A MESTER-TOLVAJ LOVAT LOPOTT

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy gazdag földesúr, akinek volt egy erdésze, aki nagy tolvaj volt - ha egyszer eltervelte, hogy valamit el fog lopni, azt el is lopta.

Egy napon arra gondolt, hogy magának az úrnak a lovait fogja ellopni. Tudta, hogy az úr a feleségével délután bejárja a kertjét, hogy megnézze a fákat és a bokrokat, ezért az erdész elment a parkba, az út szélén kikeresett pár nagy bokrot és alájuk bújt, és várta, hogy az úr elhaladjon mellette. Amikor megjelent az úr, az erdész egy nagyon szép madárdalt kezdett fütyülni. Az úr ezt meghallotta, kiszállt a hintóból, hogy megkeresse a csodálatos madarat. Közben az erdész egyre távolabbra ment, és amikor az úr a madarat keresve messze ment, az erdész beugrott a hintóba és elhajtott.

Egy másik földesúr, amikor meghallotta ezt a történetet, gúnyolódni kezdett, hogy a bölcs úr hagyta magát, hogy egy ostoba erdész kirabolja. Az első úr megharagudott, azonnal maga elé hívatta az erdészt, és megkérdezte, hogy mit fog most elrabolni. Az erdész gondolkodás nélkül rávágta, hogy a jegygyűrűjét.

Amikor lefeküdtek aludni, a földesúr és a felesége elgondolkodott, hogy hová rejtsék a gyűrű­ket. Előbb arra gondoltak, hogy a szájukba veszik, de rájöttek, hogy könnyen lenyelhetik. Ezután megegyeztek, hogy egy kis selyemzacskóba teszik, amit az úr a kezében fog tartani.

A tolvaj megint elgondolkodott, hogy hogyan hajtsa végre a tervét. A halottasházból kihozott egy holttestet, odament az úr hálószobája ablakához és hallgatózott, hogy mi is történik bent. Az úr a feleségével éppen megegyezett és indultak lefeküdni, de valamit meghallottak, arra gondoltak, hogy a tolvaj ott van az ablaknál, de az, mivel okos volt, a holttestet támasztotta az ablaknak. A földesúr felkapta a puskáját és lőtt, a holttest mindjárt a földre zuhant. Az úr megörült, hogy a tolvajnak már vége, és mondta a feleségének, hogy fogja a gyűrűket, amíg ő kimegy és elviszi a halottat.

A tolvaj az ajtóban várta, hogy a földesúr kimenjen. Azután odament a nő ágyához és ezt mondta: “Add ide a gyűrűket, beteszem a komódba, már nincs kitől félni, hiszen a tolvaj már nem él.”

A nő azt gondolva, hogy ez a férje, odaadta a gyűrűket és a másik oldalára fordult, hogy hamar elaludjon. Ekkor a tolvaj fel-alá kezdett járkálni a szobában. Végül az asszony megkérdezte, hogy miért nem fekszik le. Az erdész azt felelte, hogy nem jön a szemére álom, talán azért, mert agyonlőtt valakit, inkább kimegy az ebédlőbe enni valamit, hogy gyorsabban el tudjon aludni, majd kiment, zsebre vágva a gyűrűket.

Egy idő múlva az úr elásta a holttestet és bement boldogan a szobába, levetkőzött és már éppen akart lefeküdni, amikor arra gondolt, hogy a gyűrűket az asztalra teszi, ezért szólt a feleségének, hogy adja oda neki azokat. A felesége azt mondta, hogy már odaadta. Ekkor mindketten megértették, hogy ellopták a gyűrűket.

Másnap az erdész visszavitte a gyűrűket, amiért szép jutalmat kapott. Pár nappal később arról beszéltek a földesurak, hogy az erdész lehet a tolvaj, és akkor ott volt a pap is, aki csak nevetett rajtuk. Amikor a pap elment, az urak magukhoz hívták az erdészt és nagy jutalmat ígértek neki, ha a paptól is ellop valamit. Az erdész sokáig gondolkodott, majd kijelentette, hogy magát a papot fogja elrabolni.

Az erdész hazament, fogott egy zsákot és kis gyertyákat tett bele, majd kiment a folyópartra, összeszedett nagyon sok kis rákot, elment a templomhoz és halkan bement. Ott a rákok hátára ragasztotta a gyertyákat, és szabadon engedte őket, maga pedig angyalnak öltözött és járkálni kezdett.

A pap, amint kinézett az ablakon, meglátta, hogy világosság van a templomban, elment megnézni, meglátta a templomban járkáló gyertyákat és az oltáron az angyalt. Az angyal azt mondta neki, hogy kérje az Istentől a bűnei megbocsátását, mert egyébként nem jut be a mennyországba. A pap tiszta szívből fohászkodott az Istenhez, végül az angyal megmutatta a zsákot, hogy menjen bele, ő abban felviszi a mennybe. A pap azonnal be is mászott a zsákba. Az angyal megígérte, hogy leteszi a kapuban és azt mondta neki, hogy maradjon nyugodtan, míg ki nem nyílik a kapu, majd mondja ezt: “Megbántam a bűneimet, eresszetek be a menny­országba!”

A tolvaj elvitte a zsákot a földesúr ajtajához. Reggel az úr kiment, amikor a pap meghallotta, hogy kinyitja valaki az ajtót, így szólt: “Megbántam a bűneimet, eresszetek be a mennyor­szág­ba!”

A földesúr kinyitotta a zsákot és megpillantotta benne a papot. Az erdész ezért nagy gazdasá­got kapott, amin egész életét boldogan, gazdagságban élte le.

 

EGY MADÁR ELVITT EGY EMBERT A MÁSIK VILÁGBA

Hol volt és hol nem volt, élt egyszer egy ember, aki sokat beszélt és gondolkodott az örökké­valóságról. Sehogyan sem, értette, hogy hogyan lehetne örökké élni.

“Már egyetlen egy év is nagyon hosszú idő, és ha egy ember leél hatvan-hetven évet, akkor már véget ér az élete és meg kell halnia.”

Így gondolkodva, egyszer elment az erdőbe. Ott meghallott egy madarat énekelni, és addig kereste, míg meg nem találta a fát, amin a madár dalolt. A kicsi madár tarka és nagyon szép volt, és csodálatosan énekelt, amilyent még sohasem hallott. Hosszú ideig nagy örömmel hallgatta a madár énekét, és csodálta magát a madarat is. Miközben énekelt, a madár széttárta a szárnyait és elrepült.

Az ember is kiment az erdőből és haza akart menni. Ugyanazokat a hegyeket és völgyeket látta, de a mezők, a fák és az épületek teljesen másmilyenek voltak. Semmit sem ismert meg. Az emberek is idegenek voltak, egyiket sem ismerte és azok sem ismerték őt.

Végül elment a paphoz és elmesélt neki mindent, amit látott és hallott. A pap ekkor a régi templomi könyvben elolvasta, hogy száz évvel ezelőtt ebből és ebből a házból elment egy ilyen és ilyen férfi, aki bement az erdőbe és eltűnt.

Tehát az alatt az idő alatt, amíg ő a madár énekét hallgatta, száz év telt el. Az ember ekkor megértette, hogy milyen lehet az örökkévalóság.

 

A CITERÁS ÉS A TENGER-ANYA

Hol volt, hol nem volt, egyszer tengerészek úsztak a tengeren. Az egyik tengerész jól játszott a citerán. És egyszer az történt, hogy egy széllökés a vízbe sodorta a citerást a hangszerével. Úszott az, kapálózott, de végül csak lesüllyedt a tenger fenekére, ahol valami csillogót látott. Közelebb ment, hát ott állt egy hatalmas borostyán-vár, különböző drágakövekkel díszítve. Elgondolkodott, hogy bemenjen-e vagy ne? Abban a pillanatban kinyílt a várkapu és kilépett egy gyönyörű lány, drágakő-koszorúval a hajában.

“Mitől félsz? Gyere be! Ez a Tenger-anya vára, itt semmi bántódásban sem lesz részed.”

Bement, körülnézett. Milyen csodálatos minden! Minden ragyog, csillog, maga a Tenger-anya is olyan szép, hogy ránézni is alig lehet. Végül a kezébe nyomta a citerát, hogy játsszon. Már éppen játszani akart, amikor odaugrott hozzá a Tenger-anya egyik lánya és a fülébe súgott:

“Ne citerázzál, ne citerázzál, mert akkor a Tenger-anya táncolni kezd, de attól a tenger vize nyugtalanul hullámzani kezd, kilép a medréből, és elönti a víz majdnem az egész világot. De ha az anyám nem hagy békén, akkor a húrokat húzd meg annyira, hogy az első érintésre el­pattanjanak.”

A citerás meg is húzta jó erősen a húrokat, és mihelyt csak hozzáért, megpattant az egyik. Nincs mit tenni, ki kell menni a partra. Estére a Tenger-anya megnyugodott, és a citerást is lefektette a lányok szobájában. A citerásnak megtetszettek a lányok, de különösen az, aki a tanácsot a fülébe súgta. És az most ezt mondta:

“Engem Melnupének hívnak. Ha lefekszel, ne fordítsd felém az arcodat, mert meghalsz!”

Jól van, a citerás szót fogadott és mindjárt elaludt. Reggel felébredve nem tudta, hogy mi történt. A Melnupe zöld partján találta magát a citerájával.

