Ribike

                Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, Csakugyán innen, Csakugyán túlnan élt egy szegény öreg özvegyasszony. Annak volt egy szép lyánya. Az asszony meghalt, a lánya árván maradt, Ribikének hívták, mert nagyon szerette a ribizkét.

               Szegény embernek kevés a gyámola, Ribike is azon kezdett gondolkozni, mihez fogjon? hova forduljon, hogy meg tudjon élni? Abban a városban, a hol ő lakott, apáczák is voltak, azok hirét hallották, hogy milyen szép és jó lány, elüzentek érte, menjen hozzájok, valami keveset majd dolgozik a ház körül s azért eltartják holta napjáig. Ribike el is ment. Ott élt gondtalanul, nem bántotta senki, mint az árvát szokták. Ha elvégezte a dolgát, odaült az ablakhoz és horgolgatott, kötögetett.

               De lakott abban a városban egy király is. Annak volt három fia. Azok egyszer épen akkor mentek el a Ribike ablakja alatt, mikor épen kinézett az utczára, a legkisebb királyfi meglátta és megszerette annyira, hogy se itala, se étele nem volt, esze-kedve mindig csak ott járt Ribikénél. De Ribike is megszerette ám! azt meg a hogy az apáczák megtudták, elcsapták, elkergették s megátkozták, hogy örökkön örökké a világ végén éljen.

               Volt Ribike, nincs Ribike, a legkisebb királyfi hiába járkált az ablakja alá, nem láthatta többet. Csak szomorkodott egész nap, mint a bús gerlicze az ágon.

               Egyszer az apja magához hivatta mind a hármukat. Azt mondja nekik:

               – Fiaim! a birodalmam fel akarom osztani, gyerekeim csak hárman vagytok. A ki közületek hoz nekem olyan gyolcsot, hogy széle-hossza száz rőf és a gyűrűmön mégis keresztülhúzhatom, annak odadom a birodalmam harmadrészét.

               Mit volt mit tenni a három királyfinak, szedték-vették sátorfájokat, elindúltak, ki merre látott. A legkisebb királyfi meg épen azon az úton haladt, a melyik a világ végére vezetett.

               Ment, ment, mendegélt bújában, hetedhét ország ellen, addig ment, míg a világ legvégére nem ért. Ott talált egy kis kőhidat. Hogy nagyon el volt fáradva, leült a karjára. Ott gondolkozott magában. Mit csináljon már ő? itt van a világ legvégén, és se gyolcs, se semmi! A hogy ott gondolkozik, a hid mellől a fűből elébújt egy kis gyík.

               – Min szomorkodol, szép királyfi!?

               A királyfi csak akkor vette észre, mikor megszólalt, máskép tán meg se látta volna. Azt mondja neki:

               – Min szomorkodom! mit keresed te azt! van én nekem elég bajom! Eredj innen, mert majd széttaposlak!

               A kis gyík felveti a kis ártatlan szemét, ránéz a királyfira.

               – Ugyan mért taposnál te engem szét? mit vétettem én neked? Ne taposs szét, jótét helyébe jót várj!

               A királyfi nem taposott rá és tovább gondolkozott. De a kis gyík nem tágított, ott futkározott előtte a fűben.

               – Ugyan mondjad már, szép királyfi, mi bajod lehet? hátha én segíteni tudnék rajta!

               No! erre már a királyfi elmosolyodott. Ugyan mit tudna ő rajta segíteni ez a kis féreg? rá se hederített. De a kis gyík ostromolta:

                – Szépen kérlek, szép királyfi! mondd meg, mi a bajod? segíthetnék-e én te rajtad?

               Azt mondja arra a királyfi:

               – No! ha olyan nagyon erősen vagy avval a segítéssel, hát megmondom. Azt parancsolta az apám, hozzunk neki olyan vég gyolcsot, a minek széle-hossza száz rőf s mégis átférjen a gyűrűjén. A két bátyám is ezért vándorol, meg jó magam is, de nem tudom, lesz-e sikere a sok fáradságnak!

               – Nohát ha csak az a baj! – mondja a kis gyík, talán tudok rajtad segíteni. Várj itt egy darabig, mindjárt jövök.

               Avval a fű közt eltűnt. Ment egyenesen a tündérpókokhoz. Elmondta, mi járatban van: kellene neki olyan vég gyolcs, a minek széle-hossza száz rőf, de a gyűrű lyukán át lehessen húzni!

               Azt mondják a tündérpókok:

               – Nohát, kis gyík! neked megteszszük, csak várj egy kicsit, mindjárt meglesz.

               Abban a perczben vagy száz pók kezdett ide-oda mozgani, kerűltek-fordúltak, a vég gyolcs készen volt, széle-hossza száz rőf, mégis átfért egy gyűrű lyukán.

