Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, meg egy
asszony, azoknak volt egy szép eladó lyányuk, úgy hívták, hogy Mariska.
Ez a Mariska minden áldott este eljárt a fonóházba, meg is böjtölte
minden András napját, még se tudott szeretőt szerezni. A többi lyánynak
mindnek volt szeretője, a kivel ölelkezett, csókolózott, csak őt nem
ölelgette, őt nem csókolgatta senki; ha az orsóját elejtette, nem volt a
ki feladja, ha tengeri fosztáskor piros csővet talált, nem volt, a ki
egy csókon megvegye. Eleget búslakodott ezen a szegény lyány, de hiába
volt minden búsulás, nem akadt szerető. Egyszer aztán nagy bánatában azt
találta kiszalasztani a száján, hogy:,,Én uram istenem, adj már nekem
egy szeretőt, nem bánom, ha maga az ördög lesz is, csak legyen.’’
Az nap este aztán, mikor elment a fonóházba, már ott várta egy nyalka,
gyolcs inges-gatyás idegen legény, az mindjárt mellé ült, beszédbe eredt
vele, még akkor este meg is szerették egymást, ölelkeztek-csókolóztak,
csak úgy, mint a többi. Örült Mariska, hogy ilyen nyalka szeretőre tett
szert, de az öröm csakhamar szomorúsággá változott, mert egyszer, a mint
elejtette az orsóját, a mint utána nyultak mind a ketten, rá talált
pillantani a legény lábára, meglátta, hogy annak az egyik lába ökörláb,
a másik lóláb; ebből aztán mindjárt tudta, hogy a nyalka legény nem más,
mint egy ördög, de azért nem szólt senkinek, úgy mutatta, mintha semmit
se látott volna. Más nap aztán elment a keresztanyjához, – a ki bába
asszony volt – elmondta neki a dolgot, hogy ő milyen bolondot talált
kiereszteni a száján, aztán hogy fogta szaván az ördög; kérdezte, hogy
most már mitévő legyen?
– Hát lyányom – felelt neki a keresztanyja – legelőször is azt kell
kitudni bizonyosan, hogy csakugyan ördög-e hát? Azért nesze, itt van ez
a gombolyag czérna, majd holnap este, ha a fonóház utcz’ajtójában
búcsúztok egymástól, ennek a végét hurkold rá a lajbija gombjára, de
úgy, hogy észre ne vegye, azután a czérnát ereszd utána, magad meg
tartsd a gombolyagot a kezedben, menj mindenütt a czérna után, less rá,
hogy hova megy, holnap aztán mondd el nekem.
Ugy tett a lyány, a hogy a keresztanyja mondta. Másnap este, mikor
búcsúzott a fonóház ajtójában a szeretőjétől, ráhurkolta a czérna végét
a lajbija gombjára, annál fogva kisérte mindenütt. A mint így
mentek-mendegéltek, egy nagy templomhoz értek, de olyan templomhoz, a
melyik már dűlő-félben volt, nem is járt már bele senki, helység se volt
körülötte, nem is az istené volt már, hanem az ördögé. A mint hát ennek
az ajtajához értek, a legény – mintha csak valami korcsmaajtón menne be
– besuttyant a kulcslyukon. Mariska látta ezt jól, meg is ijedt, de
azért gondolta magában, hogy ha felkötötte a kolompot, már csak rázza,
oda ment hát a kulcslyukhoz, benézett rajta. Hát uramfia mit látott?!
Ott volt tizenkét sült ökör, és huszonnégy hordó bor a templom közepén;
az ő gyönyörűséges nyalka legény szeretője először megette a tizenkét
ökröt, azután megitta rá a huszonnégy hordó bort, de úgy, hogy még – nem
hogy terhére esett volna, – de tán jól se lakott vele.
Mariskának se jutott eszébe, hogy egészségére kivánja neki, hanem
szaladt, a mint az isten tudnia adta, meg se állt a keresztanyja házáig.
A mint beért, mindjárt elmondott neki mindent. Erre a keresztanyja is
megvakarta a tarkójat.
– Bizony lyányom, igy már bizonyos, hogy ördög a szeretőd, látod, minek
mondtál olyan bolondot, hogy az ördögöt is elvállalnád már, csak lenne,
ki a fonóházban ölelgessen-csókolgasson? Hanem most már mást nincs mit
tenni: eredj haza, zárkózz be a házba, egy seprűt tégy keresztbe a
küszöbön, három nap, három éjjel se magad ki ne mozdulj, se mást se ki,
se be ne eressz. Majd oda megy érted három este egymásután az ördög, de
akármivel fenyeget, ki ne nyisd neki az ajtót, hanem igy meg igy tégy.
Itt megtanította mindenre, de nem mondom el mire, majd kijön a meséből.
Mariska mindent úgy tett, a mint a keresztanyja tanácsolta: haza ment,
bezárta az ajtót, a küszöbön keresztbe fektetett egy seprűt, úgy várta,
hogy mikor jön már az ördög? Nem kellett neki soká várni, amint
beesteledett, oda ment az ördög, koczogott az ablakon:
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, holnap ilyenkorra
meghal az apád.
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.
Másnapra csakugyan meghalt az apja, megsiratták eltemették.
De az ördög evvel még nem érte meg, este megint oda ment, koczogott az
ablakon:
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be! ha be nem eresztesz, – meghalt már az apád
– meghal az anyád is.
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.
Másnapra meghalt az anyja is, ezt is megsiratták, ezt is eltemették.
De az ördög még evvel se érte meg, harmadik este megint oda ment, megint
bekoczogott az ablakon:
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be!
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem, se testemnek, se lelkemnek.
– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, – meghalt már
apád-anyád – holnapra ki leszel teritve te is.
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghalok is.
Evvel az ördög ott hagyta, Mariska pedig összegyűjtötte az atyjafiait,
az ismerőseit, meghagyta nekik – a mint a keresztanyja tanácsolta volt –
hogy ha ő meghal, ne harangoztassanak neki a nagy haranggal, hanem a kis
csengetyűvel, ne énekeljék el az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
sirassák el; ne az ajtón vigyék ki, hanem az ablakon, ne az úton
menjenek, mikor viszik a temetőbe, hanem az útfélen, ne is a temetőbe
temessék, hanem a temető mellé; hogy rá ne akadjon az ördög.
Másnap virradóra csakugyan meghalt Mariska, el is temették épenségesen
úgy, a hogy maga kivánta: nem a nagy haranggal harangoztak, csak a kis
csengetyűvel, nem énekeltek neki az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
siratták el, nem az ajtón vitték ki a házból, hanem az ablakon, nem az
úton mentek a temetőbe, hanem az útfélen, nem is a temetőbe temették,
csak a temető mellé; de nem is akadt rá az ördög. Harmadnapra aztán a
sírján egy szép virágszál nőtt, de olyan szép, hogy keresni kellett, mig
párját találták.
Hát gyöngyömadta mi kerekedett ki a dologból? Arra ment egy királyfi
üveges hintóban, meglátta a szép virágot, leugrott érte, a keblére
tűzte, haza vitte. A mint hazaértek a királyi palotába, első dolga volt,
hogy a virágot betette egy szép üveges almáriomba. Azután lefeküdt az
inasával együtt, ő az ágyba, az inasa meg lábtul, a földre.
A királyfi csakhamar elaludt, de nem az inas, annak sehogy se tudott
álom szállni a szemére, csak forgott egyik oldaláról a másikra. A mint
így álmatlankodék, egyszer – úgy éjfél tájban – hallja ám, hogy nyílik
az almáriom ajtója, oda néz, hát látja, hogy a virágból kirepül egy szép
hófehér galamb, körül néz, hogy nem látja-e a királyfi (az inast észre
se vette); hogy aztán látta, hogy alszik a királyfi, leszállt az
asztalra, elkezdett morzsalékot keresgetni. Csak keresgél, csak
keresgél, de biz ott nem igen talált, egyszer aztán megszólal:
– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az
asztalán.
Evvel többet nem keresgélt, visszarepült a virágba.
Az inas mindezt jól látta, fel is rótta az eszébe, el is mondta másnap a
királyfinak:
– Jaj felséges király, ezt meg ezt láttam az éjjel, ezt meg ezt mondta
ám a galamb.
– Nem igaz az Pista, álmodhattad te azt csak – felelt rá a király nagy
nevetve.
Az inas maga is káptalanságba esett, hogy nem álmodta-e hát csakugyan,
azért nem bizonyozott tovább, hanem feltette magában erősen hogy a jövő
éjszaka ráles.
Ugy is tett. Akkor éjszaka szántszándékkal nem aludt el, megvárta az
éjfélt. Amint aztán ütötte a tizenkét órát, kinyillott az almáriom
ajtója, kirepült a virágból egy hófehér galamb, körül nézett nagy
óvatosan, nem látja-e a királyfi, vagy más? de az inast megint nem vette
észre, a királyfit meg látta hogy alszik, leszállt hát az asztalra,
elkezdett morzsalékot keresni. Csak keresgél, csak keresgél, de biz ott
megint nem talált, megszólalt hát megint:
– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az
asztalán.
Evvel megint vissza repült a virágba.
Az inas mind ezt megint jól látta, végig-végig tapogatta magát, hogy
ébren van-e hát csakugyan? mikor aztán érezte, hogy ébren van,
gondolkozott, hogy felköltse-e a királyfit, de mégis csak arra
határozta, hogy vár reggelig. Hanem reggel első dolga is volt azt
mondani el:
– No felséges királyfi, megint kijött ám a hófehér galamb a
virágszálból, megint ezt, meg ezt mondta.
A királyfi megint nem akarta hinni.
– Nem igaz az Pista, nem jól láttad, nem jól hallottad te azt.
– De biz igaz felséges királyfi, úgy láttam, mint most felségedet, úgy
hallottam, mint ha most felséged mondaná.
– No ha igaz, majd tegyünk róla, hogy estére – ha eljön – ne
panaszkodjék az ennivaló miatt; de majd magam is rá lesek, hogy eljön-e?
Este aztán kirakatta a királyfi a sok tenger enni-inni valót az
asztalra, maga pedig lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék. Csak
várt, csak várt, egyszer aztán kukorikolta a kakas az éjfélt. Erre
kinyíllott az almáriom ajtója, kirepült a virágszálból egy szép hófehér
galamb, ránézett a királyfira, azt gondolta alszik, leszállt nagy maga
biztában az asztalra, elkezdett csipegetni a sok drága ételből italból.
A királyfinak se kellett egyébb, felkelt csendesen, a háta megé
lopózott, hirtelen megkapta. Hát gyöngyömadta, a mint megérintette, a
mint egy újja hozzáért, mindjárt egy gyönyörűséges szép lyánynyá
változott, de százszor szebbé, mint azelőtt volt, mig Mariska volt,
úgyannyira, hogy maga magára is alig ismert. A királyfi
megölelte-megcsókolta:
– Édes szentem, szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó-kapa se
válaszszon el bennünket egymástól!
Mindjárt másnap nagy lakodalmat csaptak, még maig is boldogul élnek, ha
meg nem haltak.
