HALÁSZMESE

            Volt egy király, és annak a királynak egy halásza, akit a király egyszer elküldött, hogy fogjon nehány font halat, mert egy kis vendégséget akar indítani. A király özvegy volt. Elmegy a halász, egész nap mindig iparkodott hogy foghasson, de semmiképpen sem foghatott, mely miatt igen búsúlt. Egy zöld ruhás ember, arra megy, és kérdi tőle hogy miért búsúl oly igen? A halász azt mondja: A király azt parancsolta, hogy fogjak egynéhány font halat, de épen egyet sem foghatok, akkor a zöld ember azt mondja neki: Add nekem amit a házadnál nem tudsz, én elég halat fogok neked. Az ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő a házánál nem tudna? hát mikor semmit sem gondolhatott, azt mondá: Na legyen a tied az kit nem tudok az házamnál. Akkor mondá a zöld ember: Most ereszsz egy kis vért a kisujjadbul; és adott egy kis vért a kisujjábul, a zöld ember cédulát írt azzal, azután annyi halat fogott neki, hogy szekérrel kellett hordani. A vendégség meglett, azután látta az ember hogy a felesége teherben vagyon: akkor ijedt meg hogy mit cselekedett, hanem ő senkinek sem mondta, csak magában tartotta. És mikor már a szülésnek az ideje eljött, szült a felesége egy szép férfi gyermeket, kit hogy meglátott az apja, majd hogy meg nem halt bújában.

            A gyermek szépen nevekedett, azután oskolába járatták, ott jól tanult, úgy hogy a tanítója nagyon örvendett rajta. Hanem mikor a gyermek haza ment az oskolábul, az apja nagyon siránkozott: kérdi a gyermek, hogy miért sír oly nagyon mikor haza jön? Azt mondta: Talán az ördögnek eladott kend? Akkor az apja kivallotta, és megmondta, hogy hogyan járt. A fia azt mondá az apjának: Apám, semmit se busúljon kend, megsegít az isten engem az ördög kezibül. Akkor elment a paphoz, megbeszélte neki hogy mi baja volna, a papok minden szentelt jószágokkal megrakták, hogy az ördög hozzá ne férne, és mikor eljött az idő, elvitte az ember a fiát a tenger mellé, s ott várta az ördögöt fiastul. Hát egyszer csak látja hogy nagy szélvészszel jön az ördög a vizen hajóban; hogy oda érkezett, megfogja a gyermeket és a hajójába bele veti, és elmegy nagy sebesen; az ember meg haza megy nagy keserves sírással. Az ördög már három országon általvitte a gyermeket, hanem a szentelt eszközök által úgy megerőtlenedett, hogy már tovább nem vihette, el kellett a gyermeket hagyni, maga pedig elment nagy haraggal, és a cédulát is visszavetette neki.

            A fiu hát most bujdosik mindenfelé, de semmit sem látott csak eget, és földet, és vizet, és már besötétedett, akkor egy nagy kőszikla alatt látott egy kis lyukat, és abbul a lyukbul nagy világosság jött ki; és nagy kiáltást hallott, mondván: Segélj ki engem ebbül a lyukbul, szerencsés ember lészsz a világon. Erre fut, és egy durungot talált, avval a követ felfeszítette, és egy undok varasbéka jött ki alóla; a legény megundorodott tűle, azután a béka megrázta magát, s egy szép leány lett belőle, hogy a legény nagyon csudálkozott rajta, és látta hogy a kősziklábul egy nagy aranyos vár lett, és körűlte szép aranyos kert terjedt el; a leány pedig megszólamlott hozzá, mondván: Látod, engem megszabadítottál egész várammal együtt, hanem most végy el engem, és légy az én uram. Én el voltam átkozva, én király leánya vagyok. Ekkor elvette, és más városba mentek, megesküdtek, hanem azután is csak abban a várban laktak.

            Egyszer a fiu nagyon szomorú volt; a felesége észrevette a szomorúságát, és kérdezte hogy miért oly szomorú? Akkor mondá: Szeretném a szüléimet még egyszer meglátni. Mondá a felesége: Szüléidet ha akarod meglátni, megláthatod, hanem megbánod, mert nagy bujdosásodra fog esni. Mondja az ura Csak még is szeretném meglátni a szüléimet. Akkor egy almáriomot nyitott fel neki, és abban az apját és anyját meglátta, hanem szörnyű messzi voltak hozzá; mondja hát: Még is csak elmegyek én, meglátogatom őket. Akkor a felesége egy gyűrűt adott neki, és azt mondá: Vedd el ezen gyűrűt, ennek oly ereje vagyon, hogy ahol akarod, mindjárt ott lehetsz, és hogyha valami szükséged lesz, szorítsd meg a gyűrűt, én mindjárt ott leszek segítségedre; hanem a király ha kérdezi tűled, hogy ha van-e feleséged, és ha szép vagyok-e, azt ne mondd hogy szép vagyok, mert megbánod. Akkor gondolta hogy az apjánál legyen, és mindjárt ott termett.

            Ahogy a király meghallotta, hogy a halász fia megjött, mindjárt magához hivatta, és mindent kérdezett tűle, hogyan és miket kellett neki próbálni; ő pedig mindent elbeszélt, hogy hol járt, és miket próbált. Akkor a király mondá: Van-e szép feleséged? Ő pedig mondá: Van bizony, olyan, hogy egész országában olyant fölséged nem talál. A királyné szép de csak árnyékában sem állhat ennek. Akkor a király azt mondá: Na ha oly szép, hozd el, hadd lássam, mert ha el nem hozod, vagy el nem hozatod, én tégedet fölakasztatlak, mert a király azt gondolta magában: ha egyszer itt lesz, akkor majd elveszem tűle feleségemnek. A tömlöcbe vettette tehát, hogy, ha el nem hozatja a feleségét, fölakasztatja. Hát szegény a tömlöcben szomorkodván eszibe jutott a feleségének mondása; akkor gondolta magában, ha elhívom a feleségemet, talán csak nem veszi el tűlem; azért a gyűrűt megszorítja, s a felesége mindjárt ott termett. A király hogy meglátta, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép asszony az! és jó ebédet készíttetett, és ebédeltek. Ebéd után az asszony a királytul kikéredzett, hogy hadd sétáljon egy kicsint az urával; a király azt mondá, hogy kimehetnek, hanem soká odakint ne maradjanak, kimentek hát a kertbe, sétáltak, azután leültek egy pázsitra, ott a fiu a felesége ölibe tette a fejét, és elaludt; a felesége lehúzta a gyűrűt az ujjárul, és egy pár vassarut hagyott neki, és a talpára azt írta: Ezen vassarukat húzd a lábadra, és addig menj a világon, míg egy darabjában tart, még sem találsz engem föl. És mikor fölébredt, senkit sem látott mást, hanem egy pár vassarut. Mikor a talpán lévő írást elolvasta, csak elájúlt, ijedtében a földre dűlt, soká ott feküdt; azután bement a királyhoz, sírva mondotta neki: Felséges király, ime mely szerencsétlenűl jártam, a feleségem itt hagyott, elment tűlem, egy pár vassarut hagyott itt, azt írta a talpára, hogy ha addig megyek széles ez világban, míg a sarukban egy kis darab lesz, még sem találom fel többet soha. A király kiment, s vizsgálta, ő is csak úgy találta amint hallotta, azután azt mondta neki: Na csak menj, keresd fel, adok költséget az útra, valamennyit csak kivánsz. Azután elbujdosott; az apja eleget siratta és az anyja, de éppen semmi sem használt, csak elment, és már nagy messzi ment és mindenkitül kérdezte, hogy ki tudna az aranyos vár felől valamit mondani, de senki sem tudott felőle hírt mondani. Azután elment a Naphoz, és a Naptul kérdezte, hogy nem látta-e az aranyos várat? a Nap azt mondta, hogy ő nem látta, hanem menjen a Holdhoz, az talán meg tudja mondani. Elment, s a Holdtul is kérdezi, a Hold azt mondta én ugyan nem láttam, hanem menj a Szélhez, talán az meg tudja mondani. Elmegy a Szélhez is; a Szélnek az anyja volt oda haza, bemegy, és jó napot mond a Szél anyjának; azt mondja a Szél anyja: Isten hozott fiam, mit keresel? monda a legény: Öreg anyám, adjon nekem az éjtszakára szállást. Az asszony azt mondá: Jaj fiam, bizony örömest adnék, hanem a fiam majd nagy haragosan haza jön, és téged összeszaggat; de ő sem hagyott békét, hanem előlbeszélte minden baját neki, hogy miért fárad, akkor adott szállást neki, és estve, hogy a fia haza ment, kérdezte: Micsoda idegen ember van a háznál? érzem a szagát. Az anyja megbeszélte hogy mi járatban volna, azután behívta, és kérdezte a Szél, hogy mit keres? A legény elbeszélte hogy hogyan járt, és mit keres; azután a Szél mondá neki: Én hallottam és láttam is hol van az a vár, hanem a feleséged férjhez megy, épen holnap lesz a lakodalma; nekem holnap oda kell mennem tüzet fúni, velem eljöhetsz ha bízol hogy velem érsz. Azután vacsoráltak, és lefeküdtek. A legény nem alhatott, hanem kiment és járkált, s egy erdőbe ment, és lát három ördögfijat, hogy azok egymással pöröltek. Oda megy és kérdezi, hogy mi bajok nekik? azok mondák: Az atyánktul maradt ezen három hasznos jószág: bocskor, köpönyeg, és erszény, és mindenik a jobbikat akarja választani. Akkor mondja nekik: Mi hasznát lehet azoknak venni? mondák az ördögök: A köpönyeget aki reá veszi, azt senki se látja, a bocskort ha felköti, minden lépésre három száz mérföldnyire léphet, az erszényben pedig mindig pénz van. Azután mondja nekik a legény No hát adjátok ide azon jószágokat, elosztom köztetek; és egy nagy hegyet mutat nekik, hogy a melyik leghamarébb oda fut, amelyiket akarja azt veheti el magának. Hát megindúlnak, a legény pedig azalatt a bocskort felköti, a köpönyeget ráveszi, az erszényt a zsebibe dugja; azután az egyik ördögfi oda érkezett, akkor kérdi: Látsz-e engem? a másik is oda ér, attul is kérdi, ha látja-e, az is azt mondta hogy nem látja; a harmadiktul is kérdezi, hogy látja-e? az is úgy felel hogy nem látja. Akkor azt mondja: Na, ha nem láttok, ne is lássatok soha. Akkor elvitte a jószágot, s a Szélhez visszament, és lefeküdt; hanem igen elaludtak, a Szél fölébred, azt mondja neki: No most ugyan elaludtunk, hanem én még is elmegyek; ha te velem érsz, eljöhetsz. Ő pedig mondja hogy vele ér; akkor megharagudtak, és útnak indúltak; a Szél ment amint csak mehetett, ez pedig mindig a sarkában volt, úgy hogy a bőrt is letiporta a lábárul, és oda érkeztek, és bementek. A vendégek éppen akkor ebédeltek. A legény bemegy a vendégek közzé, hanem senki sem látta, ő pedig az ételt elvette előllök és a másik szobába vitte, s a Széllel megették; azután a Szél elment, ő pedig lefeküdt az ágyba, és a köpönyeget letakarta magárul; a szobaleány bemegy, és megösmerte; csakhamar befutott, s az asszonyának megmondta, hogy az első ura itt van. Az asszony kimegy, ő pedig betakarta magát a köpönyeggel, az asszony nem láthatta; tehát visszament. A szobaleány megint csak bemegy a szobába, s hogy látja ott fekszik, akkor megint mondja az asszonyának, hogy ott van; az asszonya pedig nyakon üti, hogy miért hazud előtte; de a leány könyörgött neki, hogy csak menjen ki, mert ott van; az asszony kimegy, és látja hogy ott fekszik, akkor a nyakába esett, és csókolták egymást, azután az asszony kérdezte, hogy hogyan tudott oda menni? ő pedig elbeszélte minden esetét és fáradságát a feleséginek. Ekkor az asszony bemegy a vendégek közzé, és azt mondja nekik: Urak, nekem egy almáriomom vagyon, akinek a kulcsa elveszett, és én újat vettem helyette, most pedig a régi kulcsot is megtaláltam: már most itéljenek: hogy melyiket tartsam meg. Az urak azt mondták, hogy mindig jobb a régit megtartani, az újat eltenni. Akkor mondá: Hát legyen úgy, én a régi mellett maradok; mert én az én előbbeni férjemet elvesztettem, és most megtaláltam. Akkor bevezette karjánál fogva, s az urak látták, hogy oly derék ember, hogy abban az országban nem volt olyan. Azután mind elmentek, ők pedig most is uralkodnak, ha életben vannak.

APOLLÓNIUS KIRÁLYFI

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, kinek neve volt Antiochus. Ennek volt egy szép s minden asszonyi ritka remek tulajdonságokkal ékeskedő felesége, ki őtet házasságoknak második esztendejébe egy kellemetes leánygyermekkel ajándékozta meg. Eleonórának nevezték a leányt. Ez szüléinek különös gondjok alatt, minden asszonyi tudományokban a festésben s muzsikálásban oly nagy előmenetelt tett, hogy a vele egy idejűket sokkal feljül haladta; ezenkivül a természet minden kellemetességekkel annyira felékesítette őtet, hogy még gyenge korába imádásából a tisztelők már kifáradtak, s a liliomi deliséggel pompásan felnyúló rózsaszál számtalan ífjakat fűzött rabláncaira még korán. De az ő szerető anyja, kinek éjjeli nappali gondja ő volt egyedűl, örömét benne nem láthatta, mivel a leánynak tizenöt esztendős korába megholt. Fájdalommal hordozta ezt a sebet a király Antiochus, de még talám keserve sebben érte a halálos csapás Eleonórát, kinek még édes anyai ápolásra volt szüksége.

