Réges-régen, még az idők kezdetén, élt egy indián asszony az északnyugati partvidéken. Sokan kérték feleségül, de egy legény sem kellett neki, csak arra vágyott, hogy a Nap felesége legyen. Elhagyta hát a törzsét, és elindult, hogy megkeresse a Napot. Hosszú vándorlás után elérkezett a Nap házához, és valóban a Nap felesége lett. Később gyermeke született: a gyermek nagyon gyorsan nőtt, születése után már második nap járni és beszélni tudott.
Ez a gyermek egy idő múlva így szólt anyjához:
- Szeretném látni a földi nagyszüleimet, szeretném látni a te anyádat és apádat.
Sírni kezdett a gyermek, ettől pedig az asszonynak is honvágya támadt.
Mikor a Nap látta, hogy felesége milyen szomorú, és a fia is szeretné látni a földi nagyszülőket, azt mondotta:
- Lemehettek a földre meglátogatni az embereket. Ereszkedjetek le a szempillámon.
A szempillái ugyanis a napsugarak voltak, amelyek lenyúltak egészen az asszony otthonáig, ahol a földi rokonok éltek.
A kisfiú elégedetten élt, a falubeli gyerekekkel játszott. Rossz gyerekek azonban gúnyolni kezdték, és azt mondták:
- Te csak egy jöttment fattyú vagy, nem is ismered az apádat.
Akkor a gyermek elbúsult, anyjától íjat és nyilat kért. Megkérdezte édesanyja, hogy mire jó ez. A kisfiú a nyílvesszőket az ég felé irányította. Az első nyíl az eget érte, és a levegőbe fúródott, a második nyíl az elsőhöz csatlakozott, és így ment egészen addig, amíg a nyílvesszőkből hosszú lánc keletkezett, amely az égtől addig a helyig ért, ahol a fiú állt. Akkor fölkúszott a láncon, s megtalálta a Nap házát. Elpanaszolta Nap-apjának, hogy a földi fiúk gúnyolták, és arra kérte, hadd hordozhassa egyszer ő a Napot.
De édesapja azt felelte:
- Nem teheted ezt, fiam. Kora reggel és estefelé kis fáklyákat hordok, de délben nagy fáklyákat viszek. Fiatal vagy, és nem bírod el a nagy fáklyát.
A kisfiú azonban nem hagyta nyugton apját. Akkor a Nap odaadta a fáklyákat fia kezébe, és figyelmeztette, hogy nagyon gondosan kövesse az utasításokat, amelyeket tőle kapott.
Másnap korán reggel elindult a gyermek a Nap útján, és vitte magával a fáklyákat. Azonban hamarosan türelmetlen lett, és egyszerre gyújtotta meg az összes napfáklyát.
Hirtelen nagyon meleg lett; a fák égni kezdtek, a madarak a vízbe ugrottak, hogy megmeneküljenek, a víz azonban felforrt. Az anyja, aki észrevette a veszélyt, betakarta embertársait takarójával, és így megmentette őket.
Az állatok a kövek alá bújtak: a hermelin egy lyukba bújt, csakhogy ez nem volt elég nagy, úgyhogy farkának a hegye kimaradt a lyukból. Ezt megégette a Nap, és attól az időtől kezdve a hermelin farka fekete.
A hegyi kecske jól elbújt egy barlangban, így az ő szőre fehér maradt. Azokat az állatokat, amelyek nem bújtak el gondosan, megperzselte a Nap, és azóta feketék; de az alsó részükön, ahol nem érte őket a Nap, fehér maradt a szőrük.
Amikor a Nap látta, hogy mi történt, így korholta a fiát:
- Miért tetted ezt? Azt gondoltad talán, hogy jobb lesz az élet, ha nincs több ember a földön?
Annyira haragudott a Nap, hogy ledobta az égből a fiát, és azt mondta:
- Ezentúl nyérc lesz a neved, és büntetésből sok ember fog vadászni rád.
Forrás: A mesemondó szikla
HOGYAN KELETKEZETT A NYÉRC?
