig mëntek,
aggyig mëntek, még csak olyan házra nem tanátak, a hun hét lyány vót.
Mer minnyájan azt akarták, hogy mind a hetenn ëgy hêrű házasoggyanak.

Ők ott mëmmonták, hogy mismit akarnak! – biz ők házasonnyi szeretnének!

De ott aszonták nekik:

– Itt mindën lyánnak van ëgy lova, tík mëg sëmmitlenëk vattok. Aggyíg,
még nektëk is nem lëssz letalább ëgy-ëgy lovatok, ide së gyertëk!

Jó kifizették őköt, am mán igaz, de a hét gyerëk belátta, hogy igazok
van, mer nekik csakugyan nincs sëmmijik së. Indútak oszt más útra lovat
szërzenyi.

A hogy mënnek, mëndëgének, a letkisebb gyerëk látott az útonn ëgy
libacsontot. Rávágott a bottyával, hát gyönyörű szép ló lëtt belűlle!
Mëgy árébb, lát ëgy muczicsontot,[49] rávág arra is, abbú is ló lëtt.
Azután tanát ő mindënfajta csontot, mindbű ló lëtt. Igy gyött ez, míg
hat ló nem lëtt.

Mënnek még árébb, a gyerëk a patakba lócsontot vëtt észre, rávágott a
bottyával, abbú meg tátos lëtt, – boszorkányló.

Örűtek oszt mind a hetenn, hogy »no! mëhetünk má házasonnyi! van má ló!«

Avval elmëntek háztűznéznyi másocczor.

Napközbe a tátos odahítta magáho a gazdáját, a letkisebb legént,
aszongya neki:

– Kedves gazdám! baj vár itt rátok! de mondok én ëgyet: ha lëfekszëtëk,
az asszony lovait cserédd ki az ettë lovaitokkal, azutánn a
testvérjeidët fektesd oda, a hun a hét lyány fekszik, a lyányokot mëg
oda, a hun a testvérjeid vótak! de így tëdd, mer máskép végetëk van!

A letkisebb legény mëgfogatta a szép szót. Mikor lëfeküdtek, úgy tëtt, a
hogy a ló mëghatta neki.

A hogy a rëggel elgyött, fëlkeltek jókor, elgyöttek onnat. Az asszony
akkor még aludt.

Mikor ezëk má jó messzi jártak, akkor látta az asszony, hogy a saját
tulajdon lyányait mëg lovait végezte ki. Dújt-fújt, azt së tutta
mérgibe, micsinállyék!

– Hej! csak mëgfoghatnám őköt! csak mëgfoghatnám! majd annék én nekik! –
mondogatta magába.

De hun vótak má azok akkor!

A letkisebb gyerëk utközbe elmaradt a többiektű, külön utonn mënt.

A hogy mënnek, mëndëgének, aszongya a tátos:

– Hallod-ë, kedves gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! ha
eszrevëszël valamit, në szó rúlla sëmmit!

– Jó van, út tëszëk! monta a legény.

Ballagnak ők szépen. Ëcczërcsak a legény mëglát az útonn ëgy
aranhajszálat. Aszongya:

– Ennye! kedves lovam! de szép aranhajszál! de jó vóna fëlvënnyi! vëgyük
fël!

Mëgharagudott a kis ló.

– Ládd! nem mëmmontam, hogy së në láss, së në hally? má fël këll vënnyi,
mer ha otthaggyuk, még nagyobb baj!

Fël is vëtték.

Nemsokára mëglát a legény ëgy arankacsatollyút, a tátos bosszúságára azt
is fël këllëtt vennyi.

Harmacczorra ëgy arampatkóra akadtak, de má mikor ezt is mëllátta a
legény, mérgibe olyat fútt a tátos, hogy a patkó is majd elolvadt tűlle.
Azé azt is fëlvëtték.

Mëntek továdabb. Úttyok ëgy kirá udvarába vitt. Ott elmonta a legény,
hogy mismit tanát ő!? ëgy aranhajszálat, ëgy arankacsatollyút mëg ëgy
arampatkót!

Aszongya neki a kirá:

– No! ha azt a királyánt, a kinek a fejirű ez a hajszál való, el nem
hozod, végi az életëdnek!

Mëgijedt a legény! bánta mán nagyonn, hogy eldicsekëdëtt.

Kimënt a lováho, tanácsot kért tűlle. Az aszonta, hogy a királyány annak
az asszonnak a hatalmába van, a hun lyánkérőbe vótak, ap pegyig
boszorkány, letjobb lëssz, ha fëlőtözik bótoslegénnek, oszt elmëgy oda
árolnyi valamit.

Úgyis vót. A legény vëtt ëgy vég kanaváczot, fëlőtözött bótoslegénnek,
fëlült a lóra, oszt mënt.

A boszorkány ëpenn otthon vót. Kínáta ő a kanaváczot ócsóé; ha mind
mëvvëszi, még ócsóbban adja!