 

A FÖLDESÚR FIA EGY MOSTOHA LÁNYT VESZ FELESÉGÜL

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy földesúr, akinek a fia meg akart nősülni, de nem tudta, hogy kit válasszon magának. Elment a jóshoz, aki ez mondta: “Járd be az egész országot, és találj magadnak egy olyant, aki szégyenében nem emeli rád a tekintetét!”

Rendben is van. Másnap átment egy falun, ahol két lány: egy édes lány és egy mostoha lány mosott. A mostoha lány mosott, csak mosott, fel sem emelte a tekintetét, míg a másik tágra nyitott szemmel nézte, hogy hová megy a legény. Ekkor a legény bement a gazdasszonyhoz: “Vezesd be a lányt, aki mos, fel sem néz! Feleségül akarom venni.”

A nő azonban a saját lányát vezette be. A legény megérezte, hogy a nő becsapja őt, ezért ismét elment a jóshoz tanácsot kérni. Az ezt mondta neki: “Mindkét lányt küldd ki a Daugava partjára, ott lesz egy nyírfa törzsében egy arany fejsze. Az lesz az igazi, aki elhozza a fejszét.”

Jól van. Először a nő édes lánya ment a Daugava partjára, ott megtalálta a nyírfát és a törzsé­ben a fejszét. Ki akarta azt venni, de a fejsze a levegőbe repült és nem hagyta, hogy a lány megfogja.

A lány sokáig kínlódott, majd szitkozódni kezdett: “Te gazember! Nem engeded, hogy meg­fogjalak!”

A fejsze még magasabbra repült, és a lány dolga végezetlenül ment haza.

Ezután jött a mostoha lány. A fejsze ekkor is felrepült a levegőbe, de a lány kérlelni kezdte: “Fejsze, fejszécske, ne repülj el! Mi lesz velem? Ne repülj el, kedves fejszécske!”

A fejsze hallgatott a lány szavára, visszatért a fa törzsébe, és megengedte, hogy a lány meg­fogja.

De a gazdaasszony már a kapuban azt nézte, hogyan ne engedje meg a mostoha lánynak, hogy bevigye az arany fejszét a házba. Be sem engedte a lányt a házba, mindjárt ráparancsolt, hogy hozzon vizet. A lány elment vízért, de közben az arany fejsze beleesett a kútba.

Ekkor a gazdasszony panaszkodni kezdett a legénynek, hogy milyen semmirekellő a mostoha lánya: az aranyat a kútba dobja. A legény erre így felelt: “És aztán! Most küldje el a lányokat a tengerpartra. Ott áll egy arany tölgyfa, amin gyémánt makk terem - azt veszem feleségül, aki idehozza a makkot.” A gazdasszony lánya azonnal kezdte volna szedni a makkot, de mi­helyt csak hozzáért egyhez is, a tölgyfa felemelkedett a levegőbe, a lány kiabálni kezdett: “Gazember! Nem engeded, hogy hozzád érjek?”

A fa pedig csak még magasabbra emelkedett, ezért a lány makk nélkül tért haza.

Ekkor elment a mostoha lány. Akkor is a levegőbe emelkedett a tölgyfa, de a lány kérlelni kezdte: “Tölgyfa, tölgyfácska, miért emelkedsz a magasba, miért nem szánsz meg engem? Add nekem a gyémánt makkjaidat!”

És a fa adott is neki egy halom makkot. A lány elindult hazafelé, a makkok csillogtak, és legény már messziről meglátta. Azonnal kiment a kapuba, a gyémántokat vivő lányt felkapta és hazavitte az apjához.

 

A KIRÁLY KEDVES LÁNYA

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, akinek három lánya volt. Ő mindegyiket sze­ret­te, de legjobban a legkisebbiket. A testvérei irigykedtek ezért, és ezt mondták:

“Ő soha semmi különös dolgot nem tett apának, és mégis őt szereti a legjobban,”

A király egyszer felszólította a lányait, hogy csináljanak valamit és vigyék el neki azt, amit a legmegfelelőbben tartanak. A legidősebb lány egy arany jogart adott át, mert úgy vélte, hogy az illik a legjobban egy királyhoz. A középső lány egy szépen kihímzett inget adott, a leg­kisebb pedig egy fatálon egy csipet sót.

A király megharagudott és elkergette a lányt. Az beállt egy királyhoz szakácsnőnek és olyan finom ételeket főzött, hogy a király nagyon megkedvelte.

Egyszer vendégek voltak a királynál és eljött az a király is, akinek a lánya volt a szakácsnő. Amikor mindenki asztalhoz ült, a szakácsnő az apjának felszolgálta az ő legkedvesebb ételét. Miután enni kezdett, felugrott és így kiáltott: “Ki látott még ilyent? Ez az étel teljesen sótlan, vezessék ide a szakácsot!”

A király legfiatalabb lánya megállt az apja előtt és így szólt: “Apám, nem emlékszel, hogy azt mondtad, hogy a királynak nem való a só, és elkergettél hazulról? Most látod, hogy neked is szükséged van sóra?”

A király felismerte a lányát, minden az eszébe jutott, átölelte és bocsánatot kért. A királylány átöltözött, és ezután folytatódott a lakoma a következő napig. Mindenki boldogan ment utána a saját várába. Ezután a király még jobban szerette a legfiatalabb lányát.

 

A KIRÁLY KERTÉSZE

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi jólétben és boldogan a feleségével egy kis házban. Különösen egy nyári napon érezte magát nagyon boldognak, hogy még délig sem jött a sze­mére álom. Míg a felesége ott feküdt, ő fogta a puskáját és elment a közeli erdőbe vadászni. Az erdő szélén előjött egy nyúl, aki kedves hangon kérlelte, hogy ne lője le, inkább szegődjön el hozzá béresnek.

“Miért mennék el hozzád, ha magamnak ott van a kis házam és a kedves feleségem!”

“De ha leég a házad és a feleséged meghal?” kérdezte a nyúl.

Délután a vadász hazatért, és látta, hogy a háza leégett és a felesége meghalt. Most nagyon nagy volt a bánata, de amíg ott szomorkodott, már is ott termett a nyúl és felfogadta. Végül beleegyezett és egy félév alatt egy egész zsák aranyat összegyűjtött a béréből. A nyúlnál csak az volt a munkája, hogy három bogrács alatt tüzet kellett gyújtani és etetnie kellett egy lovat: háromszor vízben liszttel és egyszer zabbal. De a következő héten megtévedett és a liszt he­lyett is zabot adott. A ló megette a zabot, de nagyon nyugtalan lett és odahívta a gondozóját, a fülébe súgta:

“Testvér, nem jól mennek nálunk a dolgok, mert megszegtük az úr parancsát. Azonnal válaszd szét a hajad háromfelé, majd minden üstbe mérj ki egy adagot és gyújtsál jó tüzet. Utána jól töröld meg egy kendővel a hajad, meríts kását. Majd fogd a kefémet és a porolót, majd siess vissza hozzám!”

Miután a férfi mindezt elvégezte, már az istálló előtt találta a lovat, felnyergelve. A hátán a gondozója, és máris repül, mintha szárnya lenne, át a sáron, a vízen. A vízbe a bokájánál mélyebbre nem süllyedt a lába. Estig így repültek. Estefelé a föld szörnyen döngeni és zúgni kezdett. Egy kicsit hátranézett a lovas és nagy hegyeket pillantott meg a háta mögött. A hegy tetején maga az ördög állt. Az ördög, amint megpillantotta a lovast, dörgő hangon így szólt:

“Most az enyéim vagytok!”

Az ördög le akart szaladni a hegytetőről, hogy elkapja a lovast. A ló még időben odaszólt a lovasá­nak:

“Dobd le a hátad mögé a kefémet!”

A férfi mindjárt meg is tette. Az ördög, aki ott rohant mögöttük, megbotlott és eltörte a nyakát.

Másnap a föld ismét dobogni, zúgni kezdett. A lovas, amint hátra nézett, maga mögött most csak egy olyan nagy és sűrű erdőt látott, amin még csak egy csepp eső sem fér át. Az ördög a másik oldalról törte az erdő fáit, ropogást, recsegést lehetett hallani. A ló most azt a tanácsot adta az embernek, hogy dobja le maga mögött a porolót. Amikor ezt megtette, az erdő kitört fái azonnal újra kinőttek.

Harmadnap ismét döngött a föld. Amint hátranézett a lovas, azt látta, hogy az egész környéket tenger öntötte el. Az ördög, mivel képtelen volt átkelni rajta, elkezdte lefetyelni a sós vizet. Itta, itta, de bármennyi is fért belőle a hasába, egyszerre csak szétdurrant, és elfeküdt a vízben. A ló, amikor megértette, hogy az ördögnek vége, így szólt:

“No, most megmenekültünk! Én azonban nem tudok emberré változni mindjárt, mert már kilenc éve elvarázsoltak. No semmi, akkor átváltozom egy nagy kővé, és te, ha felemeled azt a nagy követ, megkapsz tőlem mindent, amit csak kívánsz.”

A férfi ekkor elbúcsúzott a megmentőjétől és elment a városba, ahol elszegődött a királyhoz kertésznek. Másnap, harmadnap az ifjú kertész, amikor befejezte napi munkáját, arra gondolt, hogy leveszi a fejéről az ördög üstjére kötözött kendőt. Mindjárt az udvarban meg akart fésül­ködni, de amint fésülte a haját, a kertben egyszerre olyan világos lett, hogy maga is megijedt. A királykisasszony ebben a pillanatban a kertben járt és nagyon elcsodálkozott a kertész hajának a csillogásától. Éjjel arra gondolt, hogy amíg alszik a kertész, ő odamegy, hogy alaposabban megnézze annak a fejét, hogy mitől fénylik az. Három éjszaka próbálkozott, míg negyedik éjjel sikerült levenni a fejéről a kendőt és ekkor meglátta, hogy a kertésznek arany­ból és gyémántból van a haja.

