Volt egyszer egy király, ennek a királynak pedig volt három leánya meg három fia. A legkisebbik fiút, mivel nagyon erős volt, Vas Lacinak hítták. De Vas Laci nagyon pajkos gyermek volt. Egyszer, amint éppen hazafelé ment az iskolából, előtalált egy öreg asszonyt, aki egy kosár tojást vitt. A királyfi, mint afféle pajkos gyermek, egyet gondolt s mintegy akaratlanul beleötlött a kosárba. A gyenge, öreg asszony azonnal elejtette a kosarat, kigurult belőle a sok tojás és egytől-egyig összetört. Ekkor az öreg asszony így szólt haragjában:
- Ezért a rossz tettedért teljesedjék a legelső kívánságod.
Az öreg asszony evvel eltűnt az üres kosárral és többé senkise látta. Vas Laci pedig, rá se hederített az öreg asszony szavára s olyan büszkén, jó kedvvel ment tovább a maga útján, mintha valami hőstettet hajtott volna végre. Amint hazaért, három leánytestvére éppen az udvaron állott. A legidősebbiknek a ruhája olyan volt, mint a nap, a középsőé, mint a hold, a legkisebbiké meg, mint a csillagok. Pedig ez csak hétköznapi ruhájuk volt. Kérték Vas Lacit, menjen velük labdázni. Ha játékról, mulatságról volt szó, Vas Lacit sohse kellett biztatni. Azonnal ráállott és megkezdődött a labdázás, a hajigálás, a futkározás. A három leány már régen összebeszélt, hogy egyszer jól elpüffölik Vas Lacit azért a sok csintalanságért, amit rajtuk elkövetett volt. Úgy is történt. Vas Laci erős gyerek volt ugyan és kitűnően értett a labdázáshoz, hanem a leányok hárman voltak, meg nagyobbak is voltak, szóval derekasan elverték a mi Vas Lacinkat. Vas Lacinak fájt a sok ütés, de még rosszabbul esett neki, hogy így összeesküdtek ellene. Megharagudott s így kiáltott rájuk:
- Nyeljen el a föld benneteket! - Vas Laci meggondolatlanul cselekedett, mert alig repült ki száján a szó, az öreg asszony szava azonnal beteljesedett: a föld elnyelte mind a három király-kisasszonyt.
Az egész udvar, az egész ország gyászba öltözött, mindenki szomorkodott, sírt, mert nagyon szerették a három szépséges király-kisasszonyt. De legmélyebb gyászba öltözött, leginkább szomorkodott maga a szegény király. A legidősebb királyfi bánatos atyjához ment s így szólt:
- Apám, eressz, hadd keressem fel húgaimat.
A király beleegyezett, ámbár félt, hogy fiát is el találja veszíteni. A legidősebb királyfi tehát elment, de nem hozta vissza húgait, maga se tért vissza. Ekkor előlépett a második királyfi, ez is kérte atyját, hogy eressze el, hadd keresse fel elveszett húgait meg elveszett bátyját. A király nagy nehezen erre is ráállott. A középső királyfi is elment, de nem hozta vissza se húgait, se bátyját, maga se tért vissza.
Vas Laciból, a pajkos gyermekből, ezalatt komoly ifjú vált. Senki se szerette; hiszen ő volt az okozója annyi gyásznak, annyi szomorúságnak. Aztán azért is haragudtak reá, mert nem tudott fájdalmat mutatni, nem tudott sírni. Csak az édesapja nem haragudott reá. Egyszer aztán Vas Laci is atyja elé lépett, letérdepelt a trón legalsó lépcsőjére s így szólt:
- Apám, megnőttem már, rajtam a sor, hogy fölkeressem testvéreimet, visszahozzam őket karjaid közé s jóvá tegyem mindazt, amit ellened elkövettem. Vagy velük térek vissza, vagy sohase látsz többet.
A király eddig sem tudott haragudni fiára, de most még jobban megszerette. Megdícsérte hősi elhatározását, megáldotta s eleresztette testvérei fölkeresésére.
