A SZÉL MEG AZ EMBER

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember. Nagyon nagy családja volt, és sokat dolgozott. Egyszer úgy történt, hogy nem volt hol dolgoznia. Már sírnak a gyerekek, éhesek, nincs mit adjon nekik enni. Akkor az eszébe jutott, hogy van még egy kevés, nem tiszta gabonája. Kivitte a szabadba, hogy a szél átfújja, megtisztítsa, majd megőrli azt, és főz egy kis kását a gyerekeknek. Mihelyt csak kivitte a gabonát, erős szél támadt, és elfújta a gabona­­szemeket és a szemetet is. Sírva ment be:

- Mit tegyek most?

Az anya még jobban sírt. A gyerekek egyre csak enni akarnak, szörnyen megéheztek.

- No, akkor mi legyen? Elmegyek, bosszút állok, hogy ezt tette. Elmegyek, megkeresem a szelet.

És elment. Megy, mendegél, hegyeken, erdőkön át, de sehol sem találja a szelet. És amint így vándorolt, eljutott egy kis házhoz - alig van teteje, a falak is összedőltek. No, biztosan ez a szél háza! Bement. És tényleg: ott fekszik egy vastag ajkú óriás. Az egyik sarokban a feje, a másikban a lába. Keresztben az egész házon. Alszik és hangosan horkol! Fel kellett kelteni:

- Szél, szél, mit tettél? A gyermekeim szörnyen éhesek! Te pedig elvitted a búzaszemeket! Én azt akartam, hogy csak a szemetet fújd ki, de te a búzát is elvitted. Nincs mivel etessem meg a gyerekeket.

A szél nagyon megharagudott, hogy felkeltették. De miután az ember a gyerekeket kezdte emlegetni, meghatódott.

- Tudod, én adok neked egy táskát. Amikor hazamész, tedd a táskát az asztalra és mondd ezt: “Táska, etess meg minket!” És meg is fog etetni. Miután jóllaktatok, mondd ezt: “Táska, takaríts el mindent!”, és akkor semmi sem marad az asztalon. Ezentúl így táplálhatod a családodat.

Az ember megköszönte a szélnek, de a szél még ezt mondta neki: - Egyenesen menj haza, sehová be ne térj! A táskát vidd a gyerekeidnek!

No, el is indult hazafelé. Megy, mendegél, de az út mellett állt egy kocsma. Ha már erre járok, be kell oda mennem. Be is ment a kocsmába, feltette a táskát az asztalra. El akar dicsekedni másoknak, ezért így szólt:

- Táska, etess meg!

Egyszerre mindenféle étel jelent meg az asztalon. Miután jóllakott, így szólt:

- Táska, takaríts el mindent!

Minden eltűnt. Csak a táska állt az asztalon. Mindjárt ott termett mellette a kocsmáros, hozott neki innivalót.

- No, ennyit megettél szárazon, és nem is ittál. Ez a kis pálinka jó kedvre fog deríteni.

Az ember hallgatott rá, majd elaludt. Miközben aludt, a kocsmáros kicserélte a táskát: azt el­vette az asztalról, és odatett egy egyszerűt. Az ember felébredt, semmire sem gondolt, fogta a táskát, és hazament. A gyerekek kiabálva fogadták:

- Apa, hoztál enni? Nagyon éhesek vagyunk. Hoztál?

- Hoztam, hoztam.

Az asztalra tette a táskát, és így szólt:

- Táska, etess meg! Táska, etess meg!

Semmi sem történt.

- Micsoda? Gúnyt űzött belőlem a szél? Ismét elmegyek és megverem.

És elment, hogy megverje a szelet, mert a táska nem etette meg őket. Amikor odaért, mondta is:

- Ej te, szél, becsaptál. A gyerekek kiabálnak, enni akarnak, de nincs mit adjak nekik. A táska semmit sem adott.

- Közben bementél valahová?

- Nos, be... De ez a táska ugyanaz...

- Nem... azt a másikat kicserélték.

A szél haragudott, de megint megsajnálta a gyerekeket. Adott egy bárányt.

- Amikor ezt mondod: “Báránykám, rázd meg magad” arany fog hullani róla.

Az ember megörült a báránynak, és elindult hazafelé. Odaérve a kocsmához, csak be akar menni, pedig a szél megint ráparancsolt, hogy egyenesen hazamenjen. Ő mégis bement, de a kocsmáros rászólt:

- Hé, itt emberek vannak, te pedig egy állattal jössz be! Ez nem ól, sem akol! - szidta össze.

Az ember megmagyarázta neki, hogy ez nem egy egyszerű bárány, ott lehet az emberek között.

- Miért nem egyszerű? - kérdezte.

Azonnal megkérte, hogy rázza meg magát. Amikor a bárány megrázta magát, arany hullott róla. A kocsmáros nem tudta, hogy mit tegyen. Ismét leitatta, és kicserélte a bárányt egy másikkal. Az ember szundikált egy kicsit, amikor felébredt, fogta a bárányt, és elindult hazafelé. Otthon nagy a lárma, kiabálás, mindenki enni akart. No, az ember megmondta, hogy ha a bárány megrázza magát, mindjárt lesz pénz.

- Báránykám, rázd meg magad! Rázd meg magad! - mondta.

A bárány nem rázta meg magát.

- No, megint becsapott a szél! - Nem magát hibáztatta, hanem a szelet.

Megint elment a szélhez, és így szólt:

- Mit adtál nekem? A bárány nem rázza meg magát, nem szór aranypénzt.

- Sehová sem tértél be útközben?

- Hát... bementem a kocsmába.

- Akkor - mondta a szél - te magad vagy a hibás. Most - mondta - adok neked egy kis hordót, de előbb kipróbálom.

- Ki a hordóból! - mondta a szél.

Előugrott egy bot, és kezdte verni a férfi oldalát. Egyre csak ütötte, csak ütötte! Az csak úgy összegörnyed, semmit sem lát! A szél megkérdezte:

- Bemész még egyszer a kocsmába? Bemész?

Megígérte, hogy nem megy be. Ekkor a szél így szólt:

- Be a hordóba!

A bot abbahagyta a verést, és visszaugrott a hordóba.

- Most - mondta a szél - feltétlenül be kell menned a kocsmába, és parancsolj rá a kocs­márosra, hogy adja vissza a táskát meg a bárányt. Majd megtudod, hogy mit fog mondani.

Ismét bement a kocsmába. A kocsmáros szinte ugrált előtte: azok után, amit megszerzett, azt gondolta, hogy a hordóból még többet kap. Azonnal hozta is az üveget, az ennivalót. Az ember megszólalt:

- Ki a hordóból!

A bot elkezdte verni a kocsmárost. Az csak összegörnyed és kiáltozik.

- Add vissza a táskát meg a bárányt!

A kocsmáros kezdetben védekezett:

- Te magad elvitted azokat!

Majd később, amikor a bot már jól elverte, visszaadta a táskát is meg a bárányt is. Az ember ekkor így szólt:

- Be a hordóba!

Hazavitte a szél ajándékait. És azóta jól éltek: a bárány rázta magát, a táska ételt-italt adott, a hordó pedig mindentől védte. Nagyon jó sora lett ezután.

 

Forrás: Litván népmesék

BAB

BAB
(Pupa)

Hol volt, hol nem volt, egyszer egy öregember babot őrölt. Egy babszem leesett a földre, ki­hajtott és elkezdett nőni. Nőtt, egyre csak nőtt, míg el nem érte a malomkövet. Áttört azon és nőtt tovább, míg el nem érte a mennyezetet. Áttört azon és nőtt, egyre csak nőtt, míg el nem érte az eget. Áttörte az égboltot és belenőtt az égbe. Akkor az öregember mondja az öreg­asszonynak:

- Menjünk fel az égbe!

Rendben. Másztak, másztak, míg csak fel nem értek az égbe. Mennek, mendegélnek ott, néze­lőd­nek - minden nagyon szép. Leszállt az éj. Ők akkor elmentek az istenhez és éjszakai szállást kértek. Az isten fogadta őket, bevezette a házba, ahol már meggyúrták a kenyeret, és megengedte nekik, hogy feküdjenek ott le, csak ne nyúljanak a tésztához. Mihelyt csak elaludt az isten, az öregasszony így szólt a férjéhez:

- Apjukom, apjukom, kóstoljuk meg, milyen kovászt csinált az isten!