Mëg is vëtte az asszony mind az egész véget, de nagy pézi vót, a legény
mëg nem tudta fëlvátanyi, hát elszaladt az asszony a bótba vátanyi.

De még ő odajárt, azalatt a legény bemënt a kerbe, ott ült a királyány
ëgy fa alatt, a legény csak ölibe kapta, fëlült a lóra, avval szát.

Mikor hazaér az asszony, láttya, hogy nincs bótoslegény, de së
királyány! majd mëgölte a mérëg. De fëltëtte magába, hogy máskor majd
okosabb lëssz!

A legény mëg vitte a királyányt, a kirá örűt nagyonn, de nem mutatta.

Má azt hitte a legény, hogy ezutánn maj csak mëgnyugszik, mikor hallya a
királyántú, hogy ő neki aggyig nincsen maradása, míg azt az arankacsát,
a kinek a farkábú való az a tollyú, el nem hozzák!

Kapott ezënn a kirá:

– Jó van! csak hagy mënnyék! letalább nem lopja itten a napot!

Ki is atta a parancsot mingyá, hogy »itt lëgyék az az arankacsa, mer
máskép így mëg amúgy!«

A legént most is a tátos mëntëtte ki a bajábú. Aszonta neki:

– Lëgyé juhász, árollyá jubőrt, így majd nem ösmer mëg a vén boszorkány!

Úgyis vót. A legény lecsulyhította a kalapját, kampósbotot keresëtt,
oszt olyan juhász pëndërëdëtt belűlle, hogy ő maga së ösmert magára.

Akkor fëlült a lovára, oszt hajdë! ëgy-kettőre ott termëtt.

Elkezgyi kiabányi a ház előtt:

– Jubőrt vëgyëneek! jubőrt vëgyëneek! de nagyonn monta, hogy mëghallyák
odabe.

Mëg is hallották. Kinéz az öregasszony, láttya, hogy csakugyan jubőrt
árolnak. Épenn kis bundát akart magának csinátatynyi, de jubőrt sëhun së
tanát, most hát vëhet, ha akar!

Kérdëzőskögyik az ára felő, hogy hogy’ aggya?

Az aszongya, hogy:

– Darabja ëgy híja öt forint!

– Egy híja öt forint? nagyonn drága lëssz a! engeggyék lë belűlle
valamit!

De an nem engedëtt a szentnek së. Mëttapongatta az asszony a bőrt,
látta, hogy jó.

– Eh! vëszëk én ebbű! – Várjék, a még bemënëk a pézé!

Az asszony befordút, a legény mëg – má mint a juhász – lëmászott ëgy
létrán a kútba, abba vót az arankacsa, begyugta a szűri újjába, avval
usgyi! mënt, a mére látott.

Gyön az asszony is kifele, láttya, hogy nincsen juhász. »Hova lëtt?« El
nem tudta gondolnyi. A hogy keresi, keresi, ëcczër csak az eszihë kap,
mëgy a kútho. De mán hasztalan: az arankacsa odavót!

– No! hogy a főd emíssze mëg azt a büdös kutyát! hogy az törtinnyék
vele, a mit én gondolok! – így beszégetëtt magába.

De má akkor igën otthon járt a legény az arankacsával.

Otthonn is vót, de mintha sëmmit së tëtt vóna, úgy fogadták. A kirá
mingyá parancsot adott neki: hozza el azt a paripát, a kirű az arampatkó
való!

Mëgesëtt szëgény fejinek! Má ő neki sosë lëgyék maradása? éjjel-nappal
útba lëgyék az ő nagy gungyával? sosë pihennyék? – de nem ért az a
gondolkodás sëmmit, hasztalan, ha mënnyi këllëtt!

A tátos má várta az ëstállóba.

– Në búsú, kedves gazdám! még engëm láccz! szërëzz hamarosan hét
bivalybőrt, szurkozd össze őköt, tëdd a hátamra, oszt gyerünk!

Mikor készenn lëttek, indútak.

Mëntek, mëndëgétek. Valahogy száz méfődet elhattak, mëgát a tátos ëgy
árokba. Nyerítëtt hármat olyant, hogy még a falevelek is hútak tűlle. A
legény mëg kézbe vëtte a kantárt, hogy készenn lëgyën vele. Mikor a
tátos harmagyikszor is elnyerítëtte magát, gyött az aramparipa sebësenn,
mint a szél. Valahogy hozzájok ér, a legény odavágja a kantárt,
mëgfogja, oszt köti a tátosho.

Akkorára odaért az aranyménës is, ők mëntëk, a ménës mëg utánnok.
Nemsokára hazaértek.

Mëgörűt a kirá: mos má övé lëssz a királyány! a legény kihúzta a lábábú
a tövisket![50] Mënt is a lyánho, hogy itt van má mindën, most má ëgyek
lëhetnek!

De a lyány nem át kötelnek, aszonta, hogy ő aggyig nem, még azokot a
lovakot mëg nem feji valaki.