Vas Laci már egy egész nap ment, mendegélt. Amint estefelé útja egy sűrű erdőn vitte keresztül, meglátott egy öreg asszonyt, aki éppen hátára akarta venni a fáradsággal gyüjtögetett tüzelőfát. A szegény öreg asszony az egész napi munkában nagyon kifáradott, nem bírt terhével. Vas Laci nem az a pajkos gyermek volt többé, aki egykor a szegény öreg asszony tojását eltörte. Azóta sokkal jobb szívű, szelídebb lett. Amint megpillantotta az öreg asszonyt, aki csodálatos módon hasonlított ahhoz a másik öreg asszonyhoz, szépen hozzáment és nyalábját a hátára segítette.
- Jóért jót várj! - szólt az öreg asszony. - Tudom, miben fáradsz. Ha nem segítettél volna, testvéreidet sohase láttad volna meg. Figyelj rám!
Ekkor az öreg asszony megérintette a földet, a föld legottan megnyílt s egy láda jött ki belőle. Az öreg asszony így folytatta:
- Búj ebbe a ládába! Ez tégedet a föld alatt abba a várba visz, amelyben napruhájú testvéred lakik.
Vas Laci engedelmeskedett. A láda lesülyedt vele s a föld összeforradt fölötte. A láda pedig a föld gyomrában ment, ment messze, messze. Egyszer csak megállott s magától kinyílt a födele. Vas Laci kiszökött belőle s egy ezüst várat pillantott meg maga előtt. Egy folyó folydogált a vár kapuja előtt, a folyón meg egy híd volt, két oldalt tenger beretvával, a beretvák pedig szakadatlanul dolgoztak s mindent összeaprítottak, ami csak a hídra lépett.
- Hogy menjek itt keresztül? - kérdezte Vas Laci.
- Ne legyen rá gondod - felelt a láda - a várba én viszlek be. De hogy hogyan jösz ki onnan, az már a te dolgod.
Vas Laci tehát ismét bebujt a ládába, a láda meg tüstént lesülyedt vele a vízbe és Vas Laci a vár kellő közepén mászott ki a ládából. Ekkor elbúcsuzott a ládától, szépen megköszönte fáradságát s kérte, hogy köszöntse nevében a jó öreg asszonyt is. Aztán elváltak. A láda elsülyedt a földbe, Vas Laci pedig, amint fölment egy garádicson, hát egyszerre szembe jött vele napruhájú testvére.
- Édes öcsém, hogy jöttél ide? - kérdezte a királykisasszony - hiszen itt a madár sem jár!
- Én érted jöttem - válaszolt Laci.
- Szerencsétlen fiú, én a hatfejű sárkány hatalmában vagyok; ha meglát, nem szabadulsz élve.
- Majd teszek róla - felelt Vas Laci. - Vezess engemet a fegyveres házba, hadd válasszak fegyvert magamnak.
Amint beléptek a fegyveres házba, Vas Lacinak azonnal szemébe ötlött egy üvegecske, amelyre ez a szó volt írva: Sárkányerő. A mi Vas Lacink nem sokat teketóriázott, hanem íziben felhajtotta az üveget. Alig tette le, mikor egyszerre irtóztató csattogás hallatszott. A sárkány ugyanis, amikor hazajött, mindig tíz mérföldnyi távolságból vágta buzogányát a vár kapujába, hogy a kapu azonnal fölnyílt. Alighogy a nénje ezt megmagyarázta Vas Lacinak, a hatfejű Sárkány már előttük állt.
- Mit akarsz itt, ember? - kérdezte a sárkány.
- Megküzdeni veled - válaszolt Vas Laci.
- Jó, csakhogy előbb látnom kell, illik-e veled megküzdenem - szólt a sárkány s ezzel intett a király-kisasszonynak.
Ez megértette a sárkány intését, hozott egy kőkenyeret meg egy fabicsakot. A sárkány fogta a fabicsakot és leszelt egy karéjt a kőkenyérből. Aztán odaadta mind a kettőt Vas Lacinak, hogy ő is hasonlót cselekedjék. Vas Laci éppen a közepén szelte ketté a kenyeret. A hatfejű sárkány szerfölött csodálkozott Vas Laci erején s így szólt:
- Ezt még senki se tette meg. Látom, hogy illik megküzdenem veled. - Erre mind a ketten lementek a vas csűrbe. Vas Laci ölbe kapta a hatfejű sárkányt s térdig verte be a vasba. A Sárkány se volt rest, kiugrott, megragadta Vas Lacit és derekig csapta be a vasba. Vas Laci is megharagudott, összeszedte minden erejét, kiugrott a vasból és úgy visszavágta a hatfejű sárkányt, hogy csak a feje látszott ki. Ekkor kapta a kardját s egy csapással mind a hat fejét leszelte, mintha ott se lett volna.
A király-kisasszony végignézte a borzasztó küzdelmet, aztán így szólt öccséhez:
- A sárkány körmei közül kiragadtál, de mondd meg, hogy menjünk most át a hídon?
- Ezért sohse búsulj - válaszolt öccse s azonnal kiásta a sárkányt, lehúzta a bőrét, a bőrt meg ráterítette a hídra, azon mentek át mind a ketten sértetlenül. A túlsó parton már várta őket az öreg asszony. Megfogta a napruhájú király-kisasszonynak a kezét s azt mondta neki, hogy elviszi édesapjához. Vas Lacinak pedig azt mondta, hogy menjen a bátyjához, a kovácshoz, az majd segít rajta, hogy a többi testvéreit is kiszabadíthassa. Az öreg asszony eltűnt a kisasszonnyal, Vas Laci pedig ment a kovácshoz. Amint odaért, látta, hogy a kovácsműhely egészen acélból van, sőt acélból van maga a kovács is.
- Jó reggelt, Vas Laci - így szólította meg a kovács. - Hallottam húgomtól, mit akarsz. Segítek is rajtad. Te úgy is vasból vagy, azt mondják az emberek. De ez nem elég. Jere ide, én majd megedzelek.
Vas Laci beleegyezett és a kovács azonnal meg is edzette. Vas Laci megköszönte a kovács szívességét, aztán útnak eredt. Még bátrabban ment tovább a maga útján, míg végre meglátta az arany várat, amely már messziről ragyogott a szemébe. Amint a vár közelébe ért, látta, hogy a vár réz lábakon forog. Vas Laci úgy megkapta a vár egyik lábát, hogy nem foroghatott tovább. Aztán a másik kezével feltaszította a vár kapuját és belépett. Itten a kilencfejű sárkány jött elébe s így szólt:
- Látom, legény vagy a talpadon; megküzdök veled. Légy vas kerék, én meg papiros kerék leszek; görögjünk két hegyről egymásnak.
- Nem úgy - felelt Vas Laci - te légy vas, én meg papiros kerék.
Úgy is lett. A két kerék egymásnak gördült. De a vas kerék eldűlt; kiesett belőle egy szeg. Ez a szeg pedig a sárkánynak egyik foga volt.
Ekkor így szólt a sárkány:
- Küzdjünk meg mint két láng; te légy a veres láng, én meg a kék leszek.
- Nem úgy - felelt Vas Laci. - Légy csak te a veres, én majd a kék láng leszek.
Úgy is történt. Amint a két láng egymásra csapott, éppen fölöttük repült el egy vízimadár.
- Madár, madár, - kiáltott a sárkány - csöppents egyet a kék lángra; egy fejet adok érette!
- Madár, madár - kiáltott Vas Laci - csöppents egyet a veres lángra; én kilenc fejet adok érette!
A madár Vas Lacinak a kérését teljesítette s a veres láng egyszerre elaludt. Vas Laci beváltotta igéretét, odaadta a madárnak a sárkány kilenc fejét. Aztán megszabadította holdruhájú nénjét, elvitte az acél kovácshoz és kérte, vigye haza édesapja udvarába. A kovács megígérte s azonnal útra is kelt.
Vas Laci pedig ment, hogy fölkeresse harmadik csillagruhájú nénjét meg a két testvérbátyját. Amint ment, mendegélt, egyszer csak egy égő boglyához ért. Az égő boglyából egy kígyónak fájdalmas sziszegése hallatszott. A kígyó mind csak azt sziszegte: Segíts rajtam, segíts rajtam! Én majd visszafizetem! Vas Laci megsajnálta a szegény kígyót, elszántan nekirohant az égő boglyának és kiragadta a kígyót a lángok közül. Akkor a kígyó így szólt neki:
- Jó tettért jót várj! Én a kígyókirály leánya vagyok. Jere velem atyám várába, hogy megfizessen kiszabadításomért.
Mikor a kígyóvár kapujához értek, a kígyókirály leánya mondta Vas Lacinak:
- Bármit ígér atyám, ne fogadd el! Kérd helyette a legrosszabb lovát, a legrozsdásabb kardját meg a legszennyesebb ingét. Ha szót fogadsz, nem bánod meg.
A leány elbeszélte atyjának, milyen nagy veszedelemben forgott, aztán bemutatta szabadítóját, Vas Lacit. A kígyókirály nagyon szépen megköszönte Vas Lacinak, hogy leányát kiszabadította, aztán rengeteg aranyat, töméntelen ezüstöt, tenger gyöngyöt és gyémántot és sok minden bűbájos mesterséget akart neki ajándékozni. De Vas Laci mindezt a sok drága dolgot szépen megköszönte és nem fogadta el, hanem így szólt:
- Nincs rájuk semmi szükségem. Sokkal csekélyebb az, amit én kívánok, amire nekem szükségem van. Add nekem a legrosszabb lovat, a legrozsdásabb kardot meg a legszennyesebb inget, ami csak a váradban található.
A kígyókirály meghökkent. Azonnal belátta, hogy leánya tanította meg Vas Lacit, hogy mit kérjen. Mindazonáltal megadta Vas Lacinak, amit kívánt. Mikor Vas Laci távozóban volt az ajándékokkal, azt mondta neki a kígyókirály leánya:
- Jól tetted, hogy megfogadtad szavamat. Mert a ló tátos; a rozsdás kard minden ellenséget levág, amíg meg nem tisztítják; az ing pedig minden fegyver ellen megoltalmaz, amíg víz nem éri. Ne feledd, amit mondtam s boldog leszel Ha pedig boldog leszel, gondolj néha rám is!
Vas Laci újra ment, mendegélt s elért a gyémánt várba. Itt a tizenkétfejű sárkány lakott, aki a csillagruhájú nénjét tartotta fogva. Mikor a várba érkezett, a sárkány nem volt otthon. Csillagruhájú nénje sírva kérte, meneküljön, amily gyorsan csak tud, mert különben itt lesz a halála, mint két idősebb bátyjának. Aztán hirtelenében elmondta, hogy két bátyja a kéményben függ, neki pedig únos-úntalan raknia kell a tüzet, hogy megasszanak. A csillagruhájú király-kisasszony rendkívül szerencsétlennek érezte magát, Vas Laci pedig vígasztalta:
- Itt van az én jó kardom, majd tesz az mindnyájunk szerencsétlenségéről.
De a csillagruhájú király-kisasszony nem bízott Vas Laci kardjának az erejében s mind csak azért sírt, könyörgött neki, hogy távozzék, mert emberi erő úgyse szabadíthatja ki őt a tizenkétfejű sárkány hatalmából.
- Aztán ha a tizenkétfejű sárkányt le győzné kardod - folytatta a leány - mind hiába volna, mert a sárkánynak a felesége maga a boszorkányok királynéja és megesküdött, hogy én és bátyáim örökre elveszünk, ha valaki még csak küzdeni is mer érettünk az ő urával. Mit nem tenne akkor, ha megölnéd férjét! Inkább próbáld meg, hátha pénzen vagy valami drága értéken válthatnál meg bennünket.
- Ezt is örömest megteszem, csak sikerüljön.
Ebben a pillanatban hajtatott be a tizenkétfejű sárkány a maga teljes fényességében. Amint leszállott tüzes szekeréből, eléjement Vas Laci s kérte, hogy adja el neki a két királyfit, meg a csillagruhájú leányt. A sárkány Vas Lacira tekintett, s amint meglátta rajta az inget, kezében meg a rozsdás kardot, azt mondta:
- Pénzért nem adom őket, hanem azért az ingért meg azért a kardért szíves örömest.
Vas Laci így válaszolt:
- Drága dolgokat kérsz tőlem. De előttem mégis legdrágábbak az én testvéreim; értük odaadom, amit kívánsz.
Ezzel leoldotta a kardját, levetette az ingét s átadta a sárkánynak. A sárkány pedig kárörvendve kacagott s felkiáltott:
- Esztelen voltál, hogy megfosztottad magadat minden kincsedtől, minden hatalmadtól. Most veszned kell!
Vas Laci arra kérte a sárkányt, ha már okvetetlenül vesznie kell, engedje meg neki, hogy búcsút vegyen a kedves lovától. A tizenkétfejű sárkány ezt a kegyelmet megadta neki. Vas Laci tehát lement a lovához és így szólott:
- Tudod-e, édes lovacskám, milyen szerencsétlenül jártam?
- Tudom felelt a tátos ló - de még szerencsétlenebbül járhattál volna, ha a sárkánynak lett volna elég esze, hogy engemet is elkérjen. Te még engemet is odaadtál volna. Akkor veszve volnál menthetetlenül, így azonban segíthetek rajtad. Te csak arra kérd a sárkányt, hogy halálod után kössenek a hátamra. A többi az én dolgom.
Vas Laci visszament a sárkányhoz. A tátos ló meghagyása szerint még csak erre az egyre kérte a sárkányt, hogyha már igazán elveszti, halála után köttesse lovára, a lovat pedig bocsássa szabadon, hadd menjen, amerre kedve tartja. A sárkány még ezt is megígérte Vas Lacinak. Igen jó kedve volt, hogy Vas Laci meggondolatlansága miatt olyan könnyű szerrel juthatott a kard meg az ing birtokába. A sárkány azután dirib-darabra vagdaltatta Vas Lacit, egy lepedőbe hányatta, a lepedőt meg rákötötte a ló hátára. A ló ment, repült a levegőben, mintha maga a fergeteg lett volna. A kígyókirály otthon egyszerre zúgást hallott messziről s azonnal mondta a leányának, hogy Vas Lacinak valami baja esett, mert a tátos ló iszonyú haraggal jő vissza.
A kígyókirály íziben tüzet rakatott a kapu elé. A tátos veszett haraggal rohant a tűznek s elnyelte a lángot. Ez egy kicsit lehűtötte. Aztán megállott az udvar közepén s így szólt:
- Itt hozom feldarabolt uramat, élesszétek föl!
Többet nem tudott szólani; a harag és fáradság leverte lábáról a tátost.
A kígyókirály pedig gondosan összeillesztette a szétdarabolt részeket, azután széles birodalmának minden kígyóit elküldötte, hogy hozzanak a világ minden részéből gyógyító füveket. Mikor a kígyók megtértek a sok mindenféle gyógyító fűvel, a kígyókirály megfőzte a füveket, levükkel pedig megmosta Vas Lacit. Vas Laci tüstént lábra állt és százszorta szebb legény vált belőle, mint azelőtt volt. Csupán az egyik karja hiányzott még, mert a tátos olyan szélgyorsasággal nyargalt vele, hogy az egyik karja, hogy, hogy nem, kiesett a lepedőből. A kígyókirály tehát, hogy semmi se hibázzék az egykori Vas Laciból, egy új kart csinált neki aranyból és elefántcsontból. Ennél csodálatosabb művet maga a kígyókirály se bírt volna végezni. Vas Lacinak pedig ismét útra kellett mennie. Mindaddig nem lehetett nyugodalma, míg csak nénjét és két bátyját ki nem szabadítja. Mielőtt útra kelt, a kígyókirály megtanította egy másik fogásra. Vas Laci aztán ment, mendegélt és újra megérkezett a tizenkétfejű sárkány gyémánt várába. Ekkor lóvá változtatta magát s úgy vágtatott a vár udvarára. A tizenkétfejű sárkány felesége azonnal átlátta, hogy varázslattal van dolga. De azt még sem gondolta, hogy a ló Vas Laci. Előhívatta férjét s azt mondta neki, hogy meghal, ha ennek a lónak a májából nem ehetik. A sárkány intett s a szolgák azonnal megragadták a lovat, hogy levágják. A csillagruhájú király-kisasszony éppen arra ment és szívéből megszánta a lovat.