Az öregember megfenyegette a feleségét, de az nem hallgatott rá. Egy ujjal belenyúlt a tésztába. Mihelyt a tésztához ért, az kezd emelkedni, emelkedni és kijött a dagasztóteknőből. A nő fogja, nyomja, teszi vissza a teknőbe, de semmit sem tehet, a tészta jön ki és folyik át a házon. Az öregember káromkodik, az öregasszony sír.

Reggel eljött az isten, látja, hogy a tészta mindent elöntött. Megértette, hogy az öregek nem fogadtak szót neki, kikergette őket a házból. Az öregember és az öregasszony ismét ott megy az égben és nézelődik mindenfelé. Beesteledett. Az öregember és az öregasszony megint el­ment az istenhez éjszakai szállást kérni. Az isten most a kertben fektette le őket, de megkérte, hogy ne nyúljanak az almafához. Az öreg lefeküdt és azonnal el is aludt. De az asszony sehogyan sem tudott elaludni, forgolódott egyik oldaláról a másikra, nagyon meg akarta kóstolni az isteni almát. Felkelt és leszakított magának egy almát. Mihelyt leszakította, hullani kezdett a többi alma. Mit tegyen most? Az öregember pár szálat tép ki az öregasszony hajából, és kötözi vissza az almákat, de alig köti azokat vissza, megint hullanak. Reggel jött az isten, látja, minden alma a földön hever. Szörnyen megharagudott az isten és kikergette az öregeket.

Megint megy az öregember a feleségével a mennyben, sétálnak. Leszállt az est, megint el­men­tek az istenhez éjszakai szállást kérni. Az isten már nagyon nem akarta befogadni őket, mégis beengedte. Az eresz alá fektette le őket, ahol az isten kocsija állt, és rájuk parancsolt, hogy ne szálljanak fel rá. Mihelyt az isten elment, az öregasszony felült az isten kocsijára. A kocsi azonnal elindult az égen. Mindenfelé kezd dörögni az ég, villámlani. Az angyalkák felébredtek, sírni kezdtek, féltek. A nő kiabált, de sehogyan sem tudta megállítani az isten kocsiját. Egész éjjel ott dübörgött a kocsival az öregasszony az égen, a felhőkben, a hegyeken. Mindenki szörnyen félt tőle. Csak reggel állította meg az isten a kocsit és elkergette az öreg­embert és az öregasszonyt a mennyből.

Akkor elmentek a réshez, hát látják, hogy a bab már elszáradt. Akkor a szenteknél füvet vettek és kötelet kezdtek fonni. Amikor másztak lefelé, a kötél elszakadt, az öregember mézbe zuhant, az asszony sárba. Az öreg valahogyan csak kimászott a mézből, hazament, fogott egy ásót, kiásta a feleségét. Ekkor mindketten hazamentek, és sokáig éltek, s mindenkinek arról meséltek, hogy látták a mennyországot.

 

Forrás: Litván népmesék

VEREJTÉK NÉLKÜL NEM ESZEL KENYERET

VEREJTÉK NÉLKÜL NEM ESZEL KENYERET
(Be prakaito duonos nevalgysi)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy házaspár. Egyetlen fiút neveltek, aki nagyon lusta volt. Az apja szép szóval, szidással egyaránt utasította, hogy dolgozzon, de az csak nem dolgozott, egyáltalán semmit sem tett. Az apa már megöregedett, nem tudott dolgozni. Már a szíve is kikészült, ezért elkergette a fiút hazulról:

- Menj, ahová akarsz! Jobb lesz nekem, ha nem foglak látni.

A fiú megebédelt, és elment hazulról. Ment egy darabig, talált egy nagy tölgyfát. Az árnyéká­ban lefeküdt. De mivel tele volt a hasa, csak hevert. Estig ott heverészett, de már jó lenne megvacsorázni, gondolta. De hol kap vacsorát? No, hát szenvedett egy kicsit. A fa alatt el­aludt, átaludta az éjszakát, de a reggel hideg. Felkelt a nap, ezért elhatározta, hogy kimegy a napra felmelegedni. De hol kap enni, azt már nem tudta. Tovább tűrt. Akkor eljött a dél. És akkor egyszerre megérezte, hogy az ágakon keresztül, plotty, plotty, csöpög le valami. Fel­nézett, hogy mi lehet az. Valamilyen kis cipó esett le. Jaj, de megörült:

- Megeszem ezt a kis cipót.

De lusta volt felkelni. Szerencsére nem nagyon messze a lábától esett le. Egy kicsit megtá­masz­kodott, és a lábával megérintette a kenyeret. Minél többször megérinti, a kenyér annál messzebbre került. Egyre jobban nyújtózkodik, próbálja elérni a kenyeret, de csak egyre éhesebb lett. Látván a kenyeret, enni akart, de csak nem érte el.

 

Forrás: Litván népmesék

A KUPEC VESZ EGY FIÚT

A KUPEC VESZ EGY FIÚT
(Perklys perka sunu)

Hol volt, hol nem volt, a régi időkben kupecek utazgattak. Egyszer egy gazdához elment egy koldus, szállást kért nála. Ugyanakkor jött egy kupec is, aki szintén szállást kért éjszakára. A kupec így szólt a koldushoz:

- Mesélj nekem valamit: olyan idős ember vagy, biztosan sok mindent tudsz.

­- Igen, tudok. Mesélhetek is. Legelőször: te gyermektelen vagy, de ma éjjel, itt az erdő mellett egy szegény embernek fia születik - ő a te fiad lesz.

A kupec elgondolkodott: hogyan találhatta ezt ki?

Eltelt az éjszaka, és reggel elment oda, amiről a koldus beszélt. Ott talált egy újszülöttet. A kupec megkérdezte:

- Mikor született?

Közölték vele, hogy azon az éjjelen. Akkor a kupec ezt mondta:

- Ez nem a ti fiatok, hanem az enyém.

Adott nekik ötszáz aranyat, hogy rendben felneveljék a gyereket és kitanítsák, egészen tizenhat éves koráig.

- Miután betöltötte a tizenhatodik évét, eljön hozzám, ott fog élni.

Vett egy ládát, és abba katonaruhát tett, kardot, puskát, ezer aranyat az útra, egy levelet, és az útitervet, a térképet, hogy tudja majd, hogy hová menjen.

- Amikor tizenhat éves lesz - mondta -, adjátok oda neki ezt a ládát, amit benne talál, az az övé.

Miután ezt mondta, elment.

Az évek gyorsan teltek. A gyerek jól tanult, és szép legénnyé serdült. Betöltötte a tizenhatodik évét, ekkor az apa így szólt hozzá:

- Te nem a mi fiunk vagy, hanem egy kupecé.

Odaadta neki a ládát. A fiú felül megtalálta a levelet és a térképet. Kivette a ruhát, felöltözött, a derekára kötötte a szíjat, beszúrta a kardot, a vállára vetette a puskát. A zsebébe dugta a kezét, megtalálta az ezer aranyat. A felét ott hagyta az apjának, elbúcsúzott a szülőktől, minden ismerőstől és elment.

Ment, mendegélt, elért az erdőhöz. Meglátta, hogy a szél az útra sodort egy hangyabolyt, és az emberek azon átmennek. Levette a kabátját, kiterítette a földre, ráseperte a hangyabolyt, majd elvitte az út szélére és összerakta. Ment tovább. Egy réten ment át, ahol méhek döngicséltek. Észrevette, hogy a lakásukat majdnem elérte már a víz. Fogta a méhkast és kivitte a partra, letette. Tovább ment. Leült, hogy megpihenjen. Felnézett, és látta, hogy egy héja két galam­bot vett üldözőbe, már-már utolérte őket. A fiú előkapta a puskáját, célba vette a héját és lelőtte. A galambok szabadon elrepültek. Miután kipihente magát, tovább indult. Elért egy folyó­hoz. Ott azt látta, hogy egy szigeten egy hatalmas hal tátog, olyan nagy, hogy egyik fele kint volt a vízből, és sehogyan sem tudott tovább úszni. Felkapott egy botot, azzal megmoz­dította és belelökte a mélybe a halat. Ismét ment tovább. Leült, falatozott, majd inni akart. Odament egy kis patakhoz, hasra feküdt és ivott. Egyszerre csak honnan, honnan nem, ott termett egy haramia, elkapta a tarkóját, és nem engedte el.