            Történt azomba, hogy minekelőtte széttépte volna a halál a szeretetnek rózsakötelét; Antiochus haldokló feleségétől azt kérdezte, hogy adna néki tanácsot jövendőbéli házasodása felől, melyre a haldokló azt válaszolta, hogy azt vegye el jövendőbéli feleségűl, kinek lábára az ő cipője felmegyen. Több jeles asszonyságok s fő familiájú leányok próbálták a megholt királyné cipőjét lábaikra, de egy sem találta alkalmatosnak, tulajdon leányán Eleonórán kivűl. Borzadt ezen szerencsétlen próbának következésétől a természeti irtódzást érző Eleonóra; de atyja magát szeretett feleségének végrendeléséhez tartván, elhatározta tulajdon leányát feleségűl elvenni, s bármint vonakodott az ezen irtóztató cselekedettől, kénytelen volt megigérni, hogy igyekezik magát meggyőzni, s atyja parancsolatjához engedelmes lenni. – Hogy tehát a király annyival inkább elidegenítse fejedelmi házától, azokat az ífjakat, kik leánya kezét megnyerni óhajtották: azt hirdettette ki hogy aki az ő találós meséjét kitalálja, annak adja leányát, aki pedig nem találja, életét veszti azonnal. Sok ífjak lettek szerencsétlen áldozatjai a király kihirdetett parancsolatjának, mivel a rejtett mesét ki nem találhatták, mely is e volt: „ördögszekeren járok, anyai hússal élek.“ De volt azomba egy Apollónius nevű, mind testi, mind lelki kellemekkel a természettől a pazérlásig felruházott jeles hercegfi, ki nem irtódzván a reája várakozó haláltól, elszánt bátorsággal ment a leány kezét atyjától megkérni. Hajókat készítvén fel minden szükséges dolgokkal, csakhamar elérte a tengeren Apollónius a királyi várost, s megköttetvén hajóit a kikötőbe, maga elindúlt a királyi várba, kísérőinek azt parancsolván meg, hogy ha harmad napig vissza nem érkezik, csak menjenek vissza hazájokba, s az ő részére csak egy kis ladikot hagyjanak. Fényes rangjához illő hercegi ruhába felöltözvén, méltóságos lépésekkel közelgetett a királyi lakhelyhez, mely imádott tárgyát tőlle elzárta, s őtet bizonytalan jövendőkkel kecsegtette. Alig hogy belépett Apollónius a királyhoz, midőn az ő jövetelétől és szándékáról kérdeztetett meg, melyre ő kinyilatkoztatta, hogy Eleonórával gyűrűt ohajtana váltani. Megborzadt ennek hallására, az ífju deli testalkotását, s szép formáját andalogva szemlélő Eleonóra, és sajnálta ezen hosszú életre érdemes ífjút, a hirtelen halál által megöletni; sőt még maga a király is, ki külömben a leánya bírásába kevélykedett, megsajnálta Apollóniust, különösen midőn ebéd felett látta, hogy szeretett leányának gyöngy szemeiből, a vele általellenbe ülő ífjú látására szüntelen hullottak a szánakodás könnyei. De minekutánna elhatározott akaratját hallotta volna Apollóniusnak, elbeszélte nékie a találós mesét, hagyván a gondolkodásra három napokat, a melyek elmúltával hogyha meg nem fejti a mesét, tudtára adta a király, hogy a több szerencsétlen ífjak sorába fel fog akasztatni.

            Hogy ez ne történhessen, Eleonóra, midőn egyszer magát találta Apollóniust, megfejtette neki a mesét, s ez által a királynak fertelmes tettét felfedezte nékie. Dúlt mérgébe a király, s pokolbéli kínokat készített az Apollónius számára, midőn a három nap eltölte után megfejtette a találós mesét a királynak nagy megütközésére, s ámbár jól tudta hogy igazán el van találva, meghazudtolta Apollóniust, s kinyilatkoztatta, hogy mivel a találós mese valóságos értelmét ki nem tudta fejteni, próbáját életével köti be. E végre Eleonórát kérdezte meg, hogy micsoda halál nemével kivánná ezen ífjút kivégeztetni; aki megörülvén ezen, térden állva huszonnégy óráig való gondolkozásért könyörgött. Megengedte ezt a király, s megelégedve hallotta leánya büntetését, mely Apollóniust kő közzé való rakatásra itélte. De a különben szelíd lelkü Eleonóra előre beszélt az építő mesterrel, hogy hagyjon egy titkos rejtek ajtót ezen kő épületen, hol valami kevés ennivalót be lehessen nyújtani. A kirendelt nap csakugyan kő közzé rakák Apollóniust, úgy mindazáltal hogy őrólla Eleonóra három hétig való eledellel s itallal gondoskodott.

            Ez által a király meg lévén engesztelődve, elhatározta magába, hogy leányát nyilvánságosan feleségűl elveszi. E végre heted nap múlva pompás ebédet, s ebéd után vídám mulatságot parancsolt, s számos vendégeket hivatott, hogy ezek részt vegyenek az ő örömében. De az Apollónius szépségétől a bódulásig elfogott Eleonóra a hét napokat arra szánta, hogy magát az ífjuval való elszökéshez jó móddal elkészíthesse. E végre egy meghitt dajkája által hajót bérelvén a tengerparton, arra minden asszonyi drága ékességeit felhordatta titkon, ezenkivül igen sok kincset és mindenféle enni és inni valót rakatott a hajóra nagy bővséggel, s az esküvésre rendelt nap előtt való estve, kibontván tulajdon maga a kőrakást, szeretett Apollóniussával együtt sebes lépésekkel a tengerpart felé tartott. El is érkeztek szerencsésen, úgy hogy őket senki észre nem vette, s kedvező szél hajtván vitorlájokat, a két szerelmes pár már reggelre a tenger sík hátán roppant mérföldeket tett, s atyjok várától már számtalan messziségre eltávoztak. Ellankadván a hosszas útazásba különösen Eleonóra, kérte szeretett férjét Apollóniust, hogy valahol szálljanak ki szárazra, s pihenjék ki magokat egy kevéssé. Engedett ez helyes kérésnek Apollónius, s minthogy általlátta, hogy az Antiochus ellenek való haragja nem tanácsolja, hogy az ő herceg atyjához menjenek, elhatározta magába, hogy akármely esmeretlen tájékon örömestebb lakik a maganosságba Eleonórával, mintsem mind a kettőjök életét szerencséltesse. Egy kis szigetbe, hol kikötöttek, s hol semmi emberi teremtés nem lakott, csendesen töltek el egynehány szerelmes hónapok, de minthogy már részszerént az enni s inni való fogyott, s mind Eleonóra minden nap várandós volt, elhatározták magokat, hogy olyan helyre menjenek által, hol emberi társaságba részesűlhetnek. Ismét hajóra rakván azért mindeneket, útnak indúltak, s szerencsés útazást tettek, míg végre a harmadik napon Eleonóra szült egy leánygyermeket, kinek szülése oly nagy fájdalmakkal esett meg, hogy Eleonóra elájulván, holtnak látszott, s bár sürűen hullottak a fájdalmak könnyei a fájdalmas szívű Apollónius szeméből, őtet mint megholtat kéntelen volt koporsóba tenni. Maga készítvén azért koporsót, melybe ezt az előtte kedves testet zárja, feje alá tesz 200 darab aranyat, s mellé egy irást, melyben a megholtnak élete s familiája volt megírva, s egyszersmind kérte benne a megtalálót, hogy ezen pénzből rangjához illő módon temesse el. A tenger hátára bízván tehát e kedves kincsét, maga tovább folytatta útját, ahol valami városra talála, s csakugyan három nap múlva ért egy régi kikötőhelyet, hol megállapodott, s kikötvén hajóját, maga a szárazra kiment, és egy hegynek tetejéről észre is vett egy várost, hová való menetelét azonnal elhatározta.

            Azalatt az Eleonóra koporsóját a tengerből kifogta egy halász, s felbontván azt, észrevette csakhamar Eleonórán az életnek még némely jeleit, s testét dörgölgetvén, csakhamar mozgását vette észre. Kettős szorgalmatossággal ápolván a jólelkű halász feleségével együtt Eleonórát, csakhamar visszanyeré életét, csakhogy már most ez a mellétett irásokból megértvén a rajta esett szerencsétlenséget, szüntelen zokogta szeretett férjének s gyermekének elveszését, s bár semmit sem múlattak el a halász és a felesége, hogy őtet vígasztalhassák, s megelégedést szerezzenek nekie, ő mindazáltal vígasztalhatatlan volt, s gyakran leült a tenger partjára, s vigyázott kisírt szemekkel, hogy nem láthatna-e valamely közelgető hajót, melyen férje után tovább útazhatna.

            De hogy vissza térjünk Apollóniusra, ez, minekutánna bémegy a városba, egy legszélső háznál szállást bérel, s ezen város szokásairól s lehető újságról tudakozódik. Hol minekutánna meghallotta, hogy van ott egy özvegy királyné, ki a tengeri rablóktól most legközelebb annyira megrongáltatott, hogy hajója s népe széljel verettetvén, királyi városa is nagy summa pénz letétele mellett menekedett csak meg a végső pusztulástól; elszánta magát Apollónius, hogy ezen királynét megszabadítja azon semmirevaló emberek kegyetlenségétől. E végre felmegy a királynéhoz, és magát kinyilatkoztatván hogy kicsoda, vezérnek ajánlotta magát. Kegyesen fogadta a gyászos királyné ezen ajánlását Apollóniúsnak; őtet teljes hatalmú vezérnek kinevezte, s a győzedelem esetére, még kezével is megkínálta őtet. Apollónius tehát hajókat készíttetvén; katonáit a katonai gyakorlatokra mindennap taníttatta, s nem sok idő múlva annyira ment, hogy a tengeri tolvajokkal szembe mert szállani kevés de válogatott embereivel. – Ezen szándékát midőn a királynénak kinyilatkoztatta, ez őtet minden szükséges dolgokkal felkészítvén, tulajdon személyébe elkísérte a hajókhoz; s néki sok szerencsét kivánt. Apollónius megindúlván tizenkét hajóival, csakugyan nem sokára észrevette a tengeri rablókat, s vitézeit felszólítván, hogy ezen gazemberek ellen kiki vitézi módon tegye meg kötelességét; maga oroszláni bátorsággal ment mindenütt a veszedelemre, s a tengeri tolvajokat széljelvervén, vezéreket is kézre kerítette s tizenöt hajójok, igen sok kincsekkel megrakva, az Apollónius birtokába esett. – Kibeszélhetetlen örömmel fogadta Apollónius győzedelmét a nép, messziről eleibe ment nékie, aranypárnákon vitték nékie a királyi koronát, s a várnak kulcsait. Mindezeket szívesen fogadta Apollónius, sőt a királyné kezét is bizonyosan meg nem vetette volna, ha kedves leánya, kit az Eleonóra halála után ő a nevelés végett ezen királynéra bízott, meg nem halt volna. Ezen való mély fájdalmában részt vett ugyan azokba a mulatságokba, melyek az ő kedvéért tartattak, de kedves felesége és leánya képei szomorúan lebegvén előtte, szivéből a víg kedvet csaknem egészen kizárták.

            Ilyen szomorú gondolatok közt küszködött éppen, midőn magát egy idegen országból való drága portékás nálla béjelenti. Apollónius, nem annyira vásárolni, mint valami újságot kivánván hallani, bébocsátotta magához, s minekutánna tulajdon hazájából valónak titkon kiesmérte, az ő atyja felől is, de csak alattomba kezdett tudakozódni, akitől midőn meghallotta, hogy Antiochus király már ezelőtt három esztendővel meghalt, az ő országát pedig a főrendek Apollóniusnak ajánlották, mint aki a találós mesét megfejtvén, az által a leánya kezére magát érdemessé tette; és hogy őtet az atyja különös leveleibe mindenféle országokba kerestette; elhatározta magába hogy hazájába visszatér. Midőn ezt ő a királynénak kinyilatkoztatta, hát ott lát egy gyászos öltözetbe hárfázó személyt, akit midőn közelebbről kivánt volna meglátni, esméretes orcavonásaiból csakhamar reá esmert megholtnak vélt Eleonórájára. Ráborúlván szíve legkedvessebb birtokára; az sokáig tartó néma ölelések után kérdezte, hogy mi módon nyerte vissza életét. Eleonóra elbeszéllette, hogy a halász és felesége ápolásai által miképpen éledett fel, s hogy most már, megúnván a pusztában lévő unalmas lakást, elindúlt ezen királyi városba, hogy valami nagy méltóságú hercegi leányokat tanítván a muzsikára, abból magát jobban el tudja táplálni. Apollónius elbeszélvén mindazt ami őrajta esett azolta, miolta egymást nem látták, tudtára adta mind azt amit a drágaportékástól hazája s atyja felől hallott. A királyné látván ezt a ritka öszvejövetelt, s megtudván sorsát ezen királyi párnak, számokra különös gazdagon aranyozott hajót készíttetvén, azt esztendei eleséggel, sok kincscsel, és mindenféle drágaságokkal megrakván, őket áldások közt útnak bocsátotta. Az Apollónius és Eleonóra határtalan örömét, csak az ő kedves leánykájoknak jókori halála zavarta meg, egyébaránt pedig kedvező szél hajtvan hajójokat, három hónapi utazások után szerencsésen elértek abba a kikötőbe, mely az Antiochus városa alatt volt. Itt hajójokról mindent kiszállítván a szárazra, mentek egyenesen a királyi kastélyba, hol hét esztendei távolléte után is a gyönyörű Eleonóra az udvari tisztektől megesmértetvén, nagy tisztelettel fogadtatott. Apollónius magához hivatván az ország főrendeit, elbeszélte nékiek rövideden mind azt, amit ő kénytelen volt szenvedni feleségével együtt, az Antiochus dühösségét akarván kikerülni, s minekutánna törvényesen öszveesküdtek volna, mind a fő rendektől, mind a néptől törvényes uralkodóknak esmertettek el, és ekképpen még most is boldogúl élnek, ha talám meg nem haltak.

KALMÁR FIA

            Volt a világon, Csehországban, egy nagy gazdag kereskedő, kinek egyetlenegy fia volt. Amidőn ez már annyira felnőtt, hogy oskolába járt, és mindenféle irásokat és könyveket tanult, mondotta a fiának: Hallod-e, kedves fiam, már mostan tanuld a pénzre való játékokat, hogy te is a többi urakkal egy társaságban lehess. Erre mondotta a fia: Jaj édes atyám, én azt nem javasolom magamnak, mert úgy lehet, hogy minden kincset el találnék pazérolni, és aztán mindnyájan koldusok maradnánk és utóljára is engem fognának kedves szüléim okolni, hogy énmiattam szegényedtek el. Mondá az atyja: Fiam, ne félj semmit, mert vagyon nekem annyi, hogy ha mindig költöd, sem fogod elkölteni. Azért neked javaslom ezen játékokat, mivel te másképpen nem fogsz a városban való néppel esmeretségben lenni. Mostantól kezdve tehát oly embert fogadok neked, ki téged mindenféle játékokra, kártyára, kockára, biliárdozásra meg fog tanítani. Újra mondta a fia: Én, atyám, soha se, mert tudom mi fog abból következni utóljára is, s az éppen semmi becsületemre sem fog válni, mivel ha én valamelyiknek a pénzit vagy úgy lehet a jószágát elnyerném, bizony nem mondaná, hogy isten áldjon meg, hanem inkább átkozna; ha pedig mindég vesztenék, akkor, tudom bizonyosan, hogy volna becsületem míg a pénzemben tartana, de mikor elfogyna, épen senki sem nézne reám. Azért atyám, ne is ingereljen engem arra, mert nekem semmi kedvem reá. Atyja elhagyta a fiút egy darabig; de sok ízben még is csak mindig emlegette neki a játékokat; amidőn egykor a fiú csak elment az almáriomhoz, és kihúzta a fiókot, és kivett valami 10,000 forintot, mondván: Atyám, én most elmegyek a kávéházba játszani, megpróbálom. Mondotta az atyja: Most, fiam, szeretem dolgodat, mert ezután fogsz majdan kipallérozódni, hogyha urakkal társalkodol.

