A VÍZ SZABADULÁSA

Volt egy szörnyeteg, Aglabem. Ez a világ minden vizét összegyűjtötte, s attól fogva a folyókban nem folyt többé víz, a tavak kiszáradtak, és az emberek mindenfelé szomjan haltak. Végül is az emberek követet küldtek hozzá, és kérték, hogy adna nekik ivóvizet. De a szörnyeteg nem hajlott a jó szóra, csak annyit engedett meg, hogy a hírvivő a mosdóvizéből igyék egyet. Ez a kicsi víz még arra sem volt elég, hogy egyetlenegy ember szomját oltsa. Az emberek sírtak-ríttak. Az egyik azt mondta: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hal.” A másik: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett béka.” A harmadik: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett teknős.” A negyedik: “Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hód.” És így tovább. Panaszkodtak, mert majd szomjan haltak. Végül egy varázslót küldtek Aglabemhez, hogy kérjen ő is vizet az emberek számára. Aglabem azonban kinevette a varázslót is, és azt mondta, hogy szüksége van a vízre, mert abban szeret heverészni. Ekkor a varázsló a szörnyeteg háta mögött álló hatalmas fát kidöntötte, de olyan ügyesen, hogy az éppen ráesett Aglabemra, és agyonütötte. Ebből a fából hatalmas folyó lett, a kanadai Szent János folyó, a fa ágaiból pedig a mellékfolyamok. A falevelekből a folyó torkolatánál tavacskák lettek. Amint a víz elérte a falvakat, az indiánok beleugráltak, hogy igyanak. Azok az indiánok, akik állathoz hasonlították magukat, állattá is változtak: hallá, békává, teknőssé, hóddá. Azóta élnek ezek az állatok a vizekben.

A NAPPAL ÉS AZ ÉJSZAKA

Valaha régen a sündisznó volt az állatok vezére. Egyszer összehívta alattvalóit, s azt kérdezte tőlük: - Hogyan szeretnétek: legyen mindig éjjel és sötét, vagy legyen mindig nappal és világos? Az állatok sokáig vitatkoztak. Némelyek azt akarták, hogy mindig nappal legyen, és a nap süssön az égen; mások azt kívánták, hogy mindig éjszaka legyen, és a hold világítson. A mókus az éjszaka és nappal váltakozása mellett szavazott, de úgy, hogy heteken, hónapokon át nappal legyen, s csak rövid ideig éjszaka. Énekelni kezdett: Éljen a fény, legyen minden fényes! Közben a medve is énekelt: Jöjjön az éj, legyen mindig sötét! Amikor a mókus énekelni kezdett, a nap felröpült az égre, s piros fénnyel felvirradt a hajnal. Az ellenfelek látták, hogy a mókus kívánsága teljesült, nagyon megharagudtak, és a medve rá akart rontani a mókusra. A mókus azonban szedte az irháját, és a medve nagy mancsa éppen csak megérintette a hátát, miközben egy fatörzsön levő odúba menekült. Azóta az amerikai mókusnak a hátán ott látszik a fekete medve nyoma. De a nappal és az éjszaka azóta is egymást váltják.

HOGYAN KELETKEZTEK AZ ÉVSZAKOK?

Egyszer régen a sündisznó és a hód azon vitatkoztak, hogy meddig tartsanak az évszakok. A sündisznó szerette volna, ha a tél öt hónapig tart. Ezért felemelte egyik mellső lábát, és megmutatta öt ujját. - Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány ujj van a lábamon - mondta. A hód erre azt felelte: - Én mást mondanék. Nézd csak meg a farkacskámat, milyen sok pikkely van rajta. Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány pikkely van a farkamon. Veszekedtek, vitatkoztak, végül a sündisznó annyira megharagudott, hogy leharapta egyik lábujját, és amikor újból felemelte a lábát, már csak négy ujj volt rajta. - Lám, csak négy ujjam van, most már azt mondom, hogy négy hónapig tartson a tél. A hód megijedt, hogy a sün tovább is kárt tesz magában, és ezért engedett. Azóta a sündisznónak minden lábán négy ujja van. Amióta a sündisznó győzött a vitában, azóta négy hónapig tart a tél. Később azonban a holló változtatott ezen egy kicsit. Elgondolkozott azon, amit a sündisznó és a hód a télről beszélt, végül így szólt: - Ha a tél túl hosszú lenne, az emberek nem maradhatnának életben. Ezért a tél tartson addig, ameddig a sündisznó kívánta, de változó legyen, egyszer rövidebb, másszor hosszabb. Lesz egy téli hónap, amikor az emberek összejönnek és beszélgetnek. Ebben a hónapban az okos emberek találós kérdéseket tesznek fel, és mások válaszolnak rájuk. Amikor helyesen válaszolnak az emberek, akkor rövid lesz a tél, és hamar jön a tavasz. Amikor azonban senki sem találja el a választ, és sokáig gondolkodnak, akkor hosszú ideig tart a tél.

AZ ÉGBŐL JÖTT LÁNY

Amikor a világ még fiatal volt, akkoriban az emberek fenn éltek az égben. Volt ott egy híres-nevezetes törzsfőnök. Egyszer ennek a törzsfőnöknek a lánya megbetegedett. Az emberek nagyon aggódtak érte. Mindenféle orvosságot megpróbáltak, de egyiknek sem volt hatalma meggyógyítani a titokzatos betegséget. A törzsfőnök kunyhója mellett nagy fa állott, ezen a fán kukorica nőtt, és ezt ették az égben lakó emberek. Egyszer a törzs öreg bölcse azt álmodta, hogy a leány csak akkor gyógyul meg, ha a kukoricát termő fa alá fektetik, és kivágják a fát. Bánkódott ezen a törzsfőnök eléggé, de mert jobban szerette a leányát mindenkinél, hallgatott az álombeli parancsra, és kivágatta a fát. Ott aludt hát a leány a földön, ahol az álombeli parancs meghagyta. Arra jött egy ifjú ember, és haragosan mondta: - Lehet, hogy a leányod meggyógyul, törzsfőnök, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy az égieknek nem lesz mit enni, hiszen e fa gyümölcse táplált minket mostanáig. Mérgében arrább taszította a leányt, aki megcsúszott a füvön, és beleesett a kivágott fa helyén keletkezett lyukba. Ez a lyuk a földre vezetett: de akkor a föld helyén még nem volt más, csak víz. A vízben mindenféle víziszárnyas úszkált. Így történt, hogy egy vadkacsa meglátta, amikor a leány lefelé zuhant, és odakiáltott a többieknek: - Gyertek, segítsetek, nehogy vízbe fulladjon az a leány. Erre a víziszárnyasok egymás mellé úsztak, és a leány a vízimadár-koszorúra esett. A madarak egy ideig a hátukon vitték magukkal, azután megkérdezték: - Hát most mi történjék veled? Végül is a nagy teknősbéka vette a hátára, és hordozta-hurcolta a vízen, amerre járt. De azután ő is elfáradt, és kérte, venné át valaki a helyét. Egyik víziállat a másik után hordozta a leányt, végül úgy határoztak, hogy állandó lakhelyet készítenek neki, ahol a jövőben élhet. Ehhez azonban a tenger mélyéről földet kellett felhozni. Szó szót követett, végül a teknősbéka leszállt a tenger mélyére földet keresni. Amikor először nekirugaszkodott, nem talált földet. Amikor másodszor is lebukott a tengerbe, egy maroknyi földet hozott fel a tenger mélyéből. Ezt a hátára tették, és a föld egyszerre nőni, növekedni kezdett. Ezen a szárazföldön lakott ezentúl az égből jött leány. Mikor meggyógyult, épített magának egy kunyhócskát, ahol elégedetten éldegélt. Egy idő után két kisfiút sodortak oda a tenger hullámai. Megörült a leány a gyermekeknek, és elhatározta, felneveli őket. Az egyik arca a fénytől lángolt, és Tűznek hívták, a másik sápadt arcú volt, Rügyecske. Az égből jött lány jobban kedvelte Rügyecskét, mert kedves, engedelmes volt, Tűz pedig rakoncátlan és erőszakos. A fiúk minden reggel elindultak vadászni, s minden este hazatértek nevelőanyjukhoz. Így telt-múlt az idő. Amikor megnőttek, és férfivá értek, elhatározták, hogy útnak indulnak, és benépesítik a földet. Tűz nyugatnak ment, Rügyecske keletnek. Abban azonban megállapodtak, hogy hosszú útjukról visszatérve nevelőanyjuknál találkoznak, és mindegyik megnézi, mit teremtett közben a másik. Hogy újból találkoztak, nyugatra indultak megnézni, mit csinált Tűz. Az ő vidéke tele volt irdatlan sziklákkal, félelmetes szakadékokkal és hatalmas szúnyogokkal. Rügyecske kíváncsi volt, mit csinálnak ezek a hatalmas szúnyogok. Az egyik éppen agyonszúrt egy frissen zöldellő falevelet. Azt mondta erre Rügyecske: - Nem lesz az jó, ha ekkora a vérengző szúnyog, mert megöli az embereket, akiket majd teremtünk. Megfogta hát a szúnyogot, s addig dörzsölte az ujjával, míg egészen kicsi lett. Akkor ráfújt, és a szúnyog elrepült. Rügyecske más állatokat is megváltoztatott, azokat, amelyek az emberek ellenségei voltak. Másnap nekivágtak az útnak kelet felé, hogy megnézzék, mit teremtett Rügyecske. Ahogy mentek, mendegéltek keletnek, Tűz egyre inkább úgy találta, hogy Rügyecske igen sok ehető húsú állatot teremtett; olyan kövérek voltak, hogy alig bírtak mozogni. A juharfát pedig úgy alkotta meg Rügyecske, hogy abból naphosszat édes lé csöpögött. A platánfáról finom gyümölcs lógott, a folyókban a víz egyik része fölfelé, a másik része pedig lefelé folyt, hogy az emberek könnyen hajózzanak rajta. Ez meg a lángoló arcú fivérnek nem tetszett. Úgy gondolta, hogy az emberek, akik majd megjelennek a földön, túl könnyen és túl boldogan fognak élni, és nem ismerik meg a küzdelmet. Megrázta hát az ehető húsú állatokat - a medvéket, szarvasokat, pulykákat -, s a nagy, kövér állatokból kis, sovány állatok lettek, utódaik pedig ilyenek is maradtak. Megváltoztatta a juharfát is, amelyből édes szirup helyett csak édeskés lé folyt ezentúl. A platán gyümölcse kicsi lett és ehetetlen. Végül úgy alakította a folyókat, hogy csak egy irányba folyjanak, mert Rügyecske terve szerint túl könnyű lett volna a folyamon hajózni. A két fivér így vizsgálgatta, bírálgatta egymás alkotását, s mind a ketten addig változtattak, csiszoltak rajta, amíg a világ olyan nem lett, mint amilyen ma: se túl rossz, se túl jó.