A kirának csak ëgy szavába kerűt, hetvenhét inas ëgyebet së csinát egész
nap, csak fejt.

Mikor evvel is mëgvótak, a lyány még azt kivánta, hogy a tejbe fürgyék
mëg a legény!

Szegény legénnek mit nem këllëtt tróbányi! Mëttëtte ezt is. De –
barátom! – a hogy kigyött a tejbű, még hécczërte szëbb lett!

Látva ezt a kirá, csak ámút-bámút. Gondolt ëgyet, beleugrott ő is, hogy
héccërte szëbb lëgyék, de bizony! mëgfőtt ő! az istenteremtëtte!

Akkor a királyány odamënt a legényhë, nyakába borút. »Én az ettéd, të az
enyim! ásó, kapa választ el egymástú!«

A legénnek se vót ellenyi, mëgesküttek, lagzit csaptak,
hetedhétországraszólót! boldogok lëttek, még most is ének, ha mëg nem
haltak.

Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót…

Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnétól. Lejegyzés ideje:
1903. decz.

Az okos kis ló meg a gazdája

No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.

Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet
vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis
kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a
hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan
kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan
jó vót, hogy elcsapta a hasam.

Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek
vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak
a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.

Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba,
azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem
tëhet ő arrú!

Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud
mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.

Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má
azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat,
oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot,
akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi
gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«

Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is
lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az
ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak
lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz
fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy
hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.

Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy
pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba
eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.

Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt
kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs
csak ëgy lyány së vót benne.

Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk
hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.

Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig,
azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére
láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba
foglallyátok magatokot!«

El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak,
valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn,
mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár
embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.

Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg
kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má
az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.

Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg
kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak
csinányi, mint széles ev világ.

Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is
vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan
házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány
van.

Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú
mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna
olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në
vigye. Azonn mënt a letkisebb.

Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe.
»Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun
van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval,
betértek ëgy házho.

Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves
gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé[48] vátozok. Ha maj
dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«

»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.

Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt
tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még
bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al
lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.

A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.

»Mi baj, kedves lovacskám?«

»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha
késël, nagy baj lëssz!«

Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova
mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má
akkor aluttak minnyájann.

A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta,
mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a
legényëk!

A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.

A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló.

Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«

»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer
nagy baj lëssz!«

Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta
a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.

Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős
asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga
lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn
tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló
farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt
hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.

De ők rá së néztek, mëntek tovább.

Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának:
»hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk
mink magunkba!«

Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám!
akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy
baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!

Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot.
Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«

»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’!
mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább
csak vëgyük fël!«

Fëlvëtték, avval mëntek tovább.

Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba.
Arankacsatollyú vót.

»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«

A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në
hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël!
de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«

A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.

A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint
mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam!
vëgyük mán fël!«

No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.

»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a
régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«

Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy
dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a
gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!

Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű,
beértek ëgy királyi udvarba.

A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a
kinek gyönyörű szép lyánya vót.

Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának,
hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a
szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az
arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.

Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a
káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha
nem hozod elé, mëghalsz!«

Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al
látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb
biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi
baj, kedves gazdám!«

»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«

»Hátha! hagy hallom csak!«

»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a
kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«

»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra,
elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te
oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«

Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a
bördöngős asszony háza elé értek.

Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a
legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi
béré is.

Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót,
hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe,
ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű,
hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.

Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű.
Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára
mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta
őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú
mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a
szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.

Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De
aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a
tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!

Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló
vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.

»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«

»Baj van, kis lovam! baj!«

»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«

»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz
enyim a lyány!«

»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint
mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«

Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon
házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná
mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt
valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.

Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá
mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe
csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a
kútostort, oszt kapott a lovára.

Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas
sebësségbe.

A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony
utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá
szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart,
azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik
ëgymással.

A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud
ëgyebet!«

Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a
legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«

»Hát mé!?« monta a legény.

»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való,
aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«

Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!

Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd
elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú
valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?

A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!

El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër
a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.

A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az
arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt
még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.

A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a
csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a
bárány.

Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház.
Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör
mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.

Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is
mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.

Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek,
olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még
tejbekása is.

Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves parasztembertől.
Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje: 1903. november
vége.

Tilinkó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy embernek tizenkét
fia. Már felnevekedett valamennyi, de az apjok nem tudta, mit csináljon
velök. Kimentek egyszer az erdőbe. Azt mondja az egyik gyerek, a hogy
egy nagy fát meglát:

– Ejnye! de szép kerék lenne belőle!

Azt mondja rá az apja:

– Jó leszel te, fiam, kerékgyártónak!

A másik, az is meglátott egy szép nagy fát, azt mondta, hogy de szép
almáriom lenne belőle! annak meg azt mondta az apja:

– Jó leszel te, fiam, asztalosnak!

