Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjüknek pedig szép három eladó leánya.
Itt egyszer a szegény ember vásárra készül. A felesége adott neki egy kis pénzt, hogy egyék igyék belőle, vegyen rajta lovat, szerszámot s vasas szekeret, ezeken kivül a leányoknak is egy ünneplő ruhát, de a mámiról, már mint a szegény ember feleségéről se felejtkezzék meg, hanem vegyen annak is legalább egy petyegetett fejrevaló keszkenőt és a mi megmarad belőle, azt hozza vissza.
Itt a szegény ember elér abba a városba, hol a vásár volt, hát látja, hogy egy korcsmába igen gyülekszik a nép; ugy annyira, hogy ajtóban, de még a küszöbön is állottak; ember ember hátán volt.
- Mi dolog ez? tanakodik magában a szegény ember, már csak én is megnézem.
S ezzel a szegény ember keresztül furta magát az embereken, hát csak ekkor látja, hogy egy nagy zsiros ember tánczol ott s ugyancsak szórja a huszast a bőgőbe.
Alig hogy betette a lábát a szegény ember a korcsmába, már a zsiros ember azonnal felösmerte, odamegyen hozzá, megfogja a kezét, parulázik vele s étellel itallal kinálja.
A szegény ember elfogadta a zsiros embernek a barátságát; evett ivott, még pedig annyit, hogy neki is jó kedve kerekedett, s ő is együtt tánczolt a zsiros emberrel.
Mikor már megelégelték a mulatságot, a szegény ember elbúcsuzott a zsiros embertől, megköszönte a hozzája való szivességet s aztán elindult a vásárba.
Hát lelkem teremtette, mikor a szegény ember legjobban alkudnék a lóra, szerszámra és vasas szekérre, már ujra ott termett mellette a zsiros ember, ki aztán a szegény ember számára megvette a lovat, szerszámot és a vasas szekeret; de még ez nem volt elég, hanem mindegyik leány számára egy-egy öltözet ruhát vett, mondván:
- Ne, vidd haza szegény ember, ezt a legnagyobbik, ezt a középső, ezt pedig a legkisebbik számára vettem.
A legkisebb leány ruhája volt a legszebb. De még ez sem volt elég, hanem az anyjuk számára is vett egy öltözet ruhát, a szegény embert pedig tetőtől talpig egészen ujba öltöztette; csizmát, irhás nadrágot, fekete lajbit, fekete dolmányt, czifra szűrt, rojtos nyakravalót vett a számára. Aztán a szegény ember nagy hálálgatások között másodszor is elbúcsuzott a zsiros embertől, felült a vasas szekérre s hazafelé hajtott.
Csak mén, csak mendegél, egyszer honnan honnan nem, harmadszor is eléje kerül a szegény embernek a zsiros ember. Majd felült a vasas szekérre, pipára gyujtottak s beszélgetni kezdtek. A többi közt egyszer csak azt kérdi a zsiros ember a szegény embertől:
- Ugy-e, van neked három eladó leányod?
- Van, zsiros ember, van.
- Az egyiket Zsuzsinak, a másikat Örzsinek, a legkisebbet pedig Juliskának hivják.
- Annak hivják, annak.
- No szegény ember, menj haza szép csendesen, három hét múlva elmegyek hozzád háztűzhelyt nézni leánykérőbe.
Itt egy keresztútra értek; a zsiros ember balfelé, a szegény ember pedig jobbfelé ment; harmadszor is, elváltak egymástól nagy hálálgatás és kézszoritás között.
A szegény ember aztán hazafelé hajtott s mikor hazaért, kinek-kinek odadta a maga vásárfiát, a szép öltözet ruhát.
Itt lelkem teremtette, eljön a három hét, a zsiros ember, mint megmondá, elment háztűzhelyt nézni; de már ekkor nem abban a zsiros ruhában, hanem olyan fényes öltözetben, hogy akár egy kis királyfi is magára ölthette volna.
