TILINKÓ

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy fia. Itt a szegény ember fia kimegyen az erdő szélbe szántani. Hogy kiért, a gubáját felakasztotta egy fára s aztán a szántáshoz fogott.

Csak szántogat, csak szántogat, mondván:

- Csále Csákó, hojsz Bimbó.

Egyszer azonban az erdő felé tekint, hát meglátja ott egy fán saját gubáját felakasztva.

- Hej, Tilinkó, mert igy hitták a szegény ember fiát, el tudnád-e lopni azt a fekete fürtös gubát?! beszélt magához a mi Tilinkónk, akkor volnál ám csak derék gyerek!

S ezzel ott hagyta a szántást, a földre vetette magát s hason csúszva ellopta a tulajdon gubáját. Aztán nagy örömmel, utczu vesd el magad, hazafelé szaladt, pedig ép szemközt jött rá a király, ki azt kérdi tőle:

- Hová szaladsz olyan sebesen, mint az eszeveszett?

- Hahó, ne is kérdezze fölséged, nézze, milyen szép fekete fürtös gubát loptam.

- No gazember, ha te neked ez a mesterséged, hogy ha holnap egy üszőt, melyet 6 bakancsos itt meg itt, ezen meg ezen az úton vezet, el nem lopod, tüstént megajándékozlak egy fejjel, az pedig senkié sem lesz, mint tenmagadé; - ha pedig el tudod lopni, tizenkét kas-pénzt méretek ki a számodra!

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik nap, a hat katona a megnevezett helyen ott vezetgeti az üszőt. Hej, Tilinkónak sem kell egyéb, vett egy tyúkalja csibét anyostul együtt s a merre a katonáknak el kellett jőni, szépen eleresztgette.

Arra jön a hat katona, vezetik az üszőt, hát látják, hogy egy egész sereg csibe szaladgál keresztül-kasul az úton. Hej, a katonáknak sem kell több, a tinót fához kötötték s utána a csirkéknek. Az volt a legboldogabb, ki legtöbbet foghatott. Tilinkó pedig ezalatt szépen eloldozta az üsző kötelét s mikor a katonák visszaérkeztek, csak hült helyét találták az üszőnek; Tilinkó már akkor imhogy otthon nem volt. Itt másnap Tilinkó apja fölvezeti a király szine elé a hires tinót, a király pedig rögtön kimérette a 12 kas-pénzt, de a dolog csombókjául azt mondta a szegény embernek:

- No szegény ember, menj haza, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem, hogy ha holnap egy zsákban a papot és az én kutyáimat el nem hozza, leüttetem a feje gombját, ha pedig ő azt megcselekszi, 24 kas-pénz lészen az ő jutalma.

Itt az egyszeri szegény ember nagy szomoruan bandukol haza felé, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiának igy ütik le, ugy ütik le a feje gombját; de mindezekre a mi Tilinkónknak csak ez lett szava és mondása:

- Sohse búsuljon édes apám uram, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje s kisebb gondja is nagyobb legyen annál, csak menjen ki a Sajó partjára rákászni s mindaddig haza ne jőjjön, mig vagy 24 rákot nem fogott. Hogy minek lesz az, azt most ne kérdezze, ugyis majd megtudja, édes anyám pedig varrjon nekem csepű-vászonból egy gyapjuzsák formát, melynek a fele közepe táján legyen a feneke.

Ugy is lett. - Az apjuk kiment a Sajó partjára rákászni, az anyjuk pedig izibe összetákolt naggyábul egy irdatlan zsákot, melynek a közepén volt a feneke, a két vége pedig üres volt. Itt estve felé az apjuk is hazajött s hozott vagy 24 rákot. Tilinkó aztán éjnek idején kilopódzott a házból, besurrant a király udvarába. A szamár nagyságú kutyák már ekkor szabadon voltak eresztve; mindegyik nyakán ott volt a szeges őrv.

Tilinkó aztán egyenkint névről szólitgatta a kutyákat, a zsák száját kipeczkelte s mindegyiknek egy-egy darab lóhúst hajitott be a zsákba. A kutyák a lóhus után egyenként beszaladtak a nagy zsákba. Tilinkónak sem kell több, a zsák szájára hurkot vetett, aztán föltette egy kocsira s kihajtott a rezidencziából.

Már a kutyák meg voltak, de hol van még a pap?! Biz ő kigyelme ott fekszik a paplanos ágyon s javában aludt. A király pedig megüzente neki, hogy az nap és éjszaka ki ne menjen a házából, mert igy meg igy van a dolog.

Itt Tilinkó mit mit nem csinált, az ablakon keresztül bemászott a templomba. Mikor már benn volt, mindegyik rák hátára egy-egy viaszkgyertyát nyomott s aztán szanaszét eresztette a templomban, maga pedig odaült az orgona mellé s keserves hangon el kezdett rajta orgonálni.