Az is lett mind a kettő, a minek az apja mondta. Mind a tizenegy fiúból
lett valami mesterember, csak az utolsóból zsivány. Ezt Tilinkónak
hívták. Már két esztendős korában lopott olyan selyemjuhot, hogy a
bőréből magának a királynak varrtak bekecset.

Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott.
Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában
egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is. Odahivatja magához:

– Hallod-e, fiam! van nekem egy aranyszőrű paripám, azt éjjel-nappal
őrzi tizenkét ember, ha te azt ellopod, elhiszem, hogy tudsz lopni.

Tilinkó köpte a markát, hogy csak hagyják rá, majd tudja ő, mit csinál!

Hazament, felöltözött vén koldusasszony-ruhába, hátára vett egy hordó
pálinkát, avval útnak indúlt.

Megy, mendegél, odaér a király istállójához. Ott már mindenkinek ki volt
adva a parancs, mismit csináljon, nehogy a lovat valaki eltegye láb
alól. Egyszer csak hallják, hogy nyöszörög odaki valaki, de nagyon.

– Ki az! mit keres? – kikiáltanak.

– Szegény öreg asszony – mondta Tilinkó – a vásárra mennék a szomszédba,
de majd megfagyok, úgy fázok, ösmerjenek Istent, ereszszenek be, adjanak
egy kis szállást a szegény utasnak!

Odabent megesett a szíve mindenkinek a szegény öregen, beeresztették. De
Tilinkó úgy be volt bulyázva, hogy a fene se vette volna észre, hogy ő
nem asszony.

Letette a hordót a hátáról, aztán megkinálta a kocsisokat sorba, a mért
olyan jók voltak, hogy beeresztették a jó helyre. Hát bizony egyiknek se
kellett sok, betörülközött az mind, mint a csap, oszt elaludtak. De hogy
az aranyszőrű lovat valaki el ne lopja, egyik fogta a fülét, másik a
farkát, harmadik a lábát, s ki hol tudta. Tilinkó meg előszedett minden
rossz seprőt, lóvakarót, kefét, azt adta oda a kocsisok kezébe, az
aranyszőrű lovat meg eloldotta a jászolról, ráült, avval ment egyenest a
királyhoz.

A kocsisok meg ott maradtak az istállóban, ki egy seprőt, ki egy
lapátot, ki egy lóvakarót tartott a keziben.

A király már messziről nézte, hogy vágtat Tilinkó az ő lován. Ette a
méreg, a hogy ehette.

Mikor Tilinkó odaért, azt mondja neki:

– No! Tilinkó, ezt elloptad! de még nem hiszem, hogy igazi zsivány vagy!
ha a gulyámat a csordásoktól el tudod hajtani, elhiszem, hogy jól tudsz
lopni.

– Jól van felség, meglesz az is! – mondta Tilinkó.

Avval ment haza az anyjához, összeszedett valami húsz csirkét,
összekötözte lábánál fogva mind, oszt vitte, ment egyenesen a mezőre, a
hol a gulyát őrizték. Eloldozta a csirkéket, oszt kit erre, kit arra,
eleresztgette mind. A gulyások meg azt hitték, hogy fogoly, mert bizony
már jó estefelé volt az idő, fogták magukat, ott hagyták a gulyát, hogy
majd megfogják a csirkéket. Tilinkó meg egybeterelte a gulyát, egy nagy
bolond kolompot meg felakasztott egy fára, a marhákat pedig hajtotta, de
egészen másfelé.

A gulyások már jó messze jártak, mikor eszükbe jutott a jószág. Hátha
azalatt Tilinkó elhajtja őket! Usdi! visszafelé! A fán meg a kolompot
rázta a szél, azt hitték, arra van valamerre a gulya, mentek abban az
irányban. De úgy találták ők meg a gulyát, mint én. Kétségbe voltak
esve, no! most jaj a fejüknek! végük van, ha a marha meg nem kerül!

Tilinkó meg csak »gyerünk taccs!« hajtotta a gulyát a király udvarába.

– Felséges királyom! itt a gulya! hát most már nem mondhatod, hogy nem
tudok jól lopni.

– No! jól van – mondta a király – de még most sem hiszem, hogy jó
zsivány vagy, míg a feleségem újjáról le nem lopod a jegygyűrűt, alóla
meg az ágylepedőt.

A király meg azt hitte csakugyan, hogy azt már nincs ember, a ki
megtegye.

De Tilinkó is tudta ám, hogy verik a czigányt. Valahol kerített egy
akasztott embert meg egy begre főtt lencsét. A király pedig teleállatta
a palotáját katonával, hogy ha oda valaki be merné tenni a lábát,
vagdalják agyon, mint a kutyát. Éjféltájban Tilinkó bemászott a
kéménybe, de eresztette maga előtt az akasztott embert. Alig hogy
leértek a konyhába, meglátja egy katona, hogy lábbal lefelé egy ember
ereszkedik le a kéményből. Nekiesett, úgy szétvagdalta, mint a répát.
Erre már a király is kiugrott az ágyából, megnézni, mi történt odakint.
Látja, hogy a katona egy embert vagdalt szét.