            Elment tehát a fiú, és a kávéházba mindjárt leült, és először is kártyát kért hogy adjanak neki is az urak, akik ottan játszottak; melyre mondván neki azok: szívesen adunk, el kezdett mindjárt kártyázni. De csakhamar mind elvesztette azon pénzt, akit elvitt magával, és ismét kért még 5000 forintot a kocsmárostól; amidőn azt is elvesztette, akkor elment haza, leült atyja szobájába, és úgy szomorkodott. Amidőn az atyja kérdezte tőle, hogy miért szomorkodol? mondá a fia: Látod atyám, te engem mindig ingereltél a kártyára, és mostan is már ezen a napon elvesztettem 15,000 forintot. Melyre az atyja feleli: Azért ne búsúlj semmit is; hogyha mostan annyit vesztettél, máskor vissza fog jönni duplán. Ekkor a fiú mondá: Hogyha te úgy beszélsz atyám, lásd meg majd utolsó következését, hogy mi lesz majd belőlünk. Ismét monda az atyja: Annyi pénzem vagyon fiam, hogy ha mindennap vesztesz annyit a mennyit tegnap elvesztettél, még sem fogod elkölteni soha. Jaj atyám, folytatta a fiú, addig kellene a pénzt megbecsülni, míg van, mert mikor már nincsen, késő lesz utána bánkódni. De atyja nem hagyott neki békét, s a fiú hozzá fogott ismét a nagy kártyázásnak, kockának és a biliárdozásnak; folytatta is mindig, és többnyire mindig ott lakott. Amidőn már atyjának sok pénzit elpocsékolt, hogy már nagyon megtetszett a jószágokon is, máskép kezdett a fiú gondolkozni, és elment az aranyműveshez, és mondotta neki, hogy csináljon neki egy oly sisakot, hogy annak sehol se legyen párja, meg fogja érette a legbecsületesebben fizetni, meg is mondotta, hogy kinek a fia légyen. Kérdezte az aranyműves: mikorára legyen készen; monda a kereskedőnek a fia: mentül hamarább, hogyha lehet, mert nagy szüksége volna reája. Ekkor az aranyműves ígérte, hogy egy hétre készen fog lenni minden késedelem nélkül. És mikor eltölt az egy hét, oda ment hozzá a kereskedő fia, vitt magával ötszáz ezer forintot, hogy majdan meg fog érette fizetni; de midőn kérdezte tőle, hogy mivel tartozik, mondá az aranyműves: két millió fttal; a kereskedő fia azt felelte, hogy itten vagyon; én ugyan annyit mostan magammal nem hoztam, hanem majd meg fogom fizetni: ötszáz ezer forintot mostan megadok. Az aranyműves megnyugodott benne, mert, úgy mond, tudom, hogy nem fog elveszni; contractust csináltak tehát, és elvitte magával a szép sisakot, egy selyemzsacskóba bele takarta, és mondotta atyjának estve, hogy: Hallod atyám, én most elmegyek, mert már sok jószágodat elpocsékoltam, és mind addig vissza sem jövök, míg a te elpazérlott pénzedet vissza nem fordítom. Felelt az atyja: Kedves fiam, azt ne cselekedd, mert hogyha elmégy, bizony életemet megrövidíted. Mondotta a fiú: Már atyám, énnálam fel vagyon téve, tehát ne is hátráltasson tőle senki se. Így az atyja elbocsátotta, mivelhogy a fiának kedvét nem akarta szegni, mondván: Fiam legyen úgy, mint ahogy teneked tetszik, csakhogy azon kérlek, ne örökösen, hanem bizonyos ideig maradj csak oda. Mire a fiú: Hét esztendő múlván, atyám, haza fogok jönni, de elébb nem.

            Ekkor reggel a fiú elindúlt, és ment egyenesen Konstáncinápolyba a tengeren mindenütt, és mikor oda ért, kiszállott a hajóból, és bement a törők császárnak a fővendégfogadójába. A fogadós csak mindjárt majdhogy elnem ájúlt, mikor meglátta, gondolván hogy azon török császárnak az inassa volna, akit tegnap délután eltemettek. A fogadós mindjárt oda ment hozzája, és kérdezte tőle, hogy mit tetszik neki parancsolni? mondá a legény: Egy itce bort hozzon nekie, és leült ottan a vendégfogadóban, és múlatott. Tüstént elment erre a fogadós a császárhoz, és megjelentette hogy azon kedves inassa, kit tegnap eltemettetett, feltámadt, és ottan vagyon nála, bort iszik, melyre felel a császár: Lehetetlen hogy az igaz volna. Monda a kocsmáros: Nincs különben, felséges császár. Ekkor mindjárt a kocsiba fogatott a császár, és elment ezen ífjúnak a nézésére; és mikor meglátta, kérdé az ífjút hogy ki volna; melyre felel az ífjú: Én vagyok egy csehországi nagykereskedőnek a fia, akinek is mint atyámnak a sok kincsét elpazérlottam, mivel ő engemet mindig kártyára ingerelt; tehát sokat elvesztettem, és most eljöttem, atyámat odahaza hagytam, hogy addig fogok szolgálni, míg csaknem minden pénzét helyre szerzem. Ekkor kérdezvén az ífjút, hogy ki volna a neve, felel: Én Kis János, ez meg ez vagyok. Erre a török viszont kérdezte, hogy nem volna-e nekie kedve inasnak hozzá jönni? Felelt az ífjú: Mindenkor, felséges uram, egy császár udvarába, és megköszönöm hozzám való szivességét. Ekkor elmentek haza, és mint utólsó inassának tette, mivelhogy még szokatlan volt udvarában; hanem nem telt bele mint egy hét, mindjárt második inassának tette udvarába; harmadik héten tette mint első inassának, mivelhogy jól forgatta magát. Elég az, a mi aztat nézi, hogy mivel ő magát mindenek felett kimutatta, a török császár gondolta, hogy bizony nem bolond ífjunak kell ennek lenni, de mostan azért is megajándékozom egy majorsággal, hanem azért, mint első inasom meg fog maradni a házamnál.

            Lassan-lassan annyira vitte itt a kereskedő fia, hogy mint brigadéros generális lett, és mind azok felett még is megmaradt mint inassa az udvarnál, és mind a két gázsit szedte. Amidőn már eztet megkapta, mondá a török császárnak, hogy valami kevés ajándékkal meg akarná ajándékozni, hogyha jó néven venné, a császár ő felségét. Kérdezte ez: hogy mi lenne az? Nem sok: grácia fejemnek. Mondá a török császár: Ha épen egy pipájából álló volna is, jó néven venném tőled. Ekkor kivette azon sisakot, akit csináltatott az aranyművessel, és mikor kitette, mondá a török császár, mikor a fejébe tette: Nem hogy kicsiny ajándékot adtál volna, hanem mondhatom hogy országomba nem találom fel ezen ajándékot; amelyért is mostan mint commendírozó generálisságot fogok ezen ajándékért adni, de még sem bocsátlak el udvaromból, sőt fogsz maradni nálam. És így töltötte el majdan a hét esztendőt; de mikoron ez eltölt, szólt a császár: Én tégedet elbocsájtalak, mivel szándékod vagyon haza menni; de mint hűséges szolgámtól nehezen tudok megválni; esküdjél meg hát az én kardmarkolatomnál fogva, hogy ismét visszajösz. Amelyre is ő tüstént megesküdött hétszer, az a császár pedig megtöltött tele három hajót aranynyal és ezüsttel, úgy bocsátotta útjára.

            Amidőn már a hazájába ért, tehát nem is úgy mint becsületes ember szokott a hajóval beköszönni a városban, hát nem három, hanem tizenkét ágyút süttetett el; s mikor azt a városban meghallották, gondolták hogy valami ellenséges hajók; tehát a városból mind kiszaladtak, és meglátták hogy ezen kereskedőnek a fia érkezett haza; az atyja alig esmert reája, de ő atyját mindjárt megesmervén, mondá: Atyám, itten vagyon az ajándék akit neked hoztam. Ekkor csak hamarosan a hajóból mindeneket kitakarítottak, számtalan sok kincseket találtak benne, és így első alkalmatossággal atyját mindjárt felgazdagította a fia. De már most esküvésének eleget kellett tenni, és visszamenni, mondá atyjának: Még hét esztendőt fogok eltölteni a török császárnál, akkor visszajövök, s többet, atyám, úgy lehet, hogy el sem megyek; de mostan kell.

            Ottan volt egy darabig, és mint első kommendirozó, mivelhogy a nagy anglus háború elkövetkezett, tehát el kellett nekie menni; hanem itten szerencsétlenek voltak, mert az anglustól megverettetett a török, és szégyenszemre vissza kellett menni Törökországban. Minekutánna ezek megtörténtek, már csakhamar eltölt a második hat esztendő is, és ismét eljött az ideje, hogy haza kellett menni a kalmár fiának; és mondá a fiú a császárnak: Hallod-e, én mostan atyámat ismét meg akarom látogatni, mert ismét eljött az idő; mond a török császár: Hallod-e fiam, hogyha mostan elmégy az országomból, vissza, tudom, többet nem fogsz jönni. Melyre felel: Én ismét esküvésemmel fogadom, hogy visszajövök; de, már mostanában az isten előtt sok imádságot tett, hogy az ő esküvését hiában vegye, mivel ő többet a törökhöz vissza nem akar menni. Tehát ismét megesküdött, de olyformán, hogy isten bűnre ne vegye ezen esküvését. Gondolván ekkor a török császár, hogy bizonyos fog lenni abban, hogy ismét visszajön; ekkor is mint három hajót megterhelt sokféle portékával és drága kincsekkel; de minekutánna ő esedező köszönetekkel elindúlt a török császártól, mondotta a kereskedő fia: Hallod-e uram felséged, nincsen-e valami titok elrejtve éntőlem, akit én nem tudok? Mondván: Nincsen, ekkor elindúlt; és amint útazott ismét haza felé, talált egy szerencsétlent, akit is két halálra való török egy szigetben cipeltek mint a búzát; monda ekkor a kalmár fia kommendírozó generális: Micsoda dolog volna ez? ő ezek felől semmit sem tud; ekkor felel a török rab: Minékünk ezt kell cselekedni, míg csaknem porrá fog lenni, mert ennek a gazdája nagy bosszút tett a császáron. Ez pedig volt az anglus király inassa; akit is a tenger mellett találtak, a török rablók elragadtak, és elvittek mint fogságban. A török minthogy bosszankodott, tehát őtet azon halálra itélte, hogy itten mind addig kinozzuk, mígnem egészen porrá fog lenni. Mondá a kalmár fia: Adjátok nekem által ezen holttestet, hogy temettessem el. Mondván ekkor a két török: Nem lehet, mert minékűnk kötelességünknek meg kell felelni hanem hogyha a török császártól valami írást fog hozni, hogy mink adjuk által, akkor szívesen általadjuk, hogy csináljon vele amit akar. Tüstént mindjárt a hajót kikötötte, hogy visszamenjen Törökországban, és a császártól ki fogja kérni, hogy majdan eltemeti; és csakugyan meg is nyerte nagy kérésére az töröktől, hogy neki megengedte, és azon írást megmutatta azon kínzó törököknek: akkor neki általengedték, és eltemettette ottan nagy pompával a szigetbe.

            Úgy folytatá ismét útját továbbra a kereskedő fia a tengeren; s lám egyszerre megtalálja azon anglus princesznéket, akit azon boldogtalan inassal együtt elraboltak, és ottan egy török azon második szigetben szántatta velök anyaszült meztelen a kősziklás hegyet, és utánok egy szörnyűtelen drótból font korbácscsal ment ezen pogány török; és mikor ő mint keresztyén ember ezt meglátta, csaknem elájúlt, hogy miként kínozza ezen ártatlan személyeket, akik tudom hogy neki semmit sem vétettek, mert csupa egy ártatlansággal vagynak tele, és nem nézem ki belőlök hogy valami nagy csínyt tettek volna. Ekkor ismét visszament a török császárhoz, és ismét nagy kéréssel hozzá folyamodott, mondván: Add által még mostan énnekem azon szerencsétlen két leányt, akik a második szigetben kínlódnak. Mondá a török császár: Aztat én semmi módon nem cselekedhetem, mivel annak atyja tudod hogy nagyon megszégyenített engemet, és egyszersmind nagy borsot tört az orrom alá. Hanem mondá a kereskedő fia: Hallod-e felséges uram, hogyha istent esmersz, add által énnekem, mert tudod hogy én szörnyen megsajnáltam azon ártatlan leányokat. Ekkor mondván: Itten vagyon az írás, add által azon töröknek, hogy adja által neked azon erős láncokkal megtörettetett szűz két princesznét, és csináljad vélek amit a te tetszésed szerént jónak látsz. Ekkor ismét vissza elindúlt, hogy őket a haláltól megszabadítja, és majdan mostani alkalmatossággal el fogja haza vinni; aminthogy úgy is volt. Hanem mivelhogy már a ruháik nagyon leszakadoztak rólok, mondotta a kereskedő fia, hogy csinálnának magoknak ruhát az hajóban lévő portékákból, amelyik nekiek tetszeni fog; de mivelhogy ők nagyon meg voltak törődve, tehát inkább csak a nyúgovást kívánták meg, a ruhával semmit sem gondoltak. Látván osztán a kereskedő fia, hogy mentűl hamarább egy város alatt kiköt, a legszebb princesznéknek való ruhát csináltatott, és úgy vitte be Csehországban: és amidőn atyjának házában bevitte, a legszebb szobákat választotta számokra; és a hajókból minden drágaságot kitakarított, s úgy bocsátotta vissza Konstantinápolba a török hajósokat, mondván hogy ő mostan velek nem megyen, mivel foglalatossága volna oda haza. Ekkor azok visszamentek, ő pedig ottan maradt atyjánál, mivel többet nem is volt szándéka visszamenni a törökhez. És ekkor istennek segítségével az atyjának azelőtt elprédált jószágát visszaadta, és azon aranyművesnek is, akinek a sisakért még adós maradt ötszáz ezer forinttal, annak is még interesűl annyit adott, amelyért annyi időt várt utánna. Így élte boldogúl egy darabig világi életét.

