Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnat vót, vót ëgy kiráfi.
Annak a kiráfinak ëcczër sëmmi dóga së vót, hát csak úgy passzijóbú
átsétát a szomszéd faluba.
A szomszéd faluba mëg lakott ëgy asztalos, annak vót három gyönyörű szép
lyánya. Azok látták, hogy a nagy úcczán sétá a kiráfi. Ëcczër csak
meszszólal a letöregebb: »én szeretnék ennek a kiráfinak szógállója
lënnyi!«, aszongya a másogyik: »én mëg szobalyánya!«, a harmagyik mëg:
»én mëg feleségi szeretnék lënnyi!«
Mëhhallotta ezt a kiráfi, mëkkérdëzte őköt, hogy csakugyan igaz-ë az, a
mit montak? vacs csak azé monták, hogy ëgyebet nem birtak beszényi? Azok
bevallották, hogy igaz, a mit montak, mëg igazánn is monták. »Nohát –
monta a kiráfi – a ki közűlletëk az én feleségëm akart lënnyi, azt
elvëszëm, a ki pegyig szobalyányomnak mëg szógállómnak kinákozott,
azokot is fëlfogadom!«
Úgy is vót, a letfiatalabbat hazavitte, másnap mëg is esküttek.
De úgy gyött a sora, hogy a kirának nemsokára háborúba këllëtt mënnyi,
otthonn këllëtt hannyi az asszont. Annak mëg nemsokára ëgy gyönyörű szép
fia lëtt, aranhaja vót, csillag a homlokánn.
A testvéreji ekkor levelet írtak a kirának, hogy a feleségi
mëszszaporodott, de két kutyafia lëtt.
Nem is várták vissza a választot, betëtték a gyerëkët – ëgy kosárba,
elerësztették a Tiszánn.
A kirá hazagyött jó darab idő múva. Szomorú vót, de mit csináljék avval
a gyámoltalan asszonval? mëg nem ölhette!
De csak rövid látogatóbú gyött haza, allyig ëgy hét múva útnak erett
mëgint.
Az elmënetel után keves idő telhetëtt el, az asszony mëgint
mëszszaporodott, mëgint csak olyan fia születëtt, mint az első vót. A
testvérjei azt is eleresztették a vizënn, a kirának mëg mëgirták, hogy
újfënt ëgy kutyafiú lëtt az asszontú.
Nem írt vissza mossë, ha hazagyött, oszt mëkkérdëzte az asszont, mi igaz
abba, a mit a testvérjei írtak? Az asszony, szegény tagatta, ő mëmmonta
az igazat, hogy aranhajú, csillagos homlokú gyërëkëk vótak, csakhogy a
testvérjei lëeresztëtték a vizënn. Abba mëk hazuttak, hogy őneki kutya
gyerëki lëtt vóna.
A kirá elhitte de azé belő fájt neki valami.
Dóga vót, elutazott otthonrú mëgint jó darab időre.
De ezalatt az idő alatt az asszony tehërbe esëtt, mihentést az ideji
elgyött, olyan szép lyána születëtt, a kinek párja akkor nehezenn vót:
aranhaja vót mëg hód a homlokánn. Azok a farígy testvérjei a kis lyánt
is vizre tëtték, elvitették a Tiszával. Oszt mëmmëg csak azt írták a
kiráfinak, a mit az első kettőné.
Erre má rögtön hazagyött a kirá, látta, hogy gyerëk nincs mos së,
tizenhat öl mély gödröt ásatott, abba fektette lë a feleségit, az arcza
fëlé mëg ëgy hosszú csövet csinátatott, oszt mëhhatta az őrnek, hogy a
ki csak ára mëgy, köpessën az asszony arczára mindënkivel!
De a gyërëkëk nem vesztek el, ëgy halász kifogta őköt, nevelte, tartotta
Má mikor a halász mëg a feleségi mëhhatt, a gyerëkëk nagyok vótak,
tuttak magokonn segitenyi. Vadászgatynyi jártak, abbú kerűt ki az
élelmik.
Ëcczër a kirá, a ki az apjok is vót, szintazonnszerint vadásznyi vót,
tanákozott a két vadászszal. Mëszszerette őköt, mëg is hitta vocsorára,
de azok nem mëntek. Otthon marattak vadászgatynyi.
A letöregebbel esëtt meg, hogy ëcczër rëggel a hogy kimëgy az erdőbe,
tanákozik ëgy öreg embërrel. Az aszongya neki: »Tudod-ë, mit fiam!
tanácsolnék én nekëd valamit! Itt ez a köcsög, vigyed magaddal. Ereggy
be az erdőbe, de ha ëgy gyepre érsz, hátra në nézz a világé, mer sokann
kiabának rád jót, rosszat, oszt ha hátranézël, kőé változol tísis, mint
a többi. Azutánn – az út ëgy szomorúfűzfáho vezet, arrú szakajj ëgy
galyat, mëg vëdd le rúlla a madarat, a ki az ágonn danol, az alatt a fa
alatt mëg van ëgy kút, merídd meg benne ezt a köcsögöt, oszt mikor
gyössz visszafele, csak szórd belűlle a vizet két odarra. No! várjá! én
gurítok egy golyót, s mére az gurú, ára ereggy! De hátra në nézz!«
Mënt a fiú, de allyig indút el, hátranézett, mingyá kőé változott.
Kigyön az erdőre a másik fiú is, tanákozik az öreg kódússal az is. Az is
vállalkozott útra, de új járt ép, mint báttya. Kő lëtt belűlle.
A lyány otthonn má nagyonn sokállotta az elmaradásokot, elindút magába,
hogy fëlkeresi a két báttyját. De nem tanáta sëhun, akarmére kereste.
Má épenn hazafele akarta vennyi az úttyát, a mikor mëppillantya az öreg
kódust, a hogy ëgy fa tövibe üldögét.
»Aggyon Isten jó rëggelt, öregapám! nem látta a két bátyámot? azok
vadásznyi szoktak êre járnyi!« monta az öregnek a lyány. »Má honnë
láttam vóna, láttam ám! csakhogy má azóta kőé vátoztak!« Ekkor oszt
mëmmagyarázta neki az öreg kódús, hogy áll a dolog! Másik ódarrú mëg
monta neki, hogy »jó lëssz, ha elindúsz, oszt të szót fogaccz, hogy nem
nézël hátra, mer akkor a bátyájaidot is mind mëszszabadíhatod!«
A lyány ráát, a mit az öreg mondott.
Kezibe vëtte a köcsögöt, oszt a hogy az öreg utasitotta, mindenütt úgy
cselekëdëtt.
Mikor a gyepre ért, hallotta ő a kiabálást, elmonták őt mindënnek, csak
jónak nem, de nem nézett hátra. Nem soká odaért a szomorúfűzfáho is. A
fárú lëszakajtott ëgy galyat, a madarat szépenn leemelte, a köcsögöt mëg
a kútba tele merítëtte. Azutánn szétnézëtt. Látott temérdek kiráfit, kit
lovonn, kit gyalog, mind kőé vót vátozva.
Kis idő múva elindút, oszt a hogy mënt, a markábú két ódarra szórta a
vizet. A hogy szórja, a hogy szórja, hát láttya, hogy körűlötte a sok kő
mind mëgelevenëgyik. Bámút rajta nagyot.
A sok fëlélett kiráfi mëg mind el akarta vënnyi a lyánt feleségű, mer
neki köszönhették az életyikët, de a két báttya, a kik má ekkora csakúgy
elevenëk lëttek, nem engedëtt közelyibe senkit së.
Mikor az öreg kódúsho értek, a lyány a köcsögbű mëllocscsantotta azt is,
a ki szép tündérkiráé változott, mer mint a hogy oszt el is monta, ő mëv
vót rontva, oszt a kódússágbú csak úgy lëhetett őt mëgvátanyi.
Mikor oszt haza akartak mënnyi, a tündérkirá aszonta nekik, hogy a
galyat szúrják lë az udvar közepire, a vizet mëg öncsék rá a köcsögbű! a
madárra mëg vigyázzonak, mert az a gyövőrű, mútrú, mindënt mët tud
mondanyi. De csak a lyánnak, másnak nem!
Úgy is vót. Otthon a letelső dógok av vót, hogy a galyat lëszúrták az
udvar közepire, a vizet mëg mind ráöntötték.
Másnap rëggelre a galy olyan gyönyörűre mënynyőtt, hogy ők még
élettyikbe nem láttak olyant. A víz mëg pattogott fël alatta, mint a
gyöngy.
Nemsokára a kirá mëllátogatta őköt. A fiúk is mëg a lyány is nagyon
szívesen fogták. Ebédre iborkasalátát attak neki, vizet mëg a fa aló
öntöttek rá.
Mikor a kirá láttya, hogy de pattog ez a víz, aszongya: »minő víz e? de
pattog! én nekëm nem këll ez a saláta!«
De aggyig, aggyig biztatták, míg oszt mëgëtte.
Mikor mëgebédelt, kérdëzősködött tűllök, hogy kiskik ők? vagy mérűvalók?
A lyány bevitte a madarat, az szögrű-végre elmondott mindënt. Akkor a
kirá maj hogy mën nem halt örömibe, magáho ölelte mind a három gyerëkit,
hazavitte őköt, a feleségit tizenhat esztendő után fëlvëtette a güdörbű,
de má nem sok örömi vót szëgénnek az életbe, mer nemsoká mëhhalt.
Ők mëg otthon még most is boldogan ének, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Katona
még nem volt. Lejegyzés ideje: 1903. deczember.