– No! ez Tilinkó volt! most megjárta!

De Tilinkó azalatt, míg a katona zsákba szedte az akasztott ember
testét, elbújt egy sarokban, s mikor a király kijött a szobájából,
beosontott a királynéhoz. Ott nagy seppegve azt mondja a királynénak:

– Hallod-e, lelkem, add ide a jegygyűrűdet, az a gazember Tilinkó még el
találja lopni!

A királyné nagy igazán elhitte, hogy az az ő ura, odaadta a gyűrűt.
Tilinkó pedig mintha kiment volna, félrehúzódott. Jön a király.
Dicsekedik a feleséginek, hogy no vége már Tilinkónak is, ne féljen már
tőle! avval lefeküdt. Tilinkó meg elévette a lencsés begrét, a lencsét
mind oda öntötte közéjük: a király meg a királyné közé. Egyszer fordúl a
király, fél kezével belekap a lencsébe. Még a nyavalya is majd rájött,
úgy megijedt. Azt hitte, hogy a felesége volt ijedtében, a hogy a
zene-bonát hallotta odakint; fogta a lepedőt, kihúzta a felesége alól s
ledobta a földre. Ez kellett Tilinkónak. Felvette, összecsavarta, hóna
alá kapta, avval ki az ablakon.

Megy másnap reggel a király udvarába. Ott meg volt olyan csete-paté,
hogy még olyat ki hallott! a király veszekedett a feleségére, hogy mért
adta oda a jegygyűrűjét másnak, mikor tudhatta, hogy a Tilinkó kezébe
jut! Akkorra már a mi Tilinkónk is odaért.

– Sohse veszekedjenek, felségtek! itt van a gyűrű meg a lepedő,
visszahoztam.

A királyné, hogy Tilinkót meglátta, úgy szaladt be a házba, mint a kit a
puskából kilőttek. Azt szégyelte legjobban, hogy az ágylepedőjét is
ellopták.

Akkor azt mondta a király:

– No! Tilinkó! most már elhiszem, hogy ember vagy! hogy ezután ne lopj,
neked adom a fele királyságom, élj boldogan.

Tilinkóból így kis király lett, gazdag ember lett, még most is él, ha
meg nem halt.

Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves öregasszony. 1905.
február.

Rendes

Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, a mellett meg egy
tyúkól, volt a világon egyszer egy király. Annak volt egy egyetlen szál
most született kis lánya, de az olyan csepp volt, mint az öklöm. Az a
kis lány alig feküdt még három-négy napot a bölcsőben, már ellopta
valaki. Az apja meg az anyja eleinte szomorkodott utána, de később
elfelejtették s ha néha emlegették is, nem a rendes nevén, mert még meg
se keresztelhették, elnevezték Vót-nincs-nek.

Lakott a királyi udvarban egy öreg tanácsos, a ki még legény volt, az
lopta el Vót-nincs-et, a kis királykisasszonyt, azzal játszott,
enyelgett egész nap, mert már másban nem volt öröme.

Serdült, pendült a kis lány, az öreg tanácsos észre se vette, hogy már
tizenhat esztendős. Bizony már ez maholnap férjhezmenendő, gondolta
magában, jó volna ezt a szüleinek visszavinni!

A hogy gondolta, úgyis tett. Megfogta kezét a lyánynak, oszt vitte le az
apjához, anyjához. Ölelték oszt meg csókolták, ki mérül bírta, szegény
lyány a sok csóktól nem tudott hova lenni. Leültek oszt az asztalhoz
mindnyájan, a tanácsos is, oszt beszélgettek.

Egyszer csak a királyné, a hogy előbb már mindig a lyányán forgott a
szeme, azt kérdezi az urától:

– Találja ki kend, hányan vagyunk az asztalnál?

A király végignéz, azt mondja: négyen.

– Nem igaz! – mondja a királyné, nézzen szét jobban.

De a király ha kinézte volna is a szemét, akkor se látott volna többet.
Azt mondja akkor a királyné a lányának:

– Állj fel csak, lyányom, oszt menj keresztül a szobán előttünk!

A lyány felállt s úgy tett, a hogy az anyja mondta.

Már akkor az apja is meglátta, hogy a lyánya állapotos.[47] Összenézett
a feleségével is meg a tanácsossal is, de nem szólt semmit. Kiment a
cselédekhez, megparancsolta, hogy álljon készen a tengerre egy hajó,
tele élelemmel, meg rakjanak rá annyi kendert, a minek a fonása hét
esztendeig megtart.

A hajó nemsokára készen állott, rámehetett a király lyánya örökös
kínszenvedésre. Hamarosan jó szél kerekedett, úgy elverte a hajót a
parttól, hogy egyiket a másikról szem lett volna, a ki meglátja. A
király lyánya szegény egész nap csak rítt meg font. Ő nem tudott
semmiről semmit.