Fogadják szivesen, mint a leánykérőt szokás s odaültették az asztalfőre. A zsiros ember elmondta, hogy mi járatban van, a szegény ember pedig odadta neki a legnagyobbik leányát feleségül.
Itt a zsiros ember kivezeti a szép leányt a hajlékból, felül egy bakkecskére, az ölébe veszi a mátkáját s hetedhét ország ellen elparipázott.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek, hol az út mentében egy fris forrás buzogott fel.
- Hej, szivem szép szerelme, szólt a mátkás leány, álljunk csak itt meg, mert itt meg itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy ne menjek el a mellett, a nélkül, hogy ne igyam belőle.
- Jól van jól, szólt a zsiros ember, csak soká ne légy, hanem izibe enyhitsd szomjadat.
A mátkás leány odamegyen a forrás vizhez s jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:
- Itass meg engem is, szép mátkás leány.
- Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom. S nem itatta meg, hanem izibe visszaszaladt a zsiros emberhez, s felült ujra a bakkecskére s tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll egy nagy kastély előtt, melynek az ablakai mind be voltak falazva.
Itt a zsiros ember az ölébe veszi a mátkáját, bemén a nagy kastélyba Az ajtók egyenként magától kinyitódtak előtte, magától becsukódtak utána, egyszer egy sötét szobába értek, melyben nem volt egyéb, csak egy prics.
Ledobja a zsiros ember a pricsre a leányt, mondván:
- Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel térült-fordult, kiment a sötét szobából, három kosfejet behozott s odadta a leánynak, mondván:
- Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, a többi részét pedig a cselédeknek.
S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.
A leány aztán sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de nem főzte meg, hanem a tüzes hamuba takarta.
Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó belép a szobába, mely egyszerre megtelt cselédséggel.
- No, megfőzted a három kosfőt?
- Meg, válaszolt a leány.
- Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?
- Meg, válaszolt a leány nagy ijedten.
- Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?
- Itt vagyunk a forró hamuban.
Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette. S aztán ráült a bakkecskére s elment a középső leányért.
- A mátkám, szólt Brúgó, kifáradt már a tánczban: azért a hugáért küldött.
Itt a középső leány izibe felöltözködik s elment tánczolni a lakodalomba. A mint keresztül mennek a nagy vadon erdőn a forrás viz előtt megszólal a középső leány is:
- Hej, sógor, álljon meg csak; itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.
- Jól van, jól, szólt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.
A középső leány izibe odaszaladt a forráshoz, két kezével meritvén, jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:
- Itass meg engem is, szép mátkás leány.
- Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom, lakodalomba kell mennem tánczolni, várnak a legények. S nem itatta meg, hanem izibe visszaszaladt a sógorához, felült a bakkecskére s elparipáztak.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll a nagy kastély előtt.
- Nézd csak, szólt Brúgó, hogy örül, hogy nevet a nénéd jöttödnek ott az ablakban, csak siessünk.
S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába s ledobja a pricsre, mondván:
- Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajitotta a leánynak, mondván:
- Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.
S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.
Itt a leány magára maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de biz azokat nem főzte meg, hanem bevetette az égő tűz közé.
Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó is előjött s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.
- No, megfőzted-e a három kosfőt?
- Meg, válaszolt a leány.
- Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?
- Meg, válaszolt a leány nagy ijedten, kit már a hideg is lelt.
- Szem, száj, fül, orr, hol vagytok?
- Itt vagyunk az izzó tűzben.
Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette a nénje mellé. S aztán újra ráült a bakkecskére s elment a legkisebb leányért is.
- A mátkám, meg a húga, már kifáradt a tánczban: azért a legkisebb hugáért küldtek.
Itt a legkisebb, legszebb leány is izibe felöltözködött - bár nem akart elmenni, de az anyja erőtette - s elment a sógorával a lakodalomba tánczolni. A mint elérnek a forrás vizhez, megszólalt a leány:
- Hej, sógor, álljon meg csak; mert itt van egy forrás viz, édes anyám pedig meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.
- Jól van jól, válaszolt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.
A legkisebb, legszebb leány is leugrott a bakkecskéről, odaszaladt a forráshoz, lehajolt s két kezével meritett, s jót ivott belőle. Ennek is a vállára szállt a fehér galamb s inni kért:
- Itass meg engem is, szép mátkás leány.
- Nagy dolgomtól biz én ráérek s megitatlak. S ezzel a leány lehajlott a forráshoz, két kezével meritett belőle, majd a szájából megitatta a fehér galambot.
- No szép mátkás leány, ne félj, jótét helyébe jót várj, legnagyobb bajaidban mindig a segitségedre leszek.
S ezzel a fehér galamb elrepült, a leány pedig visszaszaladt a sógorához, ráült a bakkecskére s elparipáztak.
S hogy hazaértek, megszólal a Brúgó:
- Nézd csak, hogy örül, hogy nevet két nénéd jöttödnek, ott az ablakban, csak siessünk.
S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába, ledobja a pricsre, mondván:
- Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad! S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajitotta a leánynak, mondván:
- Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd is meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.
S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ráült a bakkecskére s elparipázott, a kis leány pedig egyes-egyedül maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott.
Csak sirdogál, csak ridogál, egyszer nyilik az ablak s berepül rajta a fehér galamb.
- Mit sirsz, mit risz, mátkás leány olyan keservesen?
- Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor az a kutyának való idedobott három kosfőt, hogy szemét, száját, fülét, orrát vágjam le, főzzem meg magamnak s egyem meg, a többi részét pedig készitsem el a cselédeknek.
- Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: tégy ugy, mint az urad parancsolta: vedd ki a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát, tedd a tűzhöz, főzd meg s majd mikor készen lesz: a konyhában van egy czirmos macska, add neki, hagy egye meg. S mikor a czirmos macska mind megette, fogd meg, üsd agyon s kösd a hasadra.
S ezzel a fehér galamb kirepült az ablakon, a kis leány pedig a dolgához látott: a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát levágta, megfőzte s aztán a macskának adta. Mikor a macska az utolsó falatot is elnyelte, azt megfogta, agyon ütötte s a hasára kötözte.
Itt eljön a dél, el az evés ideje, Brúgó is előkerült s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.
- No, megfőzted-e a három kosfőt?
- Meg, válaszolt a leány.
- Szemét, száját, fülét, orrát kivetted-e s megetted?
- Meg, válaszolt a leány.
- Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?
- Itt vagyunk a meleg hasban!
- No, igy te vagy nekem az egyetlen egy legkedvesebb feleségem.
Itt a szoba egyszerre megvilágosodott, a vakablakok eltüntek, papot, hóhért és vaskalapot hivatták, - a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyilakerülgette, de soha meg nem ütötte, bezzeg volt lé meg lé, boldog volt a kinek csak egy kanállal is juthatott.
Pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Brúgónak hosszu útra kelletvén mennie, 7 álló esztendeig lesz oda: ezért a cselédeket maga köré gyüjtötte s erős kegyetlenül megparancsolta azoknak, hogy a feleségét ugy tekintsék, mint őt magát, hogy annak minden szavát teljesitsék, különben lesz ne mulass.
S ezzel Brúgó ráült a bakkecskére, elbúcsúzott kedves feleségétől s elparipázott, a szép leány pedig magára maradt, ki egészen a búbánatnak adta magát s egyre búsult-bánkódott.
Itt nyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s a kis leány ölébe szállt, mondván:
- Mit búsulsz, mit bánkódol, szép virágszál?
- Hogy ne búsulnék, hogy ne bánkódnám, mikor ily kutya-kézre jutottam!
- Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: parancsold meg a cselédeknek, hogy készitsenek a te számodra egy olyan bárkát, melyen se ablak, se ajtó ne legyen s ebbe hordjanak be hét esztendőre való eleséget. Mikor kész lesz a bárka, ereszszék a sik tengerre, te pedig a titkos ajtón menj bele s bizd aztán magad a jó istenre, megsegit az; de a kastély kulcsát is vidd el magaddal.