            Amidőn így egykor elment a két leányhoz, és kérdezte tőlök, hogy kinek a leányai volnának, azt felelé a két leány: Hallod én édes megváltónk szent János! mert te mentettél meg a haláltól, tehát teneked szívünkből megmondanánk, hanem ne legyen neheztelésedre, mivel mink aztat nem akarjuk kinyilatkoztatni, míg csak ki nem fog tudódni idővel hogy kik vagyunk. Ekkor mondá a kereskedő fia: Én nem is erőltetem azon a princesznéket, hogy épen nekem kelljen megmondani, csakhogy legyenek mostan atyám házánál, mintha oda haza volnának, minden dolog nélkül, míg ki nem fog tudódni hogy kik volnának. Így múlatának a két szüzek a kereskedő fiának házánál. De mostan a kereskedő fia, aki kommandírozó volt a töröknél, elment Angliában portékákért, hogy majdan fog onnan portékákat hozni; de midőn oda ért Angliában, bement a vendégfogadóban, és kérdezte, hogy mi volna annak az oka, hogy az egész városban csaknem minden házon egy fekete zászló, némelyeken pedig hat vagy hét is vagyon: mondá a fogadós: szerencsétlen a királyi ház nagyon, mert a királynak két leányát és inassát elrabolták a törők tengeri rablók, és mai napig sem tudják hogy hol vagyon, él vagy hal? és aki valamit tudna felőle mondani, tehát a király egyik leányát, és fele királyságát annak adná. Melyre mondá a kereskedő fia: Én voltam a töröknél kommandírozó generális, és mikor eljöttem onnan, én találtam egy szigetben egy holt embert, akit a törökök ottan vertek, mint a búzát szokták csépelní; de én aztat a török császártól kinyertem, hogy énnekem általengedte hogy eltemessem; és mikor ezen holtat eltemettem, elindúltam ismét útamra. Hasonlóképpen a második szigetbe tanáltam két ártatlan szűzleányt, akit szinte úgy nagy nagy kérésemre a töröktől megnyertem, hogy énnekem általadta; de már annakelőtte ottan szántották a nagy vas ekével a kősziklás hegyet, hanem mostan nagy boldogságban vagynak atyámnak udvarában Csehországba. Mikoron meghallotta ezen tudósítást a vendégfogadós, tüstént a királynál szaladt, és tudósítást tett ezen ífju felől, akit is a király még bővebben kikérdezett, és mikoron szavából észre vette hogy bizonyosan az ő két leánya fog lenni, mondá a király: Hallod-e én kedves fiam, mostan nem fogsz portékát vinni városomból, hanem a leányomat hozasd haza, és mint királyfi úgy fogsz lenni az én országomban; mostan tehát egy generálisommal elbocsátlak egy batalion granátérossal, hogy szerencsésen haza jőjetek. Akkor el kellett jönni Angliából a kereskedő fiának minden portéka nélkül, amelyre neki ugyan több szüksége csakugyan nem is volt, mivel már olyan volt mint királyfi; és úgy elmentek Csehországban; de amidőn ottan kiszállottak, és bementek; a királyi princesznék meglátták azon jeles generálisát atyjoknak, és mindjárt leszaladtak eleibe, és mondották hogy: hol jár ezen az idegen földön? mondá ekkor a generális: Én hol járok? hanem a princesznék hol járnak itten? melyre mondá a két leány: Jaj hogyha ezen megváltónk szent János nem lett volna, régen megholtunk volna abban a kegyetlen szigetben, amelyért is mostan őtet megtartjuk mint örök megváltónkat. Nemde, mondá a generális, hogy akarnak-e mostan haza jönni atyjoknak országában? Melyre a leányok mondották, hogy csak atyánkat és anyánkat láthassuk még meg, mindjárt készek vagyunk a halálra menni. Ekkor elindúltak a tengeren és mentek Anglia felé. De midőn már nem messze voltak Angliától, megirígylette a generális a kereskedő fiának a két princesznéket, tehát abban mesterkedett hogy elveszítse; amely szándékában csakugyan végben ment, mert csináltatott egy olyan sétáló helyet, hogy aki a vége fele ment, minden bizonynyal a tengerben esett; és mikor készen volt, akkor kihívta őtet sétálni; de midőn ki akartak menni, nem akart a kereskedő fia előlmenni, hanem mondván a generális: Mostan magának elől kell mindenkor menni, mivel ne úgy gondolja magát mint kereskedő fia volna, hanem mint princ. Ekkor ő ment elől, és mikor a vége felé ment, belé esett a tengerben. Mondá ekkor a két leány: Jaj oda a megváltónk. Ekkor a generális két pisztolt kirántott, és a két leánynak szegezte, mondván: Mind egy, akár úgy meghaltatok volna, akár itten, hogyha meg nem esküdtök hogy én találtalak meg benneteket. Ekkor kénytelen kelletlen meg kellett nékiek esküdni, hogy aztat mondják, hogy a generális találta meg őket a szigetben. Így tovább folytatta az útját az generális.

            De a megváltó szent Jánost azon holt lélek, akit eltemettetett, minden sérelem nélkül megragadta, és a tenger fenekéről Anglia alá vitte és ottan letette, mondván neki, hogy nem esmerné őtet hogy ki volna? melyre mondá: Én nem esmerem; ekkor felel ezen ártatlan inasnak a holt lelke: Én annak a lelke vagyok, akit te eltemettettél abban a szigetben; hanem mostan csak fogadd meg amit én neked mondok: nem fog neked az rosszadra lenni: itten van a pénz, csináltassál magadnak három öltő ruhát, egy közönséges, egy kőmíves, és egy ácsruhát, és menj be a városba abban a fogadóban, aholott legelébb voltál, és múlass ottan, míg én majdan el fogok oda menni, és meg foglak tanítani, hogy mit cselekedjél továbbad. Majdan mikor a generális haza jön, te csak hallgass magadba, ne szólj semmit se, majdan kivilágosodik hogy te voltál az aki engemet, és a princesznéket megszabadítottad. Alig hogy ők kibeszélték magokat, mindjárt elérkezett a generális a princesznékkel, amidőn nagy ágyú- és muzsikaszó alatt őket behozták, de mikoron a király kérdezte, hogy hol vagyon a kereskedő fia, akkor mondotta a generális: Még mikoron mentünk Csehország felé, akkor a tengerben esett, és nem is ő találta meg leányodat, hanem én, amint oda járkáltam; a mely jótettért mostan én a kissebbik leányodat kívánom magamnak feleségűl. De erre a királyi princesznék aztat mondották: Atyám, én és a másik testvérem férjhez nem megyünk addig, míg minékünk nem fogsz csináltatni egy kápolnát, aki huszonnégy óra alatt elkészűljön, mind a kőrakása, mind a famunkája, és az oltár is benne másik huszonnégy óra alatt készen legyen, és mindenféle történetünk, akik csak rajtunk estek, mind le legyen a templomnak belső részén pingálva, ez pedig a másik huszonnégy óra alatt megtörténjen, máskülömben mink soha férjhez nem megyünk. Mely kivánságaikra a király atyjok tüstént mindenfelé kipublikáltatta, hogy ilyen s ilyen kápolnát ki vállalna fel, akit is ennyi idő alatt el kelljen minden késedelem nélkül készíteni. Hanem senki sem vállalta fel; még is a többek között volt egy korhely kőmíves mester, aki felvállalta hogy el fogja készíteni huszonnégy óra alatt a kőrakását. Mondá a király: Hallod-e: hogyha el nem fogod készíteni, tehát halál a fejeden; más pedig, ha meg fogod csinálni, rémítő kincset kapsz. Ekkor elment a kőmíves, és mindenfelé legényeket keresett; amidőn épen abban a vendégfogadóban ment, ahol a kereskedő fia volt kőmíves ruhában, mondotta a mester, hogy nem volna-e kedve jó fizetésért eljönni munkára? mondá a legény, a kereskedő fia: Szívesen, miért nem? hanem a mester úrnak valamit akarok mondani, nevezetesen hogy az pallérságot adja által nekem a munkának elkészítésében. Mondá: Fiam, én általadhatom, de hogyha majdan el nem találod készíteni, én fogok halállal adózni. Mondá amaz: Ne búsúljon semmit sem, és a mellett aztat is kikérem, hogy én estveli tíz óráig hozzá se fogjak; melyre felel a mester: Már én, fiam, csak terád bízom, csináld, ahogy tenéked tetszik. Hozzá fogott tehát a legény mint estveli tíz órakor, és a többi legényeket mind lerészegítette, és midőn már látta hogy elaludtak, elment őhozzá azon holttestnek a lelke, és a fundamentomnak a négy szegletiben egy csáklyával bele vágott, mindjárt készen volt a kőrakása a kápolnának; így szintén a másik napon is cselekedett az ácsmunkával; ekkor a mesterek rettentő köszönettel voltak őhozzá, amidőn elkészítette a kápolnát, a legényeket mind ki fizettette a mesterekkel, mintha csak annyit dolgoztak volna, bárha ugyan hozzá sem nyúltak, és nem is tudtak felőle semmit sem. Hanem lássuk mostan itt a harmadik esetet, azaz a pingálást: hogy ki fog lenni aki majdan fel fogja vállalni! Nem egyéb senki sem, hanem csak a szegény kereskedő fia; de őtet nem esmerték meg, mivel azon holttestnek a lelke, akit eltemetett azon szigetben, egészen elváltoztatta, és a leányok sem esmerték meg. Történt tehát, mikor már csak az oltárnak pingálása hibázott a kápolnában, nem akadt senki aki felvállalta volna, mivel számtalan sok bajból kerűlt ki annak pingálása, és még, ami nagyobb, az hogy a leányoknak mindenféle történetét, aki csak rajtok esett, míg oda voltak, mind úgy legyenek belül a kápolna falain lerajzolva, anélkül hogy a princesznék valamit szólanak felőle. Nincsen már senki, búsúl a király szörnyen, hogy már eztet nincsen kinek felvállalni. Elmegyen tehát ekkor a kereskedő fia, és a királynak jelentést teszen, mondván: Itten vagyok felséges király, abban a kápolnában oltárt csinálni, és mind azokat a történeteket, akik a leányokon estek, belül kipingálni. Ekkor kinek volt nagyobb öröme, mint a királynak, hogy már leányainak minden kedveket be fogja tölteni. Ekkor elment a piktor, a kereskedő fia, és a pingáláshoz hozzá fogott mint tíz órakor estve, amint a holtlélek mondotta, és ekkor a holtlélek oda ment, és mindenféle eseteket kipingált, nevezetesen először hogy mikor a tengerparton sétáltak, mimódon fogattattak el a töröktől; annakutánna micsoda állapotban voltak azon kegyetlen szigetben, mikor elküldötték; micsoda nagy kínok alá voltak ott vettetve; és mikor az ő megváltójok Szent János megtalálta elsőben is az inast, hogy micsoda nagy kínok alá volt az inas vetve; és hogy ment a kereskedő fia vissza Konstancinápolyba, hogy az ő megholt testét továbbra ne kínozzák, és mikoron mindent megnyert a török császártól, hogy általadta nékie, mely nagy pompával eltemette; de már mostan, minekutánna az inast eltemettette, továbbra is akarta útját folytatni, amidőn el is ment útjának továbbra való folytatására, el is érte ugyan a rémítő második kegyetlen szigetet, amelyben megtalálta a két anglus princesznéket, és hogyan mondá: Ó te kegyetlen pogány török, hogy nem szánod ezen ártatlanokat? és hogyan ment a törökhöz, és mondotta hogy adja által neki, aki is a császárhoz visszaigazította, és elment a szánakozó kereskedő fia, és ezeket is megszabadította, és miként vitte be a hajóban, mint esedeztek a leányok nékie a megszabadításért, és úgy bementek a hajóban, és útaztak Csehország felé; amidőn oda értek, hogy micsoda boldogságban tartotta a leányokat, és annakutánna mikor elérkezett a kereskedő Angliában, hogy majdan portékát hoz, mi módon tudta meg a király nekiek jólléteket, és hogy küldötte vissza portéka nélkül Csehországban, hogy két leányát haza hozná; a generálist is, hogy miként küldötte egy batalion granatérossal el, hogy ők majdan szerencsésebben haza jönnek; s amidőn már oda értek Csehországban, akkor mimódon szállottak ki a hajóból, és hogy mentek be a városba, hogy és miként látta meg a két leány a generálist az ablakon, és mikoron megesmerte, micsoda sietséggel szaladt oda hozzája, és hogy csókolták az ő megváltójokat Szent Jánost; annak utánna a generálissal folytaták beszédjeket, és úgy felültek a hajóra, tovább utaztak a tengeren; miként és mimódon annakutánna csináltatta azon sétálóhelyet, ahol a kereskedő fia a tengerbe esett, és hogyan tartotta a pisztolt a két leányra: egy szóval minden történeteket lerajzolt a holttestnek a lelke. Midőn már minden készen volt, a lélek mondotta, hogy mostan minden színedet elváltoztatom, és majdan midőn a generálissal a király és felesége, leányaival, el fognak menni, és meg fogják ezen szörnyű történeteknek képeit látni: akkor hát széljel néz a király, és kérdezi a generálistól hogy beszélje el a leányainak történetét, hogy miképpen volt? Ekkor mondja a generális: Éppen úgy volt, mint ahogy le vagyon pingálva. Jaj, mond a király, tehát maga még az én leányaimat is meg akarta szántszándékkal ölni? Én nem, felel a generális, az éppen hamis pingálás. Nézi a király továbbra is, tehát megtalálja a kereskedő fiát, akit a tengerben öletett, hogy miként vesztette el, aki bizonyos igaz volt, hogy az ő leányait az találta meg. És ekkor a holttestnek a lelke elváltoztatta a színét a megváltójának, vagy is a piktornak, és úgy ment mindenütt őutánnok. Amidőn egyszer a kissebbik leány hátra nézett, mindjárt a kereskedőnek fiát megesmerte, és a nyakában borúlt, úgy csókolta és örvendezett mondván: Felséges király atyám, ez az aki minket megváltott a haláltól, nem a generális, hanem a generális, amint ottan vagyon, a tengerbe ölte. Tüstént a generálist megfogták, és négy felé vágták, mondván akkor a király, beszélné el a történetet, amelyre mondja a kereskedő fia: Beszélni el tudom, hanem a pingálást nem én tettem, hanem azon szerencsétlen inasod, akit abban a szigetben eltemettem, ahol őtet megváltottam. Legelőször is tehát annak a lelke csinálta mind ezen épületet, amit csak látsz itten, és rajzolva; melyre felel a király: lehetetlen volna az; akkor a holtlélek megszólalt nagy fényességben, és mondotta a királynak: Igaz, felséges császár, én voltam a te hűséges inasod, és ilyen kínos halál nemivel kellett meghalnom, és ez volt a mi megváltónk Szent János. Ekkor megköszönte a királynak hozzá való jóságát, és a megváltójának, és kiment, többet nem is látták.

             Ezeknek utánna haza mentek, és mindjárt papot és hóhért hoztak, a pap eskette, a hóhér seprőzte, még mostan is foly a lakadalom. Annakutánna az atyját is oda szállította az édes anyjával együtt Csehországból, mindeneket pénzzé tétetett velek odahaza, és úgy általvette a királyságot az anglus királytól. Ő volt annakutánna a király, de csakhamar megholt az anglus király atyja és anyja. Akkor a töröknek üzent, hogy készüljön, mert mostan vagyok anglus király, aki voltam mint kommandírozó generálisod; hanem meg kell lakolnod azon két ártatlan princesznéért, akit az anglus királytól elraboltál egy inassával együtt. Annakutánna nagy haddal reá ment, és szörnyen megverte a törököt úgy, hogy a török császár maga is letérdelt előtte, és úgy kérte a békességre, fogadván, hogy többet nem fog olyan kegyetlenséggel a keresztyénhez lenni. Így ő is mondá: No grácia! mert te is engedtél énnekem. Így holtig való békességet kötöttek egymás között, és mai nap is élnek, ha meg nem holtak.