Egyszer érezte, hogy lesz valami, hogy megszüli terhét. Gyönyörű világos
nappal volt, de a hogy lefeküdt az ágyba, lett olyan setétség, hogy a
kanál megállt volna benne. Mikor a gyerek megszületett, se szó, se
beszéd, elszaladt. A király lyánya csak elcsudálkozott: hova szaladt az
ő gyermeke? Utána szól:

– Hova mentél, édes gyerekem?

Az visszaszól:

– Itt vagyok, de hozzád nem mehetek.

– Mért nem jöhetsz?

– Hosszú farkam, négy lábam van, kutya vagyok.

Majd hogy szörnyet nem halt szegény asszony! Az ő fia kutya!

– De hát már ha kutya vagy is, hadd lássalak meg! gyere ide!

A kis kutya odament, az anyja megtapogatta, hát csakugyan farka meg négy
lába volt. Azt mondja neki az anyja:

– Hát már ha kutya vagy is, enyém vagy te! hogy nevezzelek már el?

– Anyám! nevezz csak engem Rendes-nek, ne adj én nekem emberi nevet. De
nagyon éhen vagyok, adj valamit ennem.

Evett osztán a Rendes, a mennyi a bőrébe fért. Harmadnap múlva már nem
volt a hajón semmi ennivaló, olyan éhen volt a Rendes. Azt mondja az
anyjának:

– Hallod-e, anyám! van-e már annyi fonva, hogy én abból kötelet
csinálhassak? mert már ennivaló annyi sincs a hajón, a mennyit a
félfogadra rákenj, jó volna a hajót kikötni valami erdő mellett, ott tán
ennünk is lehetne valamit.

A mi fonal volt, összeszedte azt Rendes mind. Megfonta kötélnek,
rákötötte a hajóra, avval beugrott a vízbe, oszt húzta kifelé a hajót.
Nem sokáig kellett neki bukdosni abban a fene nagy vízben, mert
nemsokára partot értek, a hol ki is szállhattak. Ott építettek maguknak
kunyhót, nád volt bőven. Az asszony rakta, Rendes meg fonta. Ennivaló is
került hamarosan, mert Rendes beszaladt a legközelebbi faluba, mindjárt
lopott valamit. De ez így ment minden nap. Már a király is megtudta,
hogy Rendestől az országban nyugodni nem lehet, katonaságot küldtek rá,
hogy a hol érik, lőjjék agyon.

El is indúlt a sok katona, rá is talált Rendesre, lőtte is, a hogy
bírta, de Rendest nem fogta a golyó. Mikor már látták, hogy Rendesnek
semmi baja, abbahagyták a pufogtatást, oszt késsel akarták megfogni. De
az elsőt, a ki hozzányúlt, úgy vágta meg Rendes, hogy azt se mondta:
amen. Azt mondja akkor nekik Rendes:

– No! a kinek anyja van, álljon félre! az menjen haza, őrizze az anyját!
a kinek nincs, az maradjon itt, az meghal!

Úgy is volt. A ki ott maradt, azt mind kivégezte. A tisztnek meg azt
mondta:

– A királyodnak mondd meg, hogy holnap elmegyek hozzá, meglátogatom, de
parádéban várjon ám, mert akkor jaj az életének!

A tiszt elment, a királynak elmondott mindent, a hogy történt.

Másnap megy a Rendes a királyhoz. Várják is olyan parádéban, mint még
senkit. Mikor bement a kapun, a sok generális csak úgy állt ott két
sorban, mint a hurkapeczek. Rendes rájok se nézett, csak ment egyenesen
be a királyhoz. Az is úgy megijedt, egy krajczár se maradt a zsebibe,
azt hitte, hogy Rendes őt is egyben kivégzi. Pedig Rendes nem bántotta,
csak annyit mondott neki:

– Hallod-e, király! van nekem az erdőben egy anyám, de apám nincs. Te
most kijössz velem az erdőbe, oszt elveszed az anyámat, de muszáj ám
elvenned, ha akarod, ha nem! de az anyámnak nem muszáj hozzád menni! No!
most gyerünk!

Felültek egy hintóra, oszt mentek. A királynak megtetszett a szép
asszony, mert szép is volt! el is vette. A lagzi előtt Rendes mind a
kettőjüknek megmondta, hogy ha már férj meg feleség lettek, jól van, de
neki is gondját viseljék ám! Azok igérték égre-földre, hogy úgy lesz,
nem lesz szüksége semmiben.

Már elmúlt egy nap, két nap, három nap, szegény Rendes már majd
elveszett az éhségtől, rája se nézett ott senki. Őt csak az udvaron
tartották valahol.

Egyszer meglátja a királyt, odaint neki.

– Gyere csak ide!

A királynak akkor jutott eszibe, mit fogadott. Úgy megijedt, hogy se
fehéret, se feketét nem tudott szónyi. Azt hitte, Rendes mindjárt
megöli. De Rendes nem ölte meg, csak azt mondta neki:

– Gyere velem az istállóba! vegyél a kezedbe egy éles fejszét!

A király mindjárt is kerített egy fejszét, avval ment Rendes után az
istállóba. Azt mondja ott Rendes:

– No! most vágj ketté egy csapásra! ha egyszerre ketté vágol, nem lesz
semmi bántódásod, de ha nem, vége az életednek!

Úgy mondta azt Rendes, hogy muszáj volt megtenni!

Akkor a király nekifohászkodott, felkapta a fejszét, úgy vágta ketté
Rendest, mint a tököt. Avval kiment az istállóból. Félóra múlva bement,
hát még a szemének se hitt először, olyat látott: egy gyönyörűséges szép
királyfi állott előtte. Azt mondja a királyfi:

– Hát tudd meg, hogy én voltam Rendes, a kutya. Mikor még az anyám
otthon volt az apja udvarában a vén tanácsosnál, járt hozzá egy gróf. De
volt az udvarban egy szakácsné is, annak is volt egy lánya, az a
lányának szerette volna a grófot, de annak a csúnya szolgáló nem
kellett. Akkor a szakácsné valami port vegyített az anyám ételébe, attól
esett az én anyám teherbe, oszt azért is szülte a kutyafiút, már mint
engem. De te megszabadítottál, áldjon meg az Isten!

Avval a király a feleségének is megmutatta, mi lett Rendesből, minő szép
királyfi! Örült az is, majd hogy meg nem ette a szép fiát. A szép
királyfi nemsokára megházasodott, együtt uralkodott a mostoha apjával,
olyan sokáig, hogy tán még most is él, ha meg nem halt azóta.

Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
február.

Buli Jankó

Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon egy szëgény pár cseléd. Az
embër mëghalt, nem maratt csak a feleségi meg a fia. A fiú má
legénszámba mënt, vót úgy 20–22 esztendős. Sëmmitlenëk vótak egészenn,
gyámoluk nem vót. Jankó is rántott ëgyet a szűrinn, elhatározta, hogy
elmëgy világot próbányi.

Elmënt az erdőre, ott levágott egy tizenötöles, mëg ëgy tizöles hosszú
fát, abbú cséphadarót csinát, összekötte ëgy rudallókötellel, oszt
elindút cséplést keresnyi.

Mënt, mënt, mëndëgélt, elért ëgy kirá udvarába.

Bezörget. Kiszónak: ki a!? »Én vagyok, fëlségës kirá! Buli Jankó.
Gráczia fejemnek! szógálatot gyöttem vóna keresnyi. Ha vóna valami kis
cséplenyi valója kirá ő fëlséginek, én elvégezném embërségësenn!«

Láttya a kirá Jankót, szélës, erőss vállán lógott az iszontalan nagy
cséphadaró.

»Látod-ë, fiam?« mongya neki a kirá, »amott van ëgy csëpp kazal
búzácskám, rád bízom, ha kicsépëlnéd! De szëmet ne haggyá ám a kalászba,
úgy verd ki!« Avval rámutatott ëgy këgyetlen nagy kazal búzára. A kirá
aszt hitte, hoj Jankó el nem cséplyi azt, még a világ!

Jankó elválalta a múkát, aznap még hozzá is fogott.

Veri a nagy hadaróval, veri, csak úgy rëngëtt a szérű. Harmannapra
készen lëtt vele.

Beszó a kirának. »Fëlségës királyom! mëg vagyok má vele. Gyöttem vóna a
béré, hogy ëgyezün mëg!?«

A kirá aszonta, hogy vigyën ëgy zsák buzát, ő más bért nem tud annyi.
Jankó beleëgyezëtt, csak azon kérte a kirát, hogy még ő hazamëgy a
zsáké, aggyig në takaríjja el a szëmet a portárú. A kirá aszonta, »jó
van!«

Jankó hazaér, aszongya az annyának: »Écs anyám! szëggye össze a faluba a
zsákokot, ponyvákot, a zsákokot fejcse ki, oszt az egészbű varjék ëgyet,
de sebësen, mer sietëk!«

A nagy zsák elkészűt hamarosan.

Jankó fogja a zsákot, a cséppel ëgyütt vetyi a vállára. Ëgy hét múva
odaér a királyi udvarba.

A termést még a szérűn tanáta.

Lëterítyi a nagy zsákot, kinyittya száját, a fékarjával mëg hajtotta
bele a szëmet.

Mire a zsák telyi lëtt, a szérűn annyi së maratt, a mënnyivel ëgy tyúk
jó lakott vóna. Jankó ëgyet rántott rajta, a száját ëgy rudallókötellel
bekötte, jelëntyi a kirának, hogy ha nem haragunna mëg, ő az ëgy zsák
búzát, a mibe mëgëgyeztek, má viszi.

Kinéz a kirá, láttya, hogy olyan a zsák, mint a templom tornya, a búzábú
mëg ëgy csëpp së maratt. Szörnyen mëgihett mëg mérges lëtt. Má a búzárú
nem títhatta lë, mer arra alkuttak, hát kíntelenségire beleëgyezëtt.

Jankó a zsák búzát mëg a cséphadarót csak kapta a vállára, avval indút,
hogy mëgy hazafele.

Allyig mënt pár lépést, az ëstálló felő ëgy nagy vad bika szalatt
ëgënyest rája. A kirá úgy akarta Buli Jankót elvesztenyi, hogy majd a
bikával megöletyi. De Jankó csak nyugottan fëlnyút a vállára a csépé,
ëgyet kanyarított vele a feji fëlëtt, avval csapta agyon a bikát, hogy
többet mës së mozdút.

A kirá mëg mës së szólalt, bemënt a házba, duzmatt, mérgeskëdëtt, akar
ëgy duda.

Jankó ëgy hét alatt hazaért. A cséphadarót lëvette a ház elejbe, a
zsákot mëg odatámasztotta a házho. A hogy odatámasztotta, olyan nehez
vót, a ház mingyá összedőt. Rítt az annya këgyetlenű’, hogy micsiná ő
mos má! ez az ëgy kis házacskája vót, mos má as sincs. De Jankó mérgesen
rákiátott: »Sohse ríjjék, kënyérnek való má van, hús is van«, mer hogy
felejcség në lëgyék a szóban, a bikát hogy agyonvágta, azt is vállára
kapta, oszt vitte haza, »hozzék hát bort«, aszongya.

Az annya fëlhagyott a rívással, mënt a kocsmába.

Mikor mëghozta, a bikábú pecsenyét süttek, a borbú ittak rája, mulattak,
nevedgétek, nagyokot nyútóczkottak.

Ëcczër csak gyön a kirá kengyelfutója, hogy mënynyék röktön, a kirá
hivattya, hogy van őneki ëgy elátkozott vára, ha ő abba mëghál, a vár az
övé lësz.

A kirá otthonn mindég csak azon törte a fejit, hogy veszíhetné el
Jankót. Most is azé hivatta, mer a ki még abba az elátkozott várba mënt
hányi, mindég ott veszëtt.

Mit csinállyék mos má? mënjék-ë? në-ë? – Mënt. Maj csak lëssz valahogy!

Beér a királyi udvarba, jelëntyi magát, hogy hát itt van, tessën
parancsolnyi! A kirá mëmmonta oszt neki. De Jankó aszonta, hogy ő csak
úgy mëgy oda hányi, ha ennyi-, innyavalót, mëg gyërtyát ad neki.

A kirá vitetëtt be mindënt, iszën gondolta, hogy »ússë gyössz má të
onnan ki, ha ëcczër bemënté!«

Mikor elgyött az este, Jankó a furolyáját mëg a cséphadaróját – mer
magával hozta – a hóna alá csapta, oszt ballagott fël a szobába.

Bemëgy, leül, hozzáfog a kënyerezéshë, mikor jólakott, ëgy nagy kulacs
bort bevëtt rá, a furolya ott vót előtte az asztalonn, el kezdëtt
furolyázni szépenn, mint estenkint otthon szokott.

Elmúlyik a tiz óra, a tizënëgy is, valahogy elgyött a tizënkettő is.
Csörög-csattog a vasajtó, a nagy lépésëktű csakúgy zëngëtt a pádamëntom,
kinyílyik az ajtó, hát belép ëgy nagy files ördög.

Aszongya Jankónak: »Micsinász itt të, hé!?« »Iszogatok, mulatok«, monta
Jankó. »Gyere tísis ide, ëgyé, igyá!«

Még az ördög ëtt mëg itt, Jankó furolyázott, billëgette, czifrázta
kegyetlenű.

Mikor az ördög jó lakott, nagyon mët tecczëtt neki a furolyaszó, kérte
Jankót, hogy taníjja mëg őt is, nagyon mëgkedvelte a furollyát.

Jankó aszonta: »Szívesenn! Mé në! Gyere no!«

Odamentek a vasajtóho. Jankó kinyitta a fé szárnyát, akkor aszonta az
ördögnek: »No! tedd ide az ajtó közé a kezedët, de hamar!« Az ördög
odatëtte. Jankó erre hirtelen összecsapta a két ajtót, az ördög kezi
odaszorút, Jankó mëg elévette a cséphadarót, úgy elverte az ördögöt, maj
kitörte a rossz. Mëg is fogatta az ördög, hogy nem menne oda többet
sëmënnyié së!

Másnap rëggel látta a kirá, hogy Jankónak kutyabaja sincs, má látta,
hogy nem birnak evvel az ördögök së, a palotát mëg a várat örökösenn
neki ajándékozta.

Akkor Jankó hazament, elhozta az anyját, a búzát mëg az ökröt, vót
mindenik, az összedőt rossz házat otthatták, a várba hurczolkottak,
olyan boldogok lëttek, hogy még! oszt most is élnek táng, ha mën nem
haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzés
ideje: 1903. november.