Lokitoyo egy hallgatag, szerény fiatalember volt. Nem tudta mi az álnokság, és sokáig nagy naivitásának volt az áldozata.
- Az emberi színjáték túl bonyolult dolog az én számomra - állapította meg. - Elhagyom a falumat, az állatokhoz csatlakozom. Azok jobban megértenek engem, és én is jobban meg-értem őket, mint az embereket.
Összeszedte a holmiját, összecsomagolta és egy bot végére kötötte. Eloltotta a tüzet a kunyhója mellett, és nagy léptekkel elindult az erdő felé. Lokitoyo három napig vándorolt. Amikor behatolt a bozótba, evett egy keveset a magával vitt ételből, majd a folyóból oltotta a szomját. Magára csavarva a takaróját, lefeküdt az árokba aludni.
A negyedik nap reggelén elhatározta, hogy letelepszik ott, ahová megérkezett. A bozót szép volt, a föld jó, és onnan nem messze kis patak csordogált. Úgy döntött, hogy házat épít magának. Levágott pár ágat. Miután leszedte róluk a leveleket, a földbe döfte azokat. Sarat csinált, összekeverte száraz fűvel, és azzal befedte a falakat. Lekaszált egy kevés füvet, amiből tetőt készített. Utána ajtót formált bambuszrudakból, amiket megnedvesített fa¬kéreggel fogott össze. Miután befejezte a házat, Lokitoyo elégedetten megkezdte magányos életét. Nagyon boldog volt, és összebarátkozott az állatokkal, amikkel találkozott, melyek a környéken éltek.
Egy reggel Lokitoyo kiment a házából, hogy gombát szedjen és kiásson néhány gyökeret, amik az élelmét képezték. Nem zárta be a háza ajtaját, de ki is mehetne be, hiszen ő volt az egész vidék egyetlen lakója. Már nem kellett félnie az emberektől.
Nem sietősen szedte Lokitoyo a gombát, és dobálta bele a kosarába, amit ő maga font bambusz¬rostokból. A Nap vidáman melegítette az egész természetet, és a föld a humusz kellemes illatát árasztotta. Ezután gyökereket ásott ki. Miután megtelt a kosara, elindult visszafelé. Sietni kezdett, mert hatalmas felhők borultak a Kilimanjáróra.
- Vihar közeledik. Tényleg sürgősen haza kell érnem.
Amikor Lokitoyo befordult a tisztásra, ahol a kunyhója emelkedett, nagyon boldog volt. Mindjárt otthon lesz, gondolta, de ekkor váratlanul hangot hallott:
- Állj!
Lokitoyo megdöbbenve állt meg, körülnézett, de semmi gyanúsat sem látott. Tett egy lépést előtte, de ismét hallotta a parancsoló hangot:
- Megtiltom, hogy belépj, én egy nagyon fontos személyiség vagyok.
Úgy tűnt, hogy a hang bentről jön. És az ajtó, ami egy pillanattal előbb még félig nyitva volt, közben becsukódott. Lokitoyo úgy gondolta, hogy a távolléte alatt tolvaj lopózott be a házába. Érezte, hogy elönti a harag, és dühösen így szólt:
- Ez a ház az enyém. Én építettem saját kezemmel, saját verejtékemmel. Utasítalak, hogy a lehető leggyorsabban hagyd el!
De senki sem jött ki.
A látogató hangja erősebben és még fenyegetőbben hangzott:
- Én vagyok a világ legfontosabb személye. Ha ide belépsz, megöllek.
Lokitoyo ez alkalommal megijedt. Már nem volt mersze dühösen rákiáltani a banditára, aki a hatalmába kerítette a lakását. De mégis, ki lehetett az az ilyen hatalommal rendelkező bandita?
- Ha ember, biztosan van fegyvere, és én semmit sem tehetek, hiszen védtelen vagyok. Ha állat, szörnyűséges lehet, mert a hangja az oroszlán hangjára hasonlít. Még a fogai között végezhetem. Mit tegyek? mi lesz velem?
Megkerülte a házat, és benézett az ablakon, de semmit sem látott: túl sötét volt, hogy bármit is ki lehessen venni.
- Talán egy gonosz szellem, aki rosszat akar nekem - gondolta, és nagyon megijedt.
Nem tudva, hogy mit is tegyen, úgy döntött, hogy felkeresi az állatbarátait, azok biztosan segíteni fognak.
