A szimata nem hazudott. Egy ösvény kanyarjában, a fák közötti irtáson egy leopárd a napfényen egy fiatal antilopot tépett szét. A sakál közelebb ment és tisztelettel szólt a vadászhoz:
- Üdvözöllek, Leopárd úr, úgy látom, hogy igen nagy étvággyal vagy megáldva. De nem méltóztatnál hagyni nekem pár falatot, hogy megebédelhessek?
A leopárd teljesen az étkezés élvezetének adva át magát, arra sem méltatta a sakált, hogy feleljen neki. A sakál felbátorodva, közelebb ment a félig széttépett zsákmányhoz, és megpróbált elvenni egy darabot. A leopárd vadul morognia kezdett. A sakál visszakozott, de nem vesztette el a bátorságát. Legendás az ő ravaszsága, és ő meg is bízott benne. Mivel a lakmározó nem akart osztozni vele az ételen, a sakál arra szánta el magát, hogy megkörnyékezi. Tett előre pár lépést, és e szavakkal fordult a falánk állathoz:
- A te étvágyadnak, amint látom, nincsenek határai. Azonban fogadni mernék, hogy te kevésbé vagy nagyétkű, mint én.
A leopárd, a hiúságában megsértve, felemelte a fejét:
- Gúnyolódsz?
- Egy cseppet sem. Megismétlem: fogadni mernék, hogy énnekem nagyobb az étvágyam, mint teneked.
A leopárd nyújtózkodott egyet és gúnyosan ránézett erre a hétköznapi vadkutyára, amelyik úgy vélte, hogy nagyobb az étvágya, mint őneki. Nevetésben tört ki:
- Lehetetlen! Látod ezt az antilopot - nos, nekem ez csak előétel. Ha felfalom az egészet, csak azért teszem, mert éhes vagyok. Nos, eredj innen!
Azonban a sakál konokul visszavágott:
- Te mégis kevésbé vagy nagyétkű, mint én.
A leopárd megfordult. Ez már túl sok. Elege volt már ebből az elbizakodott állatból:
- Azt sem tudod, hogy mit beszélsz. Nem nehéz dolog falánknak nevezni magadat, ha nincs egy falat ennivalód sem. Csak az éhség miatt dicsekszel ennyire.
- Csak tőled függ, hogy megbizonyosodj. Engedd meg, hogy osztottam veled!
- Ez szóba sem jöhet. Ez az igazság! Nem én kaptam el futtában ezt a gyors antilopot? Nem én öltem meg? Ez az enyém, semmivel sem tartozom neked.
A sakál megértette, hogy a leopárd nem változtat a véleményén. Mélyet sóhajtott, de nem tartotta magát vesztesnek.
Még egyszer megszólalt:
- Úgy cselekszel, ahogyan jónak látod, de én továbbra is kitartok amellett, hogy az én étvágyam nagyobb a tiédnél.
- Bizonyítsd be! - mondta a leopárd csúfondárosan.
- Be is bizonyítom. De mit adsz nekem, ha én nyerek?
- Minden zsákmányom felét.
- Tartom a fogadást - jelentette ki a sakál. - Holnap megmutatom, hogy mire vagyok képes. Itt találkozunk kora reggel.
- Rendben - mondta izgatottan a leopárd.
A két ragadozó elvált, a sakál magával nagyon elégedetten, a leopárd türelmetlenül gondolva a másnapra.
Amikor leszállt az éj és az árnyak befedték az egész bozótot, a sakál járkált erre-arra, egyre csak az járt a fejében, hogy milyen módon tudja legyőzni az ellenfelét. Kérdezgette az eget, a fákat, a köveket. Az órák teltek-múltak. És egyszerre rájött, hogy hogyan is győzheti le a nagyétkű leopárdot.
Nesztelenül elindult egy álomba merült falu felé, és bement a nyitott házba, ahol a falusiak a festéshez szükséges eszközöket tartották. Ott megpillantotta edényekben a festékeket, amikkel a telihold ünnepére a bőrüket szokták kifesteni. Elvett egy edényt a vörös festékkel, és ugyanolyan csendben, mint ahogyan jött, visszatért az erdőbe.
Az erdő szélén egy földdarabon tököt termeltek. A sakál odament és türelmesen minden egyes tököt leöntött piros festékkel. Miután befejezte a művét, visszament a fekvőhelyére, és elbűvölten saját tehetségétől, elnyújtózkodott, és azon nyomban elaludt.
Reggel kialudva, frissen és nagyon jókedvűen ébredt. Mielőtt elment volna a megbeszélt helyre, lement a folyóhoz, és ott a szomját oltotta. Majd sietség nélkül eljutott a leopárdhoz, aki éppen egy kövér gyöngytyúkot lakmározott. A sakál elfintorodott:
- Hé, mi ez, Leopárd Úr? Ez a nagyétkű menüje: Pfuj! Mindjárt megmutatom neked azt áldozataim koponyáit, akiket az imént faltam fel.
- Hogyan? Te már megreggeliztél?
- Természetesen. Nem tudod, hogy én éjjel vadászom, hogy olthassam kielégíthetetlen étvágyamat, amiről beszéltem neked? Gyere velem!
A sakál a leopárd kíséretében elindult a tökföld felé.
Egy bizonyos távolságban megálltak, mert a falu nagyon közel volt és nem akarták felébreszteni a vadászokat. Messziről az illúzió tökéletes volt.
Micsoda csatatér! Mennyi áldozat! A leopárd rémülten felkiáltott, és megpróbált elmenekülni, de a sakál visszatartotta:
- Miért menekülsz?
A hajnali fényben hatásos volt a látvány. A szétszórt vörös fejek jól bizonyították egyszerre a sakál ügyességét és óriási étvágyát.
- Be kell vallanom, hogy ez a csatatér meglep engem, és szívesen elismerem, hogy nagyétkű vagy. Meghajlok előtted. Elvesztettem a fogadást.
- Tehát beleegyezel, hogy a zsákmányod felét nekem adod, hogy csillapítsam szörnyű étvágyamat?
- Amit megígértem, azt meg is teszem - jelentette ki a leopárd.
És azóta a leopárd meg a sakál elválaszthatatlan barátok. Az előbbi határtalanul csodálja a másikat. Ami pedig azt az utóbbit illeti, ő mindig a leopárd nyomában jár, hogy begyűjtse ravaszsága gyümölcseit. Ezentúl kedvére ehet, ráadásul fáradság nélkül.
