A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI

Az istenek nevetnek
Nagyon megfogyatkozott a navahók népes törzse. Nem voltak már csak négyen: egy házaspár, az asszony meg a férje és a gyerekeik. Hogyne fogyatkoztak volna meg a navahók, hiszen az ősidők eleje óta, amikor a törzs feljött az alvilágból, szüntelenül a legrettenetesebb szörnye­tegek, az Anayék üldözték és öldösték őket.
Ez idő tájt történt, hogy a még életben maradt négy navahó egy kis türkizből faragott asszonyszobrocskát talált, és isteni parancsra felkapaszkodtak a szoborral a Csoliki-hegy csúcsára.
Az istenek már vártak rájuk odafönt.
Leterítettek egy szép nagy szarvasbőrt, ráfektették a türkizszobrot, melléje tettek még egy gyöngyházból készült asszonyszobrocskát is, aztán mindkettőt leterítették még egy szarvas­bőrrel.
Körülállták most az istenek a bőrt. Fellebbentgették többször egymás után. Végül negyed­szerre a két asszonyszoborból két eleven asszony lett, mégpedig Eszcsánatlehi és Jolkai Eszcsán.
Negyednap Eszcsánatlehi így szólt Jolkai Eszcsánhoz:
- Kapaszkodjunk csak fel a csúcsra, és nézzünk körül!
Amint körülnéztek, nagyon egyedül érezték magukat, mert nem láttak körös-körül semmi egyebet, mint a fejük fölött lassan tovakúszó napot és egy kis vízesést, amely lábaik elé öntötte vizét.
Eszcsánatlehi leheveredett, lábait kelet felé fordítva egy sziklára, hogy a felkelő nap reá­vethesse áldó sugarait. Jolkai Eszcsán pedig lejjebb ereszkedett a sziklákon, hogy a vízesés permetező vize behinthesse testét.
Negyednap mindketten érezték, hogy a sugárzó nap és a permetező víz igazi asszonyokká tette őket. Mindkettőjüknek fiuk született. Először az Eszcsánatlehié jött a világra, azután a Jolkai Eszcsáné.
Negyednapra a két fiú úgy megnőtt, mintha máris tizenkét esztendősek volnának. Olyan jó futók voltak, hogy már az istenek gyorsaságával akartak vetélkedni, de feleúton annyira ki­merültek, hogy az istenek utolérték őket, és mahagónivesszőkkel alaposan megcsapkodták a hátukat.
Negyednap a két fiú ismét versenyre hívta az isteneket. Négy nap elegendő volt nekik, hogy megerősödjenek, és mestereivé váljanak a futásnak. Most már férfikoruk virágjában olyan szélsebesen futottak, hogy utol érték az isteneket, és ők csapkodták meg mahagónivesszőkkel az istenek hátát.
Az istenek nevettek és tapsoltak örömükben, nagyon kedvükre való volt az erő és a bátorság, mely a két fiú szívét megtöltötte.


Hosszú és veszedelmes út
A versenyfutás estéjén a két fiú szokás szerint aludni tért, de nem jött álom a szemükre. Arra lettek figyelmesek, hogy a két asszony suttogva-susogva beszélget egymással. Feszülten figyeltek a suttogásra, de egy szó nem sok, annyit sem értettek belőle.
Végül is felkeltek, és azt kérdezték:
- Miről beszélgettek?
- Semmiről, semmiről igazán - igyekezett a két asszony kitérni a válasz elől.
A két fiút azonban nem egykönnyen lehetett becsapni. Azt kérdezték:
- Ki a mi apánk?
- Nincs apátok - felelték az asszonyok -, apa nélkül jöttetek a világra.
Másnap a két asszony borókafából íjat és nyilakat készített a fiainak, hadd játsszanak kedvükre; de a lelkükre kötötték, nehogy látótávolságnál messzebb menjenek.
A két fiú azonban a figyelmeztetés ellenére mindjárt első nap messze keletre elkalandozott. Egy barna szőrzetű, hegyes orrú vadállatra leltek, s hiába igyekeztek nyilaikkal elejteni.
Hazaérve elmesélték az asszonyoknak, mit láttak, s azok nagy rémülettel hallgatták, azt mond­ták: a hegyes orrú állat nem lehetett más, csakis a hiéna, a szörnyű Theelgeth Anaye kémje.
Másnap a két fiú délnek kalandozott, találkoztak a hollóval, Csenahale Anaye kémjével, harmadnap nyugaton az ölyvvel találkoztak, Cethakocsilthali Anaye kémjével, negyednap északon a szarkával, Biraye Anaye kémjével.
A két asszony rémülten kiáltozni kezdett:
- Jaj, jaj nekünk! Mi lesz velünk, miért nem fogadtok szót?! Hogyan mentsünk meg benne­teket?! Az Anayék kémjei a világ négy égtáján láttak titeket, elmondják uraiknak, hogy két szép navahó fiúcskát láttak íjjal, nyilakkal játszani, és a szörnyek azonnal itt teremnek, hogy felfaljanak benneteket, mint ahogy eddig minden navahó gyermeket felfaltak!
Másnap az asszonyok kukoricalepényt sütöttek hamuban, és Jolkai Eszcsán kiment, hogy körülnézzen.
Legnagyobb rémületére Jeikóval találkozott, a legnagyobb és legvadabb Anayéval. Gyorsan visszaszaladt a kunyhóba, hogy a két fiút elrejtse. Alighogy ezzel végzett, már meg is jelent Jeikó az ajtóban.
- Ez az én lepényem - mondta, és kivette a kukoricalepényt a hamuból. - Milyen remek illata van!
- Dehogy a tiéd - felelte Eszcsánatlehi -, hiszen meg se kottyan a te óriási bendődnek.
- Hát az már aztán igaz, hogy szívesebben falok gyerekeket. Hol vannak a ti fiaitok? - kérdezte az Anaye nagy mohón. - Hallottam, hogy két fiatok van. Ezért jöttem!
- Nincs gyerekünk - válaszolta Eszcsánatlehi -, minden navahó gyerek rég eltűnt a hozzád hasonló szörnyetegek bendőjében.
- Igazán? - gúnyolódott Jeikó. - Akkor hát magyarázd meg nekem, milyen lábnyomok ezek itt!
- Én magam csináltam a nyomokat - felelte az asszony -, nagyon egyedül éreztem magamat, és azt szerettem volna, ha sok-sok ember van körülöttem - s ezzel be is bizonyította az Anayé­nak, hogy a kezével éppen olyan nyomokat tud csinálni.
Jeikó egy ideig még hitetlenkedett, de aztán csak elment.
Mikor eltűnt, Jolkai Eszcsán egy közeli dombtetőre ment, hogy körülnézzen. Látja ám, hogy minden irányból Anayék sietnek a kunyhó irányába. Azonnal hazaszaladt, és elmondta Esz­csá­natlehinek, mit látott.
Eszcsánatlehi fogott négy színes karikát, és elhajította egyiket a másik után a négy égtáj felé. A fehéret keletre, a kéket délre, a sárgát nyugatra és a feketét északra. Azonnal nagy erejű szélvihar támadt, mely a kunyhó felől minden irányba olyan hevesen fújt, hogy az Anayék nem tudtak megküzdeni vele.

Másnap hajnalban a két fiú kilopózott a kunyhóból, az asszonyok keresni kezdték őket, de csak négy lábnyomot találtak, melyek Dzilnaotil hegye felé vezettek. Úgy gondolták hát, hogy a fiúk a szent ösvényen indultak útnak, felhagytak keresésükkel, és visszatértek a kunyhóba.
A két fiú napkeltére már elérte Dzilnaotil hegyét a szent ösvényen. Amint a csúcshoz köze­lednek, füstöt látnak a talajból felszállani. Közelebb lépnek, és látják, hogy a füst egy föld alatti lakás tetőnyílásán át tör fel. A nyílásban egy füsttől feketéllő létrát is találtak.
Lenéznek a nyílásba, megpillantanak egy vénasszonyt, aki hívja őket, jöjjenek csak le hozzá.
Lemásznak a létrán, kérdi a vénasszony, vajon hova tartanak. Azt felelik kitérően, nincsen határozott céljuk, csak csavarognak. Erre így szól a vénasszony:
- Nem az apátokat keresitek?
- De igen - felelik -, de nem tudjuk, melyik út vezet lakhelyéhez.
- Hosszú és veszedelmes út az - feleli a vénasszony -, mely apátok, a Nap lakhelyéhez vezet, mert át kell hatolnotok sok-sok iszonyatos Anaye területén. Lehet aztán, hogy apátok nem is akar látni benneteket; lehet, hogy büntetéssel sújt majd. Négy különösen fenyegető helyet aján­lok figyelmetekbe: a sziklákat, melyek szétmorzsolják a vándort; a nádat, amely darabokra vagdalja; a kaktuszokat, amelyek széttépik; az izzó homokot, amely eltemeti. De én megaján­dé­kozlak valamivel, hogy legyőzhessétek ellenségeiteket, és megmeneküljetek.
A vénasszony varázskarikáját ajándékozta nekik, melyen két toll is volt: egy eleven sas tollai, meg egy harmadik, az “élettoll”. Aztán még egy varázsmondásra is megtanította a két fiút, hogy megvédelmezhessék magukat.
A két fiú elindult, és először is az összezáródó sziklafokokhoz értek. Két magasba nyúló szikla közt keskeny szakadékban vitt az út. Ha valaki rálépett erre az útra, a két szikla előbb el­távolodott egymástól, mintha barátságosan utat nyitna a vándornak, de mikor az a szoroshoz ért, a sziklák úgy zárultak össze, mint hatalmas őrlőfogak, és szétmorzsolták a szerencsétlent.
E sziklák valójában Anayék voltak.
Mikor a két fiú odaért a sziklákhoz, úgy tettek, mintha be akarnának lépni a szűk szakadékba, de aztán hirtelen visszarántották a lábukat. A sziklák előbb szétnyíltak előttük, aztán össze­csattantak, de a két fiú sértetlen maradt. Négyszer szedték rá így a morzsoló sziklákat.
- Kik vagytok? - kérdezték végül a sziklák. - Honnan jöttök, és hová igyekeztek?
- A Nap fiai vagyunk - válaszolta a két fiú -, apánk házát keressük.
Ezután elmondták a varázsmondást, melyre a vénasszony tanította őket, és sértetlenül át­halad­tak a sziklák között.
Ezután egy nagy síksághoz értek, a nád éles levelei kardként meredeztek előttük. Amint neki­vágtak a nádasnak, a kardlevelek utat nyitottak előttük, de mint a sziklák között, a két fiú most is ravaszul visszarántotta a lábát. Az összecsapódó kardok csak az üres levegőt szeldelték. Négy ízben szedték így rá a kardként meredő nádat, míg végül sértetlenül haladhattak át a nádason.
Hasonlóképpen fogtak ki a kaktuszokon is, míg végül Saitad földjére értek, a homokviharok országába. Homok kavargott szüntelenül e sivatagi vidéken, hatalmas ösvényeket formált, sötét felhőkbe gyűlt, aztán leereszkedett, és maga alá temette az idetévedt vándort. Amikor a két fiú közeledett, a homok hevesebben viharzott, mint valaha, a fiúk nem mertek hát a sivatag földjére lépni. A homok megkérdezte:
- Kik vagytok? Honnan jöttök, és hová igyekeztek?
- A Nap fiai vagyunk - felelték -, apánk házát keressük.
Négyszer ismételték meg szavaikat, aztán elmondták a varázsmondást, és a viharzó homok elült. A két fiú sértetlenül folytathatta útját a sivatagon át.
Végre a Nap házához értek.
A kaput két medve őrizte. A fiúk közeledtére fenyegetően morogtak, támadásra készülődtek.
A fiúk elmondták a vénasszonytól tanult varázsmondást, s mire ez elhangzott, a két medve meghunyászkodva lábuk elé kuporodott.
Ezután két őrkígyóval, két őrszéllel és két őrvillámmal találkoztak, de ezeket is megszelí­dítették a varázsmondás segítségével.
A Nap háza türkizből épült, négyszögletes volt, mint a pueblók házai,[1] és egy hatalmas víz partjára épült.
Mikor a két fiú belépett, nyugaton egy asszonyt pillantott meg, délen két deli legényt, északon pedig két bájos leánykát. Az asszony és a lányok nem sokat törődtek a két fiúval, de a két legény annál inkább szemmel tartotta őket.
Ekkor az ajtó fölé akasztott kereplő megszólalt, és az egyik leányka bejelentette:
- Atyánk jön!
Amikor a kereplő másodszor is megszólalt, belépett Csohanoai, a Nap hordozója. Levette válláról a Napot, felakasztotta a szoba nyugati falára, ahol a Nap csengve-bongva ingott-lengett egy ideig, aztán elcsendesedett.
Csohanoai most az asszonyhoz fordult, és ingerülten kérdezte:
- Kik ezek, akik ma beléptek ide?
Az asszony egy ideig nem felelt, a lánykák és a legények is egymásra néztek, de szólni nem merészek egyik sem. A kérdés azonban négy ízben hangzott el egymás után, erre végre így válaszolt az asszony:
- Jobban tennéd, ha nem volnál ilyen nagyra. Két fiú jött ma, azt mondják, az apjukat keresik. Mondd hát, hogyan került ide ez a két fiú! Kinek a fiai ezek?
- Bárcsak valóban az én fiaim volnának - felelte Csohanoai.
Aztán így szólt idősebb gyermekeihez, akik vele együtt éltek:
- Menjetek, és készítsétek elő az izzasztókamrát, izzítsátok fel a négy legkeményebb követ, amit csak találtok: egy fehéret, egy kéket, egy sárgát és egy feketét.
Amint a parancsot meghallották a szelek, így beszéltek egymás között:
- Meg akarja ölni a fiait! Hogyan menthetnénk meg őket?
Az izzasztókamra egy kis dombocskán állt, a szelek üreget vájtak a dombba, lefedték egy lapos kővel, és nagy titokban elsuttogták a két fiúnak:
- Ne bújjatok el a lyukba, csak ha már feleltetek apátok kérdésére.
A két fiú belépett az izzasztóba, a hatalmas, felhevített köveket utánuk vitték, és a nyílásokat égi kendőkkel fedték el.
Csohanoai megkérdezte a fiúkat:
- Melegetek van?
- Nagyon melegünk van! - felelte a két fiú, aztán nyomban belemásztak az üregbe, és össze­kuporodtak.
Ekkor a tetőn keresztül vizet öntöttek az izzó kövekre, hangos recsegéssel-ropogással repedeztek meg, aztán rettenetes hőséget és óriási gőzfelhőt árasztva darabokra törtek.
Lassan-lassan hűlni kezdtek a széttört kövek, s a két fiú kimászott a lyukból.
- Melegetek van? - kérdezte Csohanoai újra.
- Nagyon melegünk van! - felelték a fiúk.
Csohanoai nagyon meglepődött, mert arra számított, hogy már nem kap választ. Mikor azonban meghallotta a hangjukat, kiengedte őket az izzasztóból.
Barátságosan üdvözölte a fiúkat, és így szólt:
- Valóban, ezek az én fiaim! - de még mindig azon járt az esze, hogyan veszejthetné el őket.
Bementek a házba, és Csohanoai egy türkizpipát vett elő, megtömte dohánnyal.
- Ez a dohány halálos méreg - súgta a szél a két fiú felé -, ezzel akar megölni benneteket.
Csohanoai pedig fölemelte a pipát a Nap tüzébe, meggyújtotta, aztán odanyújtotta a fiúknak, hogy dohányozzanak.
A fiúk szívták a pipát, pöfékeltek, ameddig csak égett a pipa, közben egyre mondogatták, milyen jó, mennyire ízlik nekik.
A mérges dohány, a halálos füst nem tett kárt bennük.
Mikor Csohanoai látta, hogy így sem tudta megölni a két fiút, így szólt:
- Nos, kedves fiaim, mit kívántok tőlem? Miért jöttetek el hozzám?
- Atyánk - feleltek a fiúk -, a föld, ahol élünk, telis-tele van gonosz Anayékkal, üldözik és öldösik az embereket, felfalnak mindenkit. Törzsünk már kis híján kipusztult, alig maradt egy-kettő életben a navahók közül, a gonosz szörnyetegek már ránk is sort akarnak keríteni. Adj fegyvert a kezünkbe, amellyel legyőzhetjük és elpusztíthatjuk ellenségeinket! Segíts rajtunk!
- Tudjátok, ugye - válaszolta Csohanoai -, hogy a Tlosztilban lakó Jeikó is az én fiam, de azért segítek nektek.
Adott nekik ruhát, sapkát, lábszárvédőt és mokasszint, mind tűzkőből készült: adott nekik fegyverül villámnyilat, mennykőnyilat, napsugárnyilat és szivárványnyilat meg egy nagy kőkést.
- Éppen erre volt szükségünk! - mondták a fiúk, és felöltötték a tűzkő-öltözetet.

Másnap a világ végére vezette Csohanoai a két fiút. Tizenhat oszlop emelkedett itt a magasba föld és ég között, egy hatalmas, mély vizű folyam áradt az oszlopok közén.
Amint a folyamhoz közeledtek, azt suttogta a szél:
- Ez az utolsó próba! Vigyázzatok!
Aztán teljes erejéből fújni kezdett, és erős, szépen ívelő szivárványhidat alkotott a folyam fölött. A fiúk átkelhettek a szivárvány hídján.
- A négy vörös oszlop a háborút jelenti - súgta most a szél -, a többi a békét.
Ezért aztán, amikor Csohanoai megkérdezte tőlük, melyik négy oszlopot választják a tizenhat közül, azt felelték, hogy a négy vöröset, mert egyre csak ellenségeik, a gonosz Anayék le­győzése járt az eszükben.
Megkapták hát a négy vörös oszlopot, és felmászhattak rajtuk az égbe, és velük mászott az apjuk is. Eljutottak a mennyország középpontjához, ahonnan az egész világot látni lehetett.
- Mutassátok meg, merre laktok a földön odalenn! Hol a hazátok? - fordult most újra Csohanoai a két fiúhoz.
Lepillantottak, keresték azt a helyet a világban, keresték hazájukat, de nem találták, mert oda­föntről minden simának és egyformának látszott. Az erdők csak olyanok voltak, mint fekete foltok, a tavak, mint szikrázó csillagok, és a folyók olyanok, mint a cikázó villám.
Megint a szél jött segítségükre, és megsúgta nekik, merre kell keresniük hazájukat.
Így szóltak hát:
- Ott a San Juan folyam, amott a Rio Grande, arra hátul Csisnadzsini hegye, alattunk a Cocil, nyugat felé Dokoszlidh, az a fehér folt ott Depenca, ott pedig a hegyek között Dzilnaothil, a mi hazánk.
- Úgy van, fiaim - helyeselt Csohanoai, és ígéretének megfelelően villámot bocsátott ki magá­ból, a két fiút ráállította, és villáma lecsapott a két fiúval éppen a Cocil hegyének csúcsára.


Diadal az óriásszörny felett
A két testvér leereszkedett a Cocil hegyéről a déli lejtőn, és vándorolni kezdett Tozatho meleg forrásai felé.
Útközben találkoztak a négy szent emberrel, egy éjszakát töltöttek el velük együtt egy barlang­ban. Mindent megtudtak tőlük Jeikóról, amit csak tudni akartak. Megtudták, hogy napjában háromszor mutatkozik a hegyen, mielőtt lejönne, és csak amikor negyedszer jön elő, akkor száll alá a hegyről, hogy Tozatho forrásából igyék.
Amikor lekuporodik a vízhez, egyik karja a Cocil hegyén, a másik pedig a völgy másik oldalán magasodó hegyeken nyugszik. A két lába olyan messze van egymástól, hogy egy ember reggeltől estig vándorolhat, amíg egyiktől a másikhoz ér.
Hajnalban értek a forrásokhoz, akkoriban ott még a mainál sokkal nagyobb tó terült el. Ahol a völgy összeszűkül, magas sziklafal emelkedett.
Mikor a tópartra értek, így szólt az egyik fiú a másikhoz:
- Próbáljuk ki apánk fegyvereit!
Ki is lőtt egy nyilat a hegy sziklafalára, ma is egy hatalmas hasadás látható ott, ahová a nyíl­vessző bevágott.
- Ilyen fegyverek birtokában nem érhet bennünket semmi baj a harcban - mondták a fiúk egymásnak.
Ekkor hirtelen mennydörgésszerű robajt hallottak, óriásléptek neszét, és már meg is pillan­tották Jeikó fejét, amint feltűnt egy hegycsúcs fölött keleten. De a következő pillanatban már el is tűnt. Aztán délen tűnt fel az óriás feje és mellkasa, hogy röviddel utána ismét eltűnjék. Most nyugaton magasodott fel, azután egészen a térdéig láthatóvá lett Enákon a Cocil fölött. Most leszállt a hegyről, lejött a tópartra, kosarát, melyet mindig magával hordott, a földre dobta. Négyszer hajolt le inni, és minden alkalommal láthatóan megkevesbedett a tó vize, negyedszerre teljesen ki is száradt.
A két fiúnak elszorult a lélegzete, és mozdulatlanná dermedtek, amikor az óriást megpillan­tot­ták. Mire negyedszerre ivott, magukhoz tértek, közelebb léptek a tóparthoz, és Jeikó meg­pillan­totta őket a tó tükrében. Felemelte a fejét, rájuk nézett, és elüvöltötte magát:
- Micsoda gyönyörűséges gyermekek kerülnek a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre benneteket?!
- Válaszolj neki - szólt az egyik fiú a másikhoz.
- Micsoda undorító szörnyeteg kerül a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre téged?! - kiáltott rá a fiú az óriásszörnyre.
Ekkor a két fiú meghallotta a szél susogását:
- Legyetek résen!
A két fiú szivárványíven állt, és amikor Jeikó villámcsapása feléjük cikázott, az ív egészen belapult, úgyhogy a villám magasan a fejük fölött sistergett el a messzeségbe. Amikor Jeikó második mennyköve vágott feléjük, a szivárvány íve a magasba emelkedett, úgyhogy a villámnyíl mélyen a lábuk alá csapott. A harmadiknál ismét mélyen leereszkedtek, így a fejük fölött elviharzó villám el nem találhatta őket, végül negyedszerre olyan magasra emelkedtek, hogy bár az óriás most magasabbra célzott, mint eddig, a villám most is csak alattuk süvített el.
Ebben a pillanatban villám cikázott alá az ég magasából, fejbe találta Jeikót, aki megingott, de nem rogyott össze. Most a két fiú villámnyilai röpültek süvöltve feléje. Az elsőtől találva keletnek tántorodott, a másodiktól délnek, egyre fogyott az ereje, de mindig újra meg újra összeszedte magát; a harmadik találattól nyugat felé botlott, a negyediktől északra rogyott le. Most már térdre is esett, aztán arcra borult, végtagjai kinyúltak, és nem mozdult többé.
A Jeikó fölött aratott győzelmük óta viseli a két fiú dicsőséges nevét, az egyiket Naidhikisinek hívják, ami annyit jelent: “a maga körül vagdalkozó”, a másikat pedig Nayenezganinak, ami annyit tesz: “az Anaye legyőzője”.
A két fiú ezután hazatért Dzilnaothilba, de mielőtt a kunyhóba beléptek volna, levetették és elrejtették apjuktól, a Naptól kapott ruháikat és fegyvereiket.
A két asszony boldog volt, hogy ismét láthatják fiaikat, mert már azt hitték, örökre elveszí­tették őket.