S ezzel a fehér galamb elszállt, a szép leány pedig, mint a galamb meghagyta, kiadta a parancsolatot, hogy készitsenek ilyes meg ilyes bárkát a számára.
Mit volt mit tenni a cselédeknek, a gazdájuk meghagyta, hogy mindenben engedelmeskedjenek a szép leánynak s ugy tekintsék, mint őt magát: heted napra elkészitették a bárkát ugy, a hogy parancsolva volt: sem ablak, sem ajtó nem volt rajta, csupán csak egy titkos ajtócska, melyen a szép leány bemenvén, a bárkát a sik tengerbe taszitották.
No jól van, ez abba maradt. Itt lelkem teremtette, 3-ik esztendőre - pedig azt mondta elmenetelekor, hogy 7-ig lesz oda - hazavetődik a mi Brúgónk, keresi a szép leányt, de se hire, se hamva, mert a cselédek hallgattak, mint hal a vizben s nem mertek szólni. Volt, nincs. Keresi a szobákban, nem találja; keresi a kertben, nem találja, végre ráült a bakkecskére s nem tartott egy óráig, hogy a kerek földet mind bejárta, de a szép leánynak se hire, se neve, bár fűtől fától tudakozta. No, ha nincs a kerek földön, majd megtalálom a sik tengeren, gondolta magában - s egy óra elforgása alatt a sik tengert is bejárta, de nem akadt rá, mert a bárka a viz szinével egyaránsú volt.
A Brúgónak végre mit volt mit tenni, kénytelen kelletlen hazaparipázott s otthon egészen a búbánatnak adta a fejét, hogy most az egyszer akadt igazi párjára - mert már 99 leányt fojtott meg s e lett volna a 100-ik - s ez is elszökött, elhagyta.
Itt a szép leányt már 4-ik esztendeje annak, hogy a tenger hányja-veti, egyszer a halászok, a mint húznák az ezerszemes hálót, ráakadtak a bárkára, kifogták s elvitték a királyfinak ajándékba, kinek az annyira megtetszett, hogy tüstént fölvitette a maga szobájába.
Ennek a királyfinak az különös szokása volt, hogy senkinek a főztéből nem evett, csak az édes anyjáéból, pedig az már csakugy tipegett-tapogott, pedig már vén volt. A vén királyné most is ott sürgött-forgott a konyhában, mint valami csiga; ebédet készitett a fia számára, ki vadászni volt.
A fehér galamb azt a tanácsot adta a szép leánynak, hogy: jöjjön ki a titkos ajtón, menjen a konyhába, segitsen a királyfi anyjának sütni főzni; de ha kész lesz az ebéd, tüstént visszajőjjön a bárkába.
A szép leány szót fogadott, kötényt kötött, majd bement a konyhába, fújta a tüzet, az ételt odarakta s tésztát gyúrt.
A királyfi anyja nem győzi eléggé nézni a leány szépségét, nem győzi eléggé dicsérni a leány ügyességét, végre kérdést intézett hozzá:
- Ki leánya vagy?
- Egy szegény emberé.
- Ki küldött ide hozzám?
- Egy fehér galamb.
- Hol vagyon lakásod?
- A királyfi szobájában levő bárkában.
- Én már vén vagyok, azért édes leányom, szeretnék magamnak egy ily segitőt mint te vagy, szeretnélek menyemnek látni.
No jól van, ez abba maradt. Mikor készen volt az ebéd, a szép leány izibe a vén királynénak kezet csókolt s visszaszaladt a bárkába.
Itt hazajön a királyfi a vadászatból s nem győzi eléggé dicsérni édes anyja főztét, hogy ő neki világszép éltében még sohasem főzött szájizre kedvesebb ételeket.
- Mi türés tagadás, édes fiam, nem én főztem azt.
