Ahmed világot akart látni. Az ügyességére és a ravaszságára számítva úgy képzelte, hogy elég erős ahhoz, hogy az út során megbirkózzon minden nehézséggel, és szerezzen magának élelmet. Boldog volt és tanulni kívánt. Karcsú fiatalember volt, tele ambícióval. A magas fűvel benőtt sztyeppén vándorolt, fején a nagybátyjától kapott „chéchiá”-val. Az arcán mosoly játszott, két szeme csillogott, amint az országot járta.
De egyszerre csak eltéved, és amint erre-arra bolyongott, megszomjazott. Nagyon meleg volt, de sajnos a kulacs, amit magával hozott, üres volt. Semmi más nem volt hátra, valahol vizet kellett találnia. Ahmed nyugtalankodni kezdett. A naptól kiszáradt nyomokat követve helyet keresett, ahol a fullasztó hőségben megpihenhet. De az út mentén csak pár tövises cserjét talált, amik csak nagyon kevés árnyat adnak. A sirokkó élesen fütyült, a szegényes zöld eltűnt. Még a folyók is kiszáradtak. A fiatalember szörnyen kimerült, és egyre jobban kínozta a szomorúság. Hogyan olthatja a szomját és töltheti meg vízzel a kiürült kulacsát?
Egy pillanatra leült egy nagy kőre gondolkodni. A Nap erősen égette. Mi lesz vele? Tudatában volt az erejének és nagyon is bízott vezérlő csillagában.... Semmi sem látszott a láthatáron. Végül felállt, mert sokáig egy helyben maradni azt a kockázatot rejtette magában, hogy elalszik, erre pedig semmi szüksége sem volt. Folytatta fárasztó útját. Váratlanul az ösvény kanyarjában megpillantott a kis dombon egy csoport ugrándozó kecskét. Elgondolkodott ezeken az ilyen erős és ilyen vidám állatokon. Ezt gondolta:
- Oh, miért nem lehetek kecske? Akkor kevéssel beérném. A kecskéknek különös gyomruk van, mindent képes megemészteni. Akár kavicsot is ehetnek, még annak is örülnek.
Majd folytatva a gondolatait: - Ha vannak itt kecskék, ember sem lehet messze - mormogta. - Gyerünk közelebb az állatokhoz, és biztosan rábukkanok egy pásztorra. Talán kapok inni, és ki tudja, valamit enni is?
Közelebb ment a kecskékhez, amik az egyik szikláról a másikra ugráltak, és megállapította, hogy nem tévedett. Egy nagy szikla mögül előlépett egy bizalmatlan kinézetű, nyugtalan ember. Idősebb, őszülő szakállú férfi volt. Napégette bőre ráncos volt, mint egy aszalt füge. A fiatalember nagy tisztelettel köszöntötte:
- Jó napot, barátom! Béke legyen veled!
- Üdvözöllek - felelte a pásztor.
Ahmed közelebb ment az öreghez. Az meglepetten nézte:
- Miért nem folytatod az utadat?
- Fáradt vagyok és szeretnék elbeszélgetni veled.
Az öregember bizalmatlansága fokozódott. Ki lehet ez a legény, aki, Allah tudja honnan került ide? Mit akarhat őtőle? Nem egy tolvajjal áll szemben?
Megragadta hosszú pásztorbotját, és megkérdezte a jövevényt:
- Te nem vagy véletlenül táleb? (Azaz: nem a tanítványok közé tartozol?) - Majd folytatta: - Megbízhatom tebenned?
Ahmed habozás nélkül válaszolt:
- De igen, táleb vagyok.
Hencegett. A szomjúság annyira kínozta, hogy bármi mást is mondott volna. Azonban semmi sem jött az ajkára, hogy bebizonyítsa a tudását. A félelem a bukástól akadályozta a beszédben.
A pásztor ravasz róka volt. Úgy döntött, hogy próbára teszi az ifjú kalandort.
- Mindjárt felteszek egy kérdést, hogy megtudjam, hogy igazat szólsz-e. De vigyázz magadra! Ha hazudtál, ezzel a bottal foglak agyonverni.
Ahmed majd meghalt a félelemtől. A torka összeszorult, és a mellében őrülten zakatolt a szíve. De igyekezett nem kimutatni a félelmét, és ugyanakkor bizonyos arroganciával felelt:
- És ha tudok felelni a kérdésedre, mit teszel?
- Megtöltöm a kulacsodat tejjel és neked adom az egyik kecskémet.
- Rendben. Hallgatlak.
A pásztor feltette a kérdést:
- Hogyan lehetséges az, hogy a kezdetben egy lefogyott kecskéhez hasonlatosan sovány Hold hízni kezd és olyan kövér és kerek lesz, mint egy malomkő, majd végül eltűnik, míg egy új Hold meg nem jelenik? Meg tudod mondani nekem, hogy mi történik a vén Holddal?
Ahmed semmi biztosat sem tudott. Sohasem járt iskolába és senki sem tanította meg a bolygók meg a holdjaik mozgásának a törvényére. Éles esze volt, de hogy erre a meglepő kérdésre válaszoljon, teljesen zavarba jött. Mit tegyen?
- Tehát? - sürgette a türelmetlen pásztor és kezdte a botjával fenyegetni:
- Várj egy pillanatot! - kérte a fiatalember.
- Tudod, vagy nem?
Ebben a pillanatban valamilyen sugallat villámként hasította át az agyát, és felkiáltott:
- Szegény pásztor, nem tudod, hogy a vén Holdat egy mozsárban csillagokká törik össze?
A válasz annyira kielégítő és olyan szép volt, hogy az öregember boldogságtól sugárzóan felállt. Elragadtatva Ahmed tudásától, karját az ég felé emelve kiáltotta:
- Jól beszéltél. Gratulálok.
Ígéretéhez híven a fiatalembernek ajándékozott egy kecskét, majd megtöltötte tejjel a kulacsát.
Ahmed köszönetet mondott a pásztornak nemes lelkűségéért, és folytatta kalandos útját.