A NAP, A HOLD ÉS A NAPTÁR TÖRTÉNETE

Nagyon régen történt mindaz, amiről most majd szó esik, olyan régen, hogy akkor még egyetlen élőlény sem lakta a földet. De az égbolton már akkor is élt és uralkodott a Nagy Törzsfőnök. Ám az eget akkor még nem világította meg semmi, bús sötétség uralkodott mindenütt. A Nagy Főnöknek volt két fia meg egy lánya, nemzetséginek meg se szeri, se száma, ennek az égi nemzetségnek volt ő a törzsfőnöke. Az első fiának Korán Járó, a másodiknak Égboltot Járó volt a neve, a lányát pedig a Nap Támaszának nevezték. Mindhárman erősek voltak és okosak, de a kisebbik fiú mégsem volt olyan eszes, mint a bátyja. Ez a kisebbik egyszer búslakodva töprengett, de csak úgy magában: “Vajon miért sötét mindig az égbolt? És miért kellene mindörökre sötétnek maradnia?” Aztán fölállt, s így szólt a testvérbátyjához meg a húgához: - Menjünk, gyűjtsünk fenyőtobozt! El is mentek mind a hárman. Nagy halom fenyőtobozt szedtek. A kisebbik fiú aztán hajlós cédruságat tört, akkorát, hogy mint kerettel, körül tudta vele fogni az arcát. Erre a cédruskarikára fenyőtobozokat illesztettek körös-körül. A fivérek eztán meghagyták a nővérüknek, hogy soha senkinek ne beszéljen a fenyőtobozokkal körberakott cédrusgallyról, amit fivére az arcára illesztett. Ezután Égboltot Járó odasietett, ahol fölkel a Nap, s mire odaért, fényes lánggal világoltak az arcát körülfogó fenyőtobozok. Az égbolton lakó nemzetség nyomban meglátta a kelet felől áradó szép fényt, s mindenki örvendezett. Az Égboltot Járó befutotta az eget. Sietnie kellett, hogy az egész eget befuthassa, még mielőtt elhamvadnának a fenyőtobozok. A Nagy Főnök nemzetsége tanácskozásra ült össze. - Örülünk - mondották -, örülünk, hogy fiad megvilágítja az égboltot, de miért siet olyan nagyon? Azt szeretnénk, ha hosszabb időn át örvendezhetnénk fényes világának. A Nagy Főnök elmondotta fiának, mit beszélt a népe. Az Égboltot Járó meg elgondolkozott, mitévő legyen; de hiába gondolkozott, nem tudott semmit kitalálni, hiszen a fenyőtobozok tüze gyorsan hamvad. Így hát a következő napokon is nagy sietve járta be az eget. A nemzetség ismét tanácskozott, kérve a Nagy Főnököt, parancsoljon rá fiára, hogy lassabban járja be égi útját, fényes világának hadd örülhessenek hosszabban. Nap Támasza, a Nagy Főnök leánya megígérte az égi nemzetségnek, valami módon szerét ejti, hogy kívánságuk teljesüljön. Másnap, mikor az Égboltot Járó ismét elindult mindennapos útjára, Nap Támasza is útra kelt. Délnek tartott. Amikor bátyja fölkelt keleten, ő délről elébe sietett, hogy találkozzék vele. Éppen a delelőponton, az égbolt zenitjén találkozott össze fivér a nővérrel. A Nagy Főnök népe látta, hogy a Nap néhány szempillantásnyi időre megállt a delelőn, s az egész nemzetség boldogan így kiáltozott: - Nap Támasza megállította a fénylő napot! A Nagy Főnök ekkor szemére vetette az idősebbik fiának, hogy az öccse okosabb, eszesebb nála, pedig ő az öregebbik, ő volt eddig az okosabbik is. A fiú elszomorodott, arcát tenyerébe hajtotta, úgy sírt sokáig. Amikor a Nap fáradtan megtért útjáról, nyomban elaludt. Ismét sötétségbe borult minden, elaludt a Nagy Főnök egész háza népe. Korán Járó ekkor fölkelt, fél arcát bekente csillogó ásványporral, aztán magához szólította ifjú rabszolgáját, s így szólt hozzá: - Amikor meglátsz engem a keleti égbolton, pattanj föl, s nagy fennszóval kiáltsd: “Fölkelt! Lám, fölkelt a mi örömünkre!” Ezzel távozott. Égboltot Járó mélyen aludt, szép arca most is sugárzott. Korán Járó most megjelent a keleti égbolton. A rabszolga fölpattant, s ahogy gazdája meghagyta, ujjongani kezdett nagy fönnhangon: - Fölkelt! Lám, fölkelt a mi örömünkre! A Nagy Főnök háza népe haragosan rászólt, hogy maradjon csöndben, de a rabszolga tovább kiáltozott: - Fölkelt a Hold! És ekkor a Nagy Főnök nemzetsége keletre nézett, s valamennyien kiáltozni kezdtek: - Fölkelt a Hold! Fölkelt a Hold! A nagy kiáltozásra összegyülekezett minden lelkes állat, ámulva nézték a keleti eget, s a Nagy Főnök nemzetségével együtt tanácskozást tartottak. Elhatározták, hogy ezentúl minden reggel fölkel a fénylő Nap, sugarainak fényében növekszenek, gyarapszanak a fák, a füvek és a lelkes állatok, esténként pedig fölkel az ezüstös fényű Hold. Az állatok tanácsában ott voltak a kutyák is, s mert minden állatnál bölcsebbek voltak, a tanácsban ők beszéltek elsőként. A bölcs kutyák így szólottak: - Negyven napon át minden este fölkel majd a Hold! Aztán félrehúzódtak a bölcs kutyák, maguk között titokban is tanácskoztak, a lábujjaikat számlálták, s aztán az állatok tanácsa elé álltak, s azt mondották: - Negyven lábujjunk van, negyven nap lesz tehát minden hónapban! A sündisznó tüskés farkával ekkor rácsapott a bölcs kutyák főnökének a hüvelykujjára, és beszélni kezdett így: - Ugyan ki tudná elviselni a hosszú hónapok fáradalmait? Mert nagyon hosszú lenne az a hónap, ami negyven napot számlál! A hónapok harmincnaposak lesznek! Örült ennek a beszédnek valamennyi állat, s így szóltak: - A sündisznónak adunk igazat! És így is történt. Azóta harminc nap van egy hónapban, s tizenkét hónapból áll minden év. Az állatok tanácsa ezután elhatározta, hogy elűzik maguk közül a kutyákat. A kutyák azóta gyűlölik a sündisznót meg az erdők valamennyi állatát. A legjobban mégis a sündisznót gyűlölik, a sündisznó tüskés farka ütötte meg olyan keményen a kutya nagylába-ujját, hogy azóta is gacsosan áll. A kutyának hat ujja van egy lábán, kétszer hat az tizenkettő - tizenkét hónap van egy évben. És ezután valamennyi lelkes állat örvendezett a fényes Napnak, a világosságnak. Örvendeztek, hogy a sötétség után fényesség virradt égre és földre. Az állatok tanácsa ezután elnevezte a hónapokat, így október közepétől november közepéig tart a Hulló Levelek Hava, november közepétől december közepéig a Tilalom Hava, december közepétől január közepéig az Átmenet Hava, január közepétől február közepéig az Ugrándozó Lazacok Hava, február közepétől március közepéig az Olahen-evés Hava, március közepétől április közepéig az Érett Olahen Hava, április közepétől május közepéig az Áradó Vizek Hava, május közepétől június közepéig a Tojás Hava, június közepétől július közepéig a Lazac Hava, július közepétől augusztus közepéig a Halászat Hava, augusztus közepétől szeptember közepéig a Gyűjtés Hava, szeptember közepétől október közepéig a Tengeri Csillag Hava. Az évet pedig nemcsak tizenkét hónapra, hanem négy évszakra is osztották. Égboltot Járó mélyen aludt, míg az állatok tanácsa tartott. Álmában szikrák pattantak ki a szájából, e szikrákból lettek a csillagok, fénylő arcának sugarai pedig visszfényként ragyogtak a Hold ábrázatán. Amikor a Nap jókedvében van, önmagát ékesíti: vörös-sárga festéket kér a testvérhúgától, azzal keni be fényes orcáját. A Nap színéről mindig előre tudhatjuk, milyen időt várhatunk másnapra: amikor az ég alja vörös, másnap szép idő lesz, de ha reggel vörösen kel föl a Nap, reggeltől estig viharos időre számíthatunk. Legalábbis így mondják az öregek. Az égbolti nemzetség Nagy Főnökének a lánya egy napon elindult nyugat felé. Levetette ruháit, összesodorta őket, s mint korbáccsal, verte velük a nyugati nagy vizeket. Nedves ruháit aztán ismét magára öltötte s hazament. Az édesapja megkérdezte: - Merre jártál, édes lányom? - Nyugaton voltam, megnéztem a nyugati nagy vizeket - mondta a lány. Aztán a tűzhöz állt nedves ruháiban melegedni. Ruháiból vízcsöppek hullottak a tűzre. Az egyik vízcsöppből béka lett, kiugrott a Nagy Főnök háza elibe, s a Nagy Főnök nemzetsége ujjongva köszöntötte az első békát. Amikor a béka megjelent, az emberek fölfrissültek. Azt mondták, hogy a Nagy Főnök lányának nedves ruhái árasztják a kellemes hűvösséget. Igen, még ma is nyugat felől várjuk a hűvösen permetező ködöt. És a Nagy Főnök a három égi gyermek atyja örvendezett, hogy ilyen okos a két fia és a leánya. A nagyobbik fiának, a Korán Járó Holdnak meghagyta, ügyeljen arra, hogy minden korok emberei tudják, hány napból áll egy hónap, hány hónapból az év; Égboltot Járónak pedig megparancsolta, azon legyen, hogy a földön bőségesen teremjen gyümölcs meg virág, minden, ami szép és jó, a legkisebb gyermekét, a leányát pedig megáldotta, s meghagyta neki, gondja legyen arra, hogy ezután is friss permet üdítse föl azokat, akik megfáradtak, s frissülésre vágynak. Ez a vége a történetnek, mely a Napról, a Holdról, égi és földi titkokról meg a kalendáriumról szól.

JÁNOSKA MEG AZ ÖRDÖG

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Nagyon szegények és öregek voltak; éppen csak tengették az életüket. Szerencsére volt egy kisfiuk, aki segített nekik a munkában. Nagyon szorgalmas, ügyes gyerek volt. Jánoskának hívták. Jánoska is felnőtt, szép deli legény lett belőle. Ő tartotta el öreg szüleit. Olyan ügyesen dolgozott, hogy a faluban lakó ördög szolgálatába akarta fogadni. Ez az ördög ravasz, csúf teremtmény volt. Volt neki mindene, földje, lova, ökre, sok-sok baromfija. De ezt mind furfanggal szerezte, nem munkával. Kapzsi volt ez az ördög, még többet akart. Ezért kereste föl Jánoskát, aki a falu másik végében lakott. - Azt gondoltam, segíthetnél elvetni a búzámat - ajánlotta neki az ördög. - Segítek, de mi lesz a fizetség? - így Jánoska. - Majd megegyezünk aratáskor - mondta az ördög. Ősszel elvetették a búzát, nyáron meg learatták. De aratás előtt megegyeztek abban, hogyan osztják el a termést. Az ördög ezt ajánlotta: - Te kapod a kalászát, én meg a tövét. Így igazságos - mondta az ördög, mert bizony semmit sem értett a mezőgazdasághoz. - Jól van - egyezett bele Jánoska. Így hát Jánoskáé lett az egész termés; az ördög hoppon maradt. - Megloptál, gazember! - mérgelődött az ördög. - Még megfizetsz te ezért! Tavasszal megint elment az ördög Jánoskához. - Vessünk répát - állt elő az ördög az ajánlattal. - Vessünk - egyezett bele Jánoska. - De hogyan osztozunk meg? - Majd répaszedés előtt megegyezünk. Most nem csapsz be, az biztos! Elvetették a répát. Pontosabban szólva: Jánoska vetette el, mert az ördög csak nézte. Eljött az ősz. És akkor az ördög ismét megjelent Jánoskánál. - Mikor szedjük a répát? - kérdezte az ördög. - Holnap, ha akarod - mondta Jánoska. - Akkor osztozzunk meg. De hogy rosszul ne járjak, most te kapod a gyökerét, én a felső részét a répának - ajánlotta az ördög. - Rendben van - mosolygott Jánoska. Volt is min mosolyognia, hiszen látni való volt, hogy az ördög megint rosszul fog járni. De hát így jár az, aki nem dolgozik, és semmihez sem ért. Másnap valóban fölszedték a répát. Azazhogy Jánoska szedte föl, mert az ördög csak nézte. És megosztoztak az előző napi megállapodás szerint. Néhány nap múlva megjelent az ördög Jánoskánál, és dühösen nekitámadt: - Megint rászedtél, te átkozott! - Te akartad, hogy így osztozzunk. - Tolvaj gazember! - kiabált az ördög. - De máskor nem szedsz rá. Jól vigyázz, mert agyoncsaplak, mint egy legyet! Telt-múlt az idő. Jánoska szülei meghaltak. Jánoska magára maradt. Unatkozott a faluban, mert nem voltak hozzá illő társai. Kapta magát, bement a városba, és elszegődött a királyhoz. A király hamar megszerette az ügyes legényt, és maga mellé fogadta belső szolgálatra. Jánoskának az volt a feladata, hogy beszélgessen a királlyal. Mert a király üres óráiban nagyon unatkozott. Egy szép napon így szól a király Jánoskához: - Miért vagy olyan szomorú? Valami bánt? Mi nem tetszik? - Kellene egy hegedű, hogy olykor-olykor muzsikálhassunk is. Unalmas mindig csak beszélgetni - válaszolta János. - Hát vásárolj a boltban egy hegedűt - ajánlotta a király. - Á! Ott nem lehet jó hegedűt kapni. De tudok egyet, az jó. Az ördögnek van hegedűje. Az szépen szól. Sokszor hallottam esténként a falunkban. Elmegyek, és megszerzem tőle. Jánoska ezzel fogta magát, és elindult a faluba. A király szomorúan csóválta a fejét. Féltette Jánoskát az ördögtől. Alkonyatkor érkezett a faluba. A kertek alatt lopakodott az ördög háza mögé. Az ördög kinn ült a nagy eperfa alatt, és hegedült. Aztán hirtelen vége szakadt a hegedűszónak: az ördög elaludt, a hegedűje meg lecsúszott melléje a fűre. Jánoska odalopózott, fölkapta a hegedűt meg a vonót, és kisurrant a faluból. Az ördög csak akkor vette észre, hogy meglopták, amikor Jánoska már árkon-bokron túl volt. Jánoska egész éjjel muzsikált a királynak. Nagyon jól szórakoztak. Néhány nap múlva Jánoska megint nyugtalankodni kezdett, és egy este így szólt a királyhoz: - Unom már ezt a büdös petróleumlámpát. Az ördögnek van egy napja, azzal világít éjszaka. Szép fénye van, és nem büdös. Az kellene nekünk is. - Minek az? A jövő héten úgyis bevezetik a palotámba a villanyt. Annak is szép erős fénye van, és nem büdös - ellenkezett a király, mert szerette volna Jánoskát visszatartani az újabb kalandtól. Féltette Jánoskát; tudta, hogy az ördög akár meg is ölheti a barátját. Jánoska mégis elindult. Késő délután ért az ördög háza mögé, megint csak a kertek alatt. Az ördög kinn üldögélt az eperfa alatt, a felesége meg ruhát teregetett az udvaron. Lassan egészen besötétedett. Az ördögasszony már nem látott jól, és odaszólt a férjének, az ördögnek: - Kihozhatnád a napot, mert nem látok már. Az ördög bement a házba, és nemsokára kilépett. A napot meg fölakasztotta az eresz alá. Szépen bevilágította az egész udvart. Az ördög egy darabig még ténfergett az udvaron, majd egy nagyot ásított. - Na, én lefekszem. Ha végeztél, vidd be a napot a konyhába - szólt oda a feleségének. Ezzel bement a szobába, és lefeküdt. Az asszony még egy darabig mászkált az udvaron, aztán bement a konyhába valamiért. Jánoska egy szempillantás alatt az eresz alatt termett, leakasztotta a napot, és elfutott vele. Mire az asszony észbe kapott, és mire fölverte a férjét, Jánoska már árkon-bokron túl volt. Jánoska a királyi palotában a legnagyobb teremben akasztotta föl a napot. Olyan gyönyörűségesen ragyogott, hogy a király nem tudott betelni vele. - Ez bizony szépen világít. Szebben, mint a petróleumlámpa. Szebben a villanynál is - mondta a király. Jánoska egy ideig megint jól érezte magát. Néhány hónap múlva azonban ismét elszomorodott, nem találta a helyét. - Mi bajod van, Jánoska? - kérdezte a király. - Unatkozom. El kellene hoznom az ördög aranyszarvú ökröcskéjét, hogy ne unatkozzam - válaszolta Jánoska. A király óvta az újabb kalandtól; attól félt, hogy Jánoska rajtaveszt. De hát nem tudta visszatartani. Jánoska elindult, és alkonyatkor érkezett az ördög háza mögé, a kertek alatt. Az aranyszarvú ökröcske ott legelészett a szérűskert mellett. Az ördög most is az eperfa alatt üldögélt. Mikor egészen besötétedett, az ördög fölállt, és bement a házba. Lefeküdt. Jánoska csak erre várt. Odalopózott az ökröcske mellé, megragadta a szarvát, és kezdte kifelé húzni a kertből. Az ökröcske azonban vonakodott. - Múú! - bőgte el magát riadtan, mert nem tudta, mit akar vele ez a legény. Attól félt, még rosszabb gazdája lesz, mint az ördög. Jánoska mérgesen rácsapott egy vesszővel, az ökröcske erre fölcsapta a farkát, és vágtatott ki a faluból. Jánoska meg utána. Igen ám, de a bőgésre fölébredt az ördög, és utánuk eredt. De már nem érhette utol őket. A királyi palota kapuja éppen az orra előtt csapódott be. Volt nagy vigalom a palotában. A király is csak ámult-bámult, milyen gyönyörű állat ez az aranyszarvú ökröcske. Elővették a hegedűt, kiakasztották a napot a nagy teraszra, és egész éjjel mulatoztak, folyt a dínomdánom. Jánoska azonban néhány hónap múlva megint búnak eresztette a fejét. Nem találta sehol sem a helyét. - Mi bajod van, Jánoska? - kérdezte aggódva a király. - Unatkozom. - Menj le a kovácsműhelybe, akkor majd nem unatkozol. A kovácsok munkája nagyon érdekes - ajánlotta a király. Jánoska meg is fogadta a tanácsot. Lement a kovácsműhelybe, nézelődött egy darabig, azután megkérdezte a kovácsmestert, hogy tudna-e vasból kocsit csinálni. - Már hogyne tudnék - húzta ki magát a kovácsmester. - Olyat csinálok, amilyet akarsz. - Nekem olyan vaskocsi kellene, melyet csak nyolc ló tud elhúzni, és amelynek födele is van, nemcsak oldala. A födele is vasból legyen. - Meglesz, Jánoska, meglesz - mondta a kovácsmester, és menten hozzáfogott a munkához. El is készült a kocsi hamarosan. Éppen olyan volt, amilyet Jánoska kívánt. - Felséges uram, add kölcsön a legerősebb nyolc lovadat. Szükségem van rájuk - állt a király elé Jánoska. - Mit akarsz velük? - kérdezte gyanakodva a király. - Azt nem mondhatom meg. - Attól félek, vesztedbe rohansz - aggodalmaskodott a király. - Dehogy rohanok. Van nekem sütnivalóm - hetvenkedett Jánoska. A király végül beleegyezett. Kölcsönadta a nyolc legerősebb lovát, Jánoska pedig elindult a faluba. A kocsival egyenesen odaállt az ördög háza elé. De azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy Jánoska ősz öregembernek öltözött, szakállt ragasztott, és ócska kucsmát nyomott a fejébe. Így nem fogja megismerni az ördög. Az ördög éppen az ablakban könyökölt. Bámult ki az utcára. Persze hogy meglátta a fura alkotmányt, a vaskocsit, hiszen éppen az ablaka előtt állt meg. - Hé, bácsi! Nem adná el azt a kocsit? - kérdezte az ördög az öregembertől, azazhogy Jánoskától. - Minek az neked, öcsém? - kérdezte Jánoska öreges, reszkető hangon. - Meg akarom fogni valahol Jánoskát, és ebbe a vaskocsiba zárnám. A lovak közé csapnék, azok meg elvinnék a pokol kilencedik bugyrába. - Aztán miért haragszol olyan nagyon arra a Jánoskára? - faggatta az álruhás Jánoska az ördögöt. - Mert mindenemet ellopta. A végén még engem magamat is ellop a gazember - mérgelődött az ördög. - Na, adja vagy nem adja? - Adom, öcsém, hogyne adnám, ha jól megfizeted. Sőt el is viszlek Jánoskához. Tudom, hol van - mondta az álruhás Jánoska. - Odaviszlek, megfogod, aztán azt csinálsz vele, amit akarsz. Megegyeztek. Az ördög egy zsák aranyat dobott föl a bakra, ő maga pedig urasan hátraült az ülésre. Jánoska csak erre várt. Megnyomott egy gombot, és a vastető hirtelen becsukódott az ördög fölött. Fogoly volt a gézengúz. Jánoska ekkor levette álszakállát, ledobta ócska kucsmáját. Az ördög rémülten ismerte föl a kocsisban Jánoskát. - Eressz ki, Jánoska! Neked adom minden vagyonom, csak eressz el! - könyörgött az ördög. - Nem eresztelek, biz én! Tolvajnak neveztél, megrágalmaztál, most megkapod a fizetséged! - mondta Jánoska. - Eressz el! Visszaszívom, ha akarod: nem vagy tolvaj - siránkozott az ördög. - Megmutatlak a királynak, aztán közéjük csapok a lovaknak, és mehetsz a pokol kilencedik bugyrába. Onnan, tudom, nem kerülsz többé emberek közé, te pokolfajzat - mondta Jánoska, és azzal megindult a király városa felé. A király jót nevetett Jánoska újabb kalandján. Körbecsodálta az ördögöt, mert még soha életében nem látott efféle eleven pokolfajzatot. Jól kimulatták magukat. Nevettek az ördög siránkozásán. Aztán ezt is megunták. Akkor Jánoska a lovak közé csapott, azok meg vágtatva rohantak az ördöggel a pokol felé. Azóta már oda is értek, az ördögöt meg kocsistul befordították a pokol kilencedik bugyrába. Azóta is ott van, és azóta sem került többé az emberek szeme elé. Jánoska pedig boldogan élt. Meg is házasodott, és szép gyermekei születtek. Csakhogy már a gyermekei is nagyapák lettek azóta, úgy eljárt az idő.

