Az egyszeri gyerek

Mikor én olyan suhancgyerek voltam, egyszer mondja az édesapám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt. De igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezitláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz a nem jött. Mit csináljak, mit csináljak? Hazaszaladtam egy emelő rúdért, avval kifeszegettem a csizmám a sárból. De míg az emelő rúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se híre, se nyoma nem volt. Most már mitévő legyek? Ha hazamegyek, megnyúz az édesapám. Kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szűrszabó-inasnak. A gazdám adott egy rongyos darócot, azt a nyakamba gabalyítottam. Olyan úr voltam, hogy még!

Másnap azt mondja a gazdám:

- Fogd fel ezt a kosarat, öcsém, menjünk a piacra, vegyünk borsót ebédre. - Kimentünk a piacra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor hazaérünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem:

- Eredj vissza, fiam, a piacra, elfelejtettünk borsót venni; végy te!

Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat. Egyszer rám esteledik. No most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában. Bementem a házba. Odabent egy vén asszony főzött puliszkát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én éhes voltam, mondom az asszonynak:

- Néném asszony, adjon egy kis kását!

Az asszony mindjárt elibém tett egy tál gölődényt, úgy jóllaktam töltött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpaciberével.

Amint jóllaktam, lefeküdtem a kuckóba, belehúztam magamat a darócomba. Egyszer jön haza a gazda nagy részegen a kocsmából. Az asszony kitálalja neki a puliszkát. Az ember meglát engem a kuckóban, hí, hogy menjek, egyem vele. Én már jól voltam lakva, nem akartam menni. De rám kiáltott, hogy majd így, meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát. De biz én belém nem fért egy falat se. - Be volt kötve a szűröm ujja, mind abba eresztettem a puliszkát.

Mikor jóllakott az ember, felugrott, elkezdett táncolni. Engem is megfogott, hogy táncoljak vele. Táncoltunk, táncoltunk, egyszer kiódzott a darócom ujja, elkezdett belőle potyogni a puliszka. Az ember felkapott egy botot és ütni akart. Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végig hegedűlt volna a hátamon.

Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomhoz értem. Kaptam magam, belefeküdtem a garat­ba. Amint ott fekszem, egyszer odajön három tolvaj egy lopott birkával. Ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hová tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni. Mindjárt oda is hozta a garathoz. Én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltom magam:

- Rám ne lökje kend azt a böndőt!

Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt, mind ott hagyták a sok birkahúst. A lármára a molnármester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat:

- No, öcsém, te derék gyerek vagy. Nem állanál be hozzám inasnak?

- Biz én beállok - mondom. Be is állottam mindjárt.

A gazdám adott kenyérebédre egy tojást. De bicskám nem volt, ideadta a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer beleejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem. De még az se érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár-gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.

Nyargaltam hegyen, völgyön, árkon, bokron keresztül. Egyszer egy kis házhoz értem. Pró­báltam bemenni az ajtaján, sehogyse fértem be, még búva sem. Próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent éppen lakodalmaztak. Állott a lakzi ugyancsak, volt dínom-dánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákban volt.

Alighogy bementem, mindjárt elibém állottak, hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. „Biz én nem megyek!” Ott volt ez[1] is, mindjárt fülön fogtam:

- Eredj, öcsém, a patikába jóféle sáfrányért. Itt van egy szamár, ülj rá! De meg ne sar­kantyúzd, mert acél-körme tüzet ád, tapló-hasán végig fut, szalma-dereka meggyullad, hólyag-feje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz.

Felült hát a szamárra. Míg ment, lassan ment; de jövet megsarkantyúzta, acél-körme tüzet adott, tapló-hasán végig futott, szalma-dereka meggyulladt, hólyag-feje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradt.

Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba. Ugyancsak elkezdte táncoltatni a szalma­derekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga-leves zsák. Én váltig mondtam a fiúnak:

- Ne táncoltasd olyan nagyon azokat a szalmaderekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárgaréz-sarkantyúddal majd kirúgod a sárga-leves zsákot!

De ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket. Egyszer aztán csakugyan kirúgta a zsákot. No iszen volt drága mulatság! A sárga lé a szamárnak csukló körméig se ért, ezt[2] meg majd elnyelte, majd belefúlt. Bele is fulladt volna, de én felszaladtam a padlásra, lehoztam egy kétágú vashorgot, azt az orrába akasztottam, úgy húztam ki. Aki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van az orrán a két lyuk, a horog helye.

 



[1] Egyik hallgató.

[2] Megint egyik hallgatóra mutat.