- Hát kicsoda?
- Egy szép leány, ki a szobádban levő bárkában lakozik.
A királyfinak se kell több, tüstént letette a kanalat, bement a szobájába s keresi az ajtót a bárkán, de nem találja.
- Nyisd ki szivem szép szerelmem, kéri esdekelve, de a leány nem nyitotta ki, hanem hallgatott, mint hal a vizben.
No jól van, ez abba maradt. Itt másnap a királyfi ujra vadászni ment, de föltette magában, hogy vet egy vargabetüt s hamarább hazamén, mint tegnap: igy a szép leányt majd megláthatja.
Alig hogy eltávozott a királyfi, a szép leány kötőt kötött, majd kinyitotta a titkos ajtót, be a konyhába, hol szó nélkül tüzet rakott, az ételeket odatette, vizet hozott s tésztát gyúrt.
Csak dolgozik, csak dolgozik, egyszer imhol jön a királyfi, be egyenesen a konyhába s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól. S ezzel megölelték, megcsókolták egymást, de a mint ott legjobban szerelmeskednek, kinyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s nagy ijedten azt mondja a leánynak:
- Jaj, csak hamar bújj el a bárkába, mert nem messze jön a jegyesed a bakkecskén, - te pedig királyfi 366 mázsa szurkot olvasztass fel s öntesd a kapud elé.
Itt a szép leány nagy lelkendezve befutott a bárkába, a királyfi pedig 366 mázsa szurkot felolvasztatott és a kapu elé öntette.
Itt jön a Brúgó a bakkecskén, át akarja ugratni a kapu küszöbjét, zsupp, bele a forró szurokba; kecskéstől, mindenestül együtt ott veszett gonoszul.
Ekkor a szép leányhoz beszáll a fehér galamb s azt mondja neki:
- Most már, ékes hajadon, szabad vagy, mint a madár. Annak adhatod a kezedet, a kinek akarod, de úgyis tudom, ha nem mondod is, választott már a te szived. Azért azzal, ha összekelsz, ha a pap rátok adja az áldást s férj és feleség lesztek: a magaddal elhozott kastély kulcsát hajitsd a tengerbe, majd elhozzák azt neked a Brúgó cselédei, kiknek aztán add értésükre, hogy aztán - mivel volt uruk ugyis már vagy a pokolban, vagy a fenekében ég - ez a királyfi lesz a gazdájok. Én már többet nem jövök el hozzád, mert rám nem lesz szükséged, mert eztán nagy boldogságban élsz.
S ezzel a galamb elrepült, a szép leány pedig kijött a bárkából. Még az nap elkendőzték, heted napra a pap rájuk adta az áldást s lakzit laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús-levesben.
A mézes-mákos hetek elmultával a szegény leányból lett királyné, meg az ura, kimentek a sik tenger partjára, hol a királyné a magával hozott kastély kulcsot bevetette a tengerbe. Ime! alig vártak ott néhány szempillantásig, már imhol jőnek a Brúgó cselédei, magukkal hozták a kastély kulcsát, kik, mikor megértették a dolgot, hogy másnak a keze alá kerültek; imhogy ki nem bújtak a bőrükből, annyira örültek; kezét lábát össze-vissza csókolták a királynénak s áldották, hogy az Isten nyugtassa meg még a meghaló földjében is s valahányat tapos, annyi áldás szálljon a fejére.
A királyi pár aztán hetek hónapok multával hajóra ült s meglátogatták mind a Brúgó birodalmát, mely most már az övék volt, mind a szegény embert és a feleségét, már mint a mi mesebeli királynénk édes apját és szülő anyját, kiket aztán magukkal el is hoztak s holtuk napjáig soha el nem eresztettek, hanem mindig ugy bántak velük, mint a tojással.
Eddig volt, mese volt, a kinek esze van, ezt se hiszi talán.
Forrás: http://mek.oszk.hu/
Sajóvölgyi eredeti népmesék