A CSODATEVŐ KÚT

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király meg egy öreg királyné. És volt nekik három fiuk. Boldogan éltek, semmire nem volt gondjuk. Azazhogy egy gondjuk mégis volt: az öreg király látása annyira megromlott, hogy a feleségét is, a fiait is csak hangjukról ismerte föl. Hogy a miniszterekről meg más idegenekről ne is beszéljünk. Egy szép napon azután az öreg király olyasmit hallott egy idegen ország nagykövetétől, ami reménykedéssel töltötte el. Azt remélte ugyanis, hogy visszanyeri ifjúkori éles látását. Behívta hát a fiait, és így szólt hozzájuk: - A nagykövet úrtól azt hallottam, hogy a szomszéd országban van egy csodatevő kút; aki megmossa vizében a szemét, az úgy fog látni, mint tizenöt esztendős korában. Azt a kutat Aranyhajú őrzi, a szépséges hercegnő. Amelyikőtök hoz nekem abból a csodás vízből, az lesz az utódom a trónon. A legidősebb fiú vállalkozott elsőnek, hogy elmegy azért a csodatevő vízért. Az öreg király építtetett neki egy gyors járatú hajót - mert abba az országba tengeren lehetett a legkényelmesebben és leggyorsabban eljutni. A legidősebb fiú útnak is indult jókor hajnalban. Alkonyatkor kikötött egy szigeten, partra szállt, és bement a kikötő közelében levő vendégfogadóba. Vacsorát rendelt, hozzá egy üveg bort is. Jól érezte magát, és úgy határozott, hogy csak reggel megy vissza a hajóra, az éjszakát a fogadóban tölti. Szobát rendelt hát a fogadóban, és éppen indult a szobájába, amikor a fogadósné odalépett hozzá. - Nincs kedve kártyázni, hercegem? - kérdezte a termetes asszonyság. - Nem bánom, kártyázzunk - állt rá a herceg. Kártyáztak is majdnem hajnalig, annyira belemelegedtek. A legidősebb fiú elvesztette minden pénzét, aztán a hajóját is. A fogadósné végül elnyerte tőle még a ruháját is. A hercegnek szégyenszemre meztelenül kellett szobájában rostokolnia. Ki sem mozdulhatott. Hét nap telt el a legidősebb fiú elindulása óta. Az öreg király már nyugtalankodott; attól tartott, hogy valami baj érte a fiát. A hetedik nap estéjén hívatta két otthon maradt fiát, és megkérdezte tőlük, hogy melyikük vállalkozna az útra. A középső fiú vállalkozott. Az is kapott egy gyors járatú hajót, el is indult kora hajnalban. Alkonyatkor ő is odaért a szigethez; látja, hogy a bátyja hajója ott horgonyoz a kikötőben. Ő is horgonyt vetett. Partra szállt, bement a fogadóba, ahol pontosan ugyanazt csinálta, amit a bátyja, vagyis evett-ivott, azután szobát nyittatott. És pontosan úgy járt, mint a bátyja: a fogadósné tőle is elnyert mindent, pénzt, hajót, ruhát. Most már a középső fiú is rostokolhatott a szobában. Meztelenül nem mehetett sehova. Eltelt két hét, és akkor az öreg király látta, hogy a középső fiú sem jutott el oda, ahova kellett volna. Hívatta a legkisebb fiút. Az öreg királyné féltette a legkisebbik fiát, nem akarta engedni, de az öreg király erősködött, hogy mehet nyugodtan, nem kisgyerek már. Meg aztán a fiúnak is mehetnékje volt. Ő is kapott hát egy gyors járatú hajót, és ő is elérkezett alkonyatkor a szigethez. Látja, hogy mindkét bátyjának a hajója ott horgonyoz a kikötőben egymás mellett. Ő is horgonyt vetett. Bement a vendégfogadóba, és vacsorát rendelt, később szobát is. - Nincs kedve kártyázni, kis hercegem? - kérdezte tőle a fogadósné, amikor éppen indult a szobájába, hogy lefeküdjön. - Nem bánom, játszhatunk egy-két játszmát - egyezett bele a legkisebb fiú. Hajnalig verték a lapot, annyira belemelegedtek. De most megfordult a szerencse: a fogadósné mindenét elvesztette, még a fogadóját is. A legkisebb fiú meg ráadásul visszanyerte a két hajót is, sőt - utolsó tétként - két bátyját is ruhástul. Már fölkelt a nap, amikor fölment a két bátyjához. Ott ücsörögtek meztelenül a szobában. Megörültek nagyon az öccsüknek, mert úgy gondolták, elérkezett szabadulásuk órája. - Látom, jó egészségben vagytok. Hát csak ücsörögjetek még itt egy darabig. Most elmegyek a csodatevő vízért. Visszafelé majd fölveszlek benneteket, és együtt megyünk haza. Addig persze a ruhátokat sem kapjátok vissza. Na, jó egészséget! Azzal elment. A két idősebb fiú meg mérgelődött, mert nagyon unatkoztak. Sehova nem mehettek, csak az ablakon bámészkodhattak kifelé. Ez volt az egyetlen szórakozásuk, ez pedig nem sok. A legfiatalabb fiú ismét hajóra szállt, és hét nap múlva kikötött nem messze az Aranyhajú székvárosától. Azazhogy csak látszatra nem volt messze, mert az irdatlan hegy túlsó oldalára kellett mennie. Vásárolt a kikötőben egy lovat, és hétnapi lovaglás, kapaszkodás után meg is érkezett az Aranyhajú székvárosába. Éppen delet ütöttek a toronyórák, amikor odaért. Csodálkozva látta, hogy a városban mindenki alszik, még az állatok is. Igaz, hogy rekkenő hőség volt, és olyankor ember-állat szívesen szundikál a hűvösön. A legkisebb fiú, mikor kicsodálkozta magát, egyenesen az Aranyhajú palotája felé vette az útját. Baj nélkül bejutott, és Aranyhajút meg is találta a hálószobájában. Édesdeden aludt. Nem ébredt föl az ajtónyitásra. A legkisebb fiú odalépett az ágyához, megsimogatta a hercegnő szép aranyhaját, meg is csókolgatta. Azután körülnézett a szobában. Az asztalon látott egy ropogósra sült cipót. És mert éhes volt, szelt belőle. Meg is ette jóízűen. Akkor vette csak észre, hogy a cipó sértetlen volt: mintha nem is szelt volna belőle. Erre vágott még egy karéj kenyeret, de a cipó éppolyan egész volt, mint annak előtte. Akkor jót húzott az asztalon levő üvegből. Finom bor volt benne. Azt hitte, hogy legalább a felét kiitta. Mégis, mikor visszatette az asztalra, akkor látta, hogy az üveg tele van. Egy ujjnyi sem hiányzott belőle. “Hát jó. Ez nagyon jó. Úgyis eleget mászkálok erre-arra, nem árt, ha van ilyen elfogyhatatlan cipóm meg ilyen kifogyhatatlan borosüvegem” - gondolta magában, és berakta a tarisznyájába a cipót is, a borosüveget is. Még egyszer megcsókolgatta az alvó Aranyhajút, és kiment a szobából. Lement a palota kertjébe, a kert közepében is a csodatevő kúthoz. Ott telemerítette kulacsát a csodatevő vízzel, a kút káváján szundikáló kőszáli sasnak pedig kihúzta egy szárnytollát. Gondolta, jó lesz valamire. Azzal fölült a lovára, és kocogott vissza a magas hegyen át a kikötőbe. Ismét hét napig tartott az út. Most jó szolgálatot tett neki az elfogyhatatlan cipó meg a kifogyhatatlan borosüveg. A kikötőben hajóra szállt, és hét nap múlva megérkezett a fogadóba, ahol két bátyja rostokolt meztelenül. - Itt a ruhátok, indulhatunk - szólt hozzájuk. - Aztán sikerült-e az utad? - kérdezte a legidősebb fiú a legkisebbtől. - Sikerrel jártam - válaszolta a legkisebb. - Vagyis megszerezted a csodatevő vizet? - faggatta a középső is. - Meg - volt a szófukar válasz. - Nem vagy valami beszédes, hallod-e! - mérgelődött meg a legidősebb. Elég az hozzá, addig faggatták-nyaggatták, hogy a legfiatalabb fiú mindent elmondott nekik apróra; azt is, hogyan aludt Aranyhajú, hogyan merítette tele a kulacsát. Csak azt nem mondta, hogy meg is csókolgatta Aranyhajút. A legkisebb fiú hajójára szálltak mind a hárman, a másik két hajót pedig egy-egy tisztjükre bízták. A legidősebb fiú - egy óvatlan pillanatban - a legkisebb fiú kulacsából átöntötte a csodatevő vizet a magáéba, amazt pedig tengervízzel töltötte tele. - Na, melyikőtök hozta meg a csodatevő vizet? - kérdezte tőlük az öreg király, amikor beléptek a trónterembe. - Én - válaszolt a kérdésre a legkisebb. - Akkor mindjárt ki is próbáljuk - örült meg a király. A szolgák kis aranytálat tettek az öreg király elé, a legkisebb fiú pedig beleöntötte a tálba kulacsának tartalmát. Azt hitte persze, hogy a csodatevő víz van a kulacsában. Az öreg király megmosta a vízben a szemét, azaz csak mosta volna, mert alig ért hozzá az első csöpp tengervíz, fölüvöltött fájdalmában. A tengervíz - biztosan tudjátok - annyira sós, hogy majdnem kicsípte a szemét. Megmérgelődött nagyon az öreg király. Megparancsolta a szolgáknak, hogy kötözzék meg a haszontalant. Az erdészének pedig azt parancsolta, hogy vigye ki a fiút az erdőbe, és pusztítsa el. A szívét pedig mutassa meg neki, az öreg királynak. Így bűnhődjék az, aki hálátlanul az apja szeme világát veszélyeztette. Akkor előállt a legöregebb fiú, és elővette a maga kulacsát. Tudjátok, hogy abban volt az igazi csodatevő víz. Az öreg király megmosta benne a szemét, és valóban újra tisztán látott. Olyan élesen, mint tizenöt esztendős korában. A legkisebb fiú pedig elindult az erdő felé, mögötte a puskás erdész. Az erdész azonban sajnálta a fiút, nem akarta lelőni. Pedig a fiú maga is biztatta. Annyira el volt keseredve, hogy nem bánta volna a halált sem. De az erdész inkább lőtt egy nyulat, annak vette ki a szívét, s azt mutatta meg az öreg királynak. A legkisebb fiú nekivágott az erdőnek. Estére ki is ért belőle, és az erdő széléről látta, hogy nem messzire egy város van. Begyalogolt a városba, és betért egy vendéglőbe, ahol jól bevacsorázott. Vacsora után bort kért, de a vendéglős azt mondta, hogy évek óta nem tudnak borhoz jutni, sajnos, nem tud adni. Akkor a fiú elővette tarisznyáját, elővette a kifogyhatatlan borosüveget, és töltött a poharába. A vendéglősnek nagyon megtetszett a furcsa borosüveg, és mindenképpen meg akarta vásárolni tőle. De hát nem volt eladó. Hajnalban megint továbbindult. Estére kelve egy másik nagy városba ért. Ott is bement egy vendéglőbe. Vacsorát kért, de kenyeret nem kapott az ennivalóhoz. - Hogyhogy? Nincs kenyere, vendéglős úr? - kérdezte a fiú. - Sajnos, uram, nincs. Évek óta nincs kenyerünk - válaszolt a vendéglős. Akkor a fiú elővette az elfogyhatatlan cipót, szelt belőle egy karéjt, és jóízűen bevacsorázott. A vendéglősnek nagyon megtetszett a csodálatos cipó, és mindenáron meg akarta venni a fiútól. De hát nem volt eladó. Hajnalban továbbindult, és estére elérkezett egy másik király országába, pontosabban a király székhelyére. Szolgálatra jelentkezett a királynál. El is szegődtették. Mindenki szerette, mert szerény volt, és szorgalmasan dolgozott. Egy szép napon Aranyhajú valamiképpen rájött arra, hogy valaki egy kulacsnyi vizet mert ki a csodatevő kútjából. Úgy látta, hogy kevesebb víz van benne, mint szokott. Jó szeme lehetett. Bosszankodott, hogy így meglopták. Üzent hát az öreg királynak, hogy küldje el hozzá azt, aki vitt a csodatevő vízből. Mert sejtette, hogy csak az öreg király embere lehetett. Hallotta ugyanis, hogy az öreg király látása megjavult. Az üzenetben az is benne volt, ha az öreg király nem küldené a vízlopót hozzá, akkor háborút indít ellene. Az öreg király nem akart háborút, ezért elküldte Aranyhajúhoz a legidősebb fiát. Az el is hajózott addig a kikötőig, onnan pedig gyalog mászott át a nagy hegyen. Hét hétig tartott az útja, közben majd éhen veszett, majd szomjan halt. De végre megérkezett. - Te vittél a kutamból vizet? - kérdezte bosszúsan Aranyhajú. - Én - válaszolta a legöregebb fiú. - Hát akkor mondd el, hogyan volt, mint volt, mit láttál, amikor itt jártál - biztatta Aranyhajú. - Te aludtál, az asztalon meg volt egy cipó meg egy üveg bor - kezdte a fiú. - Elvitted a cipót meg az üveget? Megcsókoltál, amikor aludtam? - kérdezte Aranyhajú. - Nem vittem el sem a cipót, sem az üveget. Téged sem csókoltalak meg - mondta a fiú szemrebbenés nélkül. - Hát akkor hazudsz. Nem te jártál itt. Mondd meg apádnak, hogy földúlom az országát, ha nem küldi ide azt, aki elvitte a vizet. A legöregebb fiú kínos-keservesen hazaért. Sokáig tartott az útja. Otthon is hímezett-hámozott; sehogyan sem akaródzott neki megmondani az igazat. Akkor a középső fiú bevallotta az öreg királynak, hogy milyen álnok módon jártak el legkisebb öccsükkel szemben. Megszomorodott nagyon az öreg király, hogy ártatlanul megölette a legkisebb fiát, és rettegve várta Aranyhajú hadseregének támadását. Az erdész, akinek meg kellett volna ölnie a legkisebb fiút, akkor előállt, hogy ő bizony életben hagyta. A legkisebb fiúnak a fülébe jutott, mi történt odahaza, és milyen veszedelem fenyegeti apja országát. Kapta magát, és elment Aranyhajúhoz. Abból az országból hamarabb és könnyebben oda lehetett jutni. Hajnalban indult, estére már ott is volt. - Én loptam el a csodatevő kútból a kulacsnyi vizet - mondta a legkisebb fiú, miután illendően köszöntötte Aranyhajút. - Hát akkor mondd el, hogyan történt, miket láttál - biztatta Aranyhajú. A fiú apróra elmondott mindent. Azt is, hogy magával vitte a cipót meg a borosüveget, azt is, hogy megcsókolgatta az alvó Aranyhajút, azt is, hogy egy tollat kitépett a szundikáló kőszáli sas szárnyából. Meg is mutatta Aranyhajúnak a cipót is, a borosüveget is, a szárnytollat is. - Te voltál. Bebizonyítottad. Nos, ha akkor meg mertél csókolni, most sem kell félned. Csókolj meg - biztatta mosolyogva Aranyhajú. Összeölelkeztek, összecsókolóztak, és elhatározták, hogy összeházasodnak. Gyorsan el is küldték a meghívókat az öreg királynak meg az öreg királynénak. Más országok uralkodóinak, főembereinek is küldtek meghívót. Csak a két bátynak nem küldtek, mert azokat Aranyhajú látni sem akarta. A legkisebb fiú nem is nagyon bánta. Hét országra szóló lakodalmat ültek. Vigadoztak, örvendeztek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.

AZ ARANYAT TOJÓ MADÁR

Volt egyszer egy szegény asztalos. Keservesen éldegélt feleségével és egyetlen leányával, aki igen-igen csúnya volt. Az ember munkába menet mindennap egy erdőn vágott keresztül. Történt egyszer, jókor reggel, hogy amint a szegény asztalos baktatott az erdei úton, egyszer csak különös madarat pillantott meg. Sose látott-hallott még ilyen szépet: szivárvány volt annak a tolla, ezernyi csengettyű a hangja. Az asztalos nem nyugodott, addig-addig hajkurászta, míg meg nem fogta a madarat. Hazavitte, csinált neki egy kalitkát, és napestig gyönyörködött benne. Másnap reggel látott ám csak nagy csudát: a madár alatt aranyos színű tojást talált! Aztán így ment ez nap mint nap: reggelre mindig ott volt az aranytojás. Egy napon egy ékszerárus haladt el a szegény asztalos ablaka alatt. Benézett, és észrevette a madarat. Annyira megtetszett neki, hogy bekéredzkedett a házba, hogy közelebbről megnézhesse. Amikor az aranytojást is meglátta, majd megbolondult érte, és mondta a gazdának, hogy bármi áron megvenné, mert jól tudta, micsoda nagy értékű madár az! Hanem az asztalos semmi kincsért nem akart megválni kedves madarától. Fölajánlotta az ékszerárusnak, hogy a tojásokat megveheti, ha akarja: ötszáz dollár darabja. Az tüstént beleegyezett, és elment a tojásért mindennap. A csodamadárnak gyorsan híre ment az egész birodalomban. Megtudta a király fia is, aki tanulta a madarak nyelvét, és elhatározta, hogy mindenáron beszél az asztalos madarával. Egy napon ezzel állt az apja elé: - Édesapám! Engedjen el engem az asztalos házába! Én megérteném a madár titkát, s úgyse lelném a helyemet, amíg nem beszélek vele. De a király nem nézte jó szemmel a nyugtalan fiú tervét. Félt, hogy még bajba keveredik miatta. A kalandvágyó ifjú herceget azonban semmi sem tudta visszatartani. Hiába tiltotta meg apja, mégis elment a szegény ember házába. A madár elénekelte neki a titkát, a herceg jól megértette minden szavát: “Ki fejem, szívem megeszi - mondta a madár -, világát vígan élheti.” Kínálta is a herceg minden vagyonát a madárért, de az asztalos meg a felesége neki sem adták oda. Törte a fejét sokáig a királyfi, milyen furfanggal juthatna mégis a madárhoz, míg végre kitalálta, hogy elveszi feleségül az asztalos csúf lányát. Készülődtek is nyomban a lakodalomra. Hívatták a jegyzőt, és másnapra kitűzték az esküvőt. A herceg meghagyta az asztalos feleségének, hogy a lakodalmi ebédre süsse meg neki a madár fejét meg a szívét. Másnap reggel az asztalosné levágta a madarat, a fejét meg a szívét nyársra tűzte, és a tűz fölé akasztotta, hogy megsüljön, mire a templomból visszaérnek. Aztán mindnyájan elmentek az esküvőre. Amíg ők a templomban voltak, két árva gyerek kódorgott a ház körül. Éhesek voltak az árvák, és a sült hús finom szaga becsalta őket a házba. A tűz fölött meglátták a két darabka húst, mindjárt megosztoztak rajta, és megették. Mikor a násznép hazaért a templomból, a herceg szólt az asszonynak, hogy el ne feledje felszolgálni neki a madár fejét meg a szívét. Szalad az asszony a tűzhöz, de bizony a húsnak csak hűlt helyét találta. Elkeseredett erre a királyfi, de már nem tudott mit tenni. Az esküvő megvolt, s neki - ahogy megegyeztek - vinnie kellett csúf asszonyát meg annak a szüleit királyapja palotájába. A király rettenetes dühbe gurult, mikor látta, hogy milyen balgaságot csinált a fia, és elkergette a palotából. Fájt pedig a szíve nagyon az öreg királynak, hiszen egyetlen gyermeke volt, és most örökös nélkül maradt a birodalom. Ezalatt az árvák a madárhússal a hasukban a nagy erdőben barangoltak. Mire rájuk esteledett, igen elfáradtak. Bekopogtak egy házikóba, hogy kapnának szállást éjszakára. Három lányka lakott a házban, három testvér. Jó szívvel fogadták az árvákat, lefektették őket, és mondták nekik, hogy eljöhetnek akár minden este, úgy bánnak majd velük, mint édestestvéreikkel. Másnap reggel, amint a legkisebb lány az ágyukat rendezgette, ötszáz dollárt talált a párnájuk alatt. Így ment ez ezután is: minden reggel ott volt az ötszáz dollár a párna alatt, de megkérdezni nem merték az árváktól a titkot. Így éltek együtt öten, míg az árvák felnövekedtek, és túljutottak a húszéves koron. Egy nap meghalt az öreg király. Mivel örökös nem maradt utána, úgy határoztak, hogy a koronáját felfüggesztik a palota kapujára, s az lesz a király, akinek a fejére esik a korona. Sorakoztak is a népek három nap, három éjjel a kapu íve alatt, de bizony a korona meg se mozdult. Volt köztük mindenféle szerzet: herceg, generális, de még suszterinas is; de egynek se pottyant fejére a szerencse. Mikor másodszor is kihirdették, hogy lehet a királyságért próbálkozni, Jack és John - így hívták a két árvát - egyet gondolt, kapták magukat, s elmentek szerencsét próbálni. A legidősebb lány ellátta őket mindennel az útra, lovakat is adott alájuk, és a két árva elindult a palotába. John ment elsőnek a korona alá, de nem járt szerencsével. Hanem amikor Jack odaért, a korona leoldódott az ívről, és úgy ráállt a fejére, mintha mindig azon lett volna. Nosza, mindjárt körülfogták és éljenezték a népek az új királyt. Mikor a koronázási ünnepnek vége volt, Jack, a király azt mondta testvérbátyjának, hogy jöjjön ő is a palotába, ellehet ott vele holtáig boldogan. De John így felelt: - Édes öcsém, te megtaláltad immár a szerencsédet. Most rajtam a sor, hogy én is megkeressem a magamét. Azzal elbúcsúztak egymástól. John még visszatért nevelőtestvéreihez, és elmesélte, milyen szerencsével járt Jack. A jóságos lányok, mikor megtudták, hogy John is útnak indul, megtöltötték a tarisznyáját ennivalóval, és búcsút vettek a fiútól. John nekivágott a nagy erdőnek. Amint mendegélt az erdei ösvényen, egyszer csak bűvös-bájos gyönyörű lány került eléje. John maga is jóképű legény volt, és a tündéri hölgy nagy igyekezettel próbálta elbűvölni a fiút. Cirógatta, s mondott neki annyi kedveset, szépet, hogy John szinte észre se vette, amikor megígérte, hogy elveszi feleségül a tündért, és gyönyörű palotát építtet, ahol lakni fognak. John azt hitte, ezzel már meg is találta a szerencséjét, visszaindult hát a házba, és elmondta a lányoknak, hogy házasodni készül. Hanem azok nagyon óvták a fiút a meggondolatlan lépéstől. - Ráérsz még a házasságra - mondták neki. - Szép legény vagy, fiatal és gazdag, mindennap növekszik a kincsed ötszáz dollárral. Minek vennéd el az első asszonyt, aki utadba került? De Johnt annyira elbódította a szerelem, hogy nem hallgatott az okos, féltő szóra. A negyedik napra el is készült a palota. John szépen beköltözött a tündérrel. Egy ideig békésen éltek, ám egy napon a tündér úgy gondolta: most már eljött az ő ideje. Mert a szépséges gonosz tündér nem szerelemből édesgette magához a fiút, hanem mert meg akarta szerezni tőle a madár kincset adó szívét, amit az még gyerekkorában megevett. Mézes, csalóka beszédekkel elhitette Johnnal, hogy beteg a gyomra, és megitatott vele valami italt, amitől majd meggyógyul. Hanem attól a bájitaltól addig öklendezett a fiú, míg kihányta a madár csodaszívét egészben. A tündér fölkapta a bársonyos szívecskét, jól megmosta, és azonnal le is nyelte. Mikor ilyenformán elérte gonosz célját - hisz ezután már az ő feje alatt lesz mindennap az ötszáz dollár! -, elkergette Johnt a palotából. Pórul járt hát a hiszékeny fiú, és szomorúan hazaballagott. A jólelkű lányok nem rótták meg, amiért nem hallgatott a szavukra, hanem megint telirakták ennivalóval a tarisznyáját, hadd menjen, ha már eltökélte, hogy tovább keresi a szerencséjét. John ismét a sűrű erdő felé vette útját. Alig pár órát gyalogolt, mikor egy tisztáson két embert pillantott meg, akik meztelen karddal életre-halálra küzdöttek egymással. Kérdi tőlük a fiú, mi az a nagy tét, amiért így egymásnak estek. Azok nem is szóltak vissza, csak rámutattak egy kicsiny abroszra, amelyik ott hevert mellettük a földön. - Ezért a kis abroszért verekednek ilyen ádázul? Bizony mondom, maguk meghibbantak! Veszek én maguknak ennél különbet a boltban! - Ilyen abrosz nincs még egy a földön - kiáltották neki, - mert ez csodaabrosz: ha kiterítik, megtelik mindenféle finom étellel-itallal. Fejedelmi módon élhet belőle holtáig, aki a birtokába jut. John hitte is, nem is az emberek beszédjét. Bizonyságul kiterítették neki az abroszt: hát, uramfia, tele lett az annyi minden jóval, hogy a fiú alig bírta mind megenni. A sok jó ételtől úgy megerősödött, hogy - gondolta - a győztessel most már ő is meg tudna vívni az abroszért. S csakugyan hamarosan véget ért a küzdelem - az erősebb megölte a gyengébbet. John akkor így szólt az emberhez: - Ehhez az abroszhoz nekem is jogom van. Döntse el a fegyver, melyikünké lesz. John és az előbbi győztes párbajozni kezdtek. Ezúttal John bizonyult erősebbnek, és ő vitte el az abroszt. Kincsével aztán hazaindult. Otthon mindjárt ki is próbálta. A három lány ámulatára azonnal megterült a legfinomabb ételekkel és italokkal. Mikor mindnyájan jóllaktak belőle, a legöregebb lány így óvta megint a fiút: - Megtaláltad immár a szerencsédet, ezzel a kinccsel holtodig gazdagon élhetsz. Vigyázz nagyon, nehogy a csalárd tündér hatalmába kerülj megint. Fogadd meg, hogy feléje se mész többé. John jól emlékezett még, miként csalta meg őt az álnok asszony, megnyugtatta hát a lányokat, hogy többé feléje se néz a kastélynak. Vacsora után John kiment a ház elé egy kicsit sétálni. Már indult volna vissza, amikor hirtelen elébe toppant a felesége. Aztán mintha semmi se történt volna köztük, a tündér karon fogta Johnt, simogatta, kedveskedett neki, s olyan hízelgően ölelgette, hogy a fiú elfelejtett minden rosszat, és bementek együtt a palotába. Szegény fiú megint úgy belehabarodott a tündérszép asszonyba, hogy még az abroszt is nekiadta ajándékba. De a békesség ezúttal se tartott soká köztük. Most, hogy a terítő az övé volt, az asszony mindenfélét kitalált, hogy megszabaduljon a fiútól. Össze is vesztek csúnyán, és a tündér elkergette Johnt a palotából. Szánalmas látvány volt, amikor megjelent a jóságos három lány házában. De azok most sem vetették a szemére ostobaságát, csak készítették serényen a tarisznyát. Másnap reggel John ismét útnak indult. Nagy meglepetésére - ugyanazon a tisztáson, ahol legutóbb az abroszért dulakodtak - most is látott két embert, akik véresre verték egymást. Kérdi tőlük, min kaptak össze, de azok nem is szóltak vissza, csak mutattak a földre. De John nem látott ott mást, mint egy közönséges derékszíjat. - Ezért ölik egymást ilyen hévvel? - kérdi tőlük. - Veszek én maguknak különbet ennél akármelyik boltosnál! - Dehogy kapnál még egy ilyet! - mondták neki a verekedők. - Tudd meg, hogy ez csodatévő öv: aki derekára köti, láthatatlanná lesz, és csak gondol egyet, máris ott van, ahol akar. John mondja nekik, hogy egy szavukat se hiszi, míg ki nem próbálhatja a csodaövet. A két ember sokáig latolgatta, hogy megengedjék-e neki a próbát: hátha vissza se jön vele többet. De John megesküdött, hogy nem megy tovább egy mérföldnél, s visszajön vele tüstént. Úgy is lett. Felkötötte az övet a derekára, láthatatlanná lett, elment vele egy mérföldre, s egy perc se telt bele, máris visszaért a tisztásra. A két ember folytatta tovább a párbajt, míg végül egyikük elesett. John akkor így szólt a győzteshez: - Az öv éppúgy illet engem, mint téged. Küzdjünk meg érte. Az vigye el, aki erősebb. Másodszor is elkezdték a kemény párbajt, és John került ki győztesen. Örült a fiú a szerencsének, és hazament a csodaövvel. Otthon úgy fogadták, ahogy eddig, és nem győztek a lelkére beszélni, hogy most már csakugyan kerülje messzire a gonosz tündért, nehogy harmadszor is pórul járjon vele. Hiába bizonygatta a fiú, hogy látni se bírná többé a tündért, mikor a kastély előtt sétálva megint rátalált a tündérre. Olyan szép volt akkor este, hogy a fiú szólni se tudott a gyönyörűségtől, csak a karjaiba kapta, és vitte be a palotába. Két napig úgy éltek megint, mint a galambok. John harmadszor is olyan bolondul beleszeretett az asszonyba, hogy egyszer - mikor kedvébe akart járni - felkötötte a csodaövet, és a nagy égen át elröpültek együtt a Csillagok Szigetére. Égi boldogságban töltötték el az éjszakát, de másnap reggel, míg a fiú aludt, a tündér lekapcsolta róla az övet, visszament vele a kastélyba, az urát meg otthagyta egyedül a szigeten. Mikor John felébredt, mindjárt tudta, hogy a gonosz asszony megint rászedte, de már késő volt. Még nagyobb volt a keserűsége, mikor körüljárta a szigetet, s nem látott mást, csak a végtelen tengert körös-körül. El nem tudta gondolni, hogy fog ő innen hazajutni. Nemsokára igen megéhezett, és elindult a szigeten, hogy ennivaló után nézzen. Egyszer csak egy almafára bukkant, amely roskadásig tele volt zöld és piros almákkal. Leszakított egy zöld almát, beleharapott, és abban a szempillantásban lóvá változott. Akkor egy pirosat szakított le, azt is megette, és újra ember lett. Megörült a fiú a csodának, gondolta, jó hasznát veszi majd: ha megjön a hideg idő, vagy ha nagyobb utat akar tenni a szigeten, lóvá változtatja magát. Hét évig éldegélt így magában a szigeten. Ha unatkozott, kosarakat font, és teleszedte almával. Egy nap, amint így dolgozgatott, hirtelen egy hajót pillantott meg a tengeren. Addig integetett, míg végre a kapitány észrevette a jelzéseket, és egy csónakot küldött érte. John sírt örömében, hogy ennyi idő után megszabadult a szigetről. Aztán fogta a kosarait a zöld és piros almákkal, azt is betette a csónakba. A hajón megkérte a kapitányt, hogy vigye őt vissza a hazájába. Mikor földet értek, első útja a tündér palotájába vezetett, és szállást kért éjszakára. Az asszony nem ismerte meg Johnt, mert a hosszú idő alatt igen megnőtt a szakálla, ruhái ronggyá szakadtak rajta. Hanem másnap, mikor szépen megborotválkozott, és új ruhát öltött, azonnal ráismert. Ahogy szokta, most is addig ölelgette, míg a fiú - látszólag - megbocsátott neki. De ezúttal John nem hagyta magát rászedni, és eltervelte, hogy alaposan megbünteti az asszonyt a sok gonoszságáért. Mégis úgy tett, mintha semmit nem forgatna a fejében. Egy nap azt mondja az asszonynak: - Eleget civódtunk már idáig. Ideje lenne végre fényes lakomát tartani. Meghívhatnád az ünnepre az egész rokonságodat. Örült az asszony, hogy John így megbékélt, és sietve összehívta minden rokonát a fényes ünnepségre. Voltak tán ötvenen is a vendégségben. A csodaabroszon terítettek: volt azon enni-innivaló bőven mindenkinek. Az ebéd végén a házigazda megkínálta vendégeit azzal az almával, amit a szigetről hozott. - Ilyen finom almát még ember sose evett életében. De van egy titka: mikor én megadom a jelet, mindenkinek egyszerre kell beleharapnia. - Jól vigyázott John, nehogy elvétse a játékot! Mikor mindegyik vendégnek kezében volt a gyümölcs, John tapsolt egyet, és mind egyszerre beléharapott a zöld almába. Egyszeriben lovakká változtak. Kancák lettek az asszonyok, csődörök a férfiak, a gyerekek meg kiscsikók. Nyerítettek és horkantottak, mint az igazi lovak. John felesége is kanca lett, csak éppen hófehér, nem szürke meg barna, mint a többi. John akkor istállóba zárta mindet, és kihirdette a faluban: szebbnél szebb lovai és csikói vannak eladók. Jöttek is a kupecek számosan. A fehér kancát is megvette egyikük, de annak meghagyta John, hogy futtassa meg a mezőn, ameddig csak bírja, aztán hozza vissza neki. Úgy is lett. Mire visszajött, habzott a szája a fehér kancának, de annyira, hogy kiköpte a madár szívét. John rögtön megmosta a szívet, megette újra. A lovat visszaadta a gazdájának. Ő maga meg hazament a házba, ahová a jó lányok valamikor befogadták. A legfiatalabbat elvette feleségül, és boldogabban élt vele holtáig a királynál is.

A MESTERTOLVAJ

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, nekik meg volt egy fiuk. Élt abban a faluban egy gazdag ember is, de olyan gazdag, hogy gazdagabb nála csak a király volt. Ennek a gazdag embernek volt egy lánya. A fiú meg a lány osztálytársak voltak, mindennap együtt mentek az iskolába. A gazdag ember nem örült ennek. Azt szerette volna, ha a lánya nem ilyen szegény ember fiával barátkozik. Telt-múlt az idő. A fiúból deli legény lett, a lányból gyönyörű hajadon. Barátságuk még akkor is tartott, és egy szép napon elhatározták, hogy összeházasodnak. A legény elment a gazdag emberhez, és így szólt hozzá: - Kedves bátyámuram, szeretem a lányát, adja hozzám feleségül! - Nem addig a, te éhenkórász! Már hogy adnám olyan legényhez az én szépséges és gazdag lányomat, akinek még mestersége sincs, nemhogy vagyona. Tanulj előbb valami mesterséget. Aztán majd meglátjuk. A legény már másnap hajnalban elindult, hogy mesterséget tanuljon. Alkonyatkor három emberrel találkozott az úton, és beszédbe elegyedett velük. - Messze-e, te legény? - kérdezte az egyik ember. - Messze, mert mesterséget akarok tanulni - így a legény. - Akkor nem kell messze menned. Tarts velünk, tőlünk megtanulhatod a tolvajszakmát. - Egyik szakma olyan, mint a másik. Megtanulhatom ezt is - egyezett bele a legény. A három tolvaj meg is tanította a legényt a tolvajszakma minden csínjára-bínjára, és nem sok idő múlva ügyesebb lett tanítómestereinél is. Igazi mestertolvaj lett belőle. A három öreg tolvajnak kezdett már terhére lenni a fiatal mestertolvaj. Attól féltek, még őket is meglopja. Ezért egy szép napon azt mondja az egyik öreg tolvaj: - Meg kéne már szabadulni ettől a legénytől, mert még a szemünket is kilopja. - Meg bizony. Nem lesz nyugtunk tőle - helyeselt a másik. - Küldjük el a királyhoz, hogy lopja el az aranypapucsát - javasolta a harmadik. Úgy is lett. Azt hitték ugyanis, hogy a legény nem tudja ellopni a király aranypapucsát, rajtaveszt majd, és a király börtönbe záratja. Így aztán megszabadulhatnak tőle. A legény elindult a királyhoz, mert a három öreg tolvaj így akarta. Jelentkezett a királyi udvarba, és szolgálatot vállalt. Egy-két nap elegendő volt neki ahhoz, hogy a király bizalmába férkőzzék. A király annyira megbízott benne, hogy néhány nap múlva legbelsőbb szolgálatra osztotta be: a legény vitte be a felséges úrhoz minden reggel a napi postát. Azon a reggelen is így történt. - Van itt egy levél, felséges uram, nagyon szép kézírással írták a címzést. Ezt bontom föl először, biztosan jó hírt hoz - szólt a királyhoz. - Bontsd azt - hagyta rá a király. A legény fölbontotta, és átnyújtotta a királynak. A felséges úr elmerülten olvasta. A legény csak erre várt; hirtelen lehajolt, és belső zsebébe dugta a pár aranypapucsot. A király nem vette észre, annyira lekötötte a figyelmét az érdekes levél. A legény meg kiment a király szobájából, kisietett a palotából, és igyekezett vissza a tolvajok tanyájára. Nem találta otthon a tolvajokat, nyilván éppen munkálkodtak valahol. Merthogy este volt, késő este, amikor odaérkezett. Bement a konyhába, evett valamit, aztán beült a szobába, és várta a tolvajokat haza. Meg is érkeztek éjfél után. Meghökkentek, amikor meglátták a szépen csillogó aranypapucsot. Alig akartak hinni a szemüknek. Bizonyosak voltak ugyanis abban, hogy a legény nem tudja ellopni az aranypapucsot, rajtaveszt a vállalkozáson, és a király börtönbe záratja. - Hát ezzel letetted a mestervizsgát - mondta végre a legöregebb tolvaj kelletlenül. - Most már megélsz a magad lábán is, menj utadra. Megrakták minden zsebét arannyal-ezüsttel, és útjára bocsátották. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, megkönnyebbülten sóhajtottak föl mind a hárman. Megszabadultak a veszedelmes versenytárstól. A legény egyenesen szülőfalujába sietett, ott először a gazdag emberhez, hogy ismét előálljon a kéréssel: adja hozzá feleségül a lányát. - Aztán milyen mesterséget tanultál, te legény? - kérdezte a gazdag ember. - A tolvajságot - válaszolta a legény szemrebbenés nélkül. - Az áldóját! Nem rossz mesterség, de azért kár volt olyan messzire menned. Azt itthon is kitanulhattad volna. Van a mi falunkban is egy tucatra való belőlük - vélekedett a gazdag ember. - De én elértem ott a távolban a mesterfokozatot, gazduram. Itt a faluban sohasem lehettem volna mesterfokozatú tolvaj. - Ez igaz. De nem tudom, nem hazudsz-e. Meg kell győződnöm róla, hogy igazat beszélsz-e - gyanakodott a gazdag ember. - Tegyen próbát, bátyámuram - készségeskedett a legény. - Hát jó. Van a faluban egy gazdag paraszt, annak két szép ökre. Ha azokat ellopod nekem, akkor elhiszem, hogy mestertolvaj vagy. - Meglesz, bátyámuram - fogadkozott a legény. Másnap hajnalban elindult a legény az országúton a város felé. Még az este megtudta ugyanis, hogy a gazdag paraszt hajnalban a vásárra hajtja két szép ökrét. Megfelelő helyen elrejtőzött az út mellett, de előbb kitette az egyik aranypapucsot az út közepére. Valóban meg is jelent a paraszt nemsokára az út kanyarulatában, de csak az egyik ökröt hajtotta. Odaért a papucshoz, meglátta, és gyönyörködve forgatta a kezében, közben pedig így morfondírozott: “Örül majd a feleségem neki. Csak az a baj, hogy fél pár. De nem baj, veszek az ökör árán egy hozzá való fél párat, vagyis a bal lábast, mert ez csak a jobb lábas.” Ezzel a talált fél pár papucsot elrejtette az út menti bokrok közé, és megindult az ökörrel a város felé. A legény csak erre várt. Látta, hogy a gazdag paraszt hova rejtette a fél pár papucsot, előkereste onnan, és kerülőúton elébe szaladt az ökrös gazdának. Ott aztán, hogy az ökrös ember nem láthatta, letette az út közepére a bal lábas papucsot. Az ember nemsokára odaért, meglátta a papucsot. Nézi, forgatja, látja, hogy bal lábas, tehát éppen a már megtalált és eldugott jobb lábas párja. Aztán gyorsan egy út menti fához köti az ökröt, és szalad vissza arra a helyre, ahova a jobb lábas papucsot dugta. De nem volt ott. Bosszankodott, hogy ennyi időt elvesztegetett, meg hogy a jobb lábas papucsnak nyoma veszett. Visszament hát arra a helyre, ahol az ökrét a fához kötötte. De nem találta. Szőrén-szálán eltűnt. Dühösen hazafelé indult, és közben azt gondolta, hogy elviszi a vásárra az otthon maradt ökröt. Azt adja el, és a feleségének azt hazudja, hogy mind a két ökröt eladta, annak az árán vette meg a hiányzó fél pár papucsot. Persze csak gondolta, mert nem egészen így történt a dolog. A második ökörrel elért arra a helyre, ahol az első ökre eltűnt. Hallja ám, hogy az útszéli bokrok közül bőg az ökör: - Múú! Múú! Csakhogy nem az elveszett ökör volt ám, hanem a legény utánozta az ökörbőgést. De hát az ökrös ember ezt nem tudhatta. Gyorsan egy fához kötötte a második ökrét, hogy utána mehessen az elsőnek. Míg az elsőt kereste, a legény gyorsan előbújt rejtekhelyéről, elkötötte az ökröt, és elvezette oda, ahol az első ökör rejtőzött. Aztán mind a két ökröt elhajtotta a gazdag ember udvarába. - Itt van a két ökör, bátyámuram - mondta. - Most már nekem adhatja a lányát. - Nem addig a! Előbb teszünk még egy próbát - mérgelődött a gazdag ember, amiért nem tudta kijátszani a legényt. - Milyen próbáról volna szó, bátyámuram? - kérdezte a mestertolvaj. - Lopd el az istállómból a pej lovamat! - adta ki a feladatot a gazdag ember, mert biztos volt benne, hogy azt ugyan nem tudja ellopni a legény. De ellopta. Mégpedig így: leszállt az este, hűvös volt, az eső is szemerkélt. A legény ezt nem bánta, inkább örült neki. Ősz öregembernek öltözött, fehér szakállt, bajuszt ragasztott magának, meg mindenféleképpen kimaskarázta magát, hogy minél szánalmasabb vénembernek lássék. Sikerült neki. Elment az istálló közelébe, azazhogy inkább csak vánszorgott, mert a nagy öregségtől menni is alig tudott. Vagyis ügyesen megjátszotta magát. Az istálló előtt a két őr tüzet rakott, hogy meg ne fázzanak. Mert a gazdag ember két őrt állított az istálló elé, hogy a legény el ne lophassa a pej lovat. - Hát maga, apó, mit keres errefelé? - kérdezte az egyik őr, amikor meglátta a reszkető öregembert. - Kedves fiam, engedd meg, hogy megmelegedjem egy kissé a tűznél, mert majd megvesz az isten hidege - motyogta fázósan, reszketősen az öreg, azazhogy a legény. - Hát jöjjön közelebb a tűzhöz, aztán melegedjék egy kicsit - mondta neki a másik őr. Leült ő is a tűzhöz. Meg is melegedett szépen. Aztán elővett a zsebéből egy lapos üveget, és jóízűt kortyintott belőle. - Ejha! - szólalt meg az egyik őr. - Minket nem kínálna meg abból a micsodából? - Az ám! Egy kis fizetség nem ártana a melegedésért - vélte a másik őr. - Igyátok, fiaim. Nem micsoda ez, hanem jóféle pálinka. Igyátok - kínálta szívélyesen az öreg, azazhogy a legény. Pillanatok alatt kiitták. Az egyik őr még csettintett is, olyan jólesett neki. - Másik üveg nem volna? - kérdezte a másik őr. - De van. Igyátok, ha jólesik - kínálta meg őket egy másik üveggel is. De abban a másik üvegben altató is volt, és a két őr egy szempillantás alatt mély álomba merült. A legény meg bement az istállóba, elkötötte a pej lovat, és ellovagolt. Másnap ebéd tájban a legény belovagolt a gazdag ember udvarára, és így szólt: - Itt a pej lova, bátyámuram. Elloptam, ahogyan kívánta. Most már nekem adhatja a lányát. - Törjön ki a nyavalya, te országos huncut! - szólt rá mérgesen a gazdag ember. - Úgy illenék, hogy harmadik próbát is kiállj. De már csak az marad, hogy engem magamat lopj el. Azt meg nem akarom. Mert ahogyan ismerlek, azt is megtennéd. Vidd hát a lányomat, és élj boldogul vele. Meg is tartották az esküvőt. A legény pedig - most már ifjú férj - megfogadta, hogy többé senki holmijához nem nyúl, hanem tisztességes munkával keresi meg kenyerét. A mestertolvaj meg is tartotta fogadalmát, és valóban becsületes emberként élt, míg meg nem halt.

