MESE A KÉT FIVÉRRŐL, AKIK NAGYON

MESE A KÉT FIVÉRRŐL, AKIK NAGYON
HASONLÍTANAK EGYMÁSRA

A folyóparton állt egy kunyhó, élt benne egy öregember meg egy öregasszony. Nem volt sem­mijük, csak egy kutyájuk. Nyáron az öregek halásztak, télen az öregember csalival horgászott, az öregasszony pedig a lent fonta otthon. Egyszer jön haza az öregember a horgászbottal, és látja, hogy az öregasszonynak két fia született. Megörült az öregember és mondja:

- Felneveljük a fiúkat, és vadászok lesznek belőlük.

Eltelt néhány év, szép legényekké serdültek a fiúk, és nagyon hasonlítottak egymásra. A kérésükre az apjuk vett mindkettőjüknek egy-egy lovat, és elengedte őket a nagyvilágba, hogy próbáljanak szerencsét. Mezőkön, erdőkön lovagoltak át, és elértek egy útkereszteződéshez. Ott nőtt egy fenyő. A fivérek megálltak, és így beszéltek:

- No, ha mi ketten együtt lovagolunk, akkor semmi jót sem tudunk meg; az egyikünk menjen az egyik, a másikunk a másik úton tovább.

Miután így megegyeztek, mindketten bedöftek a fatörzsbe egy-egy kést, és megbeszélték: bár­melyik is jöjjön ide elsőnek, azonnal megnézi a másik kését. Ha a kés fényes, az azt jelenti, hogy a tulajdonosa ép és egészséges, de ha valamelyik kés megrozsdásodott, akkor annak a tulajdonosa már nem él. Ezután elbúcsúztak egymástól és ellovagoltak: az idősebbik jobbra, a fiatalabbik balra. Az idősebbik, ahogyan ott lovagolt, találkozott egy nyúllal. Már le akarta lőni, de a nyúl megszólalt:

- Ne lőj le engem: ha bajba kerülsz, megsegítelek!

Életben hagyta a nyulat, ezért a nyúl követte.

Tovább lovagolt a legény, és találkozott egy farkassal. Le akarta lőni, de az is kérte, hogy ne lője le. Megígérte, hogy segít neki. Eztán a farkas is követte. Ilyen módon találkozott később egy oroszlánnal is, meg egy medvével is. Mindezek az állatok megígérték neki, hogy ha baj­ban lesz, majd segítenek neki, és mindegyik követte őt.

Odaért egy városhoz és látta, hogy az egész város fekete, gyászba borult, és az emberek is gyász­ba voltak öltözve. A legény, amikor meg akarta tudni, hogy miért ez a gyász, megkér­dezett egy pásztort, aki az út mellett állatokat legeltetett. Azt a választ kapta, hogy a király­lányt a kilencfejű sárkánynak ígérték, ami egy köves barlangban él. Minden évben egy embert akar felfalni, ezért sorsot vetnek, hogy kinek kell a sárkány torkába mennie. Idén a király­lányra került sor, ezért öltözött az egész vár és minden ember feketébe.

Ezt hallván a legény, rácsapott a lovára és belovagolt a városba. Amint ott lovagol, látja az emberek tömegét és a magas kocsin ülő királylányt, akit éppen visznek a halálba. A legény minden állatával megy utánuk. Elvitték a lányt oda, ahol egy barlangban élt a sárkány, ott­hagyták egyedül, és amikor a sárkány előbújt a barlangból és már-már rávetette magát a királylányra, kitátotta a pofáját, hogy lenyelje, a legény azonnal ráeresztette a vadakat. Az orosz­lán meg a farkas megragadta a sárkányt és belevájták a karmukat. A medve a markába fogta a farkát, fogta, hogy el ne fusson. Akkor a legény odaugrott és karddal levágta a sár­kány­nak mind a kilenc fejét. Miután levágta, kivágta belőlük a nyelveket, beletette a tarisz­nyájába és mondta a királylánynak:

- Most eredj haza! A sárkány már nem él.

A királylány kérte, hogy menjen el az apjához, aki majd megköszöni neki, de a legény nagyon el volt fáradva, és azon nyomban elaludt az állataival egyetemben.

Amikor a királylány ment hazafelé, elállta az útját egy kátrányégető, és baltával fenyegetve ráparancsolt, hogy azt mondja az apjának, hogy ő mentette meg a haláltól, és a sárkány összes fejét betéve egy zsákba, hazavezette a királylányt. Otthon a kátrányégető mindjárt eldicse­kedett a királynak, hogy ő ölte meg a sárkányt és megmutatta neki a sárkányfejeket. A király kérdi a lányát, hogy igaz‑e? A lány azt gondolta, hogy az igazi megmentője nem akar mutat­kozni, és jutalmat sem akar, kijelentette, hogy a kátrányégető mentette meg. Egyébként félt is megmondani az igazat, mert a kátrányégető megfenyegette, hogy agyonveri, ha elárulja.

A király megparancsolta, hogy fürdessék meg, és öltöztessék szép ruhákba a kátrányégetőt. Ezután közhírré tétette, hogy a lányát feleségül adja a megmentőjének, és meghívja az összes ország királyát és urait a lakodalomra. Meghallotta ezt a mi legényünk is, és elgondolkozott, hogy ki lehet az, aki azzal henceg, hogy megmentette a királylányt. Ellovagolt az esküvőre az állataival együtt, és látta, hogy a királylányt egy kátrányégetővel vezetik az oltár elé. Azonnal adott a nyúlnak egy levelet, amiben azt írta, hogy ha ő mentette meg, miért megy máshoz feleségül? A nyúl, hipp-hopp bement az emberek közé, odaszaladt a királylányhoz, a lába elé ejtette a kis levelet. A királylány mihelyt felvette és elolvasta a levelet, már látja is, hogy pont itt áll az az ifjú, aki levágta a sárkány fejeit. Azonnal odahívta az apját és a fiatalemberre mutatva, kijelentette, hogy az mentette őt meg. A kátrányégető ráugrott a legényre, elkapta a nyakát és felkiáltott:

- Van valami jeled, hogy te vágtad le a sárkányt? Én vágtam le, mert énnálam vannak a fejei.