- Hol jártatok, mit tettetek, mióta tegnap elmentetek hazulról? - kérdezgették a két fiút.
- Apánk, a Nap házában jártunk - felelte Nayenezgani. - Aztán voltunk a Cocil hegyén, és megöltük Jeikót.
- Csönd, gyermek! Így nem szabad beszélned - szólt rá az anyja -, ilyen borzalmas dolgokkal nem szabad tréfálni.
- Talán nem hiszed el, amit mondok? - kérdezte Nayenezgani. - Gyere hát ki a kunyhóból, és nézd meg, mit hoztunk magunkkal.
Elvezették a két asszonyt oda, ahol fegyvereiket elrejtették, hogy bebizonyíthassák, igazat mondanak, mert ezekkel a fegyverekkel valóban le lehetett győzni a szörnyeteg óriást.
A két asszony örömtáncot lejtett, hogy méltóképpen ünnepelje meg a fiúk csodálatos diadalát.


Az Anayék pusztulása
Ahogy az idő telt, a két Napfiú sok-sok Anayét győzött le és ölt meg. Elpusztult a négylábú, kétszarvú Theelgeth, a sasszerű Cenahale, a borzalmas Cetakocsilthali, aki minden áldozatát a mélybe lökve pusztította el, elpusztult Binaye Acsáni, aki látogatóit szeme villámával döfte le, és még sok más undorító szörnyeteg.
De hiába volt a két fiú bátorsága, még mindig számtalan Anaye élt, és öldöste a navahókat. A testvérek elhatározták hát, hogy újra felkeresik apjukat, a Napot, hogy tanácsát és segítségét kérjék.
- Kedves fiaim - válaszolta a Nap, mikor kérésüket eléje terjesztették -, csak akkor segítek nektek, ha ti is tesztek valamit értem. Naponta hosszú-hosszú utat kell végigjárnom, és néha, hosszú nyári napokon még arra sem jut időm, hogy egyek és pihenjek. Azt kívánom hát, küldjétek Eszcsánatlehit nyugatra, hogy ott új házat építsen nekem.
Nayenezgani nyomban késznek mutatkozott apja parancsát teljesíteni. Naidhikisi azonban szabadkozott, nem kényszeríthetik anyjukat arra, hogy hazáját elhagyja.
Csohanoai öt varázskarikát adott nekik: egy feketét, kéket, sárgát, fehéret és egy sokszínű tarkát, mindegyiken egy-egy kés lógott, és így szólt hozzájuk:
- Anyátok már tudni fogja, mihez kezdjen mindezzel - és útra bocsátotta őket.
Mikor a két fiú hazaért, így szóltak Eszcsánatlehihez:
- Itt vannak a karikák, apánk adta. Azt mondta, te tudni fogod, mihez kezdj velük. Mutasd meg hát nekünk is, mire valók.
Eszcsánatlehi négyszer egymás után megtagadta, hogy bármit is tudna a varázskarikákról, de végül, mikor látta, hogy Nayenezgani egyre ingerültebb, így szólt:
- Sohasem láttam a Napot, csak innen messziről. Nem járt ő a földön soha, hogy engem meglátogasson. Mit sem tudok én ezekről a varázseszközökről. Mégis megpróbálom, hátha rájövök, mit kell tennem.
Ezzel a fekete karikát elvitte keletre, úgy állította föl, hogy gurulni tudjon. El is indult a karika nyomban, és gurult, gurult kelet felé, míg csak el nem tűnt a szemük elől. A kék karikával ugyanez történt délen, a sárgával nyugaton, a fehérrel meg északon. A tarka karikát azonban fölfelé hajította a delelőpont irányába, a négy kést is utánadobta, és el is tűnt a karika is meg a négy kés is a felhők között.
Negyednapig mi sem történt. Nem változott az idő sem. Negyednap aztán mennydörgött, aztán négy napon át ismét szép idő volt. Akkor végre beborult, egy hatalmas fehér felhő ereszkedett alá. Eszcsánatlehi kilépett a kunyhóból, és látta, hogy a négy égtáj felől hatalmas forgószelek közelednek, úgy tépik ki és sodorják az ősfákat, mint fűcsomókat, úgy görgetik a hegynyi sziklákat, mint apró kavicsot.
- Fiam, féltem a kunyhónkat - szólt Eszcsánatlehi, amikor újra visszatért -, nagyon magasan fekszik a hegyek között, a vihar könnyen összedöntheti.
Nayenezgani kiment, letakarta a kunyhót egy fekete felleggel, szivárvánnyal erősítette a földhöz, aztán még sötét ködöt terített rá, ezt napsugarakkal kötötte meg, erre ismét egy fekete felhőt teregetett, villámmal cövekelte ki.
Még aznap este, az alkony óráiban megcsillant rajtuk egy sápadt napsugár, de aztán több se - négy nap, négy éjjel sötétség borult rájuk. Iszonyatos vihar tombolt fölöttük, éles kövek zápora hullott. A két asszony és a két fiú azonban biztonságban volt a kunyhóban.
Ötödnap reggel alábbhagyott az orkán. Nayenezgani kiment, és látta, hogy még mindig sötét van, de legalább az idő megcsendesült. Hozzáfogott hát, hogy eltávolítsa a kunyhót védő taka­rókat. Egyiket a másik után lökte fel a magas egekbe.
Mire ezzel elkészült, kivilágosodott.
A kunyhó lakói kijöttek, meglepődve látták, mennyi változást okozott a nagy vihar. A kunyhó közelében egy hatalmas völgy képződött, a sziklák alakja körös-körül teljesen megváltozott, a szél hatalmas sziklaoszlopokat vágott ki a hegyekből.
- Bizonyára minden Anaye elpusztult - szólt Eszcsánatlehi -, az orkán megölte őket.
A szél azonban ezt súgta Nayenezgani fülébe:
- A vén Szan él még Dhepenca hegyén.
Másnap reggel a fiú el is indult észak hegyei felé, s mikor végre elérte Dhepenca hegyét, látja ám, hogy egy ősöreg asszony jön botra támaszkodva szembe vele. Háta hajlott, haja fehér, arcán ránc ránc hátán. Nayenezgani rögtön tudta, hogy ez csak Szan lehet.
- Nagyanya - szólította meg -, azért jöttem, hogy rettenetes feladatomat teljesítsem. Meg foglak ölni.
- Miért akarsz megölni? - kérdezte a vénasszony gyengécske hangon. - Nem ártottam soha senkinek. Hallottam, hogy hősi tetteket vittél véghez, hogy a navahók elszaporodjanak a földön. Ha azonban engem megölsz, az emberek szaporodása megszűnik, a fiúk nem serdül­nek férfiakká, a férfiak nem érnek atyákká, a haszontalan aggok nem szenderednek el, a teljes mozdulatlan nyugalom állapotába kerültök. Pedig jó az embernek megöregedni, az öregnek elnyugodni, hogy helyet csináljon a felnövő fiataloknak. Hagyj hát, kérlek, életben, én segíteni fogok neked, hogy a navahók elszaporodjanak a földön.
- Ha megtartod a szavad, vénanyám, megkíméllek - felelte Nayenezgani, és visszatért anyjá­hoz.
De a szél ismét susogni kezdett a fülébe:
- Csak az Eszcsán, a jégasszony él még Dhepenca csúcsán, ahol a hó meg a jég nem olvad el soha.
Nayenezgani elindult hát, felkapaszkodott a Dhepenca csúcsára, fel-fel egészen odáig, ahol már nincsenek fák, bokrok, ahol nyáron át is a fagy uralkodik.
Talált itt egy sovány vénasszonyt, ruha nélkül, éhesen, tűz nélkül vánszorgott, nem volt tető, mely alatt fejét nyugovóra hajthatta volna. Reszketett, vacogott a hidegtől, szeméből könny patakzott.
- Nagyanya - szólította meg a fiú -, kegyetlen leszek hozzád, azért jöttem, hogy megöljelek, nehogy az emberek általad ezután is megfagyjanak és meghaljanak.
- Ölj hát meg, vagy hagyj életben, ha úgy tetszik, nekem mindegy - felelte a vén -, de tudd meg, ha megölsz, mindig mindenütt forróság lesz, a föld kiszárad, a források kiapadnak, az emberek elpusztulnak. Jobb a navahóknak, ha meghagyod az életemet.
Nayenezgani hallgatott és elgondolkozott.
Leeresztette a karját, amelyet már azért emelt föl, hogy halálos csapást mérjen a vénségre.
- A szavaid bölcsek - mondta -, meghagyom az életedet.
Aztán visszatért az anyjához.
A szél azonban még mindig talált susognivalót:
- Tiein, a szegénység is él még, ők ketten vannak.
Másnap Nayenezgani felkerekedett, és a mondott helyen egy ősöreg házaspárt talált, piszkosak voltak, rongyosak, szegényes putri volt az otthonuk.
- Nagyanya, nagyapa - szólította meg őket Nayenezgani -, azért jöttem, hogy megöljelek benneteket.
- Ne tedd, kis unokám - felelte a vénember -, nem válik a leendő nemzedékek javára, ha mi nem leszünk többé, mert akkor mindörökké ugyanazt a ruhát hordják majd. Ha életben ma­radunk, a ruha viseltessé, rongyossá válik, és az emberek újat, szebbet készítenek maguknak, javakat gyűjtenek, csinosítják, szépítgetik magukat és otthonaikat. Hagyd meg hát az életün­ket! Ha élni hagysz, ronggyá tépjük viseltes ruháikat, és ez javukra szolgál.