A HÁROM VÁNDORLÓ LEGÉNY

            Egy időben árván maradtak három vándorló legények, akiknek nevek volt Sándor, Lőrinc és János. Amidőn már sok ideig vándorlottak volna az országban, egykor útazások közben egész a török gránicig jöttenek, ugymint Belgrád városáig. Midőn ezen három vándorlókat az törökök meglátták, azonnal megfogatták, és az legelső urodalom kezébe adták, hol is mint foglyok egy esztendeig voltak, és dolgok jól ment, ámbátor rabok voltak is. De esztendőnek elfolyása után vásárra vitték és háromszáz forintért egy más urodalomnak eladták, ahol is szinte jó dolgok volt; de ellenben minden héten kétszer az talpokat megverték erőssen azon okból, hogy el ne szökjenek. Ezen szegény vándorlók alig várták az esztendőnek elfolyását; amidőn kitölt ezen rabságok ismét vásárra kihajtották, és Holofernes nevezetű basának adták el szinte háromszáz forintért, aki is ugyan hét esztendőnek elfolyása előtt az napkeleti királynak leányát elfogta, de minthogy szüzességét azon esztendők alatt is el nem vehette, azért is a legerőssebb tömlöcbe tétette. Azon három rabokat egy időben kiküldötte volt a szőllők hegyére puttonnal kigyókat fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kígyókat megfogni nem merészlették, azért a basa önnön kezeivel a puttonokba berakta, és így ővelek haza vitette. Már annakelőtte készíttetett ő két koporsót, aki az egyik nagyobb volt a másiknál, a kissebb pedig ki volt jóforma nagyságú lyukakkal furkálva, azután a princesznét a koporsóba egy ingbe befektette, és úgy a kígyókat reá öntötte, az két koporsót pediglen jó erőssen reá szegezte, és így, amidőn a kígyók a leány testiből jól laktak, a másik koporcsóba a lyukakon heverni általmentek. Így hagyta ő a szegény leányt az erős tömlöcbe negyven napokig, és azon idő alatt úgy megették a kígyók, hogy a legkissebb csontját sem lelhették. Ezen fájdalmat, gondolhatja mindenki, mely erős volt kiállani. Negyven napoknak elfolyása után felhozatta Holofernes a tömlöcből a koporsót, de a kígyók is mind döglöttek voltak; és azon kígyókat egy nagy kazánba belé rakatta, és belőlök mérget szándékozott főzni. Amint már két napig főttek, próba gyanánt egy kanállal az kutya szájába bele öntött, aki is tőle mindjárt megdöglött. A többi között, midőn ezen cselekedetet látták ezen három ottan lévő foglyok, csak egymás szemibe tekingettek. Mond a János a többieknek: Barátim, mi annál inkább úgy is rabok vagyunk, tehát majd én is egy kanállal az basa szájába bevágok; a melyre mindnyájan reá álltak. Az főzés mellett minthogy már elfáradt a basa, és nagy melegség által kevessé rosszúl is lett, Jánosnak két baráti megkapták basa uramat, és a szájába jó nagy dózsist öntöttek a méregből, a kitől mindjárt meghalt őkeme. Ezen cselekedet után a három barátok öszvebeszéllettek, és elvitték basa uramnak három aranyszőrű lovait is magokkal; de minthogy egy hídon a gránicon által nem mehettek, azért a lovakat egy rejtek helyre lekötötték, és úgy magok a setét éjtszaka idején, legnagyobb mennydörgések villámlások között hason az hídon általmentek szerencsésen. Amidőn így általmentek volt már a gránicon, nem messzi volt egy magas hegy, a melyet akaskányi hegynek neveztek, és az a hegy akkora volt, hogy ha egy ember fent volt, idelent akkorának látszott mint a legkissebb madár. Már pediglen ezen elszökött barátok egy lészát csináltak, hogy az tengeren annál könnyebben keresztül mehessenek. A mint ők jól messzi mentek volt már az hegyen, és a legfelsőbb parton állottak, következendő nap a hír elszélledett, hogy azon három foglyok elszöktek, és a basát ölve hagyták; azonnal utánnok küldöttek tehát, és egy török más rabbal éppen azon az úton találtak menni, amerre ők vették útjokat; a hegynek tetején látja az kopasz török a három állatot, és valóban azt gondolta, hogy azon elszökött foglyok volnának, amelyek ugyanazok is voltak, de minthogy azon vele volt keresztyén gondolta azoknak lenni, azzal ámította őtet el, hogy valamely sasok volnának; és így ők lészára felültek, és a tengeren elereszkedtek. Mentek mentek, hét nap hét éjtszaka annyira mentek, hogy nem is tudták merre volnának; de minthogy az éhség kénytelenítette őket szárazra kimenni, azon igyekezetöket reá is fordították, és úgy a szárazföldre kevés idő múlva ki is szálltak. Amint így az erdőben járkálgattak, birkanyomot találtak, a kin is addig mentek, míg egy helyütt az erdőben egy akolra találtak, és amidőn bementek volt az akolba, hát látnak egy nagy óriást, akinek csak egy szeme volt, és az is a homlokán, és kérdezi őket mi járatba vannak? akinek is dolgokat azonnal elbeszéllették. Az óriás azután nekik enni adott, és minthogy nem sokára beestvéledett, a birkákat behajtotta az akolba, akik akkorák voltak mint minálunk a szamár, és más zárja nem volt mint egy kő, de eztet olyan közönséges emberek tizenketten sem emelhették volna helyből el. Már most amidőn bezárta volt ajtaját, maga is a tűzhöz jött beszélgetés okáért az óriás; többi között mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna legvastagabb; hát a szegény Sándorét legvastagabbnak tanálta, azonnal megfogja hát a késit, és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda vetette. Itten a két barátok néznek egymás szemibe, öszvebeszélgetnek, s amidőn látták volt hogy óriás uram a tűznél hanyatt lefekütt, egy üszkös fával János a szemét kitolta, és így semmit sem látott. Már reggeledett s amidőn a madarak megszólamlottak, ő elvette a követ ajtaja elől, de ily fortélysággal eresztette ki birkáit, t. i. keresztül vetette két lábát, és azok közt egyenként eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia a legény volt, az tűje és hegyes árra még akkor is nála volt, egyetemben megtanította Lőrinc barátját is, és adott néki is egy árrat a kezébe, hogy egy birkának a farkába akaszkodjon, és amidőn az ajtó mellett lészen, szúrja a hasába, aki őtet hamarsággal ki fogja húzni. János maga is így cselekedett, és szerencsésen mind a ketten kijöttek, de amidőn már az birkák kimentek volt, megintlen betette kövivel az ajtaját a vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de minthogy semmit sem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a tengerparton arra a kiáltásra hasra estek, és ennek az ordításnak meghallása után azonnal maga formájú tizenkét óriások jelentek meg, és látták az ő szerencsétlenségit. Mindjárt összeszaggatták őtet, azután a tengerhez szaladtak mind a tizenketten; de már a két elszökött rab barátok tizenkét ölnyire a tengerbe voltak, azért hogy ők bosszút nem állhattak, mindnyájan együtt el kezdtek bőgni, ordítani, és sikoltozni úgy, hogy ezen nagy sikoltozások után a tenger felháborodott, és habjaival szegényeket majd eltemette.

            De még is isten őket szerencsésen megtartotta; továbbá is mentek ők, míglen egy erdőre találtak, ahol az ő lészáikat kikötötték, és bementek sétálás képest az erdőbe. A többi között találtak itt egy szép folyóvizet, ahol is megszemlélték hogy itten embernyomás volt, és ezen nyomás után addig mentek mentek, míg egyszerre tanáltak egy remetének a házára, ahová be is mentek, és tanáltak tulajdon egy öreg remetét, kit szent Antalnak híttak. Ez a jövevényeket szívesen fogadta, és minthogy ezek magokat ajánlották hogy itten maradhassanak; akarnák ők is ezen szent életet viselni, minthogy úgy is se hazájok se egyebök nincsen, a remete szívesen megtartotta őket. Következendő nap a remete szokását az én János és Lőrinc szökött uraimnak is be kellett venni, mely ebből állott, úgymint reggel a háztól fogva a vízig térgyen kellett menni imádkozni, és ott megmosogatták magokat, és onnan ismét térgyen vissza. Amidőn a szobába bementek, már itten volt az asztalon három cipó hozzá tartozandó étellel elkészítve, és mindegyik magáét megette. Más nap, amidőn elvégezték szolgálatjokat, az erdőbe sétálgattak, és azt tanálta mondani Lőrinc: Te János, üssük agyon ezen vén remetét, van ennek talán sok elrejtett kincse. Felelt János: Mit beszélsz, látad hogy isten szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba. Következendő nap, amidőn kötelességekről együtt haza jöttek, hát az asztalon csak két cipó volt, akkoron azt mondja a remete: Valamelyitek nekem rosszat kívánt, ezért a házamtól mindjárt távozzatok, és haljon meg olyan halállal, minőt énnekem akart tenni.

            Ezzel útnak vették sátorfájokat, és az erdőkön bújdostak mint a rossz cigányok. Akkor egy éjtszaka nagy tüzet láttak, oda mentek, s lám haramiák voltak, huszonnégyen. Hát oda köszönnek; kérdezik: kik légyenek; olyanok vagyunk mint tík. Erre a haramiabasa oda vet egy aranyat, és János felvette, Lőrinc eleibe is oda vetett, aki eztet fel nem vette, amelyen a basa megharagudott, és mindjárt nyársra huzatta mint valami kis malacot, és megsüttette őtet, és így maga maradt János. Hát egy időbe, mikor őtet vigyázóhelyre küldötték, arra a falunak az útjára tanált menni, amerre legközelebbi falukból malomba búzával és egymással jártak; azon egy szegény ember vitt volt egy kocsin hat zsák búzát, melyet János tőle elvett, és magok lakóhelyekre vitt. Ezen első cselekedetin nagyon megörűltek a több haramiák, és megintlen visszament valami szín alatt, és felállt a paraszt kocsiára, és bementek együtt a faluba, és onnét a város bírájához egy közelebbi városba mentek, és János a károkat megösmerte, és kérte őket hogy ma tíz órakor estve sok emberekkel jőjenek oda, és fogják őket meg, amelyet bíró uram meg is cselekedett; de mindazonáltal jegyokúl aztat hagyta nekiek, hogy engemet arról megismerhettek, hogy az én kalapom keresztbe fog lenni. Azzal a János visszament, és vacsoráltak együtt. Kevés idő múlva a sok emberek körűlfogták az elárúlt haramiákat, és egyenként megkötöztették őket, de csak épen a basa maradt együtt Jánossal, kibe minden bizodalma és reménysége volt, de éppen megcsalatkozott, mivel amidőn leült, ez hátra taszította őtet, és erőssen megsebezte; akkoron aztat is megkötözték, és feltették a kocsira mind mint valamely mangalica disznót, de még is csak arra kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki a világból, mint ő a barátját Lőrincet. De midőn a legelső városba bevitték, mindenekre a legerőssebb szentencia szállott, és a kövér haramiabasát megsütötték mint ő a János barátját. Kinek volt itt nagyobb becsületi mint Jánosnak? szerették is őtet méltán, s ezen tett érdemiért az király az gyermekek mellé udvari mesternek tétette. Több időknek elfolyása után, minthogy János jól viselte magát, és jámbor életű volt, különben szép gyermek is volt, és tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar őtet kedvelte; de ami még több, az ő kellemetessége miatt az király leánya bele szeretett, amelyet idővel atyjának megjelentett azzal a kéréssel, hogy engedné meg, hogy János őtet feleségűl vehesse. Ezen a császár, azaz a király megörűlt, és meg is engedte nekie a kérését, és tudtára adta Jánosnak ezen édes érzeményt, aki örömiben majd meghalt. És egynehány napoknak elfolyása után megházasodtak, és nagy mulatságot tartottak, és sok esztendőket éltek szerencsésen, és többé János nem is kivánkozott hazájába menni, és itten mint uralkodó király meghalt. A ki el nem hiszi, menjen és kérdezze meg az agyon ütött vak óriástul.

KÖNNY-KERESZTSÉG

            Volt egy ember, akinek semmi gyereke nem volt. A felesége mindig könyörgött az istennek, hogy adjon neki egy gyermeket, ha malac lenne is; és lám az az asszony teherbe esett, és szült egy malacot. A malac mindjárt tudott beszélni, de az anyja sírt kesergett, hogy malacca lett. Látta a malac, hogy az anyja örökké sírt, kérdezte hát az anyjától, hogy miért sír örökké? Felel az anyja: Hogy ne sírnék, mikor gyermeket vártam az istentől, és malacot adott. Felel a malac az asszonynak: Lásd édes anyám, nekem hasznomat vehetd, majd a disznókat kihajtom és őrzöm a makkon.

            Egyszer hogy kihajtotta a disznókat, és az erdőn őrizte, arra megy egy király, és azon az erdőn eltévedt, nem tudott semmiképpen elmenni az erdőbül. Hát a malachoz megy, s azt mondja a malacnak: Segélj ki engem ezen erdőbül, a leányom a tied lesz. A malac mindjárt kivezette a királyt az erdőbül, de aztán megint vissza ment az disznókhoz. Azután megint más király ment arra; az is eltévedt az erdőben, az is hozzá ment a malachoz, s mond neki a király: Te malac, vezess ki engem ezen erdőbül, a leányomat neked adom. A malac azt is kivezette az erdőbül, azután megint a disznókhoz ment. Harmadszor is jött egy harmadik király, az is eltévedt az erdőben, azt is szinte azon szerint kivezette az erdőbül. Azután haza hajtotta a disznókat. Az anyja és apja nagyon örült rajta, hogy oly szorgalmatos a fiok malac képiben.

            Volt pedig az anyjának egy kakassa, kit a malac megszeretett, azért monda az anyjának: Anyám asszony, a kakasnak adjon ki kukoricát, hadd hízzék meg jól. Mikor a kakas jól meghízott, akkor megnyergelte, felült a kakasra, és elment az első királyhoz, és mondá neki: Király, tudod-e hogy mit igértél, hogy a leányodat nekem adod? A király a leányát neki adta igéreti szerint, és vele egy komornikot is felültetett a hintóba, és mikor az erdőbe mentek, a kocsisnak azt mondta a malac: Megállj kocsis, hadd szállok le; és mikor leszállott, a komornik a leánynak azt mondta: Menjünk más uton, hogy a malac ne jöhessen utánunk; mit csinálsz vele? inkább én veszlek el, légy az én feleségem, kár leszesz annak a csúnya malacnak. Azután más uton elmentek. A malac pedig mind tudta hogy mit beszélnek; mikor más uton akartak elmenni, utánok szaladt a malac, és fölugrott a kocsiba, mind a leányt, mind a komornikot lehányta a kocsibul és mondá nekik: Mivel engem megcsúfoltál, most már nekem nem kellesz. Akkor a kocsival pénzzel haza ment az atyjához, hol is az atyja megörűlt annak, hogy a fia oly sok érő jótzágot kocsit lovat vitt nekik. Akkor megbeszélte hogy hogyan járt.