A királylány reggel azonnal megkérte az apját, hogy adják valakihez feleségül. Az apa bele is egyezett, más királyok fiait hívatta. A vendégeket sorban bevezette a palota nagytermébe. A királylány mindenkihez odament és kijelentette, hogy egyikük sem tetszik neki. Ekkor a király összehívatta a generálisokat és más magasrangúakat, de ezekkel ugyanez történt. Ezt hallva az apa megharagudott, és összehívott mindenkit, aki még nem volt nős. Most olyan hosszú volt a sor, hogy három napig tartott, hogy a királylány végigjárja. De ott sem találta a megfelelőt. Hát most mi legyen?

Hívni kellett az özvegyeket. A király meg is tette, és a lány a tömegből keresés nélkül ki­ve­zet­te a kertészt. Az apja ezt látva annyira megharagudott, hogy elkergette a lányát a kertésszel együtt az erdőbe. A pár nevetve ment el, az erdőben egy kunyhót építettek és nagyon boldo­gan éltek a szegénységükben. Eljött az ősz, és mindketten meglátták, hogy ebben a házikóban télen akarva - nem akarva megfagynak. Mindketten sokáig gondolkodtak.

“Semmi baj!” kiáltotta végül a férfi. “Hol van a kövem?”

Mindketten elmentek a kőhöz segítséget kérni. A férfi egy nagy bottal a kezében felemelte a követ. A kő alól azonnal nagy hadsereg lépett elő ezüst páncélban és megkérdezték:

“Mit kívánsz, parancsnok?”

“Azt parancsolom, hogy indítsatok háborút az apósom ellen.”

A király megpillantva egy ilyen nagy hadsereget, három királyt hívott segítségül. De a veje hadserege mindenkit levágott, majd visszament oda, ahonnan jött. Ekkor az öreg király öt királyt hívott segítségül, de a veje, amikor felemelte a követ, arany páncélba öltözött nagy hadsereget kapott. Ekkor mind az öt királyt levágták. Az öreg király csodálkozott, hogy ki lehet az az idegen király, akit öten nem tudnak legyőzni.

Ekkor hét királyt hívott segítségül. De ez a hét sem tudta megsegíteni, mert a veje gyémánt páncélba öltözött hadsereget hozott, és mindenkit lekaszaboltak egyetlen egy katona kivéte­lével. Ez, sejtve szomorú végét, a híd alá bújt.

A befejezett háborúskodás után a gyémánt páncélos hadsereg vonult vissza oda, ahonnan jött. Maga a parancsnok, az idős kertész, szintén lassan-lassan ment visszafelé. Akkor előmászott a híd alól az utolsó, megmenekült katona, és a kardjával beleszúrt a vezér lábába. Míg a sebe­sült azon gondolkodott, hogy mit is tegyen, a katona már árkon-bokron túl volt. Elszaladt az öreg királyhoz közölni, hogy mit tett.

Ez alatt az idő alatt a gyémánt páncélos hadsereg már a kő alá ért, és az az egy a sebét be­kötötte, ahogyan csak tudta. Az öreg király nézte a sebesültet, és olyan tiszteletet tanúsított a dicső és hatalmas hadvezér iránt, hogy a saját zsebkendőjével bekötözte a sebét, és még vendég­ségbe is meghívta magához. Ez az ő jó szívéről tanúskodott és nem teljesen, mert úgy gondolta, hogy az ismerősöknek van még elegendő idejük.

A király ilyen nagy vendégeskedés után mintegy sajnálatból elküldte a kocsisát az erdőbe, hogy hozza vissza elkergetett lányát és vejét. A kocsis befogott egy lovat a kocsiba és elment, de a vő visszaküldte a kocsist és azt üzente a királynak, hogy ő elmegy a saját lovaival a saját kocsiján. A kocsis visszament és elmesélte, hogy a király vejének a lábán ott volt a király kendője.

“No így van!” mondta a király. “Majd meglátjuk.”

Hamarosan a vő a feleségével megérkezett gyémánt kocsin és húsz lóval. Az öreg király meg­rökönyödve szaladt ki a veje fogadására és mindjárt kérte, hogy mutassa meg a lábát. Az meg is tette. És ekkor az öregnek tágra nyílt a szeme. Ekkor olyan kedves lett a vő, mintha soha­sem lett volna kertész. Kilenc év múlva a kő is visszaváltozott emberré, és ezután mind­annyian boldogan éltek a királyi udvarban.

 

KECSKE A MENYASSZONY

Hol volt, hol nem volt, egyszer egy fürdőházban lakott egy öregember a feleségével. Öregsé­gükre mindketten megvakultak és ezért nem látták, hogy mit esznek, be sem tudtak gyújtani, sem megágyazni, sem kitakarítani. Nyomorúságukban az öregek panaszkodtak: “Ha legalább egy fiunk lenne, aki törődne velünk, a gondunkat viselné.”

Egy este az öreg megszomjazott. Így szólt: “Látod, asszony, ha lenne egy lányunk, az mind­járt elmenne a kútra.”

Mihelyt az öregember kimondta ezeket a szavakat, jött egy fehér kecske, és így szólt: “Én vagyok a ti lányotok, hozok vizet, begyújtok, szedek gombát, szamócát, rendbe teszem az ágyat, kitakarítom a szobát!”

Amikor az öregek hallották ezeket a szavakat, sírva fakadtak. A kecske azonban rájuk szólt: “Csitt, csitt! Mit sírtok itt? Mindjárt hozok vizecskét, vágok rőzsécskét, főzök kásácskát.”

A kecske feltette a szarvára a vödröt, hozott vizet, tüzet gyújtott, finom, édes kását főzött, és az öregek elé tette. Az öregek jól laktak, köszönetet mondtak a kecskének, és egész éjjel úgy érezték magukat az ágyban, mintha a mennyországban lennének.

Így tartott ez sokáig. Egy szép napon a lányok összebeszéltek, hogy elmennek szamócát szedni. A kecske a szarvára tűzte a kosárkáját és ő is elment a lányokkal. Délre a lányok kosarai csak félig voltak, de a kecskéé akkorra már megtelt.

A kecske egy nyárfáról lehántott egy kis kérget, de hamarosan az is tele lett. Éppen egy másik fáról akart kérget hántani, amikor egy fényes hintó jött, és megállt a kecske mellett. A hintó­ból kiszállt egy nagyúr és megkérdezte: “Miféle kecske vagy te, hogy ennyi szamócát szedtél?”

“A fürdőházban élők lánya vagyok, anyácskának és apácskának szedem a szamócát.”

Az úr felkapta a kecskét és elment vele a fürdőházba. Az öregeknek sok pénzt ígért a kecskéért, de azok így feleltek neki: “A kecskét semmi pénzért sem adjuk el!”

Végül az úr beleegyezett, hogy az öregek is ott legyenek a házában, azok elmentek hozzá a kecskével együtt.

Az öregek számára ott minden új és drága volt.

Egyszer az úrnak egész hétre el kellett mennie. Megkérte a három nővérét, hogy egy időre vegyék magukhoz a kecskét. A két idősebb hallani sem akart róla; a legfiatalabb azonban jószívű volt: szívesen magához vette, sőt még selyem párnákra is fektette. A következő héten hazament a földesúr és elmesélte a nővéreinek, hogy ezen meg azon a birtokon nagy lakomát rendeznek, el kellene menni. A lakoma napján az idősebb nővérek már készen is álltak az indulásra, de a legkisebb kijelentette a bátyjának: “Menjetek csak, én itthon maradok a kecskével.”

Azok hárman el is mentek. Este, amikor leszállt a sötét, a kecske megszólalt: “Nem megyünk mi is el?”

A lány ezt hallva megremegett, mert képtelen volt felfogni, hogy egy kecske beszélni tudjon.

“Ej, kecskécském, az eszembe sem jutott volna, hogy egyszer hallak megszólalni.”

“Hát, kedvesem, csak ne mondd meg a nővéreidnek, a bátyád tudhatja, de szigorúan meg kell fogadnia, hogy senkinek se mondja el. A testvéreid keményszívűek. De mondd csak, el­megyünk, vagy nem!”

“Elmennék, de hogyan?”

“Semmi, csak várj!”

A kecske kiment és mekegni kezdett. Azonnal ott termett egy négylovas ezüst hintó, két kocsissal, két szolgával. A szolgák mindkettejüknek ezüst ruhát vettek elő. A kecske levetette magáról a kecskebundát, kifordította, megrázta. Felvette az ezüst ruhát és szép lánnyá változott. A kocsisok megrázták az ostorukat és egy-kettő, a hintó nekiiramodott, és egyszerre az összegyűltek elcsodálkoztak, honnan kerültek ide. A kecske gazdája táncra kérte a kecskét és magában így gondolkodott: “Ha megszerezhetném ezt a szép lányt, mindjárt feleségül is venném!”

Mindjárt kérdezgetni is kezdte, de semmit sem mondott, hogy honnan jött és miféle. No, ha nem árulja el, az úrnak más ötlete támadt - titokban megparancsolta két lovasának, hogy álljanak készen, és kövessék majd az ezüst hintót, hogy kifürkésszék, hová való a hintó. De ez sem sikerült, mert az ezüst hintó egy szempillantás alatt eltűnt, mintha nem is lett volna.

Ők ketten már régen otthon voltak, átöltöztek, lefeküdtek, míg az úr a két nővérével csak másnap reggel ért haza.

Az idősebb nővérek még át sem lépték a küszöböt, amikor már ez volt az első szavuk: “Nem is gondolod, hogy mit láttunk! Eljött egy ezüst hintó ezüst hercegkisasszonyokkal. Meg akar­tuk tudni, hogy kicsodák ők, honnan jöttek, de nem tudtuk, mert eltűntek, ahogyan megjelen­tek. Húgocskám, teneked is vannak látomásaid?”

“Mi van a nagy látomásokkal?”

Egy idő múlva egy másik gazdag úr rendezett lakomát, amire maga a királyfi is hivatalos volt. A lakoma napján az idősebb nővérek úgy siettek, hogy szinte egymás sarkára léptek, de a legfiatalabb ismét ezt mondta a bátyjának: “Menjetek csak, menj a nővéreimmel, én itthon maradok a kecskével.”

Azok elmentek. Mihelyt besötétedett, a kecske kiment a házból, felmekegett, és azonnal meg­jelent egy arany hintó négy lóval, két kocsissal és két szolgával. A szolgák arany ruhát hoztak: a kecske levette kecskebundáját, felvette az arany ruhát és szép lánnyá változott. A kocsisok mindjárt megcsattogtatták ostorukat, és egy-kettő, a hintó el is ment: mindenki meglepetten nézte, honnan került ide. A kecske gazdája táncba vitte a kecskét, a királyfi pedig a legkisebb nővért. Amikor így táncoltak, mindketten erre gondoltak: “Milyen jó lenne feleségül venni ezt a szépséget.”

A királyfinak annyira megtetszett az úr legkisebb nővére, a kecske gazdájának pedig az, aki már korábban is megtetszett. De mit tesz ez? Csak nem árulta el, hogy honnan jött. Úgy döntött ismét, hogy a lovasait utána küldi, de hiába - a hintó mintha ködbe veszett volna!

Másnap az idősebb nővérnek hazatértek és mondják: “Képzeld el húgocskám, mit láttunk! Most egy arany hintó jött, arany hercegkisasszonyokkal, de hová tűnt, nem tudjuk. Maga a királyfi is meg akarta tudni, de nem bukkant a nyomára. Láttál már ilyesmit?”

“No, hát ez aztán egy nagy látvány!”

Egy idő múlva a királyfi rendezett lakomát és mindenkit meghívott vendégségbe. A lakoma napján az idősebb nővérek úgy sietnek, hogy szinte egymás sarkára lépnek, de a legfiatalabb ezt mondja a bátyjának: “Menj csak, menj a két nővérünkkel, én itthon maradok a kecskével.”

Azok elmentek. Amikor besötétedett, a kecske így szólt a legfiatalabb lányhoz:

“Tudd meg, húgocskám, ma este véget ér az engem sújtó varázslat, hogy kecske legyek. Most gyémánt ruhába öltözöm, és abban megyek el. Tedd te is ezt! A kecskebundámat betekerem a kendőbe és átadom a szolgának, és megparancsolom, hogy amíg mi a lakomában leszünk, égesse el azt.” Ekkor a kecske kiment, mekegni kezdett és azonnal ott termett egy gyémánt hintó négy gyémánt lóval, két kocsissal és három szolgával. Az egyik szolgának a kecske átadta a kecskebundát, és megmondta neki, hogy égesse el azt, míg ők a lakomában lesznek. “De nézd, hogy mi fog történni, mert akkor egész életedre boldogtalan leszel!”

Ezek után ők ketten gyémánt ruhába öltözve beszálltak a hintóba, és egy pillanat alatt meg is érkeztek a királyfi palotájához. Amikor bementek, mindenki elámult, hogy honnan kerültek ide. A kecske gazdája táncba vitte a kecskét, és a fülébe súgta: “Bárcsak feleségül vehetné­lek!”

Mihelyt kimondta ezeket a szavakat, a kecske odament a legfiatalabb lányhoz, a fülébe súgta: “Azonnal menjünk haza, mert az én kecskebundám megy össze!” és azonnal el is tűntek, mintha ott sem lettek volna.

Reggel futva megérkezik a földesúr, a legkisebb húga gyémánt ruhában megy ki elébe és kérdezi: “Akarod látni a kecskédet?”

“Akarom, akarom, de mondd meg nekem, hogy honnan van ez a ruhád? Vagy nem te voltál ott a királyfi bálján?”

“No, akarod, hogy megmutassam a kecskét?”

Amíg így beszélgettek, kijött a kecske, megmutatta magát. Az úr látva, szinte elájult. Húga ekkor elkezdte elmesélni neki a dolgot. Mindenki nagyon örült, csak az idősebb nővérek érezték magukat kényelmetlenül. A kezüket tördelték, és nagyon sajnálták, hogy rosszul viselkedtek a kecskével szemben.

Másnap a király, tudomást szerezve a történtekről, elment a földesúrhoz és azonnal elrendelte, hogy tartsák meg az esküvőt. Micsoda lakodalom volt az! A királyfi és a legfiatalabb lány­testvér az asztal egyik végén, az úr és a volt kecske az asztal másik végén ült.

Az öregek, akik régen a fürdőházban laktak, szintén ott voltak a lakodalomban, a földesúr alig tudta megköszönni nekik, hogy annak idején eljöttek hozzá.

 

AZ ARANY MADÁR

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy házaspár, három fiuk volt: kettő okos, egy buta. Volt nekik egy nagy kertjük egy ezüst almafával, de annak az almafának minden éjjel letörték az ágait. Az apa elküldte az egyik fiút, hogy vigyázzon a fára. Az fogta a kardját, és lefeküdt az almafa alá, de amikor hajnalban felébredt, az ágak már le voltak törve. Ekkor a második fiú ment vigyázni a fára - de ugyanez történt.

Végül elment az ostoba fiú, fegyvertelenül. Ő egyáltalán nem feküdt le, hanem ide-oda járt a kertben. Tizenkettőkor jött egy nagy arany madár, ami az egész kertet beragyogta. Az ostoba fiú elkapta a madarat, kitépett három aranytollat és betette azokat a tarisznyájába. Reggel megkérdezte az apja: “Megőrizted a fát?” “Meg!” felelte az ostoba és megparancsolta, hogy csukják be az ajtókat és az ablakokat. Akkor elővette a tarisznyából a madár tollait, és rögtön nagy világosság támadt a szobában.

Amikor a bátyjai ezt meglátták, azt mondták, hogy elmennek megkeresni ezt a madarat. Az ostoba megkérte az apját, hogy ő is elmehessen. Jól van! Az okosak ellovagoltak szép paripák hátán, az ostoba egy gebén ment utánuk. Elértek egy útkereszteződéshez, ahol minden utat egy oszlop jelölt. Az első oszlopon ez állt: “A lovaknak jó, az embereknek rossz!” A második oszlopon ez állt: “Az embereknek jó, a lovaknak rossz!” A harmadikon: “A lovat felfalja egy farkas!”

Az első jobb utakon mindjárt tovább mentek az okos fivérek, az ostobának a harmadikon kellett tovább mennie.

Jól van. És amint az ostoba megtett egy darab utat, találkozott egy farkassal. A farkas felfalta a lovat. Az ostoba sírva ment tovább. Egy idő múlva megint találkozott ugyanazzal a farkas­sal, aki megkérdezte: “Fiacskám, hová mész? Miért sírsz?”

Az ostoba így felelt: “A farkas felfalta a lovacskámat!”

“No akkor ugorj fel a hátamra!”

Az ostoba felmászott a farkas hátára és másfél óra alatt átmentek a kilencedik királyságba, ahol egy várban élt az arany madár. A vár kapuja azonban zárva volt. A farkas ekkor két lábra állt, átemelte a fiút a várfalon és ezt mondta: “Ebben és ebben a teremben lesz az arany madár, de a kalickát ne vedd el!”

Az ostoba bement a várba, amint mondta a farkas, mindent megtalált, és elgondolkodott: “Ha elvehetem a madarat, miért nem vehetem el a kalickát?”, és elvette mindkettőt.

De mihelyt megmozgatta a kalickát, az megcsendült, felébredt a király, és börtönbe vetette a fiút. Az ostoba könyörögni kezdett. De a király kijelentette, hogy hozzon arany sörényű lovat, akkor elereszti. Rendben.

Az ostoba elment a farkashoz tanácsért. A farkas azt mondta, hogy másszon vissza a hátára, és másfél óra múlva el is jutottak oda, ahol volt az a ló. A farkas ismét áttette a legényt a vár­falon és figyelmeztette, hogy el ne vegye a lószerszámot.

Az ostoba azonban a lóval együtt a lószerszámhoz is hozzányúlt. Az megcsendült, a király felébredt, és börtönbe vetette az ostobát. Az ostoba könyörögni kezdett. A király kijelentette, hogy ha elhozza a királylányt, neki adja a lovat. Rendben.

A fiú elment a farkashoz tanácsért. Most a farkas kissé megharagudott, de mégis elvitte más­fél óra alatt a királylányhoz, és ezt mondta: “Bújj el a rózsabokorban! Jön majd egy lány, az a nevelő; aztán jön egy másik, az lesz a királylány, kapd el azt és mássz át vele a falon én­hozzám!”

A legény így is tett és minden sikerült. Mennek már visszafelé. De amikor elértek ahhoz a várhoz, ahol a ló volt, akkor a farkas megparancsolta a királylánynak, hogy üljön le egy tölgyfa alá, és ő maga megy a királylány helyett, miközben ezt mondja: “Most vezess be engem a várba, és amikor elvitted a lovat és egy darabon már elmentél a királylánnyal, akkor kérdezd meg: hol van a farkasom?!”

Rendben, az ostoba legény bevezette az ál királylányt, megkapta a lovat, elindultak, és félúton megkérdezte: “Hol van a farkasom?”

A farkas háromszor bukfencet vetett, visszaváltozott farkassá és utánuk ment. Ekkor a farkas elvált tőlük, de előbb elkérte a legénytől a zsebkendőjét. Az ostoba tovább ment a király­lánnyal, míg el nem értek az útjelző oszlopig. Ott lement az ugarba, kikötötte a lovat, a madarat feltette a fenyőre, majd maga lefeküdt a királylánnyal.

Ugyanekkor a bátyjai is mentek hazafelé, meglátták a nagy lónyomokat, azokat követve eljutottak az ugarra. Ott megtalálták az ostoba öccsüket, a királylányt, a lovat és a madarat. Megölték az ostobát, mindenét elvették és otthon a szüleiknek azt mesélték, hogy nem tudják, hogy hová tűnt az ostoba. Azt akarták, hogy valamelyik felesége legyen a királylány, és egy nap majd megesküdnek.

Közben azonban a farkas kibontotta a zsebkendőt, azt véresnek találta, és azonnal elindult megkeresni az ostobát. Meg is találta a holttestét az erdőben. A farkas odahívta a varjút, adott neki két kis üveget és ráparancsolt, hogy hozzon a halál és az élet vízéből. A varjú meg is hozta. Ekkor a legényt bekente a halál vizével, majd az élet vizével. A legény ekkor életre kelt.

A farkas utasította, hogy azonnal siessen haza, a templomba, ahol éppen ekkor esketik össze az egyik okos bátyját a királylánnyal. Az ostoba legény elindult, bement a templomba, a király­lány mellé állt, és a pap őket eskette össze. Közben a farkas is emberré változott és el­mesélte a szülőknek, hogy mit tettek az okos fiúk. Az apa elkergette az okosakat, és ezután az ostoba volt már az ő kedves fia.

 

AZ OKOS LÁNY

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi a feleségével. Volt nekik egy okos lányuk. Az a lány egy napon a szobájában szőtt. Akkor bement hozzá egy igazi úr, és megkérdezte: “Hol van az apád és az anyád?”

“Hol van apa? - Apa elment nyúlra vadászni: amelyiket lelövi, azt ott hagyja az erdőben; amelyik életben marad, azt hazahozza. És anya megint elment oda sírni, ahol tavaly énekelt.”

“És a bátyád hol van?” - kérdezte ismét az úr.

“A bátyám? A bátyám elment a mezőre, hogy bajt okozzon magának.”

Az úr csak hallgatta, hallgatta, képtelen volt megérteni, hogy a lány mi mindent fecsegett itt össze, és már akart tovább menni, de a lány nem eresztette, hogy maradjon még egy kicsit, akkor ad neki enni gyümölcsöt és nem gyümölcsöt.

Az úr ekkor még inkább zavarba jött. Gyümölcs és nem gyümölcs! Mi lehet az - gyümölcs és nem gyümölcs, mondja meg mindjárt!

“Micsoda ostoba!” - nevette el magát a lány. - “No itt van a kenyér, a tej - az talán nem gyümölcs? És itt a hús - nos, az vajon nem gyümölcs?”

“Apa? Apa elment tetveket agyonverni: amelyik elpusztul, az az erdőben marad; amelyik élet­ben marad, azt visszahozza haza. Anya megint elmegy a nővéréhez, tavaly esküvő volt ott, ő akkor énekelt a lakodalomban, de most ott temetés van, ezért elment sírni. A bátyám pedig elment a mezőre borsót vetni az országút mentén. Amikor az kinő, az arra járók hüvelyestől leszedik, tehát kára lesz.”

Ezt hallva az úrnak szörnyen megtetszett az ilyen találékony és okos lány. Mindjárt elvezette a várába, mint a feleségét és jól éltek ezután.

De egyszer ehhez az úrhoz elment két férfi, hogy tanácsot kérjenek tőle egy csikóval kapcso­lat­ban. Az egyiknek volt egy szekere, a másiknak egy kancája, de kié legyen a csikó: azé-e, akié a szekér, vagy azé, akié a kanca? Az úr gondolkodott így is, gondolkodott úgy is, de sehogyan sem tudta kitalálni, hogy melyiké legyen a csikó, melyiké ne. Végül, amikor eszébe jutott az ő okos felesége, tanácsot kérni elment hozzá. A nő így szólt:

“Ezt egész könnyen el lehet dönteni. Vigyétek fel a szekeret és a kancát a hegyre! Majd fogjá­tok ki a lovat, és eresszétek le a szekeret a hegyről. Ha a csikó a szekér után szalad, akkor az ahhoz tartozik, akié a szekér, nem pedig a kanca gazdájához; de ha a kanca után megy, akkor nincs mit tenni, akkor az a kanca csikója és azé, akié a kanca.”

Rendben, elengedték a szekeret, a csikó meg sem mozdult; elengedték a kancát, a csikó ott volt a nyomában. No rendben, így meg is egyeztek. De hamarosan az egész nép erről beszélt: az úr felesége okosabb, és mindent sokkal jobban megold, mint ő maga.

Jaj! Egy ilyen nagy úrnak, ez szégyen: még hogy a felesége okosabb?! Ő mintha senki sem lenne, tovább ez így nem mehet! Mit tegyen? Elgondolkodott: inkább visszavezeti az okos feleséget a szüleihez.

Rendben, legyen! Őneki ez teljesen mindegy. És egy nap kiviszi a hintót, befogja a lovakat, és elküldi. De úgy gondolja, hogy nem lehet elbúcsúzni egyetlen korty nélkül, meg kell inni minden cseppet. No, iszik, iszik - egy cseppet, még egyet, majd még egyet, de csak nem tud elválni: űzze már el ezeket a bajokat! Űzi, kergeti, és már kezd lerészegedni, és már maga sem tudja, hogy milyen nap is van. De mit fog kezdeni az én feleségem? No hát látja ezt, nem hagyja már egyedül, felszáll melléje a hintóba és mennek. Elvitte az apjához: de a szülőknél, mint a szegény embereknél, nincs annyi ágy, ahol akár ő maguk elférnének. Elgondolkodik - mi mást tehetne, ledől a kemény padlóra és fekszik ott, mintha agyonverték volna. Ott fekszik, fekszik - legalább kialussza a részegségét és akkor egyszerre: hogyan került ide, ki hozta el ide?

“Én!” mondta a felesége. “Hiszen tegnap te magad mondtad, vigyél el mindent, ami a tied, és eredj a szüleidhez! És akkor én elvettem mindent, ami az enyém, mindenekelőtt téged, majd minden mást, és eljöttem ide.”

Az úr, ezt hallva, nevetésben tört ki, és akkor minden haragja mintegy szertefoszlott, és ketten visszamentek a kastélyba, és még mindig boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

KI ETTE MEG A SAJTOT?

Hol volt, hol nem volt, egyszer egy öreg férfi, Dievins, ment az úton egy zsákkal a vállán, amiben három sajt volt. Hamarosan összetalálkozott egy zsidóval, és hívta, hogy menjen vele. Rendben, az vele ment. Mentek, mendegéltek, leszállt az este, megéheztek, majd le akartak feküdni aludni.

“De mit fogunk enni?” kérdezte a zsidó.

A férfi mindjárt elő akarta venni a sajtot, de a zsákban már nem volt sajt. A zsidó állítólag nem ette meg a sajtot. De akkor kicsoda? A férfi megkérdezte: “Tényleg nem etted meg a sajtot?”

“Esküszöm az istenre, hogy nem!” felelte az.

Mit volt tenni, lefeküdtek éhen. Reggel felkeltek és tovább indultak. Egy nagy erdő mellett haladtak el, amikor a férfi beküldte a zsidót az erdőbe, aki ott elkezdett imádkozni. Ekkor mondja: “Jöjjön elő, aki megette a sajtot!”

“Az istenre esküszöm, én tényleg nem ettem meg”, mondta a zsidó, és előjött az erdőből. Mentek tovább, és elértek egy folyóhoz. A férfi belökte a társát a folyóba, és így szólt: “Aki megette a sajtot, jöjjön elő!”

A zsidó ismét esküdözött: “Az istenre esküszöm, én nem ettem meg!”

Kimászott a folyóból, és mentek tovább. Ekkor a férfi egy darab aranyra bukkant az úton és így szólt: “Annak adom ezt az aranyat, aki megette a sajtot!”

Ekkor a zsidó boldogan felkiáltott: “Az istenre esküszöm, én ettem meg a sajtot. Add nekem azt az aranyat, és mondj hálát, hogy bevallottam neked. Hová tennéd másképpen az aranyat?”

A férfi elnevette magát, átadta a darab aranyat, és ment tovább egyedül.

 

AZ ÖREGEMBER KESZTYŰJE

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ősz öregember. Egy hideg téli napon elment az erdőbe fáért. Nagyon szeretett volna rágyújtani a pipájára. Miközben a pipáját, a dohányt és az ön­gyújtót kereste, elvesztette az egyik kesztyűjét.

Egy légy, amint ott reszketett a hidegben, megpillantotta a kesztyűt, belerepült és örömében táncra perdült.

Egy egér, amint ott reszketett a hidegben, odaszaladt a kesztyűhöz és megkérdezte: “Ki táncol a kesztyűben?”

“Én, a legyek királynője. És te ki vagy?”

“Én a cincogó kisegér vagyok. Engedj be, hogy megmelegedjem!”

“Gyere! Melegedj meg!”

Bement az egér a kesztyűbe, és a léggyel együtt ő is táncra perdült.

Egy nyúl, amint ott reszketett a hidegben, megpillantotta a kesztyűt. Odaszaladt, megkérdezte:

“Ki táncol a kesztyűben?”

Tánc közben mindketten kiszóltak: “Én, a legyek királynője, és én, a cincogó kisegér. És te ki vagy?”

“Én a fehérfarkú nyuszi vagyok. Eresszetek be, hogy megmelegedjem!”

“Gyere! Melegedj meg!”

A nyúl bemászott a kesztyűbe, és már hárman táncoltak.

Egy farkas, amint ott reszketett a hidegben, megpillantotta a kesztyűt, és megkérdezte: “Ki táncol a kesztyűben?”

“Én - a legyek királynője, én - a cincogó kisegér, én - a fehérfarkú nyuszi. És te ki vagy”

“Én a hegyes fülű farkas vagyok. Eresszetek be, hogy megmelegedjem!”

“Gyere! Melegedj meg!”

A farkas bemászott a kesztyűbe, és már négyen táncoltak.

Egy róka, amint ott reszketett a hidegben, észrevette a kesztyűt, és megkérdezte: “Ki táncol a kesztyűben?”

“Én - a legyek királynője, én - a cincogó kisegér, én - a fehérfarkú nyuszi, én - a hegyes fülű farkas. És te ki vagy?”

“Én, a nagy lompos vagyok. Eresszetek be, hogy megmelegedjem!”

“Gyere! Melegedj meg!”

A róka bemászott, és már öten táncolnak együtt.

Egyszerre csak honnan, honnan nem, ott termett egy kakas, és hangosan megszólalt: “Kukurikú!”

A táncosok megrémültek, és mindegyik, amint az ereje engedi, gyorsan előbújt a kesztyűből, és ki merre látott, szaladt: a légykirálynő a királyi várába, a cincogó kisegér a krumpli-verem­be, a fehérfarkú nyuszi a mezőre, a hegyes fülű farkas a bokrok közé, a lompos róka pedig az erdőbe.

Közben szétszakadt a kesztyű, és az az öregember mind a mai napig csak egy kesztyűvel jár.

 

A HERCEGKISASSZONY ANYAJEGYEI

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy csizmadia, aki évenként három pár csizmát csinált, és ez volt az egész évi jövedelme. De nagyon szép lábbeliket készített, olyant a környéken senki sem készített. Ott évente háromszor volt vásár. Egy ilyen vásár alkalmával a csizmadia oda­adott egy pár csizmát a fiának, hogy vigye el a vásárba.

A fiú fogta a pár csizmát, és elment. Mindenféle vevő odament hozzá, megkérdezte, hogy mennyi­be kerül az a szép csizma, de a fiú egy szót sem felelt. Így leszállt az este, és már minden vásáros elment haza, de a csizmadia fia még mindig ott állt a csizmával. A királylány is elment a vásárba sétálni egyet és meglátta, hogy egy valaki még ott áll egy pár csizmával. Odament hozzá, és meglátta, hogy a csizma nagyon szép, és megkérdezte, hogy mennyibe kerül. A fiú így felelt: “Ha a ruháját felhúzza térdig, a magáé lehet ez a pár csizma.”

A lány körülnézett, és amikor meglátta, hogy a közelben nincs senki, felhúzta térdig a ruháját és átvette a csizmát. A fiú hazament - az apja kérdi tőle, hol van a pénz? A fiú így felelt: “A csizmát eladtam, de pénzt nem kaptam.”

Az apa összeszidta a fiát, hogy többet ilyent nem tehet. A következő vásár alkalmával egy másik pár csizmával elküldte a fiút ismét a vásárba, és ez alkalommal sem adta el. Amikor az összes kereskedő elment, megint eljött a királylány sétálni, és meglátta, hogy ott áll a fiú egy pár csizmával. A lány odament és megkérdezte, hogy mennyibe kerül, de az csak így felelt: “Húzd fel a ruhádat a melledig, akkor neked adom!”

A lány körülnézett, és amikor meglátta, hogy a közelben nincs senki, felhúzta a melléig a ruháját és átvette a csizmát. A fiú hazament - az apja megkérdezte, hol van a pénz. A fiú azt felelte, hogy pénzt nem kapott. Az apa most elverte a fiát, és ezt mondta: “Mit képzelsz, hogyan élünk így meg?”

De nincs mit tenni, a csizmát eladták, pénz nincs. Az apa odaadja a fiának a harmadik pár csizmát is, de most sem adja el senkinek. Este megint ott volt a lány, meglátta, odament, megkérdezte, hogy mennyibe kerül. A fiú így felelt: “Húzd fel a ruhád a nyakadig, akkor neked adom.”

A lány felhúzta a ruháját, és elvitte a csizmát. A fiú hazament - az apja kéri a pénzt, de a fiú­nak nincs mit adnia. Ekkor az apa elkergette hazulról a fiút. A fiú el is ment, elszegődött egy gazdánál pásztornak. Annak az országnak a királya ekkor kihirdette, hogy feleségül akarja adni a lányát, de csak ahhoz, aki megnevezi azokat az anyajegyeket, amik a lánya testén vannak. Összegyűlt sok királyfi, mindegyik feleségül akarta a szép királylányt, de egyikük sem tudja, hol vannak azok a jegyek. A csizmadia fia is elment szerencsét próbálni, de a lépcsőn találkozott egy királyfival, aki szintén háztűznézőbe érkezett. Amikor megpillantotta ezt az egyszerű legényt, megkérdezte: “Hová mész?”

“Háztűznézőbe.”

“Ha te tudod, hol vannak azok a jegyek, mondd meg nekem!”

“Ha megtöltöd arannyal ezt a sapkát, akkor megmondom.”

A királyfi megtette, és örült, hogy most elnyerheti a királylány kezét. A csizmadia fia ezt mondta: “Arany erdeje van, és a mellbimbói között két gyémánt csillag.”

A királyfi boldogan beszaladt, de meggondolta magát, hogy ilyen durván beszéljen, és bocsá­natot kérve azt mondta, hogy még átgondolja a dolgot. A csizmadia fia fogta a pénzt, elvitte az apjának, és ezt mondta: “Tessék, itt van egy pár csizma ára!”

Az apja is nagyon megörült ennyi pénznek, de a fiú másnap ismét elment háztűznézőbe. Ekkor egy másik királyfival találkozott, és egy másik sapkányi aranyat kapott. Elvitte a pénzt az apjának, és ő maga ment ismét a várba, ahol a harmadik királyfival találkozott, akitől harmad­szorra kapott egy sapkára való aranyat.

Eljött a negyedik nap, de még mindig senki sem mondta meg, hogy hol vannak az anya­jegyek. A csizmadia fia ismét elment a várba, de ekkor egyenesen be a terembe, ahol ott ült minden királyfi és a király a királylánnyal. A legény odament hozzájuk, és beszélt azokról az anyajegyekről. Habár felfedték azokat, a király csak nem akarja feleségül adni a lányát egy csizmadia fiához. A király ekkor ezt mondta: “Én kiválasztok egy királyfit is, és nektek kettő­töknek kell bemenni lefeküdni a lányom mellé. Amikor reggel bemegyek felkelteni titeket, az kapja meg a lányomat, amelyik felé fordulva fog feküdni a lányom.”

A csizmadia fia elment venni két üveg bort, de az egyik üvegbe varázsport szórt. Akkor a királyfival együtt bement az egyik szobába, és ott vártak. Amikor éjjel a királylány elaludt, a csizmadia fia inni kezd a borból. A királyfi kérte, hogy neki is adjon. A csizmadia fia elővette azt a boros üveget, amelyikbe a port szórta és átadta neki. A királyfinak hamarosan meg­fájdult a hasa. Kiszaladt, de a ruháját is bepiszkolta. A királylány, amikor megérezte a bűzt, átfordult a csizmadia fia felé, és visszaaludt. Reggel bement a király és látta, hogy a lánya a csizmadia fia felé fordulva alszik. Ezért őneki adta feleségül a lányát.

 

A PAP FELJUT AZ ÉGBE

Hol volt, hol nem volt, egyszer egy pap elevenen fel akart jutni a mennybe. Egy alkalommal vendége jött, akinek a pap elmesélte a szándékát, hogy egy halom pénzt fizetne, hogy élve feljusson a mennybe. Mindezt meghallotta a pap kocsisa. Az szólt a papnak, ha fizet neki nagyon sok pénzt, akkor ő elevenen felviszi a mennyországba. A pap nyugodtan ki is fizetett a kocsisnak annyi pénzt, amennyit az csak akart. Akkor a kocsis ezt mondta a papnak: “Ezen és ezen az éjjelen, pontban tizenkettőkor eljövök a templomba, és akkor felviszlek a mennybe.”

A megbeszélt éjjel a kocsis fogott egy zsákot és három gyertyát. Elsőnek bement a templom­ba, meggyújtotta a gyertyákat, és várta a papot. Éjfélkor megérkezett a pap a templomba, sok arany és ezüst tárggyal. A kocsis azt mondta, hogy az aranyat és az ezüstöt nem viheti magá­val a mennybe, hanem meztelenre le kell vetkőznie, majd bemászni a zsákba, azután ő felviszi a mennyországba. A pap szót fogadott a kocsisnak, levetkőzött, bemászott a zsákba. A kocsis a papot a zsákban többször körbe vitte a templom körül, majd ki a mezőre. A pap kérdezgetni kezdte, hogy messze van-e még a mennyország?

“Még egy hosszú darabon kell menni,” felelte a kocsis. Útközben volt egy tó. A kocsis több­ször körbejárta a pappal a tavat úgy, hogy a pap a vízen csússzon, ő maga pedig a parton ment. A pap, már nem tudva elviselni a nedvességet, megkérdezte a kocsistól, hogy mi ez, mert ő mindjárt elsüllyed.

“Légy türelemmel, légy türelemmel, türelem nélkül nem juthatsz fel a mennybe! Ez a Jordán folyó, ami elég széles.”

A kocsis elvitte a papot egy házba. A pap meghallotta, hogy birkák bégetnek, és megkérdezte: “Mik ezek a hangok?”

“Ezek a menny angyalai.”

A kocsis bevitte a papot a tehénistállóba, és a zsákban felakasztotta a kampóra, ahová éjsza­kára lámpát akasztanak a lányok számára, akik a teheneket gondozzák, és azt mondta a pap­nak, hogy maradjon türelemmel, mindjárt jön Szent Péter, aki majd beereszti a mennyország­ba. Miután ezt mondta, a kocsis el is ment. Reggel a lányok meglátták, hogy valami lóg a kampón, és mozog is, ezért más embereket kezdtek hívni. Miután többen is odamentek, leakasztották a kampóról a zsákot, és megtalálták benne a meztelen papot, akit hazaengedtek. A kocsis azonban meggazdagodott a sok pénztől és az arany meg ezüst tárgyaktól, és boldo­gan élt, míg meg nem halt.

 

A RÓKA MEGETTE A MEDVE MÉZÉT

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy medve, akinek két szolgája volt, egy róka-lány és egy farkas-fiú. A medve egyszer sétára indult, és eljutott egy helyre, ahol méhkasok álltak. Elvett egyet, elvitte a házába, és felállította a rét szélén. De a róka is mindenféleképpen meg akarta kóstolni a mézet. Most ott van a méz a rét szélén, de hogyan jusson hozzá? A medve egy pillanatra sem engedi el a munkából. De végül így szólt: “Jövő vasárnap estefelé keresztelőbe kellene mennem - eressz el!”

“Jól van,” felelte a medve, “mosogasd el az edényeket, akkor elmehetsz.”

A róka elmosogatott, és elment. De nem, amint mondta, a keresztelőbe, hanem a rét szélére, a medve méhkasához, hogy mézet egyen.

Reggel a medve megkérdezte: “Kit kereszteltek meg?”

“Az első gyereket megkeresztelték; de a következő vasárnap megint keresztelőbe kell men­nem.”

“Jól van. Ha elmosogatsz előtte, elmehetsz.”

Vasárnap estefelé elmosogatott a róka és megint elment mézet enni. Reggel a medve meg­kérdezte: “Kit kereszteltek?”

“A középsőt; de a következő vasárnap megint keresztelőbe kell mennem.”

“Jól van. Ha elmosogatsz előtte, elmehetsz.”

Vasárnap estefelé elmosogatott a róka és megint elment mézet enni. Reggel a medve meg­kérdezte: “Kit kereszteltek?”

“Megkeresztelték az utolsót.”

A róka teljesen kiürítette a kast, és egy tányér mézet még a házba is bevitt. Másnap a farkas délben egy gerendán feküdt. A róka fogta a tányér mézet, csendben odalopakodott a farkas­hoz, bekente a száját mézzel, majd odaszólt a medvének: “Nézd csak, nézd, a te jó szolgád mit tett! Kinyalta a méhkasodat és most egy gerendán elterülve hever - a szája még fényes a méztől.”

A medve ezt hallva, szörnyen ordítani kezdett; megragadta a farkas hátsó lábait, és rázta, rázta, meg sem kérdezve, hogy bűnös-e vagy ártatlan.

 

KÜLÖNFÉLE SZERENCSE-ÁLLATOK

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő, három fiuk volt: kettő okos, egy os­to­ba. Az okos fiúknak az apjuk adott egy lovat, hogy hozzanak rőzsét, míg az ostobának azt a hátán kellett bevinni a házba. Egyszer az okos fiúk, amikor a rőzsét szállították, meg­pillan­tottak egy békát az úton, amint ott jajgatott. A béka megkérte őket, hogy vigyék át az árkon, de az okos fiúk nem segítettek neki, sőt egy bottal meg is ütötték. Az ostoba jött a vállán a teherrel, és ő meghallgatta a béka kérését. A béka megígérte, hogy mindig segíteni fog neki. Hogy többet ne kelljen a hátán vinni a rőzsét az ostoba fiúnak, a béka ajándékozott neki egy fehér lovat.

Az ostoba fiú a rőzsével egyszer a királyi vár mellett haladt el. A király fiatalabb lánya meg­látva a fiút meg a lovat, elnevette magát: “Nézd, a bolondnak egy fehér jutott!”

A fiú nagyon a szívére vette a királykisasszony gúnyos megjegyzését, így szólt: “Az ördög vigyen el! Engem mindenki ostobának tart.”

Az ördög azon nyomban meg is jelent, és elvitte a hercegkisasszonyt valahová. A király azon­nal elindult megkeresni azt, aki elátkozta a lányát. Maga is fegyvert fogott a kezébe, és meg­parancsolta az embereinek, hogy fegyverrel a kézben menjenek vele. Ha elhaladnak a tettes mellett, a fegyverük magától lő. És így is volt, amikor jött az ostoba, a fegyver megszólalt. A király kiadta a parancsot, hogy dobják a tóba a bolondot. De abban a tóban élt a béka, akit megkért: “Békácska, békácska, segíts nekem kimászni a partra!”

A béka kisegítette a bolondot a partra, és megkérdezte: “Szükséged van még valamire?”

“Szeretnék eljutni ahhoz a hercegkisasszonyhoz, akit elátkoztam.”

Egy, kettő - és ott is van. A szegény hercegkisasszony ott ül az erdő mélyén, és sír. Ekkor a béka megkérdezte: “Szükséged van még valamire?” “Szabadítsd meg a hercegkisasszonyt az ördögtől, és vigyél el mindkettőnket annak a tónak a partjára, amiben elmerültem. Ott építs egy várat, amiben elélhetünk!”

A béka megtette ezt, majd beleereszkedett a vízbe. A király hamarosan meglátta a várat, és meghallotta, hogy abban a várban él az ostoba fiú az ő fiatal lányával. Megharagudott, és a katonáit küldte, hogy döntsék le a várat és vigyék haza a királylányt. De a béka nádassá vál­toztatta a hadsereget. A királyné ment el a lányáért, de a béka lóvá változtatta. Végül maga a király indult el a királylányért. Most nem olyan szigorú, de gondolkodik azon, hogy mi is lesz. Megkérdezte: “A hadseregem miért változott át nádassá?”

“Azért, mert fel akarták dúlni a váramat.”

“A királyné miért ló?”

“Azért, mert nagyon haragosan jött.”

“Nos, és a nádas és a ló visszaváltozhat emberré?”

“Igen, ha feleségül adod hozzám a fiatalabb királylányt.”

A király megígérte, és a nádas visszaváltozott hadsereggé, és a ló királynévá. És most ott esznek-isznak az ostoba legény és a királylány lakodalmában.

 

ÖRDÖG FELADTA TALÁLÓSKÉRDÉSEK

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy halász, aki egyszer kiment a tengerre, hogy kivesse a hálóit. Amikor odaért, más halászokat nem talált ott, azok biztosan a kocsmában voltak. Ő el­gondolkodott: “Bemenjek, ne menjek be? Ugyanannyian nem mennek be, mint amennyien bemennek! És amikor reggel teli hálóm lesz, én inkább vagyok férfi, mint azok ott a pultnál.”

A hátára vetette a hálót, és ezt gondolta: “A mélyben halászni egyedül nem tudok, de bedobni bedobhatom.”

Jól van, elment, hogy bedobja. Annyira elment, amennyire tudott, és kidobta a hálót, majd lefeküdt. Reggel, amikor felébredt, az egész tengert köd lepi el, hogy sem a vizet, sem az eget nem lehetett látni. A hálóit bevonta, és aggódik: hogyan jutok ki a partra?

De délfelé eloszlott a köd, és ekkor látta: idegen irányban úszott, és hogy semmit sem ért, hol van, és a földet sem látja, csak a vizet és az eget. Két napig így hánykolódott a tengeren. Már azt gondolta, hogy soha többé nem látja a feleségét és a gyerekeit. De ekkor, mintha a sze­ren­cséjére, odaúszott egy kis csónakkal egy úr és így szólt: “Látom, hogy micsoda bajba kerültél. Én kivezethetlek a partra, ha nekem adod azt, ami most új a házadban... Hét év múlva megyek érte.”

A halász csak nem akarja, de amikor rájött, hogy másképpen nem jut ki a partra, megígérte. Ekkor az úr kivezette a halászt a partra és maga mindjárt eltűnt.

Közben jött a többi halász is, biztosan a kocsmából, és énekeltek:

“A mélytengeri halászoknak
 A sapkájukon át nő a hajuk.”

A halászunk odaért hozzájuk és megkérdezte, hogy mi van náluk otthon. Az énekesek mint­egy vidáman felelték: “Micsoda, még kérdi, mintha maga sem tudná, hogy mi történt náluk. Maga a tengeren csavarog, a felesége pedig új gyereket szül otthon. Azonnal be kell jönnie velünk a kocsmába, és áldomást kell innia a gyerekért, akit Grieta a jászolban szült.”

Ezt hallván, a halász szörnyen megijedt, mert már tudta, hogy a legkisebb fiát eladta az ördög­nek. Ő természetesen nem csatlakozott a többiekhez, hanem mindjárt sietett haza, jajgatva, sírva.

Amikor hazaért, megtudta, hogy a nagy fekete kancának csikója született. Ekkor kicsit meg­könnyebbedett a szíve, mert már úgy gondolta, hogy a csikó is lehet az ördögé.

A hét év gyorsan eltelt. A kisgyerekből már derék fiú lett, a csikó pedig telivér lóvá nőtt. Az utolsó napon, amikor az ördögnek meg kellett jönnie a fizetségért, a halász szörnyen bánkó­dott, mert nem tudhatta, hogy az melyiket is viszi el. Ezért elment a kocsmába, hogy jól leigya magát, hogy elfojtsa a baját. A kocsmában odament hozzá egy öregember és megkérdezte, hogy miért ilyen szomorú.

A halász így felelt: “Szörnyűséges nap! Miért nem bánkódnék? Ma este az ördög elviszi vagy a szeretett fiamat, vagy a derék lovamat.”

Az öreg végighallgatta, majd ezt mondta: “Csitt, te csak maradj csendben, ne mondj semmit! Én elmegyek, megnézzük, nem tudjuk-e még valahogy megoldani, hogy ne akarja elvenni a fiadat és a lovadat.”

Jól van. Mindketten hazamentek. Az öreg lefeküdt a kemence mögé, a gazda és a gazdasszony a kisszobában. Éjfél felé a gazda hallja, hogy megcsikordult az ajtó. Akkor az ördög bejött a szobaajtón, és mindjárt megkérdezte: “Mi egy?”

Az öreg a kemence mögül, aki már várta, így felelt: “Az egy az semmi.”

Az ördög: “Mi a kettő?”

Az öreg: “Az a két szem a homlokon.”

“Mi három?”

“A villa három foga.”

“Mi négy?”

“A tehén tőgye.”

“Mi öt?”

“Az ujjak a kézen.”

“Mi hat?”

“Hat szög a patkóban.”

“Mi hét?”

“A csillagkép hét csillaga.”

“Mi nyolc?”

Ekkor az öreg felkapta a piszkavasat és így kiáltott: “Nyolcról nem mondunk semmit - eredj vissza, ahonnan jöttél!”

Ezután az ördögöt soha többé nem látták a halásznál.

 

AZ ANGYALOKRA KISZABOTT BÜNTETÉS

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony. Egyszer, amikor éppen az országúton ment, eljött az ideje, és ikreket szült, két szép kislányt. Az úristen megparancsolta az egyik angyalnak, hogy azonnal menjen le, és ölje meg az anyát. Az angyal lement, de a szíve meg­esett az ártatlan gyermekeken, akik az anyjuk nélkül biztosan elpusztulhatnak, ezért nem teljesítette az isten parancsát. Amikor visszament a mennybe, az Isten megkérdezte: “No, megtetted?”

Az angyal így felelt: “Nem!”

Az Úr ismét leküldte, de az angyal megsajnálta őket, és megint nem tette meg. Az Isten harmadszor is leküldte, és ekkor megölte az anyát, a gyerekek meztelenül ott maradtak az út szélén. Az Isten kiszabta a szófogadatlan angyalnak a büntetését: éljen hét évig emberként, és szenvedje el az egész világ szenvedéseit.

Az angyal lement a földre és elment egy paphoz, akinek kocsisra volt szüksége; de az olyan rossz ember volt, semmilyen szolgálatot sem bírt ki nála senki sem tovább pár hétnél. Az angyal elment hozzá, felszegődött kocsisnak; a pap nagyon boldog volt, ezért ezt mondta: “Nagyon jó, gyermekem, hogy eljöttél, holnap elmegy a régi kocsisom, most nekem egy újra van szükségem. De mennyi bért akarsz?”

Az angyal azt felelte, hogy először is semmiféle bért nem kell neki adni, de amikor a pap maga kezdte rábeszélni, azt mondta, hogy megelégszik annyival, amennyit a korábbi kocsis kapott.

No hát akkor így szolgálatba állt, és a pap teljesen meglepődött, mert amikor el akarta mon­dani neki a munkáját, akkor, lévén angyal, előre ismerte az ember gondolatait - azt felelte, hogy az már megtörtént. De az új kocsis, amint itt élt, olyan egyszerű volt, se nem szomorú, se nem boldog.

Hét év után, amikor ők ketten, mint már mindig, mentek a templomba, egy csizmadia csiz­mák­kal és cipőkkel megrakva, nagyokkal és kicsikkel, ült az út szélén és árulta azokat a mellette elhaladó embereknek. A kocsis ezt látva, elnevette magát. Majd egy idő múlva megpillantva egy koldust, amint ott ült egy kövön, és koldult: a kocsis megint elnevette magát. A pap ezt látva kíváncsi lett, és nagyon meglepődött, majd amikor hazaértek, meg­kérdezte a kocsistól: “Mondd meg nekem, hogy megpillantva a csizmadiát és a koldust, miért nevettél? Hét éve szolgálsz nálam, de sohasem láttalak téged nevetni.”

Az így felelt: “Figyelj, én nem ember vagyok, hanem az Isten egyik angyala. A szófogadat­lanságomért azzal büntetett az Úr, hogy a földön éljek; és, mint angyal, ismerve minden titkot, megmondom neked, hogy miért nevettem azon a kettőn. A csizmadia ott ül az útszélen és kereskedik az emberekkel. Miért kell ezt tennie? Az ma éjjel meg fog halni, miért maradjon meg neki mindaz? A koldus ott ült a kövön és koldult: ha tudta volna, hogy a kő alá nagy kincset rejtettek, akkor biztosan nem tette volna ezt. Most a rám szabott büntetés már a végére jár, én hamarosan visszatérek a mennybe.”

A pap, megtudván ezt, megkérte, hogy a válás előtt énekeljen el valamilyen angyali dalt. Az angyal azonban azt mondta neki, hogy az emberek mind megijednének meghallva az ő ének­lé­sét. A pap mégis állhatatosan kérlelte, hogy akár egy egész kicsi éneket énekeljen el; nagyon szeretett volna hallani valamilyen angyali éneket. Az angyal ezért végül beleegyezett.

Ekkor ők ketten elmentek a templomba. Amint odaértek, látták, hogy egy hintó érkezik, ami­ből két szép kisasszony szállt ki. És mit gondolnak, kik voltak ők? Azok az ikrek, akik az útszélen születtek. Egy nagyúr, akinek nem volt gyereke, arra ment éppen, megpillantotta a meztelen csecsemőket, és a halott anyjukat, a gyerekeket magához vette, ápolta őket és fel­nevelte.

Az angyal akkor énekelni kezdett, egész halkan, de a hangjától mégis az egész templom szinte remegett. Így búcsúzott a paptól, és végül ezt mondta neki, hogy ássa ki a kő alól a pénzzel teli ládát, amin a koldus ült, annak egyharmadából hozza rendbe a templomot, másik harma­dát ossza szét a szegények között, a harmadik részét pedig tartsa meg magának, mert ő egy­általán nem olyan gazdag, mint a világ többi papja.

 

A KINCSLÁTÓ ÉS A KISBÍRÓ

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akinek egy fazékban volt egy olyan kenőcse, amivel bekenve a bal szemét, már messziről meglátta, hogy hol rejtettek el valamilyen kincset. Egyszer a kincslátó a fenyőerdő szélén meglátott egy nagy folyótorkolatot, ahol kincs volt elrejtve. Akkor elment a kisbíróhoz, hogy hívja össze az embereket a lovakkal, hogy a nagy kincset elhozzák, a kisbíró azonban magának tartotta az ember felfedezését.

Amikor összegyűjtötték az első tíz rakományt, azonnal mondta: “Ez az enyém, egy az enyém!” és megparancsolta az embereknek, hogy vigyék be a községházára.

Tovább gyűjtöttek. De amikor a kocsik ismét megteltek, ő megint kiáltotta: “Ez az enyém, ez az enyém!”

Végül összegyűjtötték a maradékot. A kincslátó reménykedett, hogy az már az övé lesz. De nem, a kisbíró megint így kiabált: “Ez az enyém, ez az enyém!”

Fogta a fazekát és üres kézzel indult haza a szegény ember. A kisbíró megkérdezte: “Figyelj csak! Mi van a fazekadban?” “Ez meg ez” magyarázta a kincslátó.

“Akkor kend be az én bal szememet is!”

Igen, igen, hogyan is szállhatott volna szembe a kisbíróval. Bekente. De a kisbírónak ez még nem volt elég: “Kend be a jobb szememet is!”

“Azt nem teszem meg, mert még bajba kerülsz.”

“Úgy? Nem fogadsz nekem szót? Azonnal kend be a jobb szememet is!” - kiáltotta a kisbíró. Rendben. De amikor bekente a szemét, azonnal megvakult. Később, mint egy vak koldust vezette a kisbírót, és amikor megkérdezték: “Mi történt a szemével?” - ő maga válaszolt: “A szemem túl sokat összegyűjtött, végül maga üres maradt.”