Legelőször a hiénával találkozott. Lokitoyo elmondta neki a kalandját, és segítséget kért tőle. A hiéna elkísérte egészen a kunyhóig. Be akart menni, de alig ért el az ajtóig, amikor fel-hangzott ugyanaz a fenyegető hang:
- Vissza! Nagyon fontos személyiség vagyok. Mindenkit megölök, aki csak átlépi a küszöböt.
A hiéna pánikba esett és meghunyászkodva elmenekült.
A nagyon szerencsétlen Lokitoyo felkereste a többi barátját is, a leopárdot, az orrszarvút, az elefántot, a bivalyt. Ugyanígy felkereste az oroszlánt is, aki mindig nagyon barátságos volt hozzá. Azonban ezek közül a hatalmas állatok közül egyiknek sem volt mersze szembeszállni a parancsoló hanggal. Senki sem merte kinyitni az elátkozott ház ajtaját.
Lokitoyo, amikor már teljesen elvesztette a bátorságát, leült egy rönkre. Állát a tenyerére tá-masztva szomorúan nézte a házát, ahová már nem mehetett be. Micsoda sorscsapás! Körülötte elnémult az egész bozót. Kibírhatatlan volt ez a csend. Lokitoyo hangosan siránkozott:
- Mi lesz most velem? Nagy istenek, mit tegyek, mit tegyek? ez a betolakodó valóban egy nagyon fontos személy lehet, ha még a legjobb barátaimnak sem sikerült elkapniuk. Ki segít akkor nekem?
Lokitoyo sírva fakadt. Ezt látva a barna hangya, megsajnálva őt, felkínálta a segítségét, de Lokitoyo kedvesen így szólt:
- Szegény hangya! Azt hiszed, hogy te, a te parányi termeteddel legyőzhetsz egy olyan fontos személyt, aki még magát az oroszlánt is megrémítette? Nem látok semmiféle lehetőséget.
A Hangya Hölgy azonban nagyon bátor volt. Büszkén így felelt:
- Éppen az apró termetemmel mehetek be mindenhová, ahová csak akarok. Elbújhatok és megfigyelhetem az idegent. Engedd meg, hogy szerencsét próbáljak!
Lokitoyonak nem volt vesztenivalója, és mivel a Hangya Hölgy hangja annyira meggyőző, ő maga meg olyan bátor volt, hogy beleegyezett:
- Rendben van. Próbáld meg!
A hangya határozottan elindult a kunyhó felé. Alig ért az ajtóhoz, amikor a tekintélyes hang megdördült:
- Én fontos személy vagyok. Mindenkit megölök, aki csak ide belép.
A hangya habozott pár másodpercig. Lokitoyo azt mondta magában, hogy a játszmát ismét elvesztette... De a hangya folytatta az útját. Bement az ajtó alatt.
A fiatalember és minden állat remegett, a legrosszabbra vártak. A kunyhó mellett semmi mást nem lehetett hallani, csak a gyors lélegzetvételeket.
Amíg kint minden nyugodt volt, mi történt bent? A derék hangya végül felfedezte a bűnöst, aki egy szék alá bújt. Az egy ujjnál nem nagyobb féreg volt. A földön tekergett. Azt gondolta, hogy a ravaszságával kisajátítja Lokitoyo házát, és megakadályozza másoknak, hogy be-menjenek. Ah, micsoda gonosz is volt ez a földi giliszta!
De a hangya, akin a harag lett úrrá, keményen rákiáltott:
- Miért űzöl ilyen gúnyt velem? Mindjárt meglátjuk, mindjárt meglátjuk - a csápjait mozgatva az ellenségre támadt.
Egyetlen harapással végzett a gilisztával, ami szörnyűséges sikolyt hallatott. Összerándult és kimúlt. A hangya felemelte a holttestet, a kijárathoz vitte. Boldogan jelentette be:
- Mindenki jól figyeljen! Íme a bűnös! Ez a fontos személyiség a valóságban csak egy földi giliszta volt. Nézzétek!
Az állatok nevetésben törtek ki. Lokitoyo is velük együtt nevetett. Derűs hangulat lett úrrá mindenkin: a feszültség és a félelem tovatűnt. Ezután jó volt élni.
A fiatalember köszönetet mondott a bátor hangyának. És az oroszlán, mintegy kiengesztelés-képpen és kártérítésül megölt egy szép antilopot és neki adta.
Ekkor Lokitoyo megértette, hogy az állatok épp olyan álnokok, mint az emberek, és a boldog élethez arra van szükség, hogy az ember megfelelően válassza meg a barátait.
A Hangya Hölgyet pedig a szép erdő legbátrabb teremtményének ismerték el.
Forrás:
Afrikai mesék
Fordította: Dabi István