               – No! kis gyík, itt van a gyolcs, most már viheted!

               Szaladt is a kis gyík, a hogy tudott, egyenest a királyfihoz. Az meg csak ott ette magát a hidon. Csak akkor nézett fel, mikor valami koppant előtte a földön. Odanézett, látta a kis gyíkot, a mint a szájából egy diót kiejt.

               – Mit hoztál te, kis gyík!?

               – Hoztam, a mi neked kéne!

               – Ugyan mit hoztál volna, te!?

               – Hát a vég gyolcsot, széle-hossza száz rőf, mégis átfér egy karikagyűrűn!

               – No! azt megnézem! mondta a királyfi. Avval felnyitotta a dióhajat, kivette belőle a gyolcsot. Bontja, bontja, de olyan nagy volt, hogy ki se birta teríteni. Nagyon megörült, most már biztosra vette, hogy ő megkapja a birodalom harmadrészét. Megköszönte a kis gyíknak a jó’karatját, avval indúlt hazafelé. De útközben mindig tapogatta a zsebét, benne van-e a kis dió?

               Mikor odaért, a hol elvált a két bátyjától, a hármas útnál találkoztak mindnyájan. A két nagyobb királyfi ott ült egy nagy szekér hegyében, alattok meg csak fejérlett ki a rengeteg sok gyolcs meg vászon. Azt mondják az öcscsüknek:

               – Hát te nem hozol semmit? mire nézed a napot? te ugyan eljöhettél hazulról!

               – Jól van! gondolta magában a kis királyfi, csak beszéljetek, majd meglátjuk otthon, ki hány garast ér!

               Mikor hazaértek, a két nagyobbnak egy napi dolgába került a sok gyolcsot mind behordani, míg a legkisebb csak nevette őket.

               Akkor elejbök áll az öreg király:

                – Nohát, fiaim! hadd látom, mit hoztatok. S avval sorra nézte a két nagyobb fiának a gyolcsait, de neki egyik sem tetszett. Mikor a legkisebbhez ér, az csak felnyitja a dióhajat, a gyolcsot kiveszi s odadja az apjának.

               – Ez már ni! mondja a király, széle-hossza száz rőf, mégis átfér a gyűrűm nyilásán! – Fiam! tied a birodalmam harmadrésze!

               Azzal mindnyájokhoz fordúlt s azt mondta:

               – A ki nekem most olyan kis kutyát hoz, hogy egy skatulában megférjen, ezüst legyen az ugatása és hetedhét ország ellen hallassék a hangja, annak adom a birodalmam másik harmadrészét.

               A fiúk megint elindultak, a hol az út három felé ágazott, ment ki-ki a maga régi útján. A legkisebb királyfi megint csak elért a kis kőhídhaz, a világ végire. Leült és elkezdett gondolkozni. A kis gyík megint kiszalad a fűből s ott futkároz előtte.

               – Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan szomorú vagy?

               – Hej! nagy az én bajom! – mondta a királyfi. Azt parancsolta az apám, hogy olyan kis kutyát vigyünk neki, hogy egy skatulában megférjen, ezüst legyen az ugatása s hetedhét ország ellen hallassék a hangja!

               – Meglesz az is! – mondta a kis gyík – csak várj itt türelemmel, mindjárt jövök.

               Azzal szaladt a fű közé. Ment egyenest a tündértörpékhez, ott is egyenest magához a királyhoz.

                – Felséges tündértörpe király! olyan kis kutya kéne nekem, a kinek ezüst az ugatása, hetedhétország ellen szóljon a hangja meg egy kis skatulában megférjen!

               – Jól van! – mondta a tündértörpék királya – neked megadom, mert mindig jó voltál hozzánk.

               Azzal elévett egy skatulát, abban volt a szép kis ezüst kutya. Vitte is a kis gyík olyan sebesen, hogy egy szalmaszálban úgy felbukott, alig tudott talpraállani. Mikor a hídhoz ért, a királyfi már alig győzte várni, odadta a kis kutyát, de azt mondta neki, hogy ne igen nézegesse az úton, mert a kis kutya ha elugrik, míg él, sem találja meg!

               Boldog volt a királyfi, hogy most már másodszor járt jól a kis gyíkkal. Indult hazafelé, de a skatulát nem bontotta volna fel a széles világért!

               Mikor a hármas keresztútnál a bátyjaival találkozott, majd megpukkadt nevettében, mikor a sok madzagra fűzött kisebb-nagyobb kutyát meglátta. De nem szólt semmit, nem akarta magát elárulni. Mikor az apjok házához értek, a vén király a két öregebb fiát, csepp hija volt, hogy pokolba nem kergette a sok kutyával. A kutyák meg éhen voltak s tettek olyan lármát, hogy felvette az egész várost.