AZ ARANYHAL

Volt egyszer egy öreg halász. Annak volt egy felesége meg egy kisfia, akivel az isten öregségére megajándékozta. Egy napon az öregember súlyos betegségbe esett. Elhívták hozzá az orvost, de már nem volt segítség. Pár nap múlva meg is halt az öreg halász; kevéske pénzükből szegényesen eltemették. Az asszony magára maradt kicsiny fiával. A nehéz munkát nem bírta a szegény asszony, és nem volt, aki kenyeret keressen. Alig telt el két hét, hogy az ember meghalt, de már semmi ennivaló nem volt a háznál. Petit-Jean - mert így hívták a fiút - látta, hogy édesanyja restell a szomszédoktól kérni, és egy nap ezzel állt eléje: - Édesanyám! Ha segítene nékem a bárkát a vízre ereszteni, elmennék én halászni. - Fiatal vagy te még ahhoz, édes fiam - felelte az anyja. - Meg aztán elkaphat a déli szél, gyenge karoddal hogyan is bírnál akkor a partra evezni? - Ne féltsen engem, édesanyám! Nem megyek messzire, és nagyon fogok vigyázni - ígérte a fiú. Az anyja nem akarta kedvét szegni, segített hát levinni a csónakot. Petit-Jean meg elindult a tengerre. A parttól nem messzire lehorgonyzott, és nekifogott horgászni. Alighogy a horgot bedobta a vízbe, már akadt is rá egy hal. Mikor kivette, a halacska megszólalt: - Eressz engem vissza a vízbe! - Tudod jól, hogy nem tehetem, hisz anyám meg én már három napja nem ettünk. - Ha nem dobsz vissza, legalább vigyázz, hogy élve jussak ki a partra - kérte a hal. Petit-Jean erre levetette a mellényét, és - gondolta, ezzel segít rajta - jól bebugyolálta a halacskát. Gyürkőzött az evezővel, hogy mielőbb kiérjen. De ahogy kibontotta a mellényt, látta, hogy a hal bizony elpusztult. Keserves sírásra fakadt Petit-Jean. Csak ült nagy zokogva a parton, mikor édesanyja rátalált. Kérdi tőle, mi bántja. A fiú elmesélte, mekkora baj érte. Szegény anyja vigasztalta, ahogy csak tudta. Petit-Jeannak később az is eszébe ötlött: hátha a királyé volt a hal, és akkor börtönbe is vethetik. Tán még halállal is lakol, hogy nem hozta ki élve a partra. Az öregasszony gondolt egyet, fogta a halat, megmosta, szépen becsomagolta, és elindult vele a palotába. Mikor odaért, a király így köszöntötte: - Kedves öreganyám! De régen nem láttalak mifelénk! Mondd csak bátran, mi járatban vagy! - Felséges királyom, a fiam halászni volt, és ezt a halat fogta. Elhoztam: gondoltam, talán megvenné felséged. Azzal kinyitja a csomagot, és mutatja a királynak. Az csak nézi, nézi, aztán megkérdi az öregasszonyt, mennyit kér a halért. - Uram királyom, adj érte, amennyit jónak látsz. - Kedves néném! Ha annyit adnék érte, amennyit gondolok, sose tudnám kifizetni ezt a halat. Tudod, mennyit ér ez? Százszor többet, mint a koronám meg az egész birodalmam. Elcsodálkozott a szegény asszony, de a király így folytatta: - Nem akármilyen hal ez: színaranyból van! Ha itt hagyod, nem jársz rosszul. Küldetek azonnal élelmet meg mindent, ami kell. A többit majd elrendezzük a fiúval. Mondd meg neki, hogy jöjjön tüstént a palotába. Hazamegy az öregasszony, mondja a fiának, mit üzent a király. - Megmondtam én, édesanyám, hogy a király megbüntet majd. Mi egyébért hívatna a palotába? - kesergett Petit-Jean. - Ne hidd, fiam - mondta az anyja -, meglátod, semmi bántódásod nem lesz. A király gazdagon akar megfizetni a halért. “Lesz, ahogy lesz” - gondolta Petit-Jean, és elindult a palotába. A király örömmel fogadta. - Szép halat fogtál, te Petit-Jean! - mondja neki. - Tudod-e, mennyit ér? Hétszer annyit, mint a koronám meg az egész királyságom. Olyan jutalmat adok érte, hogy nem lesz okod panaszra. Ha te is úgy akarod, itt maradhatsz a palotában, fiamnak fogadlak, kitaníttatlak, és igazi herceget faragok belőled. Anyád is itt élhet veled; szolgálók lesnék minden kívánságát. De ha inkább otthon maradna, palotát emeltetek a viskója helyébe. Küldök mellé szolgálókat, nem lesz hiánya semmiben. Petit-Jean boldogan elfogadta a király ajánlatát; sietett haza, és elmesélte az anyjának, milyen szerencsével járt. - Adjunk hálát, fiam, a szerencsének, hogy ilyen jóra fordult a sorsod. A királynak pedig köszönd meg még egyszer a jóságát. Ami engem illet, én már csak jobban szeretnék itt maradni ebben az öreg házban, nyugodtabban leszek én itt magamban, mint a palotában. Meg aztán a fényes urak társasága sem való nekem. Petit-Jean így hát egyedül tért vissza anyja válaszával a király udvarába. A király pedig, ahogy ígérte, elküldte a szolgálókat az öregasszony házába. Petit-Jean ott maradt a palotában. Szép ruhákba öltöztették, kiszolgálták, mint egy igazi herceget. Aztán messzi iskolába küldték, hogy elkezdje a tanulást; a király a legjobb tudósokat tette meg Petit-Jean tanítóinak. De mint tudjuk, a mesében az idő gyorsan halad, s Petit-Jean betöltötte huszadik évét, mire befejezte az iskoláit. Akkor aztán visszatért a palotába, hogy kipihenje magát. Volt a királynak egy szépséges szép leánya, nem élt nála soha szebb a nap alatt. Hét lakat alatt őrizték a toronyszobában, nehogy valaki megszöktesse. Ha reggelenként sétálni ment, két komorna kísérte; ilyenkor az arcát mindig sűrű fátyol borította, hogy senki se láthassa szépségét. Történt egy reggelen, hogy Petit-Jean jókor felkelt, és kiült a kertbe. Éppen a történelemkönyvét lapozgatta, amikor a szépséges királylány elsétált előtte. A királykisasszony picit föllibbentette a fátylát, úgy nézte a legényt. Az ámult-bámult a lány szépségén, de senkinek se szólt róla, csak megemelte sapkáját a szép lány előtt. Másnap reggel ugyanúgy történt minden. A szépséges királylány most már a feje búbjáig emelte fel a fátylát, és még jobban megnézte Petit-Jeant. Neki is nagyon megtetszett a fiú. Mikor aztán felment a szobájába, úgy jajgatott és zokogott fájdalmában, hogy senki sem tudta megvigasztalni. Szaladtak a szolgák, s jelentették a királynak, hogy mi történt a szépséges királykisasszonnyal. Ment a király fölfelé a toronyszobába, ahogy csak a lába bírta. Kérdi a lányát, mi bántja a szívét. - Ó, én királyi édesapám - felelte a szépséges királykisasszony -, még kérdi, mi bajom, mikor itt vagyok bezárva, és senki emberfiát nem láthatok? Megtudtam, hogy van egy bátyám, és annyi örömöm sem lehet, hogy láthatnám. - Hagyd el, lányom - felelte a király -, ez a fiú nem a bátyád, ez csak Petit-Jean, egy nyomorult halászfiú, akiből én csináltam embert. - Ha ez így igaz, apám, és Petit-Jean nem a testvérem, ne legyek többé királylány, ha nem az ő felesége leszek. Petit-Jean kicsi gyerek kora óta soha le nem vette fejéről a halászsipkát. Ezt még öreg édesapja tanácsolta neki, nehogy az embereket megigézze gyönyörű szép hajával. És lám: igaza lett, mert a szépséges királykisasszony mindjárt belészeretett, ahogy sapkát emelt előtte. A király igencsak megijedt a lánya beszédétől. Féltette azt a kedvére való királyfit, akit már régen kiszemelt a lányának. Mivelhogy maga nem tudott semmi okosat kieszelni, összehívatta a tanácsosait. Ott volt Petit-Jean meg a királykisasszony is. A tanácsosok hajnalig vitatkoztak, végül úgy határoztak, hogy Petit-Jean nem veheti el a királylányt, mert nem folyik benne királyi vér. Mikor a szépséges leány meghallotta, hogy el akarják tőle tiltani a kedvesét, apja lába elé vetette magát, és kegyelemért könyörgött. - Édes lányom - szólt a király -, tiéd lehet még a fiú, ha bizonyságát adja, hogy arra érdemes. - Én kigondoltam már a próbát is, apám. Ha felséged beleegyezne, a te választott királyfid és Petit-Jean együtt indulhatnának szerencsét próbálni. Egy esztendő és egy nap elmúltával azé leszek, aki addig több kincset gyűjt össze. - Jól van, lányom - felelte a király. - Elfogadom az ajánlatodat. - Magában pedig örvendezett, mert azt hitte, hogy a királykisasszony kezét csakis a gazdag királyfi nyerheti el. Petit-Jean üres zsebbel indul, hogyan is tudna kincsre szert tenni? Az udvari tanács a vita után szétszéledt, a szépséges királylány meg futott Petit-Jeanhoz, hogy búcsút vegyen tőle. Adott neki egy zsebkendőt, amelyikre rá volt festve az apja, az anyja és a maga képmása. Még ötszáz ezüstöt is csúsztatott a fiú zsebébe. - Szépséges szerelmem, köszönöm a nagy jóságodat, és nem tagadom, hogy nehéz szívvel indulok útnak. Mit kezdjek ezzel az ötszáz ezüsttel, mikor még hajóm sincsen, a királyfi pedig gazdagon megrakta az övéit. Egy év múlva még több kinccsel jön vissza érted, és elvesz tőlem. - Ne búsulj, Petit-Jean - vigasztalta a királykisasszony. - Meglásd, jóra fordul minden, csak bízzál! Én minden pillanatban gondolok rád. Petit-Jean megölelte a kedvesét, és elindult szerencsét próbálni. Mehetett vagy három óra hosszat, amikor egy elhagyott házhoz ért. Bement, és már indult volna kifelé, hanem ekkor hirtelen egy szellem jelent meg előtte. Közelebb lépett Petit-Jean, hogy jobban lássa. Még a fátylát is fölemelte. Alig akart hinni a szemének: az édesanyja állt előtte. Petit-Jean nagyot kiáltott a csodálkozástól örömében: - Édesanyám! Hát maga hogyan kerül ide? - Látod, fiam, meghaltam a fájdalomtól, amikor hírét vettem, hogy messzi földre indultál, s tán sose látlak többé. De most eljöttem hozzád, és nagy az én boldogságom. Segíteni akarok neked, hogy sikerrel járj utadon. Megérdemled, mert jó szándék vezérel. Fogadd el ezt a pálcát, édes fiam, hasznodra lehet, de igaz hitedre esküdj, hogy becsülettel használod. Ezeket mondta az édesanyja, és átadta Petit-Jeannak a csodatévő pálcát. A fiú így felelt: - Megfogadom, édesanyám, s meglátja: nem fog bennem csalódni. Ezt a pálcát csak akkor használom, ha jót tehetek vele. Amint ezt kimondta, az anyja eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Búsult is, igen búsult Petit-Jean, de erőt vett magán, és indult tovább. Már régóta vándorolt, amikor egy nagy városhoz érkezett. Messziről látta a szép tengeri kikötőt, igyekezett hát arrafelé. Elsőnek egy jókora hajót pillantott meg a távolban: éppen a kikötőbe tartott. De amint a hajó közelebb ért, Petit-Jean nagy kiáltozást, jajveszékelést hallott a fedélzetről. “Nagy bajuk eshetett” - gondolta magában, és szerette volna megtudni az okát. Mikor a hajó elérte a sziklás partot, egy ember ugrott ki belőle, és úgy futott a kikötő felé, mint akit kergetnek. Elébe siet Petit-Jean, hátha ez tudja, mi baj érte a nagy hajót. De az ember csak annyit mondott: - Enyém az a hajó, uram, de sose lássam többet. Kevés pénzért is eladnám, csak lenne, aki megvenné. - Én szívesen odaadnám érte az összes vagyonomat, de nem több az ötszáz ezüstnél. Még megsértem vele, ha fölajánlom. De az ember nyomban ráállt. S hamar megkötötték a vásárt. Petit-Jean aztán nagy üggyel-bajjal eljutott a hajójáig. Rögtön látta, mi oka volt a nagy kiáltozásnak: az éles sziklák olyan léket vágtak a hajón, mint egy jókora hordó. Nem sok híja volt már, hogy elsüllyedjen. De akkor Petit-Jean elővette a csodapálcáját. Megérintette vele az egyik sziklát, és azt kívánta, hogy a kőből egy hordó ízes bor fakadjon. Abban a szempillantásban ott volt előtte a teli hordó. Petit-Jean elkezdte görgetni a hajó felé, hogy betömje vele a léket. Mikor odaért, egy hatalmas termetű ember szállt ki éppen a hajóból, s kérdi tőle, mit akar azzal a hordóval. - A hajómhoz igyekszem. Épp az imént vettem meg - felelte neki Petit-Jean. - A hordóban meg bor van, de olyan ízes, amilyent ember még sose ivott. Gondoltam, jó lesz a legényeimnek. Ez majd megmelegíti őket, ha a csípős hideg szélben dolgoznak a hajón. Olyan ital ez, amitől erős lesz a gyenge, és fürge, aki fáradt, de még a beteget is meggyógyítja. - No, ha így van, örülnek majd a legények - szólt az erős ember -, jó gazdánk leszel, azt hiszem. Nem olyan, mint az a gazfickó, aki az előbb megfutott. Szerencséje, hogy elinalt, különben a tengerbe dobtam volna. A termetes embert Erős Péternek hívták, ő volt a hajó másodkapitánya. Könnyedén vállára kapta a teli hordót, s Petit-Jeannal együtt fölmentek a fedélzetre. A hordót mindjárt csapra verték. Mindenki jót ivott a finom borból, aztán szorgosan nekiláttak, hogy a hajót rendbe tegyék az útra. Erős Pétert tette meg Petit-Jean kapitánynak, és azt mondta neki: - Amit te csinálsz, az úgy lesz jó. Ha látod, hogy itt az ideje, kiadod a parancsot az indulásra. Nem vesztegelhetünk itt sokáig, mert nagy út áll még előttünk. A nagy hajó hamarosan kifutott a tengerre. Már harmadik hónapja hányódtak a vízen, mikor egy nap Erős Péter így szólt a gazdájához: - Idáig csak elértünk volna, jó gazdám, de mi lesz ezután? Nem mutatja a térkép a helyet, ahol járunk. - Azért meg nem állhatunk - felelte Petit-Jean. - Menjünk csak egyenesen, aztán ha valami veszélyt észlelünk, majd fordítunk a kormányon. Egyik este, amikor a hold olyan szép fényesen sütött, mint a nap, éppen Erős Péter állt a kormánynál, és figyelte a széles tengert. Hirtelen a távolban hatalmas tüzet pillantott meg. Életében se látott ekkora lángokat. Szaladt Petit-Jeanért. - Azt mondom én, gazdám, ha a pokol a földön van, hát éppen arra tartunk. Akkora tüzet látok, hogy tán vége sincs. És ahogy közelítjük, nőttön-nő. Hajónkat meg egy tengeráram úgy röpíti, hogy egykettőre odaérünk. Fut a hajóhídra Petit-Jean, és látja a tüzet. De csak azt mondja Péternek: - Nem kerüljük meg, amíg a meleg nem süti a bőrünket. Két óra se telt el, amikor nagy ámulatukra azt látják, hogy amit ők rettentő tűznek gondoltak, város az, nem más. De színaranyból, s az tündökölt úgy a holdfényben, mint a tűz. Betértek a kikötőbe, ahol minden csupa arany volt. Másnap kora hajnalban két ember jött feléjük a parton. Szolgálók voltak a király palotájából. Erős Péter megszólította őket: - Hé, emberek! Ki az ura ennek a temérdek kincsnek? - kérdezte tőlük. - A felséges királyé mindez a sok gazdagság - felelték a szolgák. - De nincsen annak egy csepp öröme se benne. Harmincéves se volt, amikor elvesztette a szeme világát. - No, akkor épp jó helyre vetődtünk - mondta Péter. - Mondjátok meg a királynak, hogy az én gazdám szent ember. Csodát is tud tenni. Ha maga elé hívatja, nem bánja meg. Nosza, futottak is a szolgák a hírrel a királyhoz! Az meg mindjárt megparancsolta, hogy fogassanak be a legszebb hintóba, és hozzák elébe azt a kapitányt. A hintóval aztán visszamentek a szolgák Petit-Jeanért. - Azt üzeni a felséges király - mondták a szolgák -, hogy udvarába várja a kapitányt, és gazdagon megjutalmazza, ha megszabadítja vakságától. Erős Péter azonban féltette a gazdáját, és azt mondta neki: - Ne menjen oda egyedül, jó gazdám. Idegen földön sose tudja az ember, mi érheti. Hadd menjek magával én is a palotába! - kérte Erős Péter. Petit-Jean beleegyezett, és elindultak a királyhoz. A király elmesélte Petit-Jeannak a szomorú sorsát, és rimánkodott neki, segítsen rajta. Kiküldött mindenkit a szobából, Petit-Jean meg elővette a varázspálcáját, és megérintette a király bal szemét. Az egyszeriben olyan tisztán látott vele, hogy gyerekkorában se jobban. Kiáltott is akkorát nagy örömében, hogy Erős Péter, aki az ajtó előtt őrködött - azt gondolta, ölik a gazdáját. Erre - mint a megdühödött oroszlán - fölugrott, áttörte a falat, és berontott a szobába. Petit-Jean alig tudta lecsitítani a hűséges szolgát, hogy semmi baja sincs, csak a király rikoltott az örömtől. Mikor Erős Péter megint magukra hagyta őket, Petit-Jean a király másik szemét is ugyanúgy meggyógyította. A király majd eszét vesztette a boldogságtól. Elhívta Petit-Jeant és Erős Pétert a palota legszebb termébe, és ünnepélyesen így szólt hozzájuk: - Nagy jót tettél velem, derék Petit-Jean. Harmincéves vakság után úgy látok a két szememmel, mint fiatal koromban. Most rajtad a sor, hogy megmondjad, mennyi fizetséget kérsz a szolgálatodért! De mielőtt még Petit-Jean szólhatott volna, mondja neki Erős Péter: - Már megbocsásson, kis gazdám, de fiatal maga még ahhoz, hogy tudja, mi jár ezért. Bízza csak rám, majd én elintézem a királlyal. - Felséges királyom! A legdrágább kincsét adta vissza az én gazdám: a szeme világát. Nem nagy árat kérek ezért a gazdám nevében: csináltasson minékünk egy hétmérföldes hadihajót színaranyból. Kristály legyen az árboca, selyem a vitorlája. A parancsnoki hidat hét sor ágyú övezze. A király sokallotta ezt az árat, de Erős Péter felelt neki: - Boldog volt-e felséged, mikor újra meglátta a napot? Bizony mondom, ha nem fizet tisztességgel, nem lesz benne sokáig öröme. Megijedt erre a király, és tüstént elfogadott minden feltételt. A munkásoknak pedig megparancsolta, hogy azonnal lássanak hozzá a hajó építéséhez. Mire a kiszabott három hónap eltelt, a gyönyörű hajó indulásra készen állt. Éppen csak a nehezék hiányzott róla. Erős Péter a királyhoz ment, hogy azt is elkérje tőle. - Aztán mivel akarják megrakni? - kérdezte a király. - Hát arannyal, felség - felelte Péter. A király - mit tehetett mást - megparancsolta a szolgáinak, hogy rakják meg a hajót arannyal. Egy hónapig hordták a sok aranykincset, míg az teljesen meg nem telt. Indulás előtt Petit-Jean kitűzte az árbocra azt a zsebkendőt, amit a királykisasszonytól kapott a három képmással. Petit-Jean még egyszer körüljárta a vitorlást, hogy minden rendben van-e. Aranyból és ezüstből volt azon minden: az edények, a tányérok és még a kések is. Az árbocok és a kötelek csak úgy csillogtak-ragyogtak a szép napsütésben. Gyönyörűség volt ránézni arra a csodahajóra. Végre felvonták a vitorlákat, és elindultak Petit-Jean hazája felé. Haladtak is szépen: megtettek vagy száz kilométert óránként, de jó szélben még kétszázat is. De hagyjuk is el őket, míg hazaérnek, és lássuk, mi lett a herceggel, akit az öreg király a lányának szánt. Tudjuk, hogy a herceg is hajóra szállt ugyanaznap, mikor a szegény Petit-Jean, a halászlegény gyalogszerrel nekiindult a világnak. A herceg hajója már jó messze volt a parttól, mikor rettentő nagy viharba keveredtek. De az a vihar olyan félelmetes volt, hogy a kapitány - sokat próbált öreg tengeri medve volt pedig - életében nem látott hozzá hasonlatosat. “No, ha ez így megy tovább, meg nem menekülünk” - mormogta magában, s alighogy ezt gondolta, egy óriási hullám elkapta a főárbocot. A kapitány ekkor utoljára összehívatta a legényeit, és azt mondta nekik, hogy készüljenek el a halálra: nincs remény a menekvésre. A következő percben a hajó hatalmasat rázkódott, és nagy robajjal darabokra tört. Mindenki ott pusztult a tengerben. Egyedül a hercegnek sikerült megkapaszkodnia egy deszkában. Három éjjel és három nap dobálták a hullámok, ő meg csak szorította görcsösen a fadarabot. A negyedik nap végre kivetődött a partra. Majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól, s maradék erejével elindult, hogy segítség után nézzen. Pár nap múlva összeszedte magát annyira, hogy visszaindulhatott a palotába. De tudjátok, a mesében gyorsabban repül az idő, mint a sas. Már nem sok volt hátra az egy év és egy napból, amit a szépséges királykisasszony kijelölt. A palotában készülődtek a lakodalomra. Hiába járt pórul a herceg az úton, mégis ő ért vissza hamarabb - gondolták -, meg kincse is maradt elég, hogy ő nyerje el a királykisasszony kezét. Pedig a királykisasszony még mindig Petit-Jeanért imádkozott szüntelen. Szegény, mikor látta, hogy már csak két nap van hátra, és a fiú még mindig nem jött meg - nem maradt reménye, hogy viszontláthatja valaha a kedvesét. Épp egy nappal a határidő letelte előtt különös vitorlás horgonyzott le a király kikötőjében. Meglátták a király szolgái, és azt hitték, tűz ütött ki a kikötőben. Csak amikor közelebb értek, vették észre, hogy a hajótól volt az a nagy fényesség. Vitték a hírt azonnal a királynak. A király megüzente a hajósoknak, hogy tüstént hagyják el a várost, különben rájuk lövet, és ott helyben süllyednek el. Még jókor reggel megérkeztek a szolgák a király parancsával. Felmentek a fedélzetre, és elsőnek egy matrózzal találkoztak. Pompás ruhája után őt gondolták a gazdának, és megszólították: - Hé, gazda! A király azt parancsolta... - Nem én vagyok a gazda - felelte a matróz -, őt még hátrább találják. Mentek a szolgák még vagy két mérföldet, mikor egy emberre akadtak, aki az előbbinél is drágább ruhát viselt. “No - gondolták -, ez már bizonyosan a hajó gazdája.” - Gazda! A felséges király... - Jó emberek - mondta a másik matróz -, a gazda még messzebb van, a hajó végénél. Odaérnek a szolgák, de csak Erős Péterre találnak. - Jó napot, uram! Maga ennek a hajónak a gazdája? - kérdezték tőle most már óvatosan. - Nem én! - felelte Erős Péter. - A gazdám még a szobájában pihen. Ne zavarják a nyugalmát, nekem is megmondhatják, ha valami dolguk van vele. - Azt üzeni urunk, a király - jelentették a küldöncök -, hogy hagyják el tüstént a kikötőt, különben bajba kerülnek: ágyúival szétlöveti a hajót, és itt süllyednek el! - Ejha! De harcias egy uratok van! Mondjátok meg neki: jó lesz, ha kétszer is meggondolja, amit mond, mert megeshet, hogy a palotája tornyai földön hálnak az éjszaka. Hét sor ágyúnk van tűzre töltve, s ha nem fogadja illendően a vendégeket, porrá lőjük a várost. Jobban tenné a király, ha inkább megtisztelné hajónkat a királynéval, a lányával és a herceggel együtt. Visszatérvén a palotába, mondják a szolgák a királynak, mit üzentek a hajóról. A király nem mert többé huzakodni, befogatott a hintójába, és mentek valamennyien a hajóhoz. Mikor messziről meglátta, hogy jönnek, Petit-Jean megparancsolta az embereinek, hogy ezüstlétrát eresszenek le a királynak, a királynénak és a hercegnek, de aranylétrát a szépséges királykisasszonynak. Az ebédnél szintúgy: ezüsttel terítsenek hármuknak, a királykisasszony és ő maga aranytányérból esznek majd. A király csónakja ezalatt elérte a hajót, s látják ám, amint engedik le nekik a gyönyörű ezüstlétrát. A királynak dagadt a melle a büszkeségtől, hogy őt így megtisztelik. Hanem amikor a király, a királyné meg a herceg fölértek, a matrózok bevonták a létrát. A király mondja nekik, hogy a lánya még hátravan. - Sose aggódjék miatta, felség - felelték a matrózok, és már eresztették is le az aranylétrát a királykisasszonynak. Petit-Jean a hajókorlátnál várta kedvesét, és nyújtotta a kezét, hogy fölsegítse. Egyedül a szépséges leány ismerte fel Petit-Jeant, láttára öröm gyúlt a szemében, de nem szólt róla senkinek. Később Petit-Jean félrevonta a királykisasszonyt, és átadta a gyönyörűséges menyasszonyi ruhát, amit mátkájának hozott a lakodalomra. Aztán így szólt halkan kedveséhez: - Holnap hajnalban, pontban négy órakor ott leszek az ablakod alatt, és egy hintóban várok rád. Borítsd be arcodat sűrű fátyollal, hogy senki fel ne ismerjen. Azzal Petit-Jean visszament a vendégekért, és bekísérte őket az ebédlőterembe. Itt is úgy történt minden, ahogy Petit-Jean előre eltervelte: a királynak, a királynénak meg a hercegnek ezüsttányérokban szolgálták fel az ebédet. Petit-Jean és a királykisasszony aranytányérból ettek, aranykanállal. Az ebéd végén a király már nem bírta szó nélkül: - Kapitány uram, ha meg nem sértelek a kérdésemmel: mivégre tiszteled meg jobban a lányomat, mint engem, a királynét vagy a herceget? Így tettél velünk a hajóra jövet is: minékünk csak ezüstlétrát eresztettél, a lányom meg aranylétrán jöhetett. - Felséges királyom - felelte Petit-Jean -, kár volna ilyenre szót is vesztegetni. Lám, jómagam észre se vettem, hisz van itt annyi arany meg ezüst, hogy az ember nem tudja számon tartani, kinek mi jut. Hanem azt tudja-e felséged, miért hívtam ide a hajóra? Ennek egy oka van: holnap házasodom, és felségedet akarnám szép mátkám násznagyának, a herceget meg vőfélyemnek gondoltam. - Kapitány uram! Megtenném neked ezt a szívességet, de igen rosszkor kéred. Éppen holnap adom lányomat a herceghez. - Felség - szólt Petit-Jean -, az én esküvőm reggel öt órakor lesz. Ilyen korai időben még bizonyára ráérnek mindketten. Erre már nem tudtak mit szólni, és megegyeztek Petit-Jeannal, hogy másnap reggel ott lesznek a templomban. Miután a vendégek elmentek, a hajón nagy sürgés-forgás kezdődött, hogy a lakodalomra minden készen álljon. Másnap reggel pontban négy órakor Petit-Jean hintója ott állt a királykisasszony ablaka alatt. Az már felöltözve várta kedvesét, és mindketten sietve beszálltak a kocsiba. Megkerülték a palotát, és behajtattak az udvarba. Ott felvették még a királyt meg a herceget, és indultak a templomba. Az úton mondja Petit-Jean a királykisasszonynak, hogy emelje fel a fátylát. Kérdi akkor a királyt, hogy nem lát-e hasonlatosságot a királykisasszony és az ő mátkája között. - Ha ikertestvérek lennének, se hasonlíthatnának jobban - mondta a király is, a herceg is. És nyugtalanul bámulták tovább a szépséges leányt. Petit-Jean egyszerre csak hátrafordult, és rájuk szögezte a puskáját. A herceg ettől úgy megrémült, hogy nyomban kiugrott a kocsiból, és elfutott. Szökött volna a király is, de Petit-Jean nem engedte. - Maga velünk jön a templomba, és tanúja lesz a lánya esküvésének - mondta Petit-Jean, azzal lerántotta a fejéről a parókát, megmutatván a királynak igazi szép haját. - Király uram, én nem feledtem, hogy te engem el akartál tiltani a hercegkisasszonytól. Most a sok kinccsel visszajöttem érte, néked meg soha meg nem bocsátok - mondta Petit-Jean. A templomban Petit-Jean és a szépséges királykisasszony örök hűséget fogadtak egymásnak. Mikor véget ért a ceremónia, a királyt visszavitték a palotába, de ők maguk egy percig se maradtak. Petit-Jean és szép felesége egyenest a hajóhoz mentek. Felvonták a vitorlákat, és távoli országba indultak. Senki se tudja, hol kötöttek ki, mert a vitorlás soha többé nem tért vissza onnan.

