Volt egyszer a világon egy czigány és egy molnármester, ki a czigánynak komája volt.
Egy bizonyos napon a czigány vagy félvéka buzát fölvetett a hátára s elment a komájához a malomba őrletni; de mig a molnár a szobába ment, addig a czigány a tribét és bakot elcsente, uzsdi be a zsákba a liszt tetejére, s aztán ő is bement a komájához.
- No koma, kérdi a molnár, jó-e a liszt?
- Jó jó, felelt a czigány, de nem azt mondom én, hanem tribé és bakó a zsákban.
- Hát a komámasszony, hogy van?
- Mint a makk egészséges, de nem azt mondom én, hanem tribé, bakó a zsákban.
- Hát a kis keresztfiam?
- Annak sincs kutyabaja sem, de nem azt mondom én komám uram, hanem azt: tribé, bakó a zsákban.
A molnár még most se jött észre.
- Ehj, fakadt ki végre, menjen komámuram pokolba azzal a tribével és a bakóval; mindig csak azt hajtja...
- Csak hazsa megyek, nem a pokolba, válaszolt neki a czigány.
És a tribét és bakot csakugyan elvitte.
A molnár csak másnap vette észre, hogy oda a tribé és a bakó s csak ekkor jött észre, hogy mért emlegette olyan gyakran a komája azokat.
No megállj, gondolta magában, minden kölcsön van Bartaként, majd megtréfállak.
Hogy ezt elgondolta, elment a komájához, ki ép szegeket vert, a felesége pedig fujtatott.
- No mit álmodott komám-uram? kérdé a molnár.
- Én szépet álmodtam; olyan szépes veres nadrágom és ezüstgombos mentém volt, válaszolt a czigány, csak azs a kár, hogy álom volt, veté utána. - Hát komám uram mit álmodott?
- Roszat koma, roszat.
- De csak nem én rólam?
- De ép te rólad! Hát azt álmodtam, hogy lóképü fehér halál a ránk következő éjjel eljön érted, kirántja alólad a gyékényt s elvisz a pokolba.
A dáde egészen elszomorodott s olyan nagyokat ütött a szeg fejére, mintha már az volna a lóképü fehér halál.
A molnár aztán elment, a czigány pedig mindegyre szomorubb lett, híjába vigasztalta az anyjok és a purdé sereg, hogy igy agyonütik, ugy agyonverik azt a lóképü fehér halált, hogyha el találna jönni: nem ért semmit, a dádet nem lehetett megvigasztalni.
Mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, nagy sohajtozva feküdt le a vaczokra, végre ugy tizenegy óra felé mégis elszenderült. A molnár pedig, ki az ablakon leselkedett, ép ezt várta; mert a dáde szénhordó szürke lovát tüstént a czigány viskója ablakvasához kötözte.
A szürke aztán csakugy nézte az ablakon át, hogy hánykódik a gazdája a vaczkon. Addig-addig hánykódott a czigány, mig ugy éjfél után egy órakor fölébredt s tekintete az ablakra esett.
- Júj, ott a lóképü fehér halál, orditott a czigány. Pörölyre, kalapácsra fiúk!
De ki volt frisebb mint a vén czigány; ízibe felugrott a vaczokról, kezébe ragadta a huszfontos pörölyt s az ablakon keresztül ugy főbe vágta a saját lovát, hogy az menten kilehelte szegény páráját.
Csak mikor a szegény pára jószág elbődült és eldült s mikor erre az egész czigányság kiszaladt, vették észre, hogy a saját szénhordó szürkéjük a lóképü fehér halál.
A czigány csak ekkor jött észre, hogy a komája tréfát űzött vele s meg nem állhatta, hogy fel ne kiáltson:
- Minden kölcsön van Bartaként!
Forrás:
Dunamelléki eredeti népmesék
Összegyűjtötte: Merényi László
Pest : Heckenast, 1863-1864