Nem is bántotta Nayenezgani a két öreget, hanem visszatért az anyjához.
Ezután a szél susogására Dicsint, az éhséget kereste meg. Itt tizenkét éhezőt talált, a főnök egy hatalmas, kövér férfi volt, senki sem hitte volna, hogy csak egy kis barna kaktusz a tápláléka.
- Meg kell öljelek benneteket - szólt Nayenezgani -, hogy a navahókat ne kínozza többé az éhség, hogy többé elő ne forduljon törzsemben az éhhalál.
- Ne ölj meg bennünket - felelte a főnök -, ha azt akarod, hogy néped szaporodjon és boldog legyen. Mi a ti jó barátaitok vagyunk. Ha meghalnánk, az emberek nem törődnének a táplál­kozással, nem ismernék az örömöt, amit a jó étel szerez az embernek, és a vadászat örömeiről is le kellene mondaniuk.
Nayenezgani meghagyta hát az életüket, és hazatért az anyjához.
Mikor hazatért, így szólt hozzá:
- Anyám, azt hiszem, minden Anaye halott! - Ezzel letette fegyvereit, melyeket apjától, a Naptól kapott, és belekezdett győzelmi éneke éneklésébe.
Alighogy befejezte, kelet felől is ének hangja kélt.
Eszcsánatlehi így szólt a két fiúhoz:
- Öltözzetek fel, Csohanoai jön, öltözzetek, és vegyétek kézbe fegyvereiteket, hogy illően fogadhassátok őt. - Ezzel kilépett a kunyhóból.
A Nap üdvözölte fiait, és megkérdezte tőlük, elpusztítottak-e minden Anayét.
Mikor mindenről beszámoltak neki, így szólt:
- Nem jó, hogy e szörnyek holtteste ott hever, ahol elpusztultak, mindet Jeikó teteme mellé kell elásni.
Aztán elbúcsúzott és elment, de megígérte, hogy negyednapra visszatér, mert a Csolihi csúcsán Eszcsánatlehivel akar találkozni.


A Nap nyugati háza
Negyednap Eszcsánatlehi fölment a Csolihi hegyének csúcsára, és ott lepihent egy sziklán. Jött Csohanoai, mellé telepedett, és kedveskedett neki.
- Miért hízelegsz nekem - kérdezte az asszony -, mit akarsz tőlem?
- Azt akarom - felelte a Nap -, hogy hozzám tartozz. Gyere nyugatra, és készíts ott otthont nekem.
- Nem akarom! - felelte Eszcsánatlehi.
- Nem adtam-e fegyvereket a fiaidnak, hogy legyőzhessék az Anayékat? Sokat tettem értetek, és ezt viszonoznod kell.
- Nem kértem soha, hogy segíts rajtunk, amit tettél, a magad akaratából tetted - felelte az asszony.
- De Nayenezgani megígérte, hogy nekem ad téged.
- Törődöm is azzal, amit ő ígérget! - felelte Eszcsánatlehi.
A Nap azonban egyre nagyobb és nagyobb erővel bocsátotta rá sugarait, úgyhogy Eszcsá­natlehi végül is így szólt:
- Mondd hát meg előbb, mit ígérsz nekem! Hallottam, milyen szép házad van keleten, de látni nem láttam soha. Építtess nekem nyugaton ahhoz hasonlót, azt akarom, hogy ez a ház is a vízen ússzon, nehogy az emberek később, amikor már nagyon elszaporodnak a földön, látoga­tásaikkal zavarhassanak. És akarom, hogy ott a házam körül mindenféle drágakő teremjen: gyöngyház, türkiz, akhát, rubin, zsírkő és mind a többi. Egyedül élek majd ott, fiaim és nővéreim nem élhetnek velem, adj hát nekem állatokat. Ha mindezt megteszed és megadod, elmegyek veled nyugatra.
A Nap mindent megígért, és ígéretét meg is tartotta. Eszcsánatlehi be is költözött a vízen úszó nyugati házba, és ott él mind a mai napig. A Nap pedig meglátogatta naponta, mikor égi útjának végére ért. De nem járja ám végig mindennap az utat, borult, esős napokon keleti házában vesztegel, és csak veszedelmes villámait küldözgeti a mennyégen át.
Nayenezgani és Naidhikisi, a két Napfiú pedig miután Eszcsánatlehi elhagyta őket, Thoyetlibe mentek, a San Juan völgyébe, mert apjuk így parancsolta. Ott építettek házat, és ott élnek mindmáig, gyakran látható alakjuk, amint a San Juan vizében tükröződik.
Oda járnak a navahók törzsbeliek, de nem esőt, jó aratást, bőséges állatszaporulatot kérnek, hanem hadiszerencsét és győzelmet. Csak harcosok léphetnek a két Napfiú házába.


Forrás: A mesemondó szikla