- Esküdj meg, hogy én vagyok annak a kupecnek a fia. Te pedig az én segédem. Ha nem, megöllek.

A gyerek félelmében megesküdött. A haramia levetkőztette a gyereket, magára öltötte annak ruháit, őneki pedig a saját rongyait dobta oda, majd kettesben tovább indultak. Eljutottak a kupechez. A kupec kiment, hogy fogadja a fiát. Megpillantva az érkezőket így gondolja: “Oh, bárcsak ez a rongyos lenne a fiam... De amilyen, olyan...”

Nem messze élt a király, akinek volt egy szép lánya. Úgy gondolta, hogy férjhez megy: azt a férfit, aki megoldja a király feladatát, elfogadja, azt, aki nem - kivégzik. Sok királyfi eljött, de mindegyik elveszett.

A haramia kigondolta, hogy a szolgáját elküldi a királyi udvarba, hadd végezzék ott ki. Ráparancsolt és az el is ment. Amikor elért a palotához, látta, hogy őr áll. Az őr megkérdezte:

- Hová mész, legény?

- A királyhoz, feleségül akarom venni a királylányt.

- Fordulj inkább vissza - mondta az őr. - Itt már sokan elpusztultak, el fogsz pusztulni te is.

A legény azonban így felelt: - Én bemegyek - és be is engedték. Odament a királyhoz, és így szólt:

- Feleségül akarom venni a lányodat.

- Ha megteszed, amit parancsolok - mondta a király -, feleségül veheted.

Éjszakára bezárták a pincébe, hoztak egy mázsa mákot és hamut. Összekeverték, és ráparan­csoltak, hogy éjjel válogassa ki a mákszemeket. Ha megteszi, megkapja a királylányt. Ha nem - lefejezik.

Elgondolkozott a legény és hangosan sírva fakadt, hogy ez az utolsó éjszakája. Egy idő múlva meghallotta, hogy valaki kaparássza az ajtót. Odament, kinézett, de semmit sem látott, csak hangot hallott:

- Vedd ki az ablakot, csinálj egy kis nyílást.

Akkor hangyák jöttek. Az egyik ezt mondta:

- Feküdj le aludni, mi kiválogatjuk. Reggel elsőként jön a király küldötte. Akkor ne nyisd ki az ajtót! Kérdezd meg, hogy ki az. Ezt fogja mondani: a király. Te mondd ezt: nem a király, hanem a király kutyája. De amikor hamarosan kopogtatni fognak, az tényleg a király lesz. Nyisd ki neki az ajtót és mutasd meg!

Reggel jött a küldött.

- Nyisd ki az ajtót!

- Ki vagy?

- A király.

- Nem a király vagy, csak a király kutyája. Jöjjön el maga a király!

Bekopogtak másodszor. Kinyitotta az ajtót. Ekkor maga a király jött el. Szétnézett, és látta, hogy az utolsó szemig szét van válogatva. Megengedte, hogy beszéljen a királylánnyal. Máso­dik éjszaka megint bezárták a pincébe, és azt mondták neki, hogy viaszból csináljon egy lovat. A fiú sírva fakadt. Meghallotta, hogy kopogtak az ablakon. Odament.

- Vedd ki az ablakot - mondta valaki.

Kivette, és ekkor berepültek a megmentett méhek. Ráparancsoltak, hogy feküdjön le aludni. Hoztak viaszt, gyúrtak belőle egy lovat, és ugyanazt parancsolták neki, mint a hangyák. Ő úgy is tett. Amikor eljött a király, megmutatta neki a csikót. A király elcsodálkozott. Megint meg­engedte neki, hogy beszéljen a királylánnyal.

Harmadik éjjel elővezettek egy embert, levágták a fejét és bedobták a pincébe. Megparan­­csolták, hogy reggelre ismét éljen az az ember. A fiú megint sírva fakadt... Egyszerre csak meghallotta, hogy a galambok kaparásszák az ablakot. Kinyitotta. Azok ráparancsoltak, hogy a jobb szárnyukból tépjen ki három tollat, a másikból is hármat:

- A fejet tedd oda a testhez, ezekkel a tollakkal háromszor simítsd végig a nyakat, azt a hármat pedig tedd be a szájába és az orrába - fel fog támadni.

A fiú így tett. Eljött a király, kinyitotta az ajtót - két eleven ember jött elő. Már nem is csodál­kozott rajta a király, hogy meg tudta tenni. Megint megengedte, hogy beszéljen a király­­lánnyal.

Elmentek kettesben a tengerpartra. A királylány odaadta neki a gyűrűjét. A fiú megpróbálta felhúzni az ujjára, de az kicsi, nem ment fel. A kezében vitte. A király embere hátulról meg­­lökte, a gyűrű kiesett a kezéből, zsupsz, bele a tengerbe. A királylány a szolgával hazament, a legény pedig ott sírt a parton. Előjött a hal és megkérdezte:

- Miért sírsz?

- Mert a gyűrű beleesett a tengerbe.

A hal leereszkedett a fenékre, összehívta a halakat. Megkeresték a gyűrűt, felemelkedett a felszínre, és átadta a fiúnak a gyűrűt. Az a gyűrűt a szájába vette, és rohant vele a palotába.

- Itt a gyűrű, ami beleesett a tengerbe!

Befogták a lovakat, és a király elengedte a királylánnyal együtt, hogy hazamenjen. Amint így mennek, a fiú odaszólt a lánynak:

- Én nem magamnak nyertelek meg, hanem a haramiának.

A királylány megrémült az ilyen hír hallatán.

- Amikor megérkezünk - mondta a fiú -, ő megöl engem. Ha sajnálsz, mentsél meg! - mondta.

- Ha tudlak, megmentelek - mondta a lány.

A legény odaadta neki a tollakat, és így beszélt:

- Ezekkel a tollakkal simítsd végig a sebet, eltűnik. Ezeket tedd a számba, életre keltenek.

Megérkeztek. A haramia meglátta, hogy egy lányt hozott. Lakodalmat készítenek a haramiá­val. A lány nagyon elszomorodott. A legény kimegy a kertbe, a haramia követi. A királylány pedig figyeli, hogy hol öli meg. A haramia kirántotta a kardját és levágta a legény fejét. Betette az árokba. Bement a szobába, a ruhája csupa vér. A királylány kiszaladt a kertbe, megtalálta a véres ösvényt, amerre a holttestet húzta. Megtalálja a gödörben, a fejét levágták. A nyakához teszi a fejet, háromszor végighúzza rajta a tollakat, a fej visszanőtt. A szájába dugja a tollakat, a legény életre kelt. Megcsókolták egymást.

- No, most, elmesélem az egész igazságot - mondta a fiú.

Mindketten bementek. A haramia, megpillantva a halottat, mindjárt arra gondolt, hogy őneki már vége, mert a legény megesküdött, hogy a haláláig hallgatni fog, de most elmesél mindent.

A kupec látta, hogy már ővele van a királylány. A legény odament hozzá:

- Én vagyok a fiad, ez csak egy haramia. Amikor erre jöttem, ő rám támadott, és meg­esküdtem, hogy a halálomig nem fogok erről beszélni. De a halálom után már elmondhatom. - És mindent el is mesélt.

A kupec behívott négy férfit, akik kivezették a haramiát, megkötözték és agyonlőtték. A legényt pedig összeházasították a királylánnyal.

 

Forrás: Litván népmesék

ELENYTE

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő. Három fiuk volt meg egy lányuk, Elenyte. Az hetedhét országon túl ment férjhez. Ott élt, éldegélt, de egyszer nagyon vágyódott már a testvérei után. Bármerre is megy, bármit is tesz, egyre csak őrájuk gondolt. Ezért egyszer útra kelt, hogy meglátogassa a bátyjait. Megy, megy, találkozik egy nyúllal. Így szólt hozzá:

- Szállj fel, nyulacska, jobb lesz együtt utazni.

Fel is szállt a nyúl, és mennek tovább. Elértek egy folyóhoz, abban fürdött éppen egy boszor­kány, aki hívta a lányt:

- Gyere húgocskám, fürödj meg,
  Ez tejfolyam,
  A másik folyóban vér folyik.

Elenyte már le is akart szállni a kocsiról, de megszólalt a nyúl:

- Ne menj, Elenyte, ez vérfolyó, a másik tejfolyó.