A pap ép a templom tőszomszédságában lakott, ki, midőn meghallotta az orgona szót, nem tudta a dolgot mire vélni, kiugrott az ágyból, kitekint az ablakon, hát látja, hogy az egész templom meg van világositva. A papnak sem kell egyéb, izibe magára öltötte a reverendáját, a hóna alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a templom kulcsát s megindult a templom felé.

Mikor odaért, kinyitotta az ajtót, bemegyen rajta, hát látja, hogy a falakon milyen fura angyalok járkálnak. A pap azt gondolta, hogy itt az itélet napja, megnyiltak a menny kapui.

Tilinkó pedig csak elkiáltja magát az orgona mellett ilyeténképen:

- Ki akar a mennyországba jőni; ki akar a mennyországba jőni?!

- Én akarok, felelt a pap.

- Ugy hát bujj bele a zsákomba.

A szegény pap belebújt a Tilinkó zsákjába, ki aztán hurkot vetett rajta s húzta a papot a földön, mint kutya d...t, ki aztán gondolhatta magában, hogy mily göröncsös ennek a mennyországnak az utja.

Itt lelkem teremtette, reggelre kelve, a szegény ember csak beállit a királyhoz, beczipeli a nagy zsákot, melynek az egyik végéből kieresztette a papot, a másik végéből pedig a hat szamár nagyságú kutyát. A király rögtön kimérette Tilinkó számára a 24 kas-pénzt.

- No szegény ember, szólt a király, menj haza szép csendesen, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem szépen s hogyha ma éjszaka a feleségem ujjáról el nem lopja a legkedvesebb jegygyűrüjét, akkor minden irgalom és kegyelem nélkül karóba huzatom; ha pedig ő azt el tudja csenni, fele-királyság lesz a jutalma.

Itt a szegény ember nagy szomoruan bandukolt haza felé, hogy már az ő fiát igy húzzák, ugy húzzák a karóba; de a fia mindezekre csak ezt válaszolta, szót szólván:

- Sohse búsuljon apám-uram olyan nagyon, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje! csak lássanak izibe a dolog után, rakják meg a tüzet, kigyelmed apám-uram fát hasogasson, kigyelmed pedig anyám-asszony tüzet gyujtson, vizet tegyen oda, lencsét főzzön, még pedig mindaddig, mig egészen péppé nem válik A többi aztán az én dolgom.

Az apjuk izibe hozzálátott a fa apritáshoz, az anyjuk pedig aztán a tűzrakáshoz s csakhamar megfőzte a lencsét s átadta a fiának, ki az ő ördöngös szürét a nyakába galyabitotta, mondván: "köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson" - belopódzkodott a király hálószobájába, s az ágy alá elbújt.

Itt lefekszik a király meg a felesége s mindketten el is aludtak szép csendesen. Ekkor Tilinkó kibújt az ágy alól s a király ülepébe odaöntötte a főtt lencsét. S ezzel mint a kinek legjobb rendén van a szénája, visszabújt az ágy alá.

Itt a király megfordul fektében, beledől a főt lencsébe, erre fölébred s tapogatódzni kezd. Tyű, kutya teremtette, rosz fát tett ő felsége a tűzre! Nem szólt semmit, hanem szép csendesen fölkelt az ágyból, kisompolygott a szobából, a kúthoz bandukolt, majd vizet húzott a vályúba s mosni kezdte a gatyáját, - Tilinkó pedig ezalatt odafeküdt a királyné mellé, felköltötte s azt sugja neki:

- Hallod-e, szivem szép szerelme, tapogasd csak meg az ujjadat, vajjon meg van-e még a jegygyűrüd?

- Megvan, súgta vissza a királyné.

- No, ha megvan, ugy add ide, mert ördöngös ember ám az a Tilinkó, sok áll hatalmában s ugy lehúzza az ujjadról, hogy észre sem veszed.

A királyné szépen lehúzta az ujjáról legkedvesebb jegygyűrüjét s odadta a férjének, vagyis a mi Tilinkónknak.

Tilinkó aztán az ujjára húzta a királyné jegygyűrüjét, felkelt az ágyból, kiment a szobából.

- Hová mégysz, szivem szép szerelme? kérdé a királyné.

- Kimegyek, szivem szive, az udvarra, körülnézem a háztájat, hogy vajjon az az átkozott Tilinkó nem ólálkodik-e itt valahol?

- Jól van, szivem szép szerelme, csakhogy aztán soká ne légy!

S ezzel a királyné a másik oldalára feküdt s elaludt, Tilinkó pedig szépen odább állott s azt sem mondta: befellegzett.

Másnap reggel a szegény ember magához vette a jegygyűrüt s beállit a királyhoz, ki még most is restelte a dolgot s szörnyűképen haragudott.

- Adjon Isten jó napot felségednek!

De a király bezzeg nem mondta rá a fogadj Istent, hanem azt az öreg embert megfogatta, vasra verette s a legmélyebb tömlöcz fenekére vettette, - Tilinkót pedig bőrzsákba köttette s két hajdunak kiadta a parancsolatot, hogy ezt a bőrzsákot rögtön vessék a Sajóba.

A hajduk sem voltak restek, a bőrzsákot saroglyára tették s vitték a Sajó felé; - útközben azonban egy korcsma mellett mentek el, hol mindig megállottak egy pohár borra. Most is azonképen cselekedtek; ő kigyelmök szépen beballagtak a korcsmába, Tilinkót pedig a bőrzsákban ott hagyták a korcsma-ajtó előtt.

Most Tilinkó, hogy magára maradt, a praktikához fogott ilyeténképen: utcza-hosszat, torka szakadtából elkezdett kiabálni:

- Jaj, nem akarok lenni Budán biró; jaj, nem akarok lenni Budán biró!

Egy gulyás ép arra terelte a nyáját, meghallja, hogy mit kiabál ott egy ember, odamegyen hozzá, kioldozza a zsák száját s azt kérdi Tilinkótól:

- Hát atyafi, mért nem akarsz Budán biró lenni?

- Csak azért atyámfia, mert se irni, se olvasni nem tudok.

- Ha csak az a baj, azon könnyen segithetünk, hisz én irástudó számadó vagyok.

- No, csak izibe bújj bele ebbe a zsákba, majd én bekötöm a száját s aztán én tőlem lehetsz biró Budán.

Itt a számadó-gulyás belebújt a bőrzsákba, Tilinkó pedig bekötvén a zsák száját, szépen odább terelte a gulyát.

A két hajdu aztán kijött a korcsmából, fölvették a saroglyát s mikor a Sajóhoz értek, az egyik megfogta a zsák alsó végét, a másik pedig a felsőt s szépen belóditották a vizbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Tilinkóra ép szemközt jön a király, ki azt kérdi tőle:

- Hát te ördöngös Tilinkó, hol veszed itt magad s honnan hajtod azt a gulyát?

- A Sajó fenekéről.

- Van-e még ott több is?

- De van ám, csak ki kellene hajtani.

- Nem mutatnád meg, hogy melyik felén vetettek be a Sajóba?

- Dehogy nem, dehogy nem; hanem farka van a dolognak, mert nem elég ám csak hibele-hóbele Balázs, lovat ad Isten-módjára beleugorni a vizbe, mert sohse menne le az ember a fenekére, pedig ott legelésznek ám a szebbnél szebb gulyák, hanem kolonczul ötven fontos követ kell az ember nyakába kötni.

A király erre is ráállott, csakhogy oly szép gulyája lehessen, mint Tilinkóé, ez pedig, mikor már a nyakába volt kötve az ötven fontos koloncz, a legmélyebb vizet jelelte ki, hogy ott ugorjék be.

Be is ugrott a király, de biz az sohse látta többé Isten verőfényes napját, hanem hal-étek lett belőle.

Most már az volt a kérdés, hogy kit válaszszanak királynak? kit egyebet, mint Tilinkót?! hisz a fele királyság úgyis az övé volt, felét pedig elnyerte azáltal, hogy a vizben megboldogult király özvegyét elvette feleségül.

Aztán lakzit laktak. A lakodalomban én is ott voltam, de hogy legyen mit a fogunk alá rakni, ráraktam a szekérre 4 ökröt, befogtam 6 zsák szemen szedett tiszta buzát s elvittem a malomba. Hogy ideértem, felöntöttem a garatra a 4 ökröt s ekkor azt gondoltam, hogy kukoriczát őrlök, hát pedig babot. De hogy madár hús is legyen a lakodalomban, mig a lisztem lejárt, kiszaladtam az erdőre seregélyfiakat szedni. Találtam is egy odút, beledugtam a kezemet, de az nem fért bele, beledugtam aztán a fejemet, az belefért, de benn is rekedt. Most mi tevő legyek, kaptam a lelkét, ott hagytam a fejemet, haza szaladtam baltáért, hogy majd kivágom az odút! Elhoztam a baltát, kivágtam az odút, kivettem a fejemet s a helyére tettem. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát kételkedjenek. Aztán elszedtem a fiók seregélyeket, madzagra kötöttem s a kebelembe raktam; de uramfia, a seregély fiak elszálltak velem, egyszer egy nagy folyóviz felett repülök, melynek a partján ép asszonyok mostak, kik, midőn megláttak engem, elkiáltották magukat: "Ó bé, de nagy madár!" Én meg ugy értettem: "Oldjam meg a gatyám." Megoldtam a gatyámat, a seregélyfiak elszálltak, én meg beleczuppantam a Dunába. Egy nagy ebadta bunkós bot volt a kezemben, melylyel a Dunában levő sok halat mind kihajtottam egy parton álló meztelen czigánygyermek ingébe. Ezalatt megőrlették a lisztemet, hazavittem s megmondtam a feleségemnek, hogy süssön ebből a király-lisztből fehér kenyeret, ő meg oly fekete csermolyás kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette volna meg. Káromkodom s szidom a lelkét. Ép ekkor toppan be a szobába a vén Csoszogó, a ki dicsérni kezdi, hogy az én feleségem ilyen jó, olyan jó kenyér-sütő. Erre én dühbe jöttem s a kezemben levő forró kenyeret ugy vágtam a Csoszogó fejéhez, hogy most is kopasz tőle.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/

Sajóvölgyi eredeti népmesék

BRÚGÓ, AZ ÖRDÖG

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjüknek pedig szép három eladó leánya.

Itt egyszer a szegény ember vásárra készül. A felesége adott neki egy kis pénzt, hogy egyék igyék belőle, vegyen rajta lovat, szerszámot s vasas szekeret, ezeken kivül a leányoknak is egy ünneplő ruhát, de a mámiról, már mint a szegény ember feleségéről se felejtkezzék meg, hanem vegyen annak is legalább egy petyegetett fejrevaló keszkenőt és a mi megmarad belőle, azt hozza vissza.

Itt a szegény ember elér abba a városba, hol a vásár volt, hát látja, hogy egy korcsmába igen gyülekszik a nép; ugy annyira, hogy ajtóban, de még a küszöbön is állottak; ember ember hátán volt.

- Mi dolog ez? tanakodik magában a szegény ember, már csak én is megnézem.

S ezzel a szegény ember keresztül furta magát az embereken, hát csak ekkor látja, hogy egy nagy zsiros ember tánczol ott s ugyancsak szórja a huszast a bőgőbe.

Alig hogy betette a lábát a szegény ember a korcsmába, már a zsiros ember azonnal felösmerte, odamegyen hozzá, megfogja a kezét, parulázik vele s étellel itallal kinálja.

A szegény ember elfogadta a zsiros embernek a barátságát; evett ivott, még pedig annyit, hogy neki is jó kedve kerekedett, s ő is együtt tánczolt a zsiros emberrel.

Mikor már megelégelték a mulatságot, a szegény ember elbúcsuzott a zsiros embertől, megköszönte a hozzája való szivességet s aztán elindult a vásárba.

Hát lelkem teremtette, mikor a szegény ember legjobban alkudnék a lóra, szerszámra és vasas szekérre, már ujra ott termett mellette a zsiros ember, ki aztán a szegény ember számára megvette a lovat, szerszámot és a vasas szekeret; de még ez nem volt elég, hanem mindegyik leány számára egy-egy öltözet ruhát vett, mondván:

- Ne, vidd haza szegény ember, ezt a legnagyobbik, ezt a középső, ezt pedig a legkisebbik számára vettem.

A legkisebb leány ruhája volt a legszebb. De még ez sem volt elég, hanem az anyjuk számára is vett egy öltözet ruhát, a szegény embert pedig tetőtől talpig egészen ujba öltöztette; csizmát, irhás nadrágot, fekete lajbit, fekete dolmányt, czifra szűrt, rojtos nyakravalót vett a számára. Aztán a szegény ember nagy hálálgatások között másodszor is elbúcsuzott a zsiros embertől, felült a vasas szekérre s hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer honnan honnan nem, harmadszor is eléje kerül a szegény embernek a zsiros ember. Majd felült a vasas szekérre, pipára gyujtottak s beszélgetni kezdtek. A többi közt egyszer csak azt kérdi a zsiros ember a szegény embertől:

- Ugy-e, van neked három eladó leányod?

- Van, zsiros ember, van.

- Az egyiket Zsuzsinak, a másikat Örzsinek, a legkisebbet pedig Juliskának hivják.

- Annak hivják, annak.

- No szegény ember, menj haza szép csendesen, három hét múlva elmegyek hozzád háztűzhelyt nézni leánykérőbe.

Itt egy keresztútra értek; a zsiros ember balfelé, a szegény ember pedig jobbfelé ment; harmadszor is, elváltak egymástól nagy hálálgatás és kézszoritás között.

A szegény ember aztán hazafelé hajtott s mikor hazaért, kinek-kinek odadta a maga vásárfiát, a szép öltözet ruhát.

Itt lelkem teremtette, eljön a három hét, a zsiros ember, mint megmondá, elment háztűzhelyt nézni; de már ekkor nem abban a zsiros ruhában, hanem olyan fényes öltözetben, hogy akár egy kis királyfi is magára ölthette volna.

Fogadják szivesen, mint a leánykérőt szokás s odaültették az asztalfőre. A zsiros ember elmondta, hogy mi járatban van, a szegény ember pedig odadta neki a legnagyobbik leányát feleségül.

Itt a zsiros ember kivezeti a szép leányt a hajlékból, felül egy bakkecskére, az ölébe veszi a mátkáját s hetedhét ország ellen elparipázott.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek, hol az út mentében egy fris forrás buzogott fel.

- Hej, szivem szép szerelme, szólt a mátkás leány, álljunk csak itt meg, mert itt meg itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy ne menjek el a mellett, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

- Jól van jól, szólt a zsiros ember, csak soká ne légy, hanem izibe enyhitsd szomjadat.

A mátkás leány odamegyen a forrás vizhez s jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:

- Itass meg engem is, szép mátkás leány.

- Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom. S nem itatta meg, hanem izibe visszaszaladt a zsiros emberhez, s felült ujra a bakkecskére s tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll egy nagy kastély előtt, melynek az ablakai mind be voltak falazva.

Itt a zsiros ember az ölébe veszi a mátkáját, bemén a nagy kastélyba Az ajtók egyenként magától kinyitódtak előtte, magától becsukódtak utána, egyszer egy sötét szobába értek, melyben nem volt egyéb, csak egy prics.

Ledobja a zsiros ember a pricsre a leányt, mondván:

- Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel térült-fordult, kiment a sötét szobából, három kosfejet behozott s odadta a leánynak, mondván:

- Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, a többi részét pedig a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.

A leány aztán sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de nem főzte meg, hanem a tüzes hamuba takarta.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó belép a szobába, mely egyszerre megtelt cselédséggel.

- No, megfőzted a három kosfőt?

- Meg, válaszolt a leány.

- Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?

- Meg, válaszolt a leány nagy ijedten.

- Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?

- Itt vagyunk a forró hamuban.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette. S aztán ráült a bakkecskére s elment a középső leányért.

- A mátkám, szólt Brúgó, kifáradt már a tánczban: azért a hugáért küldött.

Itt a középső leány izibe felöltözködik s elment tánczolni a lakodalomba. A mint keresztül mennek a nagy vadon erdőn a forrás viz előtt megszólal a középső leány is:

- Hej, sógor, álljon meg csak; itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

- Jól van, jól, szólt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.

A középső leány izibe odaszaladt a forráshoz, két kezével meritvén, jót ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:

- Itass meg engem is, szép mátkás leány.

- Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom, lakodalomba kell mennem tánczolni, várnak a legények. S nem itatta meg, hanem izibe visszaszaladt a sógorához, felült a bakkecskére s elparipáztak.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll a nagy kastély előtt.

- Nézd csak, szólt Brúgó, hogy örül, hogy nevet a nénéd jöttödnek ott az ablakban, csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába s ledobja a pricsre, mondván:

- Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajitotta a leánynak, mondván:

- Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a bakkecskére s elparipázott.

Itt a leány magára maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de biz azokat nem főzte meg, hanem bevetette az égő tűz közé.

Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó is előjött s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.

- No, megfőzted-e a három kosfőt?

- Meg, válaszolt a leány.

- Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?

- Meg, válaszolt a leány nagy ijedten, kit már a hideg is lelt.

- Szem, száj, fül, orr, hol vagytok?

- Itt vagyunk az izzó tűzben.

Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a vakablakba ültette a nénje mellé. S aztán újra ráült a bakkecskére s elment a legkisebb leányért is.

- A mátkám, meg a húga, már kifáradt a tánczban: azért a legkisebb hugáért küldtek.

Itt a legkisebb, legszebb leány is izibe felöltözködött - bár nem akart elmenni, de az anyja erőtette - s elment a sógorával a lakodalomba tánczolni. A mint elérnek a forrás vizhez, megszólalt a leány:

- Hej, sógor, álljon meg csak; mert itt van egy forrás viz, édes anyám pedig meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.

- Jól van jól, válaszolt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.

A legkisebb, legszebb leány is leugrott a bakkecskéről, odaszaladt a forráshoz, lehajolt s két kezével meritett, s jót ivott belőle. Ennek is a vállára szállt a fehér galamb s inni kért:

- Itass meg engem is, szép mátkás leány.

- Nagy dolgomtól biz én ráérek s megitatlak. S ezzel a leány lehajlott a forráshoz, két kezével meritett belőle, majd a szájából megitatta a fehér galambot.

- No szép mátkás leány, ne félj, jótét helyébe jót várj, legnagyobb bajaidban mindig a segitségedre leszek.

S ezzel a fehér galamb elrepült, a leány pedig visszaszaladt a sógorához, ráült a bakkecskére s elparipáztak.

S hogy hazaértek, megszólal a Brúgó:

- Nézd csak, hogy örül, hogy nevet két nénéd jöttödnek, ott az ablakban, csak siessünk.

S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába, ledobja a pricsre, mondván:

- Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad! S ezzel Brúgó térült-fordult, kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajitotta a leánynak, mondván:

- Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd meg magadnak, edd is meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.

S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ráült a bakkecskére s elparipázott, a kis leány pedig egyes-egyedül maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott.

Csak sirdogál, csak ridogál, egyszer nyilik az ablak s berepül rajta a fehér galamb.

- Mit sirsz, mit risz, mátkás leány olyan keservesen?

- Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor az a kutyának való idedobott három kosfőt, hogy szemét, száját, fülét, orrát vágjam le, főzzem meg magamnak s egyem meg, a többi részét pedig készitsem el a cselédeknek.

- Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: tégy ugy, mint az urad parancsolta: vedd ki a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát, tedd a tűzhöz, főzd meg s majd mikor készen lesz: a konyhában van egy czirmos macska, add neki, hagy egye meg. S mikor a czirmos macska mind megette, fogd meg, üsd agyon s kösd a hasadra.

S ezzel a fehér galamb kirepült az ablakon, a kis leány pedig a dolgához látott: a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát levágta, megfőzte s aztán a macskának adta. Mikor a macska az utolsó falatot is elnyelte, azt megfogta, agyon ütötte s a hasára kötözte.

Itt eljön a dél, el az evés ideje, Brúgó is előkerült s a sötét szoba egyszerre megtelt cselédséggel.

- No, megfőzted-e a három kosfőt?

- Meg, válaszolt a leány.

- Szemét, száját, fülét, orrát kivetted-e s megetted?

- Meg, válaszolt a leány.

- Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?

- Itt vagyunk a meleg hasban!

- No, igy te vagy nekem az egyetlen egy legkedvesebb feleségem.

Itt a szoba egyszerre megvilágosodott, a vakablakok eltüntek, papot, hóhért és vaskalapot hivatták, - a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyilakerülgette, de soha meg nem ütötte, bezzeg volt lé meg lé, boldog volt a kinek csak egy kanállal is juthatott.

Pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Brúgónak hosszu útra kelletvén mennie, 7 álló esztendeig lesz oda: ezért a cselédeket maga köré gyüjtötte s erős kegyetlenül megparancsolta azoknak, hogy a feleségét ugy tekintsék, mint őt magát, hogy annak minden szavát teljesitsék, különben lesz ne mulass.

S ezzel Brúgó ráült a bakkecskére, elbúcsúzott kedves feleségétől s elparipázott, a szép leány pedig magára maradt, ki egészen a búbánatnak adta magát s egyre búsult-bánkódott.

Itt nyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s a kis leány ölébe szállt, mondván:

- Mit búsulsz, mit bánkódol, szép virágszál?

- Hogy ne búsulnék, hogy ne bánkódnám, mikor ily kutya-kézre jutottam!

- Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a szavamra hallgass: parancsold meg a cselédeknek, hogy készitsenek a te számodra egy olyan bárkát, melyen se ablak, se ajtó ne legyen s ebbe hordjanak be hét esztendőre való eleséget. Mikor kész lesz a bárka, ereszszék a sik tengerre, te pedig a titkos ajtón menj bele s bizd aztán magad a jó istenre, megsegit az; de a kastély kulcsát is vidd el magaddal.

S ezzel a fehér galamb elszállt, a szép leány pedig, mint a galamb meghagyta, kiadta a parancsolatot, hogy készitsenek ilyes meg ilyes bárkát a számára.

Mit volt mit tenni a cselédeknek, a gazdájuk meghagyta, hogy mindenben engedelmeskedjenek a szép leánynak s ugy tekintsék, mint őt magát: heted napra elkészitették a bárkát ugy, a hogy parancsolva volt: sem ablak, sem ajtó nem volt rajta, csupán csak egy titkos ajtócska, melyen a szép leány bemenvén, a bárkát a sik tengerbe taszitották.

No jól van, ez abba maradt. Itt lelkem teremtette, 3-ik esztendőre - pedig azt mondta elmenetelekor, hogy 7-ig lesz oda - hazavetődik a mi Brúgónk, keresi a szép leányt, de se hire, se hamva, mert a cselédek hallgattak, mint hal a vizben s nem mertek szólni. Volt, nincs. Keresi a szobákban, nem találja; keresi a kertben, nem találja, végre ráült a bakkecskére s nem tartott egy óráig, hogy a kerek földet mind bejárta, de a szép leánynak se hire, se neve, bár fűtől fától tudakozta. No, ha nincs a kerek földön, majd megtalálom a sik tengeren, gondolta magában - s egy óra elforgása alatt a sik tengert is bejárta, de nem akadt rá, mert a bárka a viz szinével egyaránsú volt.

A Brúgónak végre mit volt mit tenni, kénytelen kelletlen hazaparipázott s otthon egészen a búbánatnak adta a fejét, hogy most az egyszer akadt igazi párjára - mert már 99 leányt fojtott meg s e lett volna a 100-ik - s ez is elszökött, elhagyta.

Itt a szép leányt már 4-ik esztendeje annak, hogy a tenger hányja-veti, egyszer a halászok, a mint húznák az ezerszemes hálót, ráakadtak a bárkára, kifogták s elvitték a királyfinak ajándékba, kinek az annyira megtetszett, hogy tüstént fölvitette a maga szobájába.

Ennek a királyfinak az különös szokása volt, hogy senkinek a főztéből nem evett, csak az édes anyjáéból, pedig az már csakugy tipegett-tapogott, pedig már vén volt. A vén királyné most is ott sürgött-forgott a konyhában, mint valami csiga; ebédet készitett a fia számára, ki vadászni volt.

A fehér galamb azt a tanácsot adta a szép leánynak, hogy: jöjjön ki a titkos ajtón, menjen a konyhába, segitsen a királyfi anyjának sütni főzni; de ha kész lesz az ebéd, tüstént visszajőjjön a bárkába.

A szép leány szót fogadott, kötényt kötött, majd bement a konyhába, fújta a tüzet, az ételt odarakta s tésztát gyúrt.

A királyfi anyja nem győzi eléggé nézni a leány szépségét, nem győzi eléggé dicsérni a leány ügyességét, végre kérdést intézett hozzá:

- Ki leánya vagy?

- Egy szegény emberé.

- Ki küldött ide hozzám?

- Egy fehér galamb.

- Hol vagyon lakásod?

- A királyfi szobájában levő bárkában.

- Én már vén vagyok, azért édes leányom, szeretnék magamnak egy ily segitőt mint te vagy, szeretnélek menyemnek látni.

No jól van, ez abba maradt. Mikor készen volt az ebéd, a szép leány izibe a vén királynénak kezet csókolt s visszaszaladt a bárkába.

Itt hazajön a királyfi a vadászatból s nem győzi eléggé dicsérni édes anyja főztét, hogy ő neki világszép éltében még sohasem főzött szájizre kedvesebb ételeket.

- Mi türés tagadás, édes fiam, nem én főztem azt.

- Hát kicsoda?

- Egy szép leány, ki a szobádban levő bárkában lakozik.

A királyfinak se kell több, tüstént letette a kanalat, bement a szobájába s keresi az ajtót a bárkán, de nem találja.

- Nyisd ki szivem szép szerelmem, kéri esdekelve, de a leány nem nyitotta ki, hanem hallgatott, mint hal a vizben.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap a királyfi ujra vadászni ment, de föltette magában, hogy vet egy vargabetüt s hamarább hazamén, mint tegnap: igy a szép leányt majd megláthatja.

Alig hogy eltávozott a királyfi, a szép leány kötőt kötött, majd kinyitotta a titkos ajtót, be a konyhába, hol szó nélkül tüzet rakott, az ételeket odatette, vizet hozott s tésztát gyúrt.

Csak dolgozik, csak dolgozik, egyszer imhol jön a királyfi, be egyenesen a konyhába s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól. S ezzel megölelték, megcsókolták egymást, de a mint ott legjobban szerelmeskednek, kinyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s nagy ijedten azt mondja a leánynak:

- Jaj, csak hamar bújj el a bárkába, mert nem messze jön a jegyesed a bakkecskén, - te pedig királyfi 366 mázsa szurkot olvasztass fel s öntesd a kapud elé.

Itt a szép leány nagy lelkendezve befutott a bárkába, a királyfi pedig 366 mázsa szurkot felolvasztatott és a kapu elé öntette.

Itt jön a Brúgó a bakkecskén, át akarja ugratni a kapu küszöbjét, zsupp, bele a forró szurokba; kecskéstől, mindenestül együtt ott veszett gonoszul.

Ekkor a szép leányhoz beszáll a fehér galamb s azt mondja neki:

- Most már, ékes hajadon, szabad vagy, mint a madár. Annak adhatod a kezedet, a kinek akarod, de úgyis tudom, ha nem mondod is, választott már a te szived. Azért azzal, ha összekelsz, ha a pap rátok adja az áldást s férj és feleség lesztek: a magaddal elhozott kastély kulcsát hajitsd a tengerbe, majd elhozzák azt neked a Brúgó cselédei, kiknek aztán add értésükre, hogy aztán - mivel volt uruk ugyis már vagy a pokolban, vagy a fenekében ég - ez a királyfi lesz a gazdájok. Én már többet nem jövök el hozzád, mert rám nem lesz szükséged, mert eztán nagy boldogságban élsz.

S ezzel a galamb elrepült, a szép leány pedig kijött a bárkából. Még az nap elkendőzték, heted napra a pap rájuk adta az áldást s lakzit laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús-levesben.

A mézes-mákos hetek elmultával a szegény leányból lett királyné, meg az ura, kimentek a sik tenger partjára, hol a királyné a magával hozott kastély kulcsot bevetette a tengerbe. Ime! alig vártak ott néhány szempillantásig, már imhol jőnek a Brúgó cselédei, magukkal hozták a kastély kulcsát, kik, mikor megértették a dolgot, hogy másnak a keze alá kerültek; imhogy ki nem bújtak a bőrükből, annyira örültek; kezét lábát össze-vissza csókolták a királynénak s áldották, hogy az Isten nyugtassa meg még a meghaló földjében is s valahányat tapos, annyi áldás szálljon a fejére.

A királyi pár aztán hetek hónapok multával hajóra ült s meglátogatták mind a Brúgó birodalmát, mely most már az övék volt, mind a szegény embert és a feleségét, már mint a mi mesebeli királynénk édes apját és szülő anyját, kiket aztán magukkal el is hoztak s holtuk napjáig soha el nem eresztettek, hanem mindig ugy bántak velük, mint a tojással.

Eddig volt, mese volt, a kinek esze van, ezt se hiszi talán.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/

Sajóvölgyi eredeti népmesék

A KERESZTLEÁNY

Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik magzatjának, ki csak az imént látott napvilágot, keresztanyja sem akadt. Ezért a szegény ember nyakába akasztotta a széles világot s elindult ország-világszerte keresztanyát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer egy fehérszemélylyel akadt össze, ki senki más nem volt, mint maga az Isten anyja, Szűz Mária.

- Hová-hová szegény ember? kérdi az Isten anyja.

- Elmegyek keresztanyát keresni, mert a magam szülötte falujában már nem kapok.

- Sohse fáradj, ha elfogadsz, leszek én.

- Hát te ki vagy?

- Én vagyok az Isten anyja, Szűz Mária.

Igy lett a szegény ember komaasszonya Szűz Mária, ki, mikor a keresztleánya 12 éves volt, elvitte azt magával, hisz ugyis maradt még elég az Isten áldásából a szegény embernek.

- No édes leányom, szólt Szűz Mária, ne itt van tizenhárom szoba kulcsa, tizenkettőbe bemehetsz, de a tizenharmadiknak még csak feléje se szagolj, mert ott maga az öreg Isten lakozik. S egyéb dolgod nem lesz, csak a tizenkét szobát söprögessed s tisztogassad, a tizenharmadikra pedig nekem lesz gondom.

A leány elvette a tizenhárom szoba kulcsát s a tisztogatáshoz fogott; egymásután sorba kiseperte a tizenkét szobát, de mikor a tizenharmadikhoz ért, meg nem állhatta, hogy be ne nézzen a kulcslyukon, hát egyszerre nagy világosság csapta meg, mitől a haja aranyhajjá változott s látja, hogy az öreg Isten ott ül a sarokban lángos-lobogós tűz között. A leány se holt, se eleven nem volt, annyira megijedt. Majd midőn meglátta magát a szoba falában, mely ugy fénylett, mint a tükör, észrevette, hogy a haja aranyhajjá változott, majd a kis ujjára esett a tekintete, hát az is, a mint megcsapta a láng, meg volt aranyozva. Aztán izibe mind a kis ujját, mind a fejét bekötötte, nehogy észrevegye a keresztanyja, hogy a tilosban járt, pedig im itt jön rá szemközt.

- No kis keresztleányom, kérdé az Isten anyja, mi lelte az ujjadat, hogy be van kötve?

- Hát izé izé.... megvágtam.

- Mutasd édes leányom, vajjon nagy-e a vágás?

Mit volt mit tenni a szegény ember leányának, vagy akarta, vagy nem, meg kellett az ujját mutatni, hát csak ekkor látja a keresztanyja, hogy az csupa aranyos!

- No, ugy-e megmondtam, hogy ne merészelj bemenni a tizenharmadik szobába, he! most valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány nem szólt semmit.

- Még egyszer kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány most se felelt.

- Még egyszer és utoljára kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány harmadszor se felelt.

- No, ha néma vagy beszélő létedre, hát némulj meg!

És a szegény ember leánya azonnal megnémult, Szűz Mária pedig csináltatott a számára egy olyan almáriomot, melyet csak belülről lehetett kinyitni és becsukni, ebbe aztán beletette a keresztleányát és egy nagy vadon erdőben kitette. De a leány, hogy hogy nem, még se halt meg étlen-szomjan, mert egy fehér galamb hordott a számára tejet s ezzel táplálta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a semminél, egyszer a királyfi vadászni megyen, hát mikor amellett a sűrűség mellett elment volna, hol a leány ki volt téve, a kutya hol visszaszaladt az urához, hol a sűrűségbe futott, majd megint visszajött farkcsóválva, majd ismét visszafutott.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodik magában a királyfi, végre megindult a nagy sürüség felé, s mikor odaért, hát csak akkor látja, hogy egy olyan gyönyörves almáriom van oda kitéve, milyent sem ezelőtt, sem azóta, sem azután nem látott. A király rögtön kiadta a parancsolatot, hogy tegyék szekérre az almáriomot, vigyék haza s állitsák fel az ő ebédlő szobájába.

A szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani, hanem izibe fülön fogták a szép almáriomot, töltették a király szekerére, hazavitték s otthon, a mint parancsolva volt, fölállitották az ebédlő szobában.

Mikor a királyfi aztán hazament, rögtön lakatost hivatott, hogy nyissa fel az almáriomot; de az bár szegről-végről mindent megtett s váltig igyekezett, sehogy sem akadt a nyitjára s végre azt mondta a királynak: "Már fölséges uram, ha a fejemet leütteti is, vagy azt teszi velem, a mit akar, de én ezt az almáriomot nem tudom kinyