A VITÉZ SZABÓ

Volt egyszer egy igen korhely szabó-mester, kinek egész álló nap dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a kefekötő; biz ő kigyelme addig ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét, marháit, utoljára még az ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a rováson, azt se mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte el az irháját.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy árnyékos helyre lefeküdt s szép csendesen el is nyugodott az urban.

Csak alszik, csak alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy meglepték a mi szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.

Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és czérna volt nála, levette a kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte ezt a szót és mondást: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam".

Aztán ment mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer a királyi rezidencziába ért, hát olvassák a kucsmáján: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam." Ennek bizonyosan valami hirneves vitéznek kell lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott, hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a király szine elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első székbe ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztességnek, hányja-veti, teszi magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.

- Hát mi járatban vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.

- A vitézség pálmáját keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy kecskét.

- Hahó vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod itt e gyászszal bevont városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre elviselhetlen adó van vetve. Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben, ilyen meg ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, melytől már az erdőre sem lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit elő-utol-talál, minden irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom első aranylépcsőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli, pedig még csak a neve hallatára is szepegett.

No jól van, itt a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a jobbfelé vezető uton, majd elér a kápolnához, hol aztán megtalálhatja az oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában. Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető uton indult el, szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy honnan jön már az oroszlán.

Itt lelkem teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán. Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába, az oroszlán utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték az oltárt, egyszer a szabó rést kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a kápolnából, izibe behuzta maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.

Most kinek volt nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb vitéz, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett hires vitéz Pilatusként a kezét mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy megfogta, most az ő dolguk, hogy és miként végezzék ki. A mint igy tanakodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállitott egy tuczat vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az oroszlán elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a kérdés, hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A szabó ott leskelődött a kulcslyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van halva és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt vitézebb, mint a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva, lerántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.

Itt mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt, mindenki csak a kucsmájára nézett s leolvasták róla: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam." Bezzeg mondták utána, hátha még megharagudott volna!

Itt a szabó nagy tisztességben részesült; a király trónusa első arany lépcsőjére állitotta.

- No hires vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszorú legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s ha szerencsésen legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy kézre keriti, ugy kézre keriti.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor a keresztutra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen az uton haladva egy terepély cserfára akad, mely alatt szokott minden istenadta délben a rettenetes egyszarvu fenevad aludni.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme átcsapott a másik utra; meg akart szökni. De hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepély cserfa alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol az a rettenetes állat szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza, sem előre menni nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott maradt a fa alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta az a rettenetes fenevad.

A szabó, hogy hogy nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg száz lyukat furt a terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket faragott, a sindelezőt pedig a kezében tartotta.

Itt eljön a dél, eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy valaki a helyén áll, elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte a terepély nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló hegyes szarvával. Egyszer, hogy hogy nem, egy lyukba találta beleütni a szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe oda ugrik s beékelte a szarvát a lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad nem tudta kihuzni.

Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála vitézebb, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély cserfa alá; mert az egyszarvut sörényénél fogva megfogta, s szarvánál fogva a nagy terepély cserfa derekába ékelte s most csináljanak vele azt, a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéban kijött. Az egyszarvut aztán agyonverték s mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki csak a kucsmájára nézett s onnan leolvasta: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam." Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!

Itt a szabót nagy tisztesség érte; a király trónusa második aranygarádicsára állitotta s szót szólt hozzá ilyeténképen:

- No hirneves vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy koszoru legyen belőle: itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz, trónusom harmadik aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered egyetlenegy legkedvesebb leányom kezét.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak köpte a markát s ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy legyőzi.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé vezető uton haladva tér az óriások tanyájára s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik utra tért, de hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak hunyorgatta rá a szemét.

Most a szabó mi tevő legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az is baj, mert az óriás azt teheti vele, a mit akar, de mégis előre ment.

- Jó napot bátyó! szólitja meg a szabó az óriást.

- Fogadj Isten öcsém! hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a nyakadra hágok!?

- Kicsi a bors, de erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal megbirkózzam.

- Mindhármunkkal?!... fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős vagy, hadd lássam, hogy meg birod-e tartani?