Meghallotta ezt az boszorkány, kiugrott a vízből és kitekerte a nyúlnak a lábát. Mennek tovább, és elértek egy másik folyóhoz, amiben egy boszorkány fürdött. Így szólt Elenytéhez:

- Gyere húgocskám, fürödj meg,
  Ez tejfolyam,
  A másik folyóban vér folyik.

A nyúl figyelmeztette:

- Ne hallgass rá, Elenyte, ne menj: ez vérfolyam, a másik folyó tejfolyó.

És Elenyte nem ment oda. Akkor kiugrott a folyóból a boszorkány és kicsavarta a nyúl másik lábát. Ment Elenyte tovább, odaért a harmadik folyóhoz, és a boszorkány ismét hívta.

- Gyere húgocskám, fürödj meg,
  Ez tejfolyam,
  A másik folyóban vér folyik.

A nyúl így szólt:

- Ne hallgass rá, Elenyte, ne menj: ez vérfolyam, a másik folyó tejfolyam.

Elenyte hallgatott a nyúlra, és nem ment oda, ekkor a boszorkány kiugrott a folyóból, kiteker­te a nyúl harmadik lábát. Tovább ment Elenyte, és eljutott a negyedik folyóhoz. Ott fürdött a boszorkány és hívta:

- Gyere húgocskám, fürödj meg,
  Ez tejfolyam,
  A másik folyóban vér folyik.

A nyúl megparancsolta a lánynak, hogy ne hallgasson a boszorkányra. Az meghallotta, ki­ugrott a folyóból, és kitekerte a nyúl negyedik lábát. Ment Elenyte tovább, eljutott az ötödik folyóhoz. Ott fürdött a boszorkány, és így hívta a lányt:

- Gyere húgocskám, fürödj meg,
  Ez tejfolyam,
  A másik folyóban vér folyik.

- Ne menj, Elenyte, ne hallgass a boszorkányra - mondta a nyúl -, ez vérfolyó, a másik a tejfolyó.

Kiugrott a boszorkány, kitekerte a nyúlnak a nyakát. Elenyte már nagyon fáradt volt, piszkos, ezért levetkőzött és bement a folyóba, hogy megfürödjön. A boszorkány gyorsan kiugrott a folyóból, magára vette Elenyte ruháját, beült a kocsiba és hazahajtott a lány bátyjaihoz. Elenyte pedig felöltözött a boszorkány rongyaiba, és ment legeltetni a bátyjai lovait.

A fiúk nagyon megörültek a húguknak, nem ismerték fel, hogy az boszorkány, és úgy szerették, mintha a húguk lett volna. Elenyte pedig a lovakat legeltette és énekelt:

- A boszorkány mézbort iszik,
  a kishúg meg a lovakat legelteti.

Meghallották a bátyjai, és elmentek megnézni. Akkor az egyik testvére megkérte, hogy keresse meg a fejét. Amint így kereste, sírva fakadt, és a könnycseppek a bátyja fejére kezdtek hullani. A fiú megkérdezte:

- Ez meg micsoda?

- Testvérkém, meleg eső esik - felelte a lány.

A fiúk megtudták, hogy ez a húguk, ezért hazavezették. Elenyte elmesélte nekik, hogy hogyan csapta be a boszorkány. A bátyjai megharagudtak a boszorkányra. Bekentek enyvvel egy lovat, a boszorkányt kivezették az ajtón, és ezt mondták neki:

- Gyerünk, húgocskám, járjunk egyet!

A boszorkány látja, hogy az ösvényen egy ló áll.

- Hogyan menjek, ha ott egy ló áll?

- Ha elhajtod, a ló elmegy.

A boszorkány hozzányúlt a lóhoz, a keze odaragadt. A fiúk mondták neki:

- Nyúlj hozzá a másik kezeddel is, akkor majd elmegy!

A boszorkány megtette, a másik is odaragadt.

- Rúgd meg a lábaddal, akkor biztosan elereszt.

Amikor a boszorkány megtette, a lába is odaragadt.

- Rúgd meg a másikkal is - tanácsolták a fiúk.

A másik is odaragadt.

- Most lökd meg a hasaddal, akkor teljesen elenged.

A boszorkány így teljesen a lóra ragadt. Ekkor a fiúk ráhúztak a hátára, hogy az teljes erővel futásnak eredt, és futott, amerre csak látott, összetörte a boszorkány csontjait. A húguk pedig ezután sokáig vendégeskedett a testvéreinél.

 

Forrás: Litván népmesék

HÜVELYK MATYI

HÜVELYK MATYI
(Nykstukas)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, akiknek nem volt gye­re­kük, nagyon szerettek volna egyet, egyetlen egyet. Egy nap bekopogott hozzájuk egy koldusnő. Adtak neki egy szelet kenyeret. A koldus megkérdezte:

- Hogy éltek?

- Rosszul - mondta az öregasszony -, nincs gyerekünk.

- Vágd le - mondta a koldus - a hüvelykujjadat, dobd be a kemence mögé, és lesz gyereked.

Jól van, az öregasszony le is vágta a hüvelykujját és bedobta a kemence mögé. Másnap reggel, amikor lángost sütött, egyszerre azt érezte, hogy a pongyoláját rángatja valaki. Azt gondolta, hogy a kutya.

- Félre! - mondta.

Megint megrántotta valaki. Lenézett az öregasszony, hát egy kicsi, pici kisfiú volt az, csak akkora, mint a hüvelykujja.

- Ki vagy te? - kérdezte a nő.

- Én a ti fiatok vagyok, Hüvelyk Matyi - felelte a kisfiú.

Az öregasszony nagyon megörült. Milyen szép fia van!

- És apa hol van? - kérdezte Hüvelyk Matyi.

- Apa szánt, én lángost sütök, viszek majd neki reggelit.

- Add ide nekem, én elviszem!

- Még hogy te, olyan kicsi vagy.

- Nem számít, elviszem.

Az anya megsütötte a lángost, csinált hozzá szószt, a lángost beletette egy tálba, ráöntötte a szószt és odaadta Hüvelyk Matyinak. A kisfiú a feje tetejére tette a tálat, elindult az apjához. A férfi csodálkozva látta, hogy magától jön a lángos. Hüvelyk Matyi letette a tálat a szántó mellé, maga pedig szaladt a barázdában, kiabált:

- Apa, apa, elhoztam a reggelit!

Hallotta az ember, hogy valaki kiabált, de hogy kicsoda, nem tudta, senkit sem látott. Megint lenézett, hát a barázdában szaladt egy kisfiú.

- Te meg ki vagy?

- A fiad, Hüvelyk Matyi.

Megörült az öreg, kifogta az ökröket, maga pedig leült Hüvelyk Matyival megreggelizni.

- Apa, engedd meg, hogy szántsak - kérte Hüvelyk Matyi.

- Kicsi vagy.

- Nem számít, hogy kicsi vagyok, tudok szántani.

Az apja megengedte. Hüvelyk Matyi bemászott az ökör fülébe.

- Barna, húzzad! Szürke, húzzad!

Mentek is az ökrök. Jött arra egy úr, és látta, hogy a paraszt eszik, az ökrök pedig maguk szán­ta­nak. Megparancsolta a kocsisának, hogy álljon meg, odaszólt a parasztnak:

- Hogy lehet ez? Te eszel, az ökrök maguk szántanak.

- Nem úgy van. A fiam szánt.

Körülnézett az úr, semmiféle fiút nem látott. Ráparancsolt a parasztra, hogy hívja oda a fiát. A paraszt kiáltott egyet, Hüvelyk Matyi kimászott az ökör füléből, odaszaladt. Nagyon meg­tetszett az úrnak a fiú, és így szólt:

- Add el nekem, paraszt, a fiadat!

- Nem - felelte a férfi -, nem adom el.

Hüvelyk Matyi felmászott az apja vállára, és a fülébe súgott:

- Adj el, apa, én majd visszajövök.

- No, rendben - mondja a férfi -, eladom.

Az úr a sapkáját megtöltötte arany pénzzel, majd Hüvelyk Matyit bedugta a zsebébe, és tovább indult. Hüvelyk Matyinak el kellett végezni a dolgát a zsebben. Az úr megérezte, hogy valami bűzlik. A zsebébe dugta a kezét, hogy elővegye a zsebkendőjét, de látja, hogy mocs­kos a zsebe. Megharagudott Hüvelyk Matyira, kidobta az útra. Épp arra ment egy disznó, lenyelte Hüvelyk Matyit. Amikor a disznó hazaszaladt, Hüvelyk Matyi ott kiabál a hasában:

- Vágjátok le ezt a malacot! Ha nem vágjátok, maga megdöglik!

Meghallotta a gazda, és odaszólt a feleségének:

- Le kell vágni a disznót. Ha nem vágjuk le, maga megdöglik.

És levágták a disznót. A belét kidobták a mezőre. Odaszaladt egy farkas, és felfalta a belet Hüvelyk Matyival együtt. Hüvelyk Matyi így szólt a farkashoz:

- Szaladj be az apám kamrájába: tele van az kolbásszal, sonkával.

A farkas elszaladt hozzájuk és az ablakon át bemászott a kamrába. Evett, evett, egészen meg­hízott és nem tudott kimászni az ablakon. A kamrában szinte gurult ide-oda a farkas, Hüvelyk Matyi pedig kiabált:

- Apa, anya, farkas van a kamrában! Apa, anya, farkas van a kamrában!

Meghallották az öregek, beszaladtak a kamrába, agyonverték a farkast, felvágták a hasát és kivették onnan az ép egészséges Hüvelyk Matyit, és boldogan éltek ezután a halálukig.

 

Forrás: Litván népmesék

A SZEMÉT - GYÓGYSZER

A SZEMÉT - GYÓGYSZER
(Šiukšles - vaistai)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány, akiről azt beszélték, hogy piszkos. Elmentek hozzá háztűznézőbe. A lány megvendégelte őket. A vacsora után a vőlegény megbetegedett.

- Jaj, rosszul vagyok. A mellem fáj! A mellem!

A násznagyok mondják:

- Az semmi más, csak egy kinövés. Ha a melled fáj, az csak egy kinövés.

- De honnan szerezzek ilyen gyógyszert? - kérdi a lány.

- Igaz, van ilyen gyógyszer, de nem mindenhol lehet ilyent kapni.

- Tudja valaki, hogy milyen az? Ha tudnátok, talán minálunk is találnánk ilyent.

- Hát ez a gyógyszer ilyen: amikor kenyeret gyúrnak, abból egy kis tészta marad a nő könyö­kén. Az ilyen tészta nagyon jó gyógyszer a kinövésekre.

- Van ilyen, van!

A lány felgyűrte a ruhaujját és megmutatta, hogy a könyökén ott a ráragadt tészta. A vendé­gek megörültek:

- Jó ez, jó!

Azonnal lekaparták a tésztát, egy kanállal vizet hoztak. A legény lenyelte. Egy kis idő múlva megszólalt:

- Már jobb, már jobban érzem magam! - Boldogan mondta: - Mindjárt meg is gyógyultam. Már nagyon jól vagyok.

- No, akkor mindjárt indulunk haza - mondták a kérők. - Fejezd be a beszélgetést, búcsúzz el, amíg megyek, befogom a lovakat - és megyünk.

Kiment a lovakhoz, majd egy idő múlva visszajött:

- Egy baj, az még nem baj - amikor elindultunk, már érezhető volt a baj. Az egyik lónak bél­görcsei vannak. Most mit teszünk?

- Talán ennek a lónak is találunk orvosságot?

- Meglehet. Csak az itt a kérdés, hogy hol?

- Mi kell neki?

- Tavalyi szemét.

- Úgy tűnik, hogy van ilyen. Amikor a kamrát összesöpörtem, egy halom maradt ott. Ha a tetejét leszedem, biztosan lesz ott még a tavalyiból.

- Nagyon jó lenne, ha kapnánk belőle!

A lány a kérőkkel kiment a kamrába, elvitt egy kis lapátot, amire összegyűjthet a szemétből. Felkotorta a szemetet, a legnagyobb rakást kiszedte. Még zabot is tett rá, kivitte a lónak. Pár perc múlva a kérő bejött:

- Már a ló is egészséges. Mehetünk! Milyen szerencse, hogy jó helyre jöttünk, mindenki meg­gyógyult, de ha nem...

 

Forrás: Litván népmesék

KI A LEGLUSTÁBB?

KI A LEGLUSTÁBB?
(Kas didžiausias tinginy)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, aki közhírré tette, hogy jelentkezzen nála minden lusta: vendégül látja mindegyiket, amíg csak kitartanak a lustaságuk mellett. Kezdtek mindjárt gyülekezni a lusták! Már számtalan összejött. Nagy sátrat állított nekik, hiszen nyár volt. A szénán hevertek, de jócskán adtak nekik enni. És egyre újabbak és újabbak jöttek. Már olyan sokan voltak, hogy még a király sem tudta őket étellel ellátni. Kezdte csökkenteni az ételt, már egyre kevesebbet adott nekik enni. Amikor keveset kaptak, többen készültek el­menni:

- Ha rosszul etet minket, miért legyünk itt? Dolgozol egy kicsit - és akkor jóllakhatsz...

Még kevesebbet adott - még többen elmentek. Már egész keveset adott... és végül csak három lusta maradt. Hárman maradtak. Ekkor így szólt a király:

- Nektek túl nagy ez a sátor.

Akkor csináltatott egy olyan kicsi sátrat, hogy csak azok hárman fértek bele. És még mindig egyre rosszabbul táplálta őket. Végül közölték velük, hogy ma éjjel le fog égni a sátruk. Mondták:

- Meneküljetek el!

- Micsoda? Hadd égjen! Ha le is ég, én akkor sem megyek el.

- Én sem.

És mind a három úgy döntött, hogy nem megy el. És a sátor leégett, és ők is elégtek vele együtt.

 

Forrás: Litván népmesék

A TEHENÉSZ MEG A PLÉBÁNOS

A TEHENÉSZ MEG A PLÉBÁNOS
(Serikas ir klebonas)

Egyszer egy király kigondolta, hogy kell találnia egy olyan embert, akinek semmilyen gondja sincs. De bármerre is ment, bárkit is kérdezett, mindenki arra panaszkodott, hogy gondjai vannak. Egyszer elment egy paphoz és megkérdezte:

- Vannak gondjaid?

- Nincs sem feleségem - feleli a plébános -, sem gyerekeim nincsenek, milyen gondom lehetne? Énnekem senki sem zavarja meg a fejem.

Akkor a király ezt mondta:

- No, rendben, a te fejedet semmi sem zavarja meg, nem fárasztja ki., akkor három kérdé­semre megfelelsz. Elég lesz akkor, amikor megint eljövök. De ha nem teszed meg, nem leszel többé pap, eltávolítlak a helyedről. Az első kérdésem: az ég a magasabb, vagy a föld a mélyebb? A második: mennyit ér a király? A harmadik: mire gondol a király?

A papnak olyan gondja lett, hogy nem tudta, hogy mit tegyen. Már nem is imádkozott, hanem csak megfeledkezve magáról járt a mezőn. Észrevette ezt egy fiatal tehenész, aki a marhákat legeltette. Megkérdezte a papot:

- Micsoda gondod van? Már pár napja látlak, hogy itt járkálsz a mezőn, mint aki nem tudja, hogy kicsoda is.

A pap így felelt:

- Hogyan ne bánkódnám, ha a király ilyen feladatokat adott fel nekem: már hamarosan jön vissza a király, de én még nem tudom, hogy mit válaszoljak neki.

A tehenész megkérdezte:

- Milyen kérdéseket adott fel neked a király?

- Három kérdést: az első - az ég a magasabb, vagy a föld a mélyebb? A második - mennyit ér a király? A harmadik - mire gondol a király?

Ekkor a tehenész így szólt:

- Az egyszerű embernek ezekre a kérdésekre megfelelni csak egy köpés.

- Akkor megfelelsz te, helyettem, a királynak? Annyit fizetnek majd neked, amennyit csak kérsz - mondta neki a pap.

- Megtehetem - mondta a tehenész. - De akkor ki fog helyettem vigyázni a marhákra?

A plébános ezt mondta:

- Azon a napon majd én legeltetem azokat, te pedig az én ruhámba öltözöl, és találkozol a királlyal, és megfelelsz a kérdéseire.

Amikor eljött az a nap, amikor jönnie kellett a királynak, a pap elment a tehenészhez, kicse­rél­ték egymás ruháját, a plébános kihajtotta az állatokat, a tehenész pedig ment fogadni a királyt. Amint így ment, vett egy kis keresztet, fizetett érte egy aranyat, és feltette a nyakába. Találkozott a királlyal, aki mindjárt kérdezte tőle:

- Találtál választ a kérdéseimre?

- Természetesen, király uram - mondta a tehenész. - Feladtad azokat, én megfejtettem. Meg­mondom mind a hármat.

- Akkor felelj az elsőre: az ég a magasabb, vagy a föld a mélyebb?

A tehenész gondolkodott, gondolkodott, majd így szólt:

- A föld a mélyebb. Az égen látom a napot, éjjel a csillagokat, a holdat. De a földbe már húsz éve elkísértem az apámat, de még mindig nem jött vissza. Tehát a föld mélyebb.

- Jól van. Most mondd meg, mennyit ér a király?

Gondolkodott, gondolkodott, majd így szólt:

- A király egy grivnát ér.

Megharagudott a király és szörnyűséges hangon így kiáltott:

- Hogy lehet, hogy én csak egy grivnát érek?

A tehenész így felelt:

- Most vettem az istent egy aranyért - és megmutatta a királynak a keresztet -, a király mégis csak háromszor olcsóbb, mint maga az isten.

A király beleegyezett.

Ezután megkérdezte a király:

- Mondd meg, mire gondolok!

- Király uram, arra gondolsz, hogy én pap vagyok, pedig csak az udvari tehénpásztor vagyok.

- Hát a pap hol van?

- A pap most helyettem legelteti az állatokat, én pedig őhelyette a kérdésekre felelek a király­nak.

- Jól van, ha így van - mondta a király. - Ha sikerült minden kérdésemre megfelelni, akkor megajándékozlak, és ezután nem kell az állatokat legeltetned! A papnak pedig mondd meg, hogy ezután ő legeltessen, nem lesz többé plébános!

Itt a mese vége, fuss el véle!

 

Forrás: Litván népmesék

AZ IGAZI ÉS NEM IGAZI NŐVÉR

AZ IGAZI ÉS NEM IGAZI NŐVÉR
(Tikra ir netikra sesutė)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy házaspár, akiknek volt egy fiuk meg egy lányuk. A lány nagyon, de nagyon szép volt. A szülők meghaltak, a gyerekek nagyon fiatalon maradtak magukra. Telt az idő és ők felnőttek. A fiú csak ekkor látta meg, hogy sehol sem látott még egy ilyen szép lányt, mint amilyen a nővére.

- Tudod - mondta egyszer -, én azt akarom, hogy legyél a feleségem.

A lány tiltakozott:

- De ez nem lehet.

- No, másképpen nem lehet - mondta a fiú. - Én ilyen szépet még nem láttam, és nem is találok.

- Jól van - mondta a nővére -, ha így állunk, akkor eressz el engem, és én találok neked egy ugyanilyen szép lányt.

És a lány el is ment. Ment, mendegélt, eljutott egy erdőbe. Amint ment át az erdőn, meg­pillan­tott egy kunyhót. Bement, hát látta, hogy ott egy ugyanolyan szép lány volt, mint ő maga. Mintha csak tükörbe néznék - gondolta -, mintha csak magamat látnám. A lány pedig megijedt és rögtön megkérdezte:

- Hát te hogyan kerültél ide? Ez a boszorkány háza. Amikor hazarepül a boszorkány, széttép téged, felfal. Nem tudlak hová elrejteni.

- Rejts el, vagy ha nem, akkor fussunk el mindketten - mondta a lány.

- Már nem tudunk elfutni, már elkéstünk vele - mondta a másik.

Fogott egy nagy ezüst tűt és beleszúrta a kócba, amit font. Majd így szólt:

- Most a boszorkány nem lát meg téged.

Ebben a percben dörej hallatszott, és kinyílt az ajtó, berepült egy lapáton lovagolva a boszor­kány. Szaglászni kezdett.

- Emberszagot érzek - mondta.

- Eredj már! - mondta a lány. - Annyi embert felfaltál, hogy már magadnak is emberszagod van. Itt semmiféle szag nincs. Egyetlen egy ember sincs itt.

A boszorkány lefeküdt. Mihelyt elaludt, horkolni kezdett, és az a lány, akit elrabolt a boszor­­kány, megszólalt:

- Most fussunk!

Fogott egy kefét, egy törölközőt és egy gombolyagot, és elszaladtak.

Amikor a boszorkány felébredt, már nem volt ott a lány. Utána indult. Ment utánuk. Azok már meg is hallották, hogy dobogott a föld. Már-már utolérte őket a boszorkány. A lány, akit a boszorkány rabolt el, mondta a másiknak:

- Most dobd el a gombolyagot!

A lány eldobta, és abból a gombolyagból egy nagy hegy lett. A boszorkány, amikor odaért, csak a hegyet látta. Nem tudott rajta átmászni. Hazament egy ásóért, hogy utat ásson magá­nak, de közben a lányok már elszaladtak messzire. A boszorkány már-már ismét utolérte őket. Ekkor a lány ezt mondta:

- Most dobd el a kefét!

El is dobta. És abból a keféből sűrű erdő lett. A boszorkány nem tudott átmenni a erdő. Megint hazament, most egy fejszéért, kivágta a fákat. Majd fut tovább a lányok után. A lányok meghallották, hogy már ott van a közelükben, ezért a lány, akit a boszorkány elrabolt, így szólt:

- Most dobd el a törölközőt!

A másik eldobta. A törölközőből egy mély, széles folyó lett. A boszorkány odaért, de át nem tudott kelni rajta. Már nem volt semmije, amivel el tudta volna tüntetni a folyót, ezért le­feküdt, és inni kezdte. Itta a vizet, itta, végül annyira tele lett vele, hogy szétpattant. A lányok ekkor mindketten szerencsésen hazaértek a fiúhoz.

A fiú nézte őket: ketten voltak, és egyformák. Meg nem lehetett különböztetni őket. Ekkor megkérte őket:

- Áruljátok el, hogy melyik a nővérem és melyik az idegen? Melyiket vehetem feleségül?

Azok nem árulták el.

- Találd ki! - mondták.

A fiú nem tudta, hogy mit tegyen, hogy kiigazodjon közöttük. Elgondolkodott. Elővett egy tömlőt, megtöltötte vérrel, a mellére kötötte az inge alá.

- Utoljára kérem, mondjátok meg! Ha nem - mondta -, megölöm magam.

A lányok nem válaszoltak. Ekkor a fiú fogott egy kést, végighúzta a mellén, folyni kezdett a vér. A lányok azt hitték, hogy átvágta a mellét, és meg fog halni. Az idegen csak ott állt mellette, nézte, de a nővére felkiáltott:

- Testvérem!

A fiú felállt... Ezután feleségül vette az idegen lányt, és sokáig boldogan éltek mind a hárman együtt.

 

Forrás: Litván népmesék

HOGYAN TANÍTOTT MEG EGY JOBBÁGY HEGEDÜLNI EGY MEDVÉT

Réges-régen, még a jobbágyság korában egy földesúr a pincéjében egy vad medvét tartott. Ha valaki szófogadatlan volt a földesúrral, azt a pincébe dobták, és ott a medve felfalta. Egyszer egy ravasz jobbágyra megharagudott a földesúr. Megparancsolta, hogy a jobbágyot dobják a pincébe, hogy felfalja a medve. Annak az embernek volt egy hegedűje, egy vésője és egy borotvája. Mindent magával vitt, amikor bedobták a pincébe. Megállt a sarokban és játszani kezdett a hegedűn.

A medve először csak hallgatta, majd megkérte:

- Taníts meg engem is hegedülni!

- Túl vastagok az ujjaid - mondta neki az ember.

- Nem lehetne megvékonyítani? - kérdezte a medve.

- Megvékonyíthatom - felelte a férfi.

Fogta a vésőjét, beleverte az egyik oszlopba, és ráparancsolt a medvére, hogy dugja be a résbe az ujjait. Amikor a medve bedugta, ő kirántotta a vésőt, és a medve nem tudta kihúzni a mancsát. Egy idő múlva elővette a borotvát és a medve hátát egy darabon leborotválta, majd azon a helyen egy bottal verni kezdte. Verte, verte, amíg csak meg nem ígérte a medve, hogy nem fog embereket felfalni, hanem csak málnát és mézet fog enni.

 

Forrás: Litván népmesék

A PÉNZ SEMMIT SEM ÉR

A PÉNZ SEMMIT SEM ÉR
(Pinigai nieko nežada)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer három barát. Az egyik megnősült, és annyira elszegénye­dett, hogy alig volt mit ennie. Gyolcsot vett, abból kötelet font, és így tartotta el magát. Egy­szer meglátogatták a régi barátai. Az egyik így szólt:

- Nincs pénze.

A másik:

- Nem a pénzben van a boldogság. Ha az ember sorsa olyan, hogy nyomorog, akkor a pénz semmit sem segít.

Egy darabig veszekedtek, majd mindketten adtak neki jó sok pénzt, meglátjuk, hogyan segít ez rajta. Megköszönte, és hazament. A pénzt bekötötte egy kendőbe. A kendő piros volt. Hagyott magának pénzt (milyen pénz volt az, már nem is tudom, legyen rubel), tíz rubelt, hogy ez alkalommal vásároljon valamit azon. Így beszélt magában:

- A családom már régóta nem evett húst, akkor azt veszek - ez lesz az ajándékuk ezért a pénzért.

Bement az ember a boltba, vett húst. És a húst is abba a kezébe fogta, amelyikben a kendő volt a pénzzel. És így vitte. Arra repült egy sas, megérezte a hús szagát, felkapta, és vele együtt a kendőt is, és elvitte. Hazaért az ember, de nincs sem hús, sem pénz. Elmesélte a feleségének, nagyon sajnálkoztak. És megint nyomorogtak tovább. Megint kötelet font.

Egy idő múltán ismét meglátogatták a barátai. Ő mindent elmesélt nekik úgy, ahogyan történt.

- Látod - mondta az egyik -, hiszen mondtam, hogy nem a pénztől függ az ember szerencséje. Ha szerencséje van, akkor pénz nélkül is elboldogul.

De ez a kettő ismét megegyezett:

- Adjunk neki megint pénzt, majd meglátjuk.

Másodszor is adtak neki pénzt. Az hazavitte a pénzt. Volt otthon egy nagy fazék, amiben lisztet tartott. A fazék azonban már megrepedt, ezért a pénzt betette abba. De volt még benne egy kevés liszt. Senkinek nem szólt semmit, még a feleségének sem mondta meg. Amikor elment hazulról, otthagyta a pénzt.

Másnap arra járt egy kereskedő, aki sehol sem tudott szerezni a lovának ennivalót. Kérdezgeti a lakosokat, hogy kaphatna-e valamit. A nő ekkor így szólt:

- A fazékban lévő liszt nekünk nem elég, de nézd meg, ha jó, elviheted a lovadnak.

A kereskedő meg is nézte:

- No - mondta -, nem nagyon jó, de a ló majd megeszi.

Elővett egy zsákot, beleöntötte a lisztet. Felszállt a kocsiba, és elment.

Hazajött a férfi. A nő meg dicsekedett neki:

- Vettem valamennyi ennivalót.

- Honnan szereztél pénzt?

- Nos - felelte -, eladtam azt a kevés lisztet, ami a fazékban volt, és még maradt is pár kopejka.

- Mit tettél? - kiáltott fel a férje. - Abba dugtam el a pénzt!

- Miért nem mondtad meg?

Egymást vádolták, a férfi nagyon sajnálkozott, hogy így végződött, és éltek tovább ugyanúgy, mint eddig.

Hát egy idő múlva ismét eljöttek azok a barátok. Bementek a házba, és ugyanazt látták. Mondta is az egyik:

- Hiszen mondtam neked, hogy az embernek nem hoz szerencsét a pénz. Ha szerencse, akkor szerencse. De a pénz itt semmit sem jelent.

Amikor jöttek, találtak egy darab ólmot. Mintegy tréfából mondták:

- Most ezt az ólmot hagyjuk itt neked.

Bedobta a sarokba, gúnyosan, annyi pénzt adtak, nem segített.

Egy napon halászok jöttek:

- Talán - kérdezték - lenne egy darab ólmod? A hálóhoz szükségünk lenne rá, hogy azzal meg­terheljük.

- Hát - felelte -, lenne itt egy darab.

Megkereste, odaadta a halászoknak.

- No - mondták azok -, az első fogás a te szerencséd, ezért az ólomért. Amit fogunk, azt neked adjuk.

- Rendben van.

A halászok elmentek. A háló első kivetésekor egy nagyon nagy halat fogtak. Félretették, és amikor befejezték a halászatot, elvitték az embernek. A felesége megtisztította, felvágta és benne egy szép követ talált. A gyerekek csodálkoztak:

- Milyen szépen világít. Még lámpára sincs szükségünk.

A gazdag szomszédasszony tudomást szerzett a kőről. Átment hozzájuk, sok pénzt kínált a kőért. A gyerekek így szóltak.

- Anya, ne add oda! Minekünk annyira tetszik...

És nem is adta oda. A férfi elvitte a követ az ötvöshöz.

- Ez egy nagyon nagy drágakő, nagyon sok pénzt ér!

Eladták a követ és azért földet vettek. Berendezkedtek ott. Elmentek egyszer körülnézni, hát egy nagy fán egy fészket láttak, abban a fészekben valami piros volt. Megnézték, az egy sas­fészek volt. Amikor nappal a sas elrepült, a gyerekek felmásztak a fára, bemásztak a fészekbe, az a piros a sálkendőjük volt, és benne volt a pénz is.

Ezután egyszer a kereskedő elhozta a pénzt, amit a lisztben talált.

- Nézzétek csak, mit találtam a lisztben!

Ezután már gazdagon éltek.

 

Forrás: Litván népmesék

ANDRIUS

Egyszer az úr megy az úton és találkozik egy emberrel. Megkérdezi:

- Ember, hová mész?

- Megyek munkát keresni. Hát te, uram, hová mész?

- Cselédet felfogadni.

- Fogadjál fel engem!

- Rendben van - felelte az úr, és megállapodott az emberrel a bérben, majd ismét kérdezi:

- Mi a neved?

- Andrius - felelte a legény.

- De én Andriust nem akarok - mondta az úr. - Váljunk el!

No, el is váltak. A legény körbeszaladta a dombot, elkerülte az urat, és ment tovább. Az úr össze­találkozott vele és megkérdezte:

- Hová mész, ember?

- Megyek munkát keresni. Hát te, uram, hová mész?

- Cselédet felfogadni.

- Akkor fogadj fel engem! - ajánlkozott a legény.

- Rendben van - felelte az úr, és megállapodott az emberrel a bérben, majd ismét kérdezi:

- Mi a neved?

- Andrius - felelte a legény.

- De én Andriust nem akarok - mondta az úr. - Váljunk el!

Az ember egyenesen átgázolt a folyón, az úr pedig a hídon ment át. A legény átért, és ment tovább. Találkozott vele az úr, és megkérdezte:

- Ember, hová mégy?

- Megyek munkát keresni. Hát te, uram, hová mégy?

- Cselédet felfogadni.

- Fogadj fel engem!

- Rendben - mondta az úr. Megegyeztek a fizetségben is, de az úr ekkor megkérdezte:

- Mi a neved?

- Andrius.

- De én Andriust nem akarok - mondta az úr. - Mi történt ma: már a harmadik emberrel talál­kozom, de mindegyiknek Andrius a neve.

- Uram, hát nem tudod, hogy most minden embert Andriusnak neveznek?

- Nem lehet - mondta az úr.

- Uram, ha nem hiszed, menj el vasárnap a templomba és az úrfelmutatáskor, amikor minden­ki csendben imádkozik, az orgona mellől kiálts fel: “Andrius!”. Majd meglátod, hogy min­den­ki odafordul, ami azt jelenti, hogy mindegyik neve Andrius.

- Jól van - mondta az úr. - Ha igazad van, felfogadlak.

Vasárnap az úr elment a templomba, felment az emelvényre, és amikor mindenki hallgatott, felkiáltott:

- Andrius!

Azon nyomban mindenki megfordult. Az úr kiment a templomból és így szólt a legényhez:

- Most már tudom, hogy mindenkit Andriusnak hívnak. Igazad van. Felfogadlak szolgámnak. Mennyi bért akarsz?

- Állapodjunk meg így: egyikünk se haragudjon. Ha te, uram, megharagszol, az egész portát nekem adod, ha én haragszom meg - akkor semmit sem kell fizetned.

Meg is állapodtak. Hazamentek, Andrius mindjárt meg is kérdezte az urat:

- Mit kell csinálnom, gazduram?

- Eredj szántani - mondta az úr.

- Hol kell szántanom? - kérdezte a legény.

- Ahol a kutya fog szaladni, ott szántsál - mondta az úr.

Befogta Andrius az ökröket, és nézi, hogy merre szalad a kutya. Az kiszaladt a kapun, és át a mezőn. Andrius követi őt az ökrökkel. Este hazahajtotta az ökröket.

- No, Andrius, sokat szántottál? - kérdezte a gazda.

- Hogyan szánthassak ott sokat! A kutya rohant át a réten, én is a nyomában: egyik helyen neki az ekével, de egyszerre csak eltűnt, hol volt, hol nincs, kifárasztottam az ökröket és magam is kimerültem.

Ekkor az úr ezt mondta:

- Ej, Andrius, milyen ostoba vagy! A kutya előbb kiszaladt a kapun, a kerítésen túlra, neked azt a földet kellett volna felszántanod, nem kellett volna nézned, hogy merre futkos egész nap.

- Gazduram, most haragszol?

- Nem - felelte az -, nem haragszom, csak így mondom magamban.

- Hová tegyem az ökröket? - kérdezte Andrius.

- Oda, ahová lefekszik a kutya - felelte a gazda.

Andrius kiment, elvezetni az ökröket, hát látta, hogy a kutya bemászott a hombár alá. Akkor ő levágta az ökröket, feldarabolta és betette azokat a hombár alá. Hazament, és a gazda meg­kérdezte:

- Az ökröket elvezetted, megetetted?

- Hogyan etethettem meg? Nagyon sok bajom volt velük. A kutya bemászott a hombár alá, én az ökröket levágtam, feldaraboltam és betettem a hombár alá.

- Mit tettél, Andrius? A kutya előbb bemászik a hombár alá, majd szalad az istállóba. Neked azt mondtam, hogy oda vezesd az ökröket, ahol a kutya fekszik.

- Gazduram, most haragszol? - kérdezte a legény.

- Nem, nem haragszom, csak így mondom magamnak - felelte a gazda.

Másnap az úr megparancsolta Andriusnak, hogy fűtsön be a fürdőben, de úgy, hogy az abla­kon át is látsszon. Andrius elment, begyújtott, leégette a fürdőt. Ezután elment az úrhoz és mondta neki:

- Nézd, gazduram, már meleg van a fürdőben!

Az úr csak nézte, nézte - égett a fürdő.

- Mit tettél, Andrius? Miért gyújtottad fel a fürdőt?

- Hiszen azt mondtad, hogy gyújtsak be, hogy az ablakon át is látni lehessen. Hát begyúj­tottam.

- Én, Andrius, azt mondtam, hogy a füstöt még az udvaron is lehessen látni, te pedig leégetted a fürdőt. Nem jó dolog.

- Haragszol most, gazduram? - kérdezte Andrius.

- Nem, nem haragszom, csak úgy mondom.

Pár nap múlva hívta az úr Andriust:

- Tudod, Andrius, vendégek jönnek. Eredj az akolba, és vágj le egy birkát.

- De melyiket?

A gazda meg akart szabadulni Andriustól, ezért nem is mondta meg neki, hogy mit és hogyan tegyen.

- Vágd le azt, amelyik rád fog nézni!

Andrius bement az akolba, a birkák megijedtek, mindegyik őt nézte. Akkor Andrius levágta a gazda minden birkáját. Ezután felakasztva őket, mindegyiket megnyúzta, a húst vödrökbe tette, és lesózta. Este megkérdezte a gazda:

- No, levágtad a birkát?

- Levágtam, de nem egyet, hanem mindegyiket.

- Mindegyik birkámat? Mit ki nem találtál, Andrius? Mit tettél?

- Hiszen, uram, azt mondtad, hogy vágjam le azt, amelyik rám fog nézni, de mindegyik rám nézett, ezért is vágtam le mindegyiket. És mennyit fáradoztam.

- Ej, te, Andrius!

- Gazduram, most haragszik?

- Nem, nem haragszom, csak úgy mondom.

Mit tegyen az úr, habár haragszik, de nem akarja megmondani, mert akkor az egész gazda­ságát Andriusnak kellene adnia. Ekkor így szólt a legényhez:

- Most elmegyek vendégeket hívni. Te pedig, Andrius, csinálj rendet a házban! Nézd meg, hogy nem penészesek-e a söröshordók! Mosdasd meg a gyerekeket, adj rájuk tiszta inget, etesd meg őket!

- Jól van - felelte a legény. - Mindent elvégzek.

Az úr elment, Andrius otthon maradt. Kiment a kamrába, hallja, hogy a sör bugyog a hordó­ban. Fogta és szétverte a hordót. A sör kifolyt, elárasztotta az egész kamrát. Akkor vizet forralt és az úr gyerekeit beleültette a forró vízbe - a gyerekek el is pusztultak. Andrius fehér inget adott rájuk, az asztalhoz ültette mind, megtámasztotta őket, hogy el ne dőljenek, egy tálba tejszínt öntött, a gyerekek kezébe kanalat tett, a szájukat bekente tejfellel - a gyerekek esznek.

No, minden munkát elvégzett. Andrius ezután sétálgatott az udvaron, fütyörészett, várta a gazdát. Megérkezett a gazda a vendégekkel és kérdezi:

- No Andrius, rendben van minden?

- Rendben, uram. A sör nagyon forrt, a hordót szétverte volna, hát én kiengedtem, most a sör rendben van. A gyerekeket megmosdattam, most esznek.

Nézi a gazda, hát látja, a bor folyik a kamrában. Bemegy a szobába - a gyerekek nem élnek. Az úr káromkodik. Andrius megkérdezte:

- Gazduram, most haragszik?

A gazda sajnálta a birtokát, ezért így szólt:

- Nem, nem haragszom, csak így beszélek magamban.

Az úr egyre csak azon gondolkodott, hogy hogyan szabaduljon meg Andriustól. Egy nap ki­találta:

- Andrius, menjünk el a tengerpartra - arra gondolt, hogy a vízbe fojtja Andriust.

Rendben is volt, elment a gazda a feleségével és Andriussal a tengerpartra. Ráparancsolt Andriusra, hogy feküdjön a partra, a feleségét középre fektette, ő pedig a másik oldalra feküdt. Le is feküdtek, a gazda a feleségével elaludt. Akkor Andrius felkelt, a nőt arrébb lökte a tengerhez közelebb, maga pedig középre feküdt. Felébredt az álomittas gazda és a feleségét belelökte a vízbe: azt gondolta, hogy Andrius az, és így szólt:

- Asszony, asszony, kelj fel! Megszabadultunk Andriustól. Ő már nincs.

De ekkor megszólalt Andrius:

- Hogyhogy nincs? Hiszen itt vagyok.

Megijedt az úr, futkosni kezdett a parton, szidja Andriust, aki így szólt:

- Talán haragszol, gazduram?

- Most már tényleg haragszom.

- No, akkor a portád az enyém!

- Tudod, Andrius, verekedjünk meg! A győztesé lesz a porta.

- Jól van - felelte Andrius.

Az úr fogott egy szuronyt, Andrius pedig a hosszú nyelű favillát ragadta meg, és kimentek, hogy megverekedjenek. Az egyik a kerítés egyik, a másik a másik oldalán állt meg. A villá­nak hosszú a nyele, ezért Andrius messze volt, és a gazda nem érte el. Andrius ezért így szólt:

- Uram, te engem nem érsz el, mert a te fegyvered rövid, az enyém meg hosszú, így én téged elérlek. Mert mi egész idő alatt szépen éltünk együtt, nem haragudtunk egymásra, lenne egy javaslatom: ha akarod, cseréljünk fegyvereket.

Az úr megörült, és ki is cserélték a fegyvereket. Nos, elkezdték a harcot. Az úr le akarta döfni Andriust, és a villája beleakadt a kerítésbe, akárhogyan is rángatta, nem tudta kihúzni, Andrius ekkor odaugrott és a szuronnyal leszúrta. Így az egész gazdaság Andriusé lett.

 

Forrás: Litván népmesék