            Más nap a kakast megint megnyergelte, fölült, és elment a másik kírályhoz, és monda neki: Fölséges király, eljöttem az igéretért, most adja meg nekem a leányát. A király a szavát nem akarta vissza vonni, neki adta a leányát, és az is befogatott hat lovat, a leányát fölültette, és egy komornikot adott vele. A malac a kakast a kocsi teteibe tette fel, és maga a kocsiba beült, és elmentek az erdőig. Mikor az erdőbe értek, leszállott a kocsibul, és elmaradt tűlök; mikor egy darabig mentek, mond a komornik: Hagyjuk el ezt a csúnya malacot, majd én elveszlek. A leány reáállott, monda: Nem bánom, hogyha elhagyjuk ezen csúnya malacot; a kocsisnak mondják, hogy nyargaljon; de a kocsis nem akart, mert félt hogy a malac valami rosszat tesz neki. A komornik tehát levetette a kocsist, és maga hajtotta a lovakat, és nyargalt amint lehetett, de a malac utána futamodott, és elérte őket, és a kocsirul lehányta mind a leányt, mind pedig a komornikot, és minden ruhájokat lehúzta nekik, azután a kocsist megvárta, és együtt az atyjához mentek, mind kocsival s pénzzel.

            Harmadszor is elment a harmadik királyhoz, és annak három leánya volt; monda a malac: Fölséges király, emlékezik-e arra, hogy mit igért az erdőben, mikor eltévedt, hogy a leányát nekem adja? Felel a király: Igen is, emlékezem. Három leányom van, amelyiket szereted, az legyen a tied. Felel a malac: Én nem bánom, amelyik szeret, azt add nekem. Bemegy a király a leányaihoz; az öregbiknek mondja: Menj el vele, édes leányom, lásd az engem kivezetett az erdőbül; akkor igértem neki, hogy egyet közűletek neki adok. Felel a leány: Kedves atyám, én el nem megyek azzal a malaccal. Azután a király a másik leányának mondá, de az is azon szerint felelt az atyjának. A kissebbik pedig, ki a legszebbik volt, sírva megy az atyjához, s mondá: Szerelmes atyám, egyik néném sem akar parancsolatodnak engedni, azért én engedek, és elmegyek vele, akármit ád az isten; és el is ment vele, és egy komornik. Az erdőben megint leszállott a malac, és elmaradt, a komornik ezzel is úgy akart; hanem a leány azt mondta: Isten adta nekem ezt, el is megyek vele. Erre eléjön a malac, a komornikot levetette, azután a kocsiba ült, és a leány ölibe tette a fejét, úgy aludt. A leány sírt, és egy csöpp könyü a malacra potytyant; erre a malac bőre lepattant, és a legszebb ífju lett belőle. Bezzeg megörült a leány, ölelte, csókolta; azután haza mentek, apja anyja nem ismerték meg, azt gondolták hogy királyfi: akkor mondá nekik: Lásd-e édes anyám, hogyha megkereszteltek volna, mindjárt emberi színben lettem volna; most csak egy keresztyén könnycsepp emberré tett. Azután nagy öröm lett a háznál, a lakodalmat is ellakták, most is zeng fülembe a muzsikája, pedig már vége van.

A SZERENCSÉTLENSÉG JÓL ESETT

            Egy parasztnak három fia volt, azok elmentek szolgálatot keresni. Mikor mentek, a kissebbik kenyeret kért, mert nagyon megéhezett; a bátyjai azt mondák neki, hogy ha az egyik szemét ki hagyja szúrni, kap kenyeret; a szegény gyermek ki hagyta szúrni az egyik szemét, és érte kenyeret kapott. Azt csakhamar megette, de csakhamar megint megéhezett, és újra kenyeret kért. A bátyjai azt mondák, hogy ha a másik szemét is kitolatja, úgy adnak neki; ő hát minthogy nagyon éhezett a másik szemét is kitolatta, azután egy akasztófa alá vezették; és azt mondák neki: Maradj itt, ez város, majd mi bemegyünk a városba; és elmentek, és szegényt ott hagyták az akasztófa alatt. Ők pedig azért cselekedték azt, mivelhogy az öcscsök szép legény lévén, gondolták, hogy majd minden ember azt szereti meg, ők pedig szolgálatot nem kaphatnak, aminthogy nem is kaptak, hanem végtére katonáknak kellett lenniök. A szegény vak pedig az akasztófa alatt ült, azt gondolta hogy valami város; éjtszaka éjfél tájban, az akasztott emberek az akasztófárúl leszállottak, és azt mondta az egyik: Az éjtszaka oly harmat fog esni, hogy ha a vakok a szemeket megmosnák benne, mindjárt látnának, és más betegségre is igen jó. A másik azt mondá: Látod, a városban a király leánya már régen beteg, és senki sem tudja meggyógyítani, pedig könnyű volna, mert a feje alatt egy varas béka van, azt meg kellene égetni, és azután mindjárt meggyógyúlna. Azután fölmentek megint az akasztófára. A szegény vak mindjárt elmászott a fűbe, harmattal megmosta a szemit, és mindjárt látott mint azelőtt. Akkor fölkelt, és bement a városba, amint bemegy egy házhoz, éppen annak az embernek a fia vak volt, mert úgy született erre a világra. Kérdi, hogy miért nem gyógyíttatják azt a gyermeket? felel az anyja: Oh már sokat költöttem rá, még se használt. Felel a legény: Én meggyógyítom. Mond az asszony: Csak gyógyítsa meg az úr, a mit kíván, megfizetem. Mindjárt megkente a gyermek szemeit, és látott a gyermek; kiáltozott, mondván: Édes anyám, látok mindeneket. Az anyja nem tudta mit csináljon örömében. Haza jött a gazda; amint látta hogy a fia lát, azt mondta: Barátom, ezt nem tudom megköszönni, hanem maradj a házamnál mintha gyermekem volnál; és ott is maradt. Hát elfutott a híre, s így sok vakokat hordtak hozzá gyógyítani. Azután a király fülébe is ment a hír, hogy olyan nagy doktor ért a városba, hogy a született vakot is meggyógyítja, kiküldött egy szép sézát hogy menjen hozzá; fölült és bement a királyhoz. Monda neki a király: Nekem vagyon egy beteg leányom, hogyha meggyógyítod, mindjárt neked adom feleségednek, fele királyságommal együtt. Felel a legény: Hadd lássam én azt a beteget! és bemegy a beteghez, a pulsusát megtapintja, s azt mondja: Csak hamar fűtsétek be a kemencét, és jól befűtöttek, ő pedig fölemelte a királyleányt az ágybul, és a másik ágyba vitte, a békát titkon kivette, és a kemencébe vetette, és ott állott míg el nem égett. Mihelyt a béka elégett, mindjárt fölkelt az ágybul a leány, és egészséges lett. A király mindjárt papot hivatott, és összeesküdtette őket, és vicekirály lett belőle. Ez aztán a bátyjait magához hivatta, mert az ő regementjében voltak, és kérdezte hogy vagyon-e több atyjokfia oda haza? Felelnek: Fölséges király, egy öcsénk van még oda haza, hanem szegény vak, vakon született. Mondá nekik: Megösmernétek-e, hogyha itt volna? Felelnek: Mi megösmernénk, mert jegy van a mejjén. Felel a király veje: Látjátok, én vagyok az öcsétek, itt van a jel a mejjemen. Ti azt gondoltátok, hogy a ti gonoszságtok rejtekben fog maradni, holott egy falat kenyérért a szemeimet kiszúrtátok. A bátyjai térdre estek, és könyörögtek, hogy csak az életeket hagyja meg, akarhogy megbünteti is őket. De ő azt mondá: Én megbocsátok mindeneket, hanem a regementtől el kell mennetek, s el is mentek.

           

 XLVIII. AZ IRÁSTUDÓ SZEGÉNY FIU.

 

 

            Volt egy szegény ember, kinek sok gyermekei voltak, és kenyere kevés. Az öregbik fia oskolába járt; már jól tudott olvasni, és okosabb is volt mint a többi, azért hogy látta a nyomorúságokat, azt mondá az apjának: Édes apám, mink igen szegény módon élünk, azért én azt gondoltam, hogy elmegyek szolgálni, majd a mit keresek, haza hozom, hogy könnyebben élhessünk. Az apja mondá neki: No fiam, csak menj el, és keress szolgálatot. A legényke elmegy egy nagy erdőbe, eleibe jön egy zöld vadász, és mondá neki: Mit fáradozol szegény legény? Felel neki a gyermek: Én szolgálatot keresek, ha valaki megfogadna. Kérdi a vadász: Tudsz-e olvasni? Felel a gyermek: Nem tudok, mert szegény szüléktül való vagyok, nem taníttathattak. Felel a vadász, ki az ördög volt: No épen ilyen kell nekem, megfogadlak szolgának és jó bért adok. És akkor elvitte a házához, és a szobájában az ágyat megmutatta, és mondá neki: Most az lesz a dolgod, hogy az én ágyamat mindennap föl kell vetned, és a szemetet kisöpröd mindennap. A legény híven szolgált, amit neki az ura mondott, azt mind végben vitte; az ura csak ritkán volt oda haza, s mivel a legénynek dolga sok nem volt, azért a könyveit forgatta, hanem egy sem tetszett neki; végtére egy rongyost legalól kihúzott, és olvasta, az megtetszett neki, mert minden ördöngösség benne megtaláltatott. Azért hogyha az ura odahaza nem volt, mindig abbul tanult, és végtére jobban megtanulta, mint az ördög maga tudta; vigyázott is jól, hogy el ne felejtse az ördögi tudományt. Mikor az esztendeje kitelt volna, az ördög kifizette amiben megegyezett vele, azután elvitte oda vissza, ahol megfogadta. Azután egymástul elváltak, s a legény haza ment az apjához.

            Míg a pénziben tartott, addig jól éltek, de mikor elfogyott, akkor megint csak szegény módon kellett nekik élni. Mivel pedig már tudott magán segíteni, az apjának mondá: Tudod édes apjám, hogy megint szegénységgel kell élnünk; azért én majd egy nagy ökör leszek, akkor te hajts el engem a vásárra, és adj el száz forintért, hanem a kötelet oda ne add, ha mindjárt száz forintot adnak is érte. Az apja más nap a fiát elhajtotta a vásárra, egy nagy szép kövér ökör lett belőle. Mikor már a vásárba értek, mindjárt sok kérői voltak, hanem hogy száz forinton alul nem adta, nem vehette meg senki is, utóljára egy fiatal mészáros jött hozzá, aki remekelni akart, az megfogta, el akarta vezetni; az ember pedig mondá: Uram, a kötelet el nem adtam, mert az nekem oda haza kell. A mészáros egy forintot akart neki adni, de az ember mondá: Uram, száz forintért sem adom a kötelet. A mészáros megharagudt, visszavetette neki és újat vett, s rá kötötte, és haza vezette, az istállóba bekötötte, maga pedig a szobába ment enni. A legényeinek azt mondá: Menjetek, adjatok szénát annak az ökörnek. A legények szénát vittek neki, hát az ökör megszólamlott hozzájok, és mond: Nekem széna nem kell, hanem pecsenye és jó bor. A legények megijedtek hogy az ökör szól, és kiszaladtak, a gazdának megbeszélték, hogy az ökör emberi nyelven szól. Erre a gazda szalad, kapja a fejszét és kést, le akarja vágni, de mire a mészáros oda ment, az ökör elszaladt, és mire az apja haza ment, már a fia a szobába fütyölt, min az apja mód nélkül megörűlt.

            Azután megint jól éltek míg a pénzben tartott; és mikor a pénz elfogyott, az apjának azt mondá: No most egy szép paripa leszek, aztán ülj rám, és alább ne adj mint három száz forinton. Az apja úgy cselekedett mint a fia parancsolta. Más nap egy igen szép paripa lett belőle, az apja reá ült, s a vásárba vezette. Az ördög, akinél tanulta a mesterséget, megtudta, hogy oly igen megtanulta, az is elment a vásárra, és az emberhez megy, és kérdi, hogy mire tartja a lovát? Felel az ember: Három száz forinton. Az ördög mindjárt ezüst pénzzel kifizette, az ember pedig elfelejtette a kantárt kivenni a fejibül, mivel a pénz igen szép volt, azért elment haza; az ördög pedig felült a legénybül lett paripára, és hegyeken völgyeken ment mint a szél. Egyszer egy korcsmába teként be, tehát sok részeg ember volt ott, s káromkodtak. Ez megtetszett az ördögnek, a lovat megkötötte egy fához, maga pedig bement a korcsmába, a szegény legény ló képibe búsúlt, de el nem szabadulhatott; arra megy egy gyermek, mondja neki a legénybűl lett ló: Te gyermek! gyere szabadíts meg, ezt az állam alatt való szíjat kapcsold ki; a gyermek megijedt, elszaladt tűle. Azután egy leányka ment arra, annak is mondta, az oda ment és kihúzta a kantárt a fejibül, és az én paripám vissza szalad nagy messzi. Az ördög ezt észre vette, utána szaladt, már el is érte volna, hanem a legény egérré lett, és egy lyukba bújt; az ördög pedig macskává vált, és a lyuknál leste, hanem hogy sokáig elől nem jött, a macska elaludt; az egér a lyukbul kijött, és galambbá változott, és elröpűlt nagy messzi, úgy hogy mikor az ördög felébredt, és észbe vette, már jó messzi volt. Akkor csakhamar tikölő kányává változott az ördög, utána röpűlt, már el is kapta volna, de a galamb egy király udvarába röpűlt, és a király leánya épen a folyosón sétált, eleibe röpűlt, és aranygyűrővé vált; a királyleány látta a galambot és a gyűrőt, azt gondolta, hogy a szentlélek hozta neki, s az ujjába dugta a gyűrőt. Erre az ördög a királyba bújt, és annyira kínozta, hogy majd csaknem meghalt, az ágyban meg sem tudott mozdúlni. Orvosokat hívatott tehát, hanem senki sem tudta meggyógyítani; hát az ördög kiment belőle, és doktornak adta ki magát, s a királyhoz ment. Azt mondta neki, hogy mit fizet neki? ő meggyógyítja; felel a király: Én neked adom valamit a világon kivánsz; felel a doktor: Én csak azt a gyűrőt kivánom a mely a leányod ujján vagyon. A király megigérte. Akkor egy kis üvegből adott neki inni, mindjárt meggyógyult. Azonközben a gyűrő megszólamlott a leányhoz, és monda: Lásd az a doktor nem más, hanem az ördög, engem el akar vinni, azért hogyha az atyád parancsolja, adj oda, de a kezibe ne adj, hanem ejts a földre, majd én köles leszek. Mikor a király fölkelt az ágybul, a doktorral együtt a leányhoz megy, és mondja a leányának: Édes leányom, ez az úr engem meggyógyított, hanem a gyűrődet kivánja, add neki. Felel a leány: Én a gyűrőmet neki nem adom; és siránkozott; az atyja pedig parancsolta, hogy adja neki; a leány tehát oda dobta neki a földre, és a gyűrő kölessé vált, a doktor pedig egy csunya kakas lett, a kölest ette, hanem azt, aki a padlás közé szorúlt, nem ehette meg, a kakas pedig azt gondolta, hogy mind megette, azzal elröpült pokolba, a köles pedig, aki a padlás közé szorúlt, fölemelkedett, s egy szép legény lett belőle. A királyleány elcsudálkozott rajta, és hogy igen szép legény volt, megszerette, és az atyjának könyörgött hogy legyen az a legény az ő ura, a király megengedte, és öszveházasodtak, így a szegény legénybül király lett, még pedig most is élnek, hogyha meg nem haltak.