A legény így felelt:

- A fejeit összegyűjtötted, de én előbb kivágtam a nyelveit.

Akkor kiszórta a tarisznyájából a sárkány összes nyelvét. Az emberek odasereglettek, hogy meg­nézzék a sárkány fejeit, amiket a kátrányégető hozott, és mindegyiket nyelv nélkül talál­ták. A király most megparancsolta, hogy fogják el a kátrányégetőt, dugják be egy szénakazal­ba és égessék meg. A legényt pedig vejéül fogadta a király.

Abban a városban, ahol ez a király élt, sohasem sütött a nap. Az esküvő után azonnal, amikor a mi legényünk lefeküdt a királylánnyal, az ablakon túl, messze a hegyekben, megpillantott egy kis fényt és megkérdezte, hogy ki lakik ott. A királylány azt mondta, hogy az egy boszor­kány, aki megállította a napot.

Reggel a legény úgy, hogy senki se tudja, magához vette az állatait, és elment a hegyekbe ahhoz a boszorkányhoz. Amikor odaért, ott egy kis kunyhót talált, amiben ott ült egy vén­asszony, és a söprűvel tartotta a napot. A legény ráparancsolt, hogy menjen el onnan és vegye el a söprűt. A vénasszony így felelt:

- Én félek az állataidtól, még széttépnek. Itt van egy üstben víz, ha lelocsolod vele magadat és az állataidat, nem fogok félni.

Mihelyt a legény megtette ezt, azonnal ő is és az állatai is kővé változtak.

a testvére megunta már állandóan csak a világot járni, ezért visszatért oda, ahol a két testvér a fába döfte a kését. A bátyja kése megrozsdásodott, ezért így szólt magához:

- A bátyám bajba került, megyek megkeresni.

És elment azon az úton, amerre korábban a bátyja lovagolt el. És ő is találkozott farkassal, oroszlánnal, medvével. Mindegyiket le akarta lőni, de az állatok megkérték, hogy ne lője le őket, és mentek mögötte. Elért ahhoz a városhoz, ahol a bátyja is volt, és látta, hogy az egész város gyászba öltözött. Kérdezte a pásztort, aki állatokat legeltetett, hogy miért ilyen szomorú az a város. A pásztor így felelt:

- Azért, mert sehol sem talál téged a király. Miért hagytad ott a lányát?

A legény ekkor megértette, hogy a fivéréről van szó, mert ők nagyon hasonlítanak egymásra. Belovagolt a városba, és az egész város örvendezni kezdett, amint meglátták. Megtudván ezt a király és a királyné, nagy örömmel kiszaladtak a fogadására és kérdezték:

- Hová szöktél meg tőlünk?

Nagy vidámsággal és zenével fogadták mindannyian, és az összes állatával bevezette a király az udvarába. Sem a király, sem a királylány nem tudta, hogy ez nem az idősebb, hanem a fiatalabb testvér.

Amint leszállt az este, a királylány bevezette a szobába lefeküdni az ifjút, aki az ablakon át meglátta a hegyekben a fényt és kérdi, hogy mi világít ott. A királylány mondja neki:

- Megint ugyanazt kérdezed? Nem mondom meg neked, mert megint elszöksz tőlem.

Most arra gondolt a legény, hogy nem oda ment-e el a bátyja, ezért makacsul kérdezgette, hogy mi van ott. Legalább párszor fel kellett tennie a kérdést, míg a királylány kedvetlenül megmondta, hogy ott él egy boszorkány, aki a seprűjével megállította a napot. Ezután le­fe­küd­tek aludni, de a legény a kardját maga és a királylány közé tette. A királylány ezt gon­dolja: "Mi történt vele? Olyan jó volt korábban." Mihelyt csak elaludt a királylány, a legény azonnal felkelt, magához vette az állatait és elment a hegyekbe, ahol a boszorkány élt. Ott egy kis kunyhót talált, és benne egy vénasszonyt. Azonnal rátámadt:

- Hová tetted a bátyámat?

A vénasszony védekezni próbált, hogy nem tudja, de a legény ráuszította az állatokat. Megijedt a vénasszony és kezdte kérlelni, hogy csak az állatokat tartsa vissza. Hozott vizet, és mihelyt lelocsolta az ott álló köveket, azonnal megelevenedett a bátyja az állataival együtt. A két fivér köszöntötte egymást. A boszorkány el akarta dugni a vizet, de a fiatalabbik legény elvette tőle a kannát és tovább locsolt. Amint ott locsolt, a többi kő is kezdett visszaváltozni emberré és állattá, a hegy pedig egyre kisebb és kisebb lett, végül teljesen sík terület maradt. Ezután a két fivér elbúcsúzott egymástól, köszönetet mondtak egymásnak. A fiatalabb haza­ment a szüleihez, az idősebb pedig a királyi udvarba, és az apósa halála után még sokáig és boldogan uralkodott. Abban az országban állandóan sütött a nap, az állatok pedig boldogan éltek az erdőben, senki sem lövöldözött rájuk, mert hálásak voltak, hogy segítettek a két fivérnek ennyi embert kiszabadítani és visszaadni a földnek.

 

Forrás: Litván népmesék