A VIHARMADÁR

A tengerparton lakott egy indián család. Két felnőtt fiú volt a családban, az idősebb már házasember, gyermekei is voltak. Halat ettek, angolnát s mindenféle tengeri állatot.
Egyszer azonban olyan viharos idő kerekedett, hogy nem tudtak halászni. Éjjel-nappal fújt a szél, és a család csaknem éhen pusztult. Ekkor az öregapa biztatta fiait, hogy sétáljanak végig a parton, hátha találnak néhány partra vetett halat.
Az idősebb fiú elindult, hogy szerencsét próbáljon, de elérkezett egy tengeröbölhöz, ahol a szél olyan erősen fújt, hogy nem tudott továbbmenni.
Nagy sziklák állottak a vízben, itt dühöngött a legerősebben a szél. Ha apály volt, a víz alacso­nyan állt, de ha áradt a tenger, csaknem elborította a sziklákat.
A parttól legtávolabb eső szirten egy óriás madár ült, a Viharmadár, és csattogtatta szárnyait. Az ő szárnycsattogtatása okozta a szelet.
A fiatalabb fiú elhatározta, hogy túljár a madár eszén. Odakiáltott a nagy madárnak, nagy­apónak nevezte, s azt kérdezte:
- Nagyapám, nem fázol?
A madár ráfelelt:
- Én bizony nem.
Az indián újra rákezdte:
- Mégiscsak fázhatsz itt a sziklán, hadd vigyelek a partra a hátamon.
- Jól van - egyezett bele a madár.
A fiú a vízbe gázolt, elérte a sziklát, ahol a madár ült, a hátára vette, és gondosan szikláról sziklára mászva közeledett a parthoz.
Amikor az utolsó sziklához ért, szándékosan megbotlott, de úgy tett, mintha ez csak véletlen lenne. A szegény öreg madár leesett a válláról, és eltörte egyik szárnyát. A legény úgy tett, mint­ha szomorkodna, azonnal helyre tette a szárnyat, és szépen bekötözte. Azután azt a taná­csot adta a madárnak, hogy üljön nyugodtan, ne mozgassa szárnyát, amíg meggyógyul.
- Maradj itt, újra meglátogatlak, s hozok neked eledelt - mondotta a madárnak.
Az indián hazatért, és észrevette, hogy elült a vihar, a szél nem fújt többé. A szélcsendes időben gazdag halászzsákmányra tettek szert, és különösen sok angolnát fogtak.
De jóból is megárt a sok. A levegő nem mozdult napokon át, és a sós tengervíz piszokkal, hordalékkal lett tele. Így aztán a halászok a zavaros tengervízben nem tudtak halászni.
Meglátogatták hát újra a nagy madarat, megvizsgálták a szárnyát. Ekkorra a szárny már úgy-ahogy összeforrt, és az indiánok azt mondták a madárnak, hogy mozgathatja a két szárnyát, de vigyázzon, hogy nyugodt, lassú mozdulatokat tegyen. Azóta a széljárás egyenletes, és mindig alkalmas a halászatra.


Forrás: A mesemondó szikla