A KÉRKEDÉS JUTALMA

            Egy parasztnak volt három fia, és azokat mesterségre megtaníttatta; az egyik barbél lett, a másik kovács, a harmadik vitéz. Elmentek vándorolni; egynéhány esztendőkig oda voltak, azután haza mentek az atyjokhoz. Az atyjok nagyon megbetegedett és magához hivatta mind a három fiait, és azt mondá nekik: No most melyitek tanulta ki legjobban a mesterségit? beszéljétek meg nekem hogy mit próbáltatok: a melyik legjobban kitanulta mesterségit, az legjobban jár. A barbély azt mondá: Atyám, én úgy kitanultam a mesterségemet, hogy mikor a nyúl legjobban futott, akkor borotváltam meg. Az apja azt mondá: Fiam, te ugyan kitanultad a mesterségedet, magam is szeretem azt. A másik, a ki kovács volt, azt mondá: Én az én mesterségemet úgy kitanultam, hogy mikor a ló legjobban futott, a patkót felütöttem, és megint le is szedtem. Az apja azt mondá: Fiam, te is ugyan jól kitanultad a mesterségedet. A vitéz gondolkozott hogy mit mondjon az apjának, hát azt mondja: Atyám, hogyan jártam: egyszer kimentem sétálni a mezőre, oly nagy zápor jött hogy iszonyatos volt, rajtam volt a legszebb ruhám, mind oda lett volna, hanem a volt a szerencsém, hogy a kardom velem volt, azt kirántottam, és úgy hadarásztam magam körűl, hogy egy csöpp esső sem esett rám hazáig, szárazon mentem haza, a tisztek csak úgy csudálkoztak rajtam, hogy megláttak, hogy úgy tudok fektérozni; annyi ajándékot kaptam, hogy alig tudtam elvinni. Erre az apjok azt mondá: Ugyancsak jól kitanultátok mesterségteket, fiaim, már most az én pénzemre nem szorúltatok, azt a szegényeknek adom. Hát oda hivatta a papot, és minden pénzit a papnak adta, hogy a szegényeknek osztogassa; a pap elvitte, és a szegényeknek osztogatta; a paraszt azután megholt, a fiai nagy haraggal elmentek vándorolni, és akkor bánták, hogy mesterségekkel annyira kérkedtek. Így csalatkoztak meg szegények a kérkedés miatt.

A SZERENCSÉS VÁNDORLEGÉNY

            Volt egy mesterlegény, a ki sok országokat bejárkált, hanem sehol dolgot magának nem talált. A pénze tehát elfogyott, és dohánya sem volt több mint három pipára való, pedig őkeme igen nagyon szerette a dohányt, úgy hogy mindég dohányozni akart. Egyszer egy erdőbe jutott, de mivel az erdő igen nagy volt, sokáig ment, hanem ki nem érhetett; gondolkozott magában, hogy mitévő legyen: ha lefekszik, vagy megfagy, vagy a vadak megeszik; soká gondolkozott, végtére még is csak lefeküdt, és hamar elaludt. De sokáig nem alhatott, mivel igen hideg volt; felkel tehát, s lám messzi lát egy tüzet: gondolá magában, hogy én oda megyek, talán csak nem ölnek meg; s fogta magát, a tűz felé sietett, és mikor a tűzhöz ért, látja hogy három csúnya fekete ember fekszik a tűz mellett; mondja nekik: jó napot bátyáim! felelnek: Néked is jó napod legyen. Mondja nekik a vándorló: Szépen kérlek barátim, engedjétek meg, hadd melegedhessek meg a tüzeteknél; felelnek neki a három fekete emberek: csak melegedjél meg. Ez lefekszik a tűz mellé, és megmelegszik jól; és egyszer egyik ember fölkél a tűztől, előlvesz egy nagy pipát, és kér egy pipa dohányt; a vándorló legény ad neki egy pipával, az lefekszik. A másik is fölkél, az is kér egy pipával, akkor már megijedett a legény, hogy magának se marad, de azért még is csak ád neki, az is reá gyújt; azután a harmadik is fölkél, és hozzá megy, hogy adjon neki is egy pipával, akkor azt mondja neki: Csak add ide a mi van, majd lesz neked dohányod a mennyi kell; akkor az utolsót odadja neki. Azután fölkél ketteje, és elmegy, egyik pedig ott marad a tűznél; egyszer jönnek, és két szekér dohányt hoznak, azt a tűz mellé ledöntik, és azt mondják neki: Na te, hogyha ezt a dohányt holnap reggelig meg nem dohányzod, tehát oda lészsz; majd mind elmegyünk, de reggelre vissza jövünk. El is ment mind a három, ez pedig a bokrokba ment, és egy hosszu póznát levágott, abbul pipaszárat csinált, azután a dohányt a tűzre rakta, a pipa szárat bele dugta, úgy dohányzott. Reggel, mikor a három fekete ember hozzá jött, már a dohányt mind megdohányozta: hogy látták, a vállát megveregették, hogy végbe tudta vinni. Azután elvitték, s egy várost mutattak neki, és azt mondák: Látod ezt a várost, abban lakik egy gróf, annak van három leánya, hanem mind egész háza népével oly istenfélők, hogy mi sokszor próbáltuk, még sem tudtuk megkapni őket, mi pedig ördögök vagyunk; már most próbáld te, hogy ha egyet megkaphatsz közűlök. Menj be a városba, végy egy házat, mi annyi pénzt adunk hogy teljes életedbe nem szűkölködöl pénzbűl, hanem egész esztendőn által nem lesz szabad magadat megtörülni, sem pedig megmosni. A legény elmegy, s mindent úgy cselekszik amint az ördögök parancsolták: a városba egy szép házat vett, abba lakott, és a pénze kád számra állott, úgy élt sokáig. Egyszer a gróf minden jószágát elvesztette a játékon, igen szegény módon kellett neki élni, azonban egy ember megmondta a grófnak, hogy itt a városba volna egy ember, az kinek igen sok pénze van, menjen ahoz, az majd ád neki valamennyi kell. Elmegy a gróf hozzá, már akkor ő igen piszkos és szurkos szőrös volt, és könyörgött neki, hogy adjon neki egynehány ezer forintot, majd a jószágát kiváltja, azután megfizet neki becsületesen. A piszkos, úgy mint az ördögök jobbágya, adott neki pénzt valamennyi tetszett neki, avval a gróf haza megy, és azt gondolta, hogy majd elmegy, és a mit a játékon elvesztett, majd vissza fogja nyerni. El is ment, és azt is mind elvesztette, azután haza ment nagy bújában, senkinek sem szólt, hanem egyszer azt gondolta magában, hogy elmegy ahoz a piszkoshoz, majd az megint ád neki pénzt, és el is ment, könyörgött hozzá, hogy adjon neki pénzt, inkább a három leányai közzűl akármelyiket akarod, feleségednek veheted. Akkor a legény annyi pénzt adott neki, hogy egész jószágát kiválthatta a gróf, azután hogy mindent kiváltott, szépen élt oda haza a leányival.

            Egyszer a piszkos elmegy a grófhoz, és mondja neki: Az úr nekem a leányai közűl egyet ajánlott, már most adja meg. A gróf az öregebbik leányát behívja, s azt mondja neki: Édes leányom, nekem ez az úr sok pénzt adott, hogy a jószágomat kiválthattam, azért én közűletek egyet neki feleségnek igértem, azért elmégy-e hozzá? Felel a leány: Én ehez a taknyoshoz mennék-e? elszaladt, és reá köpött. Azután a középsőt hivatta, annak is megbeszélte szándékát, de az is azon szerint reá köpött, és elszaladt. A harmadikat is behivatja, annak is megbeszéli akaratját. Az felel az atyjának: Mivel, atyám, parancsolod, én hozzá megyek, és mindjárt kezet adtak egymásnak. A legény napot tett, hogy mikorra várják. Akkor elment az erdőre a tűzhöz, és a három ördög már várta; a tűz mellett egy kád meleg víz volt, és egy fél mázsa szappan. Mindjárt megkapták és a kádba vetették, megszappanozták és megmosták, azután kivették, és egy szép inget adtak reá, azután megborotválták, és igen szép ruhát adtak reá. A kocsik már ott álltak, minden kocsiba hat hat lovak, az elsőbe fölültették, elől két vadász ült, és hátul két huszár állt, úgy a többi azon szerint, pedig mind ördögök voltak. Így nagy parádéval a gróf udvarába mentek, a gróf es leányai nagyon csudálkoztak rajta, hogy ki legyen az a nagy gavallér. Tehát hogy megállottak, a huszárok mindjárt leugráltak, és karjánál fogva fölvitték a garádicson. A menyasszony eleibe jött, megölelték egymást, és megcsókolták. Ezt hogy a nénjei meglátták, kiszaladtak a kerten. És mivel hozzá nem mentek, mind a kettő felakasztotta magát. A három ördög a vőlegényhez mentek, a vállát megveregették, és mondák: Ember vagy, mert nekünk is hármunknak kettőt szereztél, magadnak pedig egyet, de meg is érdemled. Akkor nagy lakodalom lett. Azután egymástul elváltak. A házasok most is élnek ha meg nem haltak A két öregbik pedig az ördögöké lett.

A HATALMAS SÍP

            Volt hol nem volt, hegyen vőlgyön túl volt, erdőn kösziklákon innen volt, de az óperenciás meg a grőnlándiai tengereken is túl volt; volt Flandriában egy rongyos ringyes város mellett egy nagy szegénységü embernek egy kis házacskája, meg egy szőlleje, mely csak kilenc rendben lévő útból állott, és három cseresnyefából. Midőn az öreg megélemedett létire már érzette gyengeségét, fiainak általadta a csekély gazdaságot. Három gyermeke volt, tehát hárman el nem osztozkodhattak, hanem a szőllőt magok között felosztották; jutott egynek-egynek három rendbeli út szőllő, és egy cseresnye fa.

            Elközelgetett már a tavasz, mindenek a szőllőbe munkálkodtak, és a három fiu is elment nem annyira a dologért, minthogy a cseresnyét valaki tőlök el ne lopja, így amint őrzötték a cseresnyét, oda ment hozzájok egy vén koldus, a ki is kérte, hogy adnának neki egy kevés cseresnyét isten nevébe. Ezek egymásra igazították a vén koldust. Végre a legkissebbik, kit Palkónak híttak, mondja neki, hogy ha akar cseresnyét enni, tehát menjen fel a fára, és egyen amennyit akar. Az öreg leveti a szűrit, és felmegy a fára, és eszik amennyit kivánt. Míg ő oda fent ett volna, addig az ífju akié volt a cseresnyefa, kikutatta mi van az öregnek a szűr-ujjába; és talált benne egy gyönyörű sárgaréz sipot; megörűl a vén koldusnak a sípján, és eltette. Lejön az öreg a fáról, és felveszi a szűrit, és mondja a fiúnak: Hogyha volna pénzem, most ugyan megfizetnék a cseresnyéért, hogy magad sem gondolnád. Ekkor mondja az ífju hogy, ha olyan jószívű volna, tehát adnád nekem, úgymond, azt a sípot, amely a szűrödnek ujjába vagyon. Azt mondja a koldus: azt fiam nem adhatom neked, mert az tartogatja fel életemet. Mondja neki az ífju: De öreg, vagy akarod vagy nem, a síp nálam van. Már ezen elkezdte a koldus kérni az ífjut, hogy adná vissza, de ez nem akarja semmiféleképpen neki vissza adni; akkor mondja neki a koldus: Már ha úgy vagyon, legyen a tied, de tudd meg, hogy annak a sípnak az ereje oly nagy, hogy akármely nótát gondolsz magadba, tehát ha a sípot fújod, az oly nótával fog hangzani, s ami több: aki a sípnak hangját fogja hallani, tehát annak kell táncolni. Evvel elmegy az öreg, szerencsét kiván az ífju neki, azután elmegy a bátyjaihoz, és mutatja nekik hogy mit kapott; ezek pedig kinevették hogy miért adja ő a tavaszi termését. Ez pedig mondja nekik: Oh de csak hallgassátok mely gyönyörűen szól, és elkezdi fújni, melyet emezek hallván, felugrándoztak, és a legnagyobb táncot járták. Ezt látván az ifju paraszt, hogy az ő bátyjai mely szépen táncolnak, nagyon nevette őket, és elhagyván a sípolást, mondja bátyjainak: Kedves bátyáim, bírjátok ezt az én részemet is, és én elmenek a világba, és próbálok más szerencsét.

            Ezzel elbucsúzik bátyjaitól, és elmegy, heted hét országon bújdosik, hegyeken völgyeken, erdőkön, kősziklákon, még a jeges óperenciás tengeren is túl ment, ment, ment. Érkezvén egy nagy városba, mely városnak nincsen neve, és nagyon megéhezvén, bement egy nagy traktérba, ahol sok uraságok ebédeltek, és a szép muzsika hangjára némelyek pípáztak, némelyek pedig boroztak. Megáll ő is közöttök, és kéri a fogadóst hogy nyújtson neki is valami kevés eledelt, mert igen ehetnék; ezt hallván a fogadás, rútúl kezdi őtet pirongatni; mondván hogy inkább dolgozni menne, mint így csalja a világot. De ő keveset hajtott a korcsmáros szavára, hanem csak ott állott és kunyorált a vendégektől. Ezt látván a kelner, megharagszik, veszi a bikacsököt, és kezdi Palkót fenyegetni hogy, ha el nem távozik, tehát jól megrakja őtet. De ő erre sem hallgatott; hanem midőn látván hogy már több kettőnél, és a kelner veszi a bikacsököt; tehát veszi ő a sípját, és gondol egy stájer nótát, és azon nótán szólt a síp. Ezt hallván a vendégek, egybe fogódzván a fogadóssal együtt stájeres táncot jártak; mivel pedig az asztalok nagyon sűrűn voltak, tehát nem fértek, az asztalokat mindenestől felforgatták, és a sok drága edény mind összetört. Annyira fújta pedig a sípját Palkó, hogy már a vendégek egészen kifáradtak a táncolásban. Kérvén végre a fogadós a Palkót hogy ne fúja a sípját, nem csak hogy ételt ad neki de még máskép is megajándékozza, csak hogy ne sipoljon: ezt hallván Palkó, felhágy a sípolással, és a fáradt vendégek erre amarra eldűledeztek. Ekkor a fogadós Palkónak jól megrakta a tarisznyáját hússal, kenyérrel, és egy nagy üveg bort is adott nekie, csak hogy távozzon a házától.