Itt az óriás felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s lehajtotta egész a földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa visszavágódik s ugy elhajitotta a szabót, hogy jobban se kellett, ki szerencséjére egy tóba czuppant le, különben ugy szét mállott volna, hogy kanállal se lehetett volna egy mákszemnyit összekaparni belőle.

Mikor a szabó kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi tőle:

- Ha oly erős vagy, mint a milyennek állitod magad, hát mért nem tartottad meg a sugárfa sudarát.

- Csak azért, válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is tudok s azzal is különb gyerek vagyok, mint te.

Erre a szóra ott terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:

- Ha oly derék embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja magasabbra felhajitani s melyikünké esik le hamarább.

Itt az óriás felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva esett le, s azt mondja a szabónak:

- No, hajitsd fel te is.

A szabó, honnan honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat, felhajitja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, hogy mikor esik le a kő, itt eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra, s a kő még most sem esett le. Összenéznek s kezdték a fejüket csóválni, hogy mekkora erő szorult abba a kis emberbe.

Erre a csudálkozásra megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a szabónak:

- No öcsém, ha oly erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. Én az enyémet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté válik: lássuk, megtudod-e ezt te is cselekedni; mert akkor csakugyan elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.

Itt az óriás összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a gránitkövet annyira összemorzsolta, hogy lisztté vált.

- No bátyó, szólt a szabó, most idenézzetek: én a követ annyira összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem viz csurog ki belőle!

Az óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolyatúrót, összeszoritja annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult belőle.

- No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté morzsolom, hanem vizet is csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s ha megteszitek: akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.

Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet kisajtolni s ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel szőrmentében kell bánni, mert mindhármukat bizony még csúffá teszi.

Mikor igy összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra, gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.

Itt, mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni, ketteje pedig elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész ökröt hozott; megjön a második is, s ez a hátán öt akó bort czipelt. Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt nyársra húzta s egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s csak a készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás, odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép cselekedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a negyedik, már mint a szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy emeli a szájához; de a szabó sem evett bolondgombát, hogy vaktában hübele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára, neki menjen az öt akós hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott ilyeténképen; a hordót megfúrta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve ivott belőle, s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt válaszolta: hogy ő náluk ez a szokás.

De a szabó nem volt ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek, hanem azt mondták neki másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért megyen.

Itt a szabó mit mit nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort hordóstul együtt, s azt ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre letetette, s aztán üres kézzel elballagott az óriástanyára, hol azt kérdik tőle:

- Hát nem hoztál bort? most már mit iszunk?

- Ej, dehogy nem hoztam, hanem öt akó hordóval nem kaptam, azért hogy mikor rám kerül ismét a sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam a hátamon, de igen nehéz volt s itt meg itt az erdőszélben letettem. Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert egy nem birja el.

Itt a megnevezett helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót, de biz azt alig hozta vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s visszament üres kézzel.

Itt elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se hozta el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.

Az óriások elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog rajtuk; mert kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék el a szabót, de mielőtt erre rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot, elbújt az óriások pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság, arany, ezüst van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében elkezd iszonyuan dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják ezt az óriások, tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy irtóztató bárddal fölfegyverkezve csak ezt várta.

Bedugja az első óriás a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az irdatlan bárddal ugy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta: "bá".

Bedugja a másik óriás is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen levágta a fejegombját.

A harmadik óriás is szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz szabó az óriásoktól s most kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki volt nála vitézebb! rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös társzekérrel; mert a három óriást csúf halállal megölte.

Itt a király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé, fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az aranyfonallal czifrán kipitykézett mondást: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam" s hozzá tették: hátha még megharagudott volna, akkor, akkor!...

A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:

- No hirneves vitéz, most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy vitéz vagy s a vitézség pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszorú, csak a fejedre kell tenni. Én állok szavam mellett, itt van egyetlenegy leányom, neked adom feleségül a felekirálysággal együtt; mert országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj fel trónom harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba, te pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.

Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón három aranygarádicsán, és jobbfelől a király mellett foglalt helyett, majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a királykisasszony tett a fejére, ki aztán király atyja bal oldalán foglalt helyet és papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

A temérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta egyszerre elvinni; hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit vinni.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/

Sajóvölgyi eredeti népmesék