HARMINCHATSZÍN-RUHÁJÚ

Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a királyról meg a királynéról és egyetlen fiukról, Harminchatszín-Ruhájúról. A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kőkerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren. Jobb, ha ki se megy. Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából. Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen felöltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta. - Engedjetek ki! - kiáltott az őrökre. - Nem látjátok, ki vagyok? - De bizony látjuk - nevettek az őrök. - Bolond vagy! - Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja - mondta a királyfi, és még kecskebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék. - Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? - kérdezte az egyik őr. - Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz - kacagott a királyfi. Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék. - Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! - mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára. Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta. A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelentkezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is. - Nem láttátok a királyfit? - kérdezte a király az őröktől. - Nem láttuk, felséges uram - válaszolták egyszerre az őrök. - Senki se ment ki reggel óta a kapun? - faggatta őket tovább a király. - Csak egy bolond fickó - felelte az egyik őr. - Harminchat színű ruhája volt - tette hozzá a másik. - Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! - kiáltott föl a király. - Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen. Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton. Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni. A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak. Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira: - Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet? - Ne haragudj, kedves óriás - szólt udvariasan a tehénpásztor-királyfi -, nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Mindjárt arrébb hajtom az állatokat. Az óriás megenyhült az udvarias beszédre. - Na, jól van. Nem bánom, legeltesd csak itt a teheneidet - szólt, és még meg is hívta magához a tehénpásztort vacsorára. A tehénpásztor azonban elhárította a meghívást: - Köszönöm az ajánlatodat, kedves óriás, de este sohasem érek rá. Majd egyszer, valamelyik szabadnapomon meglátogatlak. A tehénpásztor másnap megint fölfedezett egy szép legelőt a domb mögött. Odahajtotta az állatait, de alig kezdtek legelni a tehenek, megjelent egy másik óriás, és rámordult a tehénpásztorra: - Te Harminchatszín-Ruhájú! Hogyan merted ide terelni a teheneidet? - Ne haragudj, kedves óriás. Nem tudtam, hogy ez a szép rét a tied. Mindjárt továbbterelem a teheneket - mondta udvariasan a Harminchatszín-Ruhájú. - Na, nem bánom. Csak legeltess tovább - enyhült meg az óriás az udvarias hangra. - Aztán nem volna kedved hozzám költözni? Kényelmesen ellakhatnál nálam. - Köszönöm az ajánlatot, kedves óriás, de szerződésem a királyi palotához köt. A palota istállójába kell visszahajtanom minden este a teheneket, és ott kell vigyáznom rájuk éjszaka is - hárította el Harminchatszín-Ruhájú az ajánlatot. - De azért ha lesz szabadnapom, meglátogatlak. Harmadnap is kihajtotta a teheneket; most a folyón túlra egy szép rétre. Alig kezdték a tehenek a dús füvet harapdálni, megjelent egy harmadik óriás, és rádörrent a tehénpásztorra: - Hé! Ki engedte meg, hogy az én legelőmre tereld az állatokat? - Ne haragudj, kedves óriás, de nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Ha tudtam volna, nem hajtottam volna ide az állatokat - mentegetőzött a fiú udvariasan. - Na, nem bánom - enyhült meg az óriás az udvarias hangra -, csak legeltess nyugodtan tovább. Aztán mondd: nem volna kedved hozzám szegődni pásztornak? Jó dolgod lenne. - Köszönöm ajánlatodat, kedves óriás, de nem tehetem. Egy évre a királyhoz köt a szerződésem. Utána esetleg lehet szó a dologról. De addig is meglátogatlak majd, ha lesz egy kis szabad időm - mondta a fiú. Harminchatszín-Ruhájú este hazahajtotta az állatokat az istállóba. Utána megvacsorázott, és sétálgatott egy kicsit az udvaron. Sétálgatás közben hallotta, hogy másnap gyűrűdobó verseny lesz a király udvarában. Arról volt szó, hogy a földobott gyűrűt egy pálcára kell estében fölfűzni. Azé a lovagé lesz a királylány, aki a gyűrűt el tudja kapni. Harminchatszín-Ruhájú erre bekopogtatott a királyhoz, és engedélyt kért tőle, hogy három napra elmehessen. Magával viszi az állatokat is, mert itt nincs kire hagyni őket. Azt mondta, hogy a barátait akarja meglátogatni. A király beleegyezett, mert kedvelte a tehénpásztort; jól végezte munkáját, egyetlen tehén sem veszett el, és az állatok nagyon szépen kigömbölyödtek a keze alatt. Másnap hajnalban maga előtt terelgetve állatait, elment az első óriáshoz. A teheneket beterelték az óriás istállójába, ők ketten pedig beültek a szobába, és barátságosan beszélgettek. Jól meg is reggeliztek. - Tudod, kedves óriás, hogy ma délután gyűrűdobás lesz a király udvarában? - kérdezte Harminchatszín-Ruhájú az óriást. - Tudom. Te is elindulsz a versenyen? - Hogyan indulhatnék? Hiszen nincsen lovam. - Sose búsulj, kedves pajtás - vigasztalta az óriás. - Majd én ellátlak mindennel, ami kell. Azzal felöltöztette tiszta fekete lovagi ruhába, adott neki egy fekete pálcát, az istállójából pedig kivezetett egy szép fekete lovat. Harminchatszín-Ruhájú lóra pattant, elvágtatott a királyi udvarba. Részt vett a versenyen, és ő kapta el a gyűrűt. De utána rögtön kivágtatott az udvarból. Sírt a királykisasszony, hogy a szép lovag így otthagyta. De hát mit lehetett tenni? Harminchatszín-Ruhájú visszavágtatott az óriáshoz, átöltözött, és mindent köszönve elindult tehenestül a másik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. A teheneket beterelték az istállóba, aztán vacsorához ültek. - Tudod-e, kedves óriás, hogy holnap is lesz gyűrűdobó verseny a királyi udvarban? - kezdte Harminchatszín-Ruhájú a beszélgetést. - Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? - Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem. - Ne búsulj, majd reggel felszerellek én, ahogyan kell - vigasztalta az óriás, azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő. Másnap valóban megkapta az óriástól a felszerelést: egy piros lovagi öltözetet, egy piros pálcát és egy gyönyörű pej paripát. Harminchatszín-Ruhájú délután lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba. Ő volt a legszebb a lovagok között. A királykisasszony nem győzte bámulni. Harminchatszín-Ruhájú ismét megnyerte a versenyt, de mihelyt elkapta a gyűrűt, már ki is vágtatott az udvarból. A nézők föl sem ocsúdtak meglepetésükből, már túl volt árkon-bokron. Egyenesen a második óriáshoz vágtatott, átöltözött, majd maga előtt hajtva teheneit, elindult a harmadik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. Beterelték az állatokat az istállóba, ők meg vacsorához ültek. Vacsora közben Harminchatszín-Ruhájú így kezdte a beszélgetést: - Tudod, kedves óriás, hogy holnap is gyűrűdobó verseny lesz a királyi udvarban? - Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? - kérdezte az óriás. - Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem. - Azon ne búsulj - vigasztalta az óriás. - Majd én felszerellek. Harminchatszín-Ruhájú megköszönte szépen, és azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő. Másnap reggel Harminchatszín-Ruhájú fehér lovagi öltözetet, fehér pálcát és egy szép fehér kancát kapott az óriástól. Ebéd után lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba, ahol éppen kezdődött a verseny. Harminchatszín-Ruhájú ezt is megnyerte, és éppúgy elvágtatott, mint amikor feketében meg pirosban vett részt a versenyen. De a király most megmérgelődött, és utána hajította a dárdáját. Eltalálta a combját, a hegye bele is tört, de azért sikerült Harminchatszín-Ruhájúnak elvágtatnia. A harmadik óriásnál átöltözött, megköszönt szépen mindent, és hazahajtotta a teheneket. Igen ám, de másnap reggelre a combja úgy megdagadt, hogy nem tudott lábra állni. Üzente a királynak, hogy fáj a lába, nem tud kimenni a legelőre. A király sajnálta nagyon a tehénpásztort, mert megszerette. Lement hozzá az istállóba, és vitt magával egy orvost is. Az orvos nézegeti, tapogatja a combját, aztán meglátja, hogy lándzsahegy áll ki belőle. Kihúzta a combjából, a király pedig fölismerte, hogy az ő dárdájának a hegye. - Hát te voltál a fehér ruhás lovag? - kérdezte csodálkozva a király. - Sőt a fekete meg a piros ruhás lovag is. Íme, mind a három gyűrű - és Harminchatszín-Ruhájú fölmutatta mind a három gyűrűt. - Azt is elárulhatom felségednek, hogy királyfi vagyok, nyugodtan hozzám adhatja a lányát - tette hozzá. Örült nagyon a királykisasszony, hogy nem maradt pártában. Tetszett is neki Harminchatszín-Ruhájú. A hét országra szóló lakodalomra hivatalos volt mind a három óriás. Természetesen meghívták Harminchatszín-Ruhájú szüleit is. Az öreg királyné sírt örömében, de az öreg király is alig tudta elfojtani könnyeit. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.