            Így megrakodva jól, tovább ballagott. Palkó elhagyván a várost, megy mendegél hát egész estig, be is setétedik reája, s amint egy nagy erdőben érkezik, rettenetes éjtszaka következett; a szél igen nagy zuhogással fújt, az ég mendörgött, és nagyon villámlott. Így botorkázott szegény Palkó, s az útat egészen elvesztvén, tébolygott; aztán távolról lát egy kevés világosságot, s a felé igyekezvén végre ugyan csak eléri, és csodálkozván örömibe, hogy egy kisded házacskát talált, benéz az ablakon, és lát bent egy igen vén asszonyt hogy a házban foglalatoskodik, kopogtat hát az ablakon, és kéri az öreget, nyitná meg neki az ajtót. Az öreg asszony nagy hamar megnyitván az ajtót, beereszti őtet hajlékába. Mídőn már leültette volna, kérdi hogy és merre, és miért utazik? Palkó pedig mondja a vén banyának, hogy ő szolgálatot keresne; melyet hallván az öreg, mondja: Hogyha szolgálni akarsz, fiam, maradj meg nálam, én is adok neked szolgálatot: három napból fog az esztendőd állani, és csak három kecskebakom vagyon, azokat fogod őrzeni, ha pedig kitelik az időd, tehát a három bak a tied leszen; ha azonban ez idő alatt a bakok tőled el találnak veszni, akkor leveszem a fejedet, és karóba húzom, a beledből és csontjaidból pedig sövényt fogok csinálni. Ezt hallván Palkó, egy kevessé megbátorodott, és mondja magában: Hiszen vagyon nekem oly eszközöm, hogy az ördög sem tudna éppen három nap alatt tőlem elszökni; kezit nyújtja hát a vén anyóknak, és mondja hogy ő megmarad nála. Ekkor ki megy a vén szatyor, és hoz be a fiának egy kevés madárhúst sülve, melyet eleibe tett egy fejér cipóval. Midőn már jól lakott volna, tehát lefekszik Palkő, és békével aluszik egész reggelig; reggelre viradván pedig felöltözik, és az öreg asszony átadja neki a három kecskebakokat. De mely csodálkozása volt Palkónak, midőn látta hogy a bakoknak aranyszarvai és körmei vannak; de még a szőre is csupa arany volt; kezibe vett Palkó egy ostort, és egy botot, és hajtotta maga előtt a kecskéket; de alig távozott el vagy háromszáz lépésnyire a háztól, tehát a bakok vissza akartak menni; fogja hát Palkó az ostorát, és verte a kecskéket, de ez nem használt nekie semmit; végre fogja Palkó a sípját, és kezdett sípolni, melyet hallván a kecskék, rettentő ugrálásokat kezdettek. Így egész estig nem hagyta a kecskéket legelni, hanem mindig táncolni kellett nekik. Estve felé haza hajtotta, és a vén asszony csodálkozott nagyon, hogy a kecskék napközbe haza nem jöttek, és behajtotta végre maga az istállóba, és rettenetesen megverte. Midőn így kinozná a bakokat, tehát elkezdette az egyik, hogy háromszor nagyobb ördög ez mint te, mivel egész nap kéntelenek voltunk táncolni. Mondja a vén asszony, hogy ha holnap haza nem jöttök, tehát a vas doronggal szétverem a fejeteket. Másnap reggel viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont szerencsésen haza, mikor az estve elérkezett. A vén asszonyt majd megette a méreg, hogy a kecskék haza nem jöttek. Harmadik nap viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont vissza akartak jönni, de ő is megfúja a sípját, és a kecskék ugráltak még a fák tetején is. Déltájban pedig kocsik mentek arra, melyek fával meg voltak terhelve, melyet egy pap az erdőn vágatott. Midőn meghallották a sípnak a hangját, tehát leugráltak a kocsikról és táncoltak; az utolsó kocsin ült pedig a pap, ez egy nagy vastag fösvény ember volt: ez is hogy meghallotta a síp hangját, leugrott a kocsiról és táncolt, de mivel nagyon vastag ember lévén hamar elfáradt, kérte Palkót az istenért hagyná el; de ez nem is hallgatott reá, mivel féltette a kecskéit, hogy majd elszöknek ha nem sípol. Végre a pap kérte a kocsisát, hogy kötné a kocsi oldalához; a kocsis fogván a saroglyaláncot, az oldalhoz láncolta a papot, de ott is nyughatatlan volt, mindig mozgott, és a bőrit mind ledörgölte a hátárul. Ez így eltelvén egész estig, estve haza hajtott Palkó a vén banya kvártélyára, és a kocsisok is úgy tovább ballagtak. A vén asszony nem tudott mit mivelni mérgibe, hanem csak hallgatott, mivel már hatalma nem volt Palkón, ez pedig reggel eleibe vette a kecskéket mint saját jószágát, és elhajtotta a vén asszonynak legnagyobb átkai között.

            Elment most Palkó, és beért egy nagy városba, ahol midőn hajtotta volna a kecskéit, meglátja az a pap aki az erdőben táncolt; hirtelen becsapja szobájának ablakát, hogy netalán megint táncolnia kellene, Palkó tudakozta hogy hol lakna a bíró, amelyet midőn megmutattak neki, bemegy, és szállást kér, magának és kecskéinek. A bíró mivel látta ezeket a drága jószágokat, tehát kérdi, hogy hová hajtaná azt a szép jószágot? Palkó mondotta, hogy ő a királynak hajtaná, mivel annak juhásza. Ezt a bíró hallván, mindjárt a kecskéknek egy tiszta szobát adott. Ebbe a szobába háltak a bírónak három leányai is. Ezek már mind a hárman eladó sorban voltak, és nagy-kényesek. Ezek amint már estve feküdni mentek; hát mondja a legöregebb, hogy nagyon szép volna azoknak a bakoknak a szőreiből nekik bokrétákat csinálni, majd úgy mond, hogyha holnap a templomba elmegyünk, tehát senkinek nem lesz a keblibe oly drága bokrétája, mint nekünk. Így megegyezvén mind a hárman, egy akarattal leszállnak az ágyaikról, és mindegyik egy-egy baknak szőriben ragaszkodván, húzzák a bakok szőreit, de amint megfogták marékban, úgy a kezeik mind ott maradtak, és többé el nem vehették kezeiket rólok. Így ültek mind a hárman oda ragadva egész éjtszaka. Reggel Palkó felkelvén, nevette a leányokat, de mivel, úgy mond, a királyi jószágokat meg akartátok lopni, tehát el kell vele együtt nektek is menni. Így a leányokat a bakokkal együtt elhajtotta. Midőn már a városban egy templom mellett hajtotta, jön egy fiatal szép legény, és oda megy a leányokhoz, az egyiknek a farára üt kezivel mondván: Nem szégyenled magadat egyingbe járni? Ekkor legnagyobb bámulására a legénynek is a keze a leány farán ragadt. Így tovább hajtotta. Midőn meglátta egy vén asszony ezt a gyalázatos legényt, szalad az udvarba, és hoz egy lapátot, melylyel úgy rá vágott a legény farára, hogy a lapát azon ragadt, a nyele pedig a vén asszony kezibe; a vén asszony nem akart utánok menni, tehát Palkó kénytelen volt az ő korbácsával ösztönözni. Midőn már a városból kiment volna, meglátja a kanász, hogy az a vén banya hogy szurkálja azt a legényt, hát megharagszik az öreg szatyorra, és úgy vág a korbácsával az asszony farára, hogy a korbács az asszonyon, a nyele pedig a kanász kezibe maradt; ezzel így történvén, Palkó mind elhajtotta őket, és így ért be egy királyi városban. Behajtja tehát furcsa jószágát a vendégfogadósnak istállójába, maga pedig bement a fogadóba, bort kért, és kérdi hogy micsoda újság vagyon itt a királyi városba? Akik ott ültek, mondják neki, hogy a királynak vagyon egy leánya, ki azt adta kihirdetni, hogy ő csak ahoz megy férhez aki őtet meg tudja nevettetni. Ezt hallván Palkó, mindjárt mondja magába, hogy ő megpróbálja a szerencsét hogy megnevetteti-e vagy sem; másnap tehát jelentette magát a királyi udvarban, ahol mondották nekie, hogy meg lehet próbálni, de oly feltétel alatt, hogy ha meg nem nevetteted, akkor fejeddel fizetsz. Mondja Palkó hogy nem bánja, ha ennek embere nem lesz.

            Más napra volt az idő kirendelve hogy jőjön. Ekkor sok urak és főrendek összejöttek, hogy megláthassák ennek az embernek a rettenetes mesterségit, melylyel a királyi kisasszonyt megnevetteti. Palkó tehát eleibe viszi a bakjait, melynek szőrin három leány, a leány farán az ífju legény, a legényen a vén asszony lapátja a vén asszony farán a kanász korbácsa. Ily móddal felhajtotta a cúgot a királyi palotába. Itt midőn a nagy szálába behajtotta volna, mindenek mosolyognak ezen a csoda történeten, de a kisasszony nem is pillantott szemeivel; fogja tehát Palkó a sípját, és kezdi fújni; és fúj rajta egy kalamajkát, melyen el kezdettek mind a bakok mind a hozzá valók táncolni: ezt látván a királykisasszony, nagyon el kezdett kacagni, melyet látván Palkó, eleibe megy, és mélyen meghajtotta magát. Ezt látván a király, nagyon megszomorodott, hogy az ő leánya egy paraszttal nyerettetett meg; tehát válaszoltak Palkónak, hogy holnap jőjön el. Palkó jó ajándékkal eltávozott, s már magáénak tartotta a kisasszonyt, a kecskékhez ragaszkodott személyekét elbocsátotta, a három leánynak ami a markába szőr volt, azt akkor kihúzhatták, és ezzel elmentek. Más nap megjelent Palkó a királyi udvarba, de már akkor azt válaszolták neki, hogy ha a kisasszonyt akarja, tehát vagyon itt a királynak egy medvéje, hogy háljon azzal egy éjtszaka. Palkó erre is reá állott, és elmegy a piacra, és vesz magának egynéhány száz diót és mogyorót, és egy hegedűt; azután haza ment, és megnézi a szállást; tehát a szoba egy asztalos műhely volt, melybe a medve már be volt zárva. Palkó elébb még sok kissebb nagyobb köveket tett a tarisznyájába, azután bement a medvéhez a szobába: ekkor azonban reá lakatolták az ajtót, hogy onnan többé ki ne jöhessen. Leült tehát Palkó, és kezdi a diót törni, melyet látván a medve, megkivánta tőle, kéri hogy adna neki is; Palkó bele nyúl a tarisznyába, és veszen egy vagy két követ, és adja a medvének; ez foga alá vette, de nem tudta megtörni, mivelhogy kő volt; kérte hát Palkót, úgy mond: látom, te erősebb vagy, törd meg; így csalogotta Palkó a medvét annyira hogy már kifogyott a dióból: ekkor elővette a nála lévő hegedűt, és kezd hegedűlni. Mondja a medve: Hallod-e Palkó, nagyon tetszik nekem a muzsika, taníts meg engem: Palkó pedig mondja, hogy nagyon görbe körmeid vannak, azért neked nem lehet. Mond emez: Tehát egyenesítsd meg, úgymond, a körmeimet, csak hogy taníts meg; mondja Palkó: Hallod-e koma, tedd csak ide ebbe az asztalos présbe a kezedet, mindjárt megegyenesedik. A medve koma belé tette a két kezeit a présbe, eme pedig ráhajtotta a srófot; a medve rimánkodik hogy már elég volna, de ez annál jobban szorítja; ekkor elővette a korbácsát, és nagyon megverte a medvét, úgy hogy már pisszenni sem mert; azután kivette a borotváját, megborotválta a medve alfelit, és egy sort vert a medve borotvált részire, és így Palkó lefekszik, és aluszik minden félelem nélkül. Reggel egy szolga megy az ajtóra, hogy megnézi el van-e szaggatva Palkó; de e helyett inkább elcsodálkozott, midőn hallotta a medvét pisszegni, és könyörögni, hogy ott ne járkálnának, mert ha Pál úr felkél, megint megborotvál és megver. Ezt hallotta az inas, egyenesen szalad a királyhoz hogy neki megmondhassa; a király maga megy a dolgot megvizsgálni, de ő is csak úgy találta mint előlmondották; ekkor felnyitották az ajtót, és Pál kijött egésségesen. Pált tehát úri ruhába öltöztették, és a király ebédre marasztotta. Ebéd felett mondja a király: Fiam, a leányom csak az éjjel választja meg melyiteké lesz, tiéd-e, vagy a melletted levő hercegé; mert a melyitekhez lesz reggel a kisasszony fordúlva, azé lészen. Elmegy Palkó a boltban, és veszen ott mindenféle drága fűszerszámokat, és a szakácsot megkérte hogy őneki külön főzzön vacsorára mézes mákos tésztát, melyet midőn megfőzött, és vacsora alatt eleibe tettek Palkónak, azt nagyon megkivánta a mellette lévő herceg is, és kéri hogy engedne neki is belőle valamit kóstolni. Melyet Palkó által is engedett nékie, a herceg pedig mind megette; azután bevitték mind a hármat egy szobába; a kisasszony lefekszik előre, azután a herceg mondja hogy átkozott nagy szorultságban van, pedig ki nem mehet, mivel az ajtó be van zárva; mondja Palkó: Eredj az ajtó megé. Ezt megfogadván a herceg, mivel kénytelen volt vele, Palkó is megy, és a hercegéhez teszi a maga terhét, és egy kis idő múlva leszáll az ágyáról, és megy a ruhájához, és azokat a fűszerszámokat kezdette enni, kiket vett volt a boltba. Kérdi tőle a herceg hogy mit eszik? ez pedig mondja hogy amit ide letettem, mert reggel majd szégyen lesz rajtam ha ezt meglátják. A herceg is felkél, és megeszi az egész rakást. Hajnal felé a kisasszony a herceg felé fordúlván, nem állhatja a rettentő bűzt; elfordúl tehát a Pál felé: ennek pedig a legdrágább illat jött ki a szájából, és így elaludt a kisasszony Pál felé fordúlva. Mikor reggel a király nézte, kérdezte egyszersmind a leányát, hogy miért cselekedte legyen? mondja a kisasszony, hogy rettenetes büdös a szája a hercegnek, neki nem is kell soha más Palkónál egyéb, mert ennek a szájából a legdrágább illat jött ki. Így megnyerte Pál a királyi kisasszonyt, és megesküdött vele, végre az öreg király halála után őtet koronázták meg.