Volt egyszer egy terhes asszony, ki oly nyalánk, oly
kiváncsi volt, hogy a mi szemének-szájának megtetszett, mindent, de mindent
megkivánt. És e kivánságait az ő jó bolond, teddide-teddoda férje, hacsak
szerét tehette, ha mindjárt a föld alól teremtette is elő, mind beteljesítette.
Egyszer a terhes asszony a többi közt azt találja mondani a férjének, szót
szólván:
- Ejnye, hékás, be megenném valamit!
- Mit édes feleségem? kérdi az ura.
- Mit-e? hát akasztott ember tüdejét és máját.
A terhes asszony alighogy kiejtette ebbeli szive szándokát,
az ura tüstént a nyakába galyabította a szűrét s elindult azzal a gonosz
szándékkal, hogy hoz akasztott ember tüdejét és máját.
Hogy az egyszeri ember a gyalogútra ért, egy nyúl keresztbe
szaladt előtte. Ez nem jó jel, gondolta magában, de azért tovább ment. Ép
pénteki nap volt, mely hogy az egyszeri embernek eszébe jutott, vissza is jött
volna, meg nem is, de azért mégis csak tovább ment; mert a terhes asszony
kivánságát teljesítni kell. Csak mén, csak mendegél, egyszer egy fekete kutya
került elébe, mely aztán elszaladt mellette. A fekete kutyának olyan vörös
szeme volt, mely sötétben ugy égett, ugy világított, mint a tűz, mint a rehült
fa, vagy még ezeknél is jobban. De az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt;
mert a felesége terhes volt, kinek minden kivánságát teljesítenie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer megbotlik, elesik
valamiben. Mikor fölkelt, fölugrott, csak akkor látta, hogy az egy koponya
volt. A koponyából egy kigyó nézett ki, mely csakugy sziszegett, csakugy
öltögette ki reája a fulánkját, hogy mindjárt agyonszúrja. De az egyszeri ember
ezzel sem sokat gondolt; mert a felesége terhes volt, kinek minden kivánságát
teljesítnie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy rakás embercsontra
talált.... Itt egy kéz, ott egy lábszár, amott egy oldalborda, emitt egy
kézfő.... Az embercsontok felett egy farkas ült, mely azokról az itt-ott
megmaradt hust rágicsálta. Zöld szeme csakugy égett, csakugy világított mint
sötétben a revült fa; de sötét is volt, hogy szinte a kanál is megállott volna
benne. Fújt a szél, hogy szinte harapott; hasította a levegőeget s hordta a
havat és zuzmorát. De az egyszeri ember mindezekkel nem gondolt semmit; mert a
felesége viselős volt, kinek minden kivánságát teljesítnie kell.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer mégis elért az
akasztófához. Az akasztófán ép rajta volt az akasztott ember. A szél csakugy
lobálta, csakugy hintázta; de fújt is erős kegyetlenűl, mint mikor valakit
akasztani visznek, vagy már fel is akasztották. Az akasztott ember feje fölött
egynehány varjú károgott.
Az út ép az akasztófa mellett vitt el, melyen egy tojással
kereskedő ember kullogott, ki ép a pipáját tömögette. A hátán volt a kosara,
benne pedig vagy háromszáz tojás.
Hogy a tojással kereskedő ember az akasztófa alá ért, hogy a
pipáját már megtömte, azt találja mondani az akasztott embernek, szót szólván:
- Hej, atyafi! nem adnál egy kis tüzet?
- De biz adok, felelt neki az egyszeri ember.
A tojásos ember pedig azt gondolta, hogy csakugyan az
akasztott ember felelt; ennek se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak
eredt s meg sem állt mindaddig, míg a faluba nem ért.
A sok tojásból egy tojás lett, de még ez is összetört,
ugyannyira, hogy csakugy patakzott; végig folyt a hátán, végig az inán, de még
a kiskörmén is. Ennek is megesett a diószegi vásár, mint Kenyeresnek a bab; ez
sem kér többet akasztott embertől tüzet, hiszem azt az egyet!
Az egyszeri ember, ki a tüdőért és a májért ment, azt sem
tudta hogy nevessen-e, vagy pedig felmászszon arra az akasztófára? de mégis
ízibe lerugta a csizmáját, előkereste a bicskáját, felmászott a fára s kivette
az akasztott ember tüdejét és máját. Hogy aztán hazavitte, a felesége megfőzte,
megsütötte és megette.
Mikor az asszony szájába tette az utolsó falatot és
lenyelte, az óra ép 12 ütött, ép éjfél volt.
Hogy elütötte a tizenkettőt, a szoba ajtaja egyszerre mint a
parancsolat magától kinyilott. Ki lépett be rajta? Ki egyéb, mint az akasztott
ember! Még a kötél is a nyakán volt!... A terhes asszony még akkor is ott ült
az asztalszögben, ki ekkor se holt, se eleven nem volt, de mégis szót szólt
ilyeténképen:
- Hol a hajad?
- Szél elvitte, felelt az akasztott ember.
- Hol a szemed?
- Holló kivájta.
- Hol a tüdejed és a májad?
- Te etted meg.
- Ki küldött?
- Az ördögök.
- Kiért?
- Teérted ebadta r.....ja! Azért jer velem, viszlek!
Azzal az akasztott ember nyakoncsípte az asszonyt s meg sem
állt vele a pokol fenekéig.