               A legkisebb elévette a zsebéből a skatulyát, odadta minden kis kutyástól az apjának. Igy a birodalom másik harmadrésze is az övé lett, mert a kis kutyának ezüst volt az ugatása s hetedhét ország ellen hallatszott a hangja.

                Harmadszorra azt mondta a király a fiainak:

               – A ki a legszebb menyasszonyt hozza haza, azé lesz a hátralevő harmadrész birodalmam.

               Elindultak. A legkisebb ezt már nem hitte, hogy övé lesz. De ment azon az uton, a kin idáig láttuk. Mikor a világ végére ért a kis hidhoz, azon mód leült, mint először meg másodszor s várta a jó szerencsét. Nem soká várt, jött a kis gyík.

               – Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan búsulásnak eresztetted a fejedet?

               – Jaj! édes gyíkocskám! nagy az én bajom! Ha nem én viszem haza a legszebb menyasszonyt, nem lesz az enyém apám birodalma, meg félek is, hogy elcsap!

               Azt mondja neki a kis gyík:

               – Jaj! de nagyot mondtál most, szép királyfi! ha megfogadnád a szavamat, én még erről a bajodról is tudnék tenni!

               A királyfi kiváncsi volt, mit is kell hát neki megtenni?

               – Tudod-e, mit, szép királyfi!? fogd meg a farkam végét, vágj ehhez a hídhoz, de a hogy csak birsz, de forditsd el a fejedet s nézz a lovadra! akkor meglesz a legszebb menyasszony!

               No! még ilyet a királyfi nem hallott! A ki a legnagyobb bajban kisegítette, most ő neki azt meg kell ölni!

               – Már azt nem teszem meg, kis gyíkocskám! én neked hálával tartozom, nem azzal, hogy megöljelek!

               – Hát akkor – mondta a kis gyík – nem lesz szép menyasszonyod!

               A királyfi semmiáron nem akart a kis gyíknak végére járni. De a kis gyík tovább rimánkodott, nem hagyott békét neki. A királyfinak már a könny is pergett a szeméből s úgy sajnálta elpusztítani az ártatlan kis állatot. A gyík csak könyörgött neki, míg ő meg nem hallgatta a kérését. Lehajlott, megfogta a farka végét s úgy vágta a hídhoz, hogy tán ezer darabra is szakadt a kis jószág. Ő meg addig a lovára nézett. Egyszer csak megszólal a háta megett valaki:

               – No! szép királyfi, hátranézhetsz már!

               Hátranéz a királyfi, de majd elvette a szeme fényességét, a mit látott. Csudálatos szép lány állt ott. Homlokán a nap, mellén a hold, térdekalácsán pedig egy-egy csillag. Még ilyen szépet nem hogy nem látott, de nem is álmodott. Azt mondja neki a szép lány:

               – No! szép királyfi! most már vihetsz, tudod-e, ki vagyok én? Én vagyok az a Ribike, a kit te az apáczáknál láttál, meg én vagyok az a kis gyík is, mert annak átkoztak el, de most te itt megváltottál. Ásó, kapa válaszszon el egymástól! feleséged leszek!

               A királyfi nem tudott hova lenni örömében. Azt mondja neki tovább Ribike:

                – Most én csúnya czigánylánynyá változom, mert ha engem a bátyáid meglátnak, biztosan végedre járnak s nem lehetsz az enyém. Jó lesz? otthon apád előtt újra visszaváltozom.

               Ribike a hogy mondta, úgy is tett, mindjárt czigánylány lett belőle, olyan boglyos, mint egy szénásszekér.

               Mikor találkoztak a két öregebb királyfival, azok még csufolni kezdték őket. No hiszen! szépek vagytok! majd kikerget az apánk benneteket. Otthon már a kapuban várta őket az apjok. Mikor a legkisebb fiának a menyasszonyát meglátta, csakugyan majd kirugta mind a kettőjüket. De Ribike se volt rest, mindjárt olyan szép lett, mint a piros hajnal. A többi még csak meg sem árnyékozta.

               – No! édes fiam! tied az egész birodalmam! mondta a király, te eleget tettél mind a három kivánságomnak. Tik meg – mondta a másik kettőnek – menjetek, a merre láttok! gyámoltalanok vagytok, azok is maradtok! Aló mars!

               A legkisebb pedig Ribikével megesküdött, csaptak olyan lagzit, volt benne olyan sok jó étel, hogy még most is számban van az íze! Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

 

               Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. január.

 

 

Forrás: Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből