Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, a Szent-Gellért hegyen innen volt, volt a világon egy nagy város, abban lakott egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak nem volt az Isten szabad ege alatt egyebe, mint egy rossz háza meg egy sovány tehene. Volt neki egy félig bolond fia is, akit az egész város Gagyi gazdának hítt. Sohse csinált semmit, csak kódorgott, mint az Orbán lelke, vagy pedig kiült a háza elibe, ütötte a lába szárán a legyet.
Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért. Gagyi gazdának megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni s viselje gondját a tehénnek. De Gagyi gazda mást gondolt. Éppen vásár volt a városban. Kapta magát, kihajtotta a tehenet, hogy majd eladja. De biz ott azt se kérdezték tőle, hogy mire tartja? Már éppen vissza akarta vezetni, midőn meglátott egy katulyás zsidónál egy cifra katulyát. Kérte a zsidót, hogy adja oda neki azért a tehénért. A zsidó kapott rajta; csakhamar megvolt az alku. Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát. Kiugrott belőle tizenkét óriás, akik körülvették Gagyi gazdát.
- Mit parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?
Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott. Utóljára mégis gondolt egyet:
- Hát azt parancsolom, hogy itt, ezen a helyen a rongyos viskó helyett olyan rezidencia kerekedjék, mint a királyé.
Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.
Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája. Egy darabig ott bámulta a sok szép holmit, be se mert menni a palotába. Utóljára mégis ráadta a fejét, bement. Mikor aztán látta, hogy odabent nincs senki, egészen nekibátorodott.
A szomszédok ezalatt körülvették a palotát. Nem tudták mire vélni a dolgot. Ott tanakodtak, hogy mi dolog ez? honnan termett ez ide? Egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsodálkozott. Kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán eltévedt. Nem itt volt az ő háza? „De hiszen kendteket mind ismerem, kendtek az én szomszédjaim, mégis csak ennek kell annak lennie.”
Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az anyja kezét, felvezette a palotába. Ott elbeszélt neki mindent. A szegény asszony, mikor meglátta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni Gagyi gazdát:
- Óh, te bolond, te bolond! Mindig mondtam, hogy nincs elég eszed, azért a rongyos katulyáért odaadni egy tehenet! Most már miből élünk meg, miből tudjuk mindennapi kenyerünket megkeresni?
Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, ami csak kell, enni-inni való, minden, ami szemüknek, szájuknak tetszik. Erre elővette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás:
- Mit parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?
- Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle étellel.
Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága étellel, itallal, ami csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta. Gagyi gazda úgy jóllakott, mint a duda. Az anyja is csipegetett egy-egy kicsit, de nem igen mert sokat enni.
Ezalatt híre futott a városban a Gagyi gazda palotájának. Jártak csodájára mindenféle emberek, hercegek, grófok, nagy süvegű tótok. Vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt oda a palota olyan hirtelen? De nem mondta senkinek, csak élt az anyjával a nagy uraságban.
Egyszer Gagyi gazdának az a gondolatja támadt, hogy meg kellene házasodni. Az anyja is helyben hagyta, hogy biz az jó lesz. Tanácsolta is mindjárt a szomszéd lányát. De Gagyi gazda tudni sem akart róla, hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen lányát veszi el. Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt ő hozzá, nem neki való az. Csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az akaratjától, hanem mindig ösztökélte az anyját, hogy kérje meg neki a király-kisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mi tenni? felöltözött az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van. A király szörnyen megharagudott; majd hogy ebrúdon nem vettette ki.
- Ejnye imilyen-amolyan koldus-kölke, még az én lányomra meri vetni a szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborkafára! Megmondja neki kend, hogy arra ne is ácsingózzék soha!
Hazament a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a király-kisasszony, akárki meglássa. El is ment még aznap a keresztapjához, rábízta, hogy: „menjen el a királyhoz, mondja meg neki, azt izenem, hogy akármit kívánjon, mindent megteszek, ha nekem adja a lányát.”
Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe. Azért hát azt felelte, hogy nem bánja, neki adja a lányát, ha az ő rezidenciájától a Gagyi gazda palotájáig arany hidat rakat, gyémánt karral, üveg bolthajtással, hogy az ő lánya azon járhasson.
Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király. Gagyi gazda nagyot ugrott örömében. Ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni. A keresztapja nem tudta mire vélni a dolgát, azt gondolta, hogy az esze tisztul.
Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.
- Mit parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?
- Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én felkelek, a király rezidenciájától az én palotámig arany hidat csináljatok, gyémánt karral, üveg bolthajtással.
Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda. Csak elállt szeme-szája. Mit volt mit tenni? hozzá kellett menni a király-kisasszonynak Gagyi gazdához.
Itt Gagyi gazda hazavitte nagy örömmel a feleségét. A szegény asszony eleinte sírt-rítt, de utóljára, amint látta, hogy ura minden kívánságát, mihelyt kimondja, abban a szempillantásban teljesíti, hát, lelkem adta, még bele is szeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy honnan veszi azt a sok mindent? mi módon csináltatta a hidat meg a palotát? De hiába volt minden faggatás, mert ilyenkor Gagyi gazda az egyik fülén beeresztette a szót, a másikon ki.
Egyszer elindult Gagyi gazda valahová onnan hazulról. Nem maradt más a háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldus, kéri az Isten nevében, hogy könyörüljön rajta. Hamarjában nem tudott mit adni neki az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, odaadta neki: - „Fogja kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajcárt, beleteheti.”
Elment a koldus nagy dünnyögve, hogy ilyen gazdag asszony bizony adhatott volna - ha mást nem - egy darab szalonnát.
Amint kiért az utcára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás:
- Mit parancsolsz gamós koldus? Mit parancsolsz gamós koldus?
Az meg, szegény, majd leesett a lábáról, úgy megijedt; nem jutott eszébe semmi okos. Utóljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a palotát vigyék el mindenestűl, ő vele együtt, a sóstenger közepébe. Az óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, míg a sóstenger kellő közepére nem értek vele. Ott letették; úgy lebegett a palota a vizen. A Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt; de nem tudott róla semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát, bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment oda a palota. A király-kisasszony mindjárt felérte ésszel, hogy Gagyi gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent. Kérte vissza a katulyát a koldustól, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a maga helyére, aztán megint jó lesz minden. De bezzeg felnyílott a szeme a koldusnak is. Nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kívánta a király-kisasszonytól, hogy ezután őt szeresse, az ő felesége legyen. A király-kisasszony mindíg sírt-rítt. Mert ha még csak sánta lett volna a koldus, hagyján; de máskülönben is csúnya volt. A pofáját is az ereszbe verték; imitt-amott fityegett rajta egy pár szál szőr.
Ezalatt Gagyi gazda hazament. Kereste a palotáját, s hogy nem találta, nagyon elszomorodott. Tudakozódott fütől-fától, hogy nem tudna-e róla valamit? Utóljára akadt egy kondás-bojtár, aki látta, mikor vitte a tizenkét óriás a sóstenger felé.
Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját meg a feleségét. Hanem előbb csináltatott magának egy vasbocskort, azt felhúzta a lábára. Felfogadta, hogy addig le nem veti, míg a palotáját meg nem találja.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, amint a pocsolyában fetrengett. Megszólította a rák:
- Segíts rajtam, Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba; jótét helyébe jót várj! - Gagyi gazda megszánta, felvette s a tarisznyájába tette.
Megint ment, mendegélt, előtalált egy egeret, amint valami vízben fuldoklott. Sehogyse tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:
- Segíts rajtam, Gagyi gazda, szabadíts ki a vízből, végy fel a tarisznyádba; jótét helyébe jót várj!
Ezt is megsajnálta, felvette s a tarisznyájába tette.
Megint ment, mendegélt, hét nap, hét éjjel mindig ment. Akkor elért a sós tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellő közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem juthat. Amint így búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:
- Mért búslakodol, kedves gazdám?
- Hogy ne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon el nem juthatok a palotámhoz.
- No hát én majd beúszom, megnézem, mint állanak odabent a dolgok? Te addig várj itt a tengerparton.
Beúszott a rák. Gagyi gazda várta a tenger-parton egész nap, de csak nem jött. Már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki. Hát egyszer bukkan ám elő a víz alól. Mindjárt tudakolta tőle Gagyi gazda, hogy mit látott?
- Hej, kedves gazdám, furcsán megy odabent a dolog. A gomós koldus erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a király-kisasszony, de az azt mondja, hogy „neki bizony nem kell, jobb lesz, ha ideadod azt a katulyát.” De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony láncon a nyakában hordja éjjel-nappal. Én elloptam volna, de nem tudtam a láncot elvágni.
Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát. De most meg az egér szólalt meg:
- Ne búslakodjál, kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a rák koma a hátán, én elrágom a láncot, kihozzuk a katulyát.
Úgy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához. Éppen akkor a koldus legjobban húzta a bőrt a fagyon[1]. A kis egér odament, lerágta a katulyát a láncról. A rák azt is a hátára vette meg az egeret is, úgy úsztak kifelé. Gagyi gazda még messziről észrevette őket. Alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát.
Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta Gagyi gazdát:
- Mit parancsolsz, kedves Gagyi gazdánk? Az Isten is áldjon meg!
- Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestül, velem együtt, visszavigyétek a régi helyére. Azt az akasztófára való koldust pedig lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, ahogy tud.
Az óriások felkapták a palotát, visszavitték Gagyi gazdával, az egérrel és rákkal együtt a régi helyére. A gamós koldusnak megint hátára adták a tarisznyát s útnak eresztették.
Az öreg király, mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi helyén van, meg mikor a lányát épen, egészségben a szeme előtt látta, úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele királyságát. Újra nagy lakodalmat csaptak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