- Szegény jó ló, miért is bántanak tégedet - gondolta magában.
A ló belátott a leány gondolatába s azt mondta:
- Ha igazán sajnálsz, markold fel azt a földet, amelyre két első csepp vérem esni fog, azután vesd a sárkány kertjébe.
A lovat levágták, a király-kisasszony pedig megtette, amit a ló kívánt s másnap egy gyönyörű almafa állott a sárkány kertjében, rakva aranyalmával.
A sárkány felesége ismét előhívatta férjét és azt mondta neki, hogy meghal, ha ételét nem ennek az almafának a tüzénél főzik meg. A sárkány intett s a cselédek készen álltak fejszéikkel, hogy a fát kivágják. A csillagruhájú király-kisasszony éppen arra ment és sajnálta, hogy a szegény fát kivágják.
- Ha igazán sajnálsz, - mondta a fa - fogd azt a két forgácsot, amelyet először levágnak rólam, és dobd a sárkány tavába.
A fát kivágták, a király-kisasszony pedig megtette, amit a fa kívánt, és másnap egy gyönyörű hal uszkált a tóban.
A sárkány felesége harmadszor is előhívatta férjét és azt mondta neki, hogy meghal, ha azt az aranyhalat rögtön szobájába nem viszik. A sárkány intett, a cselédek meg hanyatt-homlok rohantak teljesíteni uruk parancsolatát. De semmiképpen se tudták megfogni az aranyhalat. Mivel a sárkány derekasan tudott úszni, elhatározta, hogy maga megy a vízbe megfogni az aranyhalat. Leoldotta a rozsdás kardot, hogy ne gátolja az úszásban, levetette a szennyes inget is, mert ennek az ingnek nem volt szabad megáznia. Aztán beleugrott a tóba. Az aranyhal sem volt rest, egy ugrással a partra vetette magát s egy szempillantás alatt ismét Vas Laci lett belőle. Hirtelen fölvette az inget és kirántotta a kardot. Mikor a tizenkétfejű sárkánynak a felesége ezt a csoda-dolgot látta, ijedtében fölkapott egy seprő nyelére és elrepült.
A sárkány nem is könyörgött életéért. Tudta, hogy halnia kell. Most hát ő is csak arra kérte Vas Lacit, hogyha már meg kell halnia, halála után köttesse testét a lova hátára. Azt hitte, hogy majd ő is feléled, éppen úgy, mint Vas Laci. Vas Laci megígérte neki, hogy minden óhajtása szerint fog történni. Egy csapással leütötte mind a tizenkét fejét, a fejeket pedig a testtel együtt a ló hátára kötötte. Aztán szabadon bocsátotta a lovat, hogy menjen amerre tetszik. A ló elnyargalt s talán még ma is nyargal. A tizenkétfejű sárkány pedig máig sem éledt föl.
Vas Laci most levétette két bátyját a kéményből, ahol már egészen kiaszódtak, megfeketültek, s magával vitte őket a kígyókirályhoz. Vas Lacival ment csillagruhájú testvére is. Mikor a kígyókirályhoz értek, éppen trónusán találták, mellette pedig egy gyönyörű királyleányt láttak, akinek homlokán csillag ragyogott. A kígyókirály így szólt Vas Lacinak:
- Ez az én leányom, akinek életét megmentetted s a ki viszont megmentette később a te életedet és célodhoz juttatott. Leányom szeret tégedet. Ha te is szereted őt, vedd el feleségűl s légy ennek az országnak királya helyettem.
Vas Laci örömmel egyezett bele, s miután a kígyókirály a két királyfit felélesztette, ízibe megtartották a lakodalmat is. A csillagruhájú király-kisasszony, meg a két királyfi aztán hazamentek atyjukhoz, aki nagyon örült, hogy öregségére ismét együtt látja gyermekeit. Csak az fájt neki néha, hogy vas Lacit nem láthatja. Mert Vas Laci nem illett többé a közönséges emberek közé; kinőtt közülük s azért örökre ott is maradt új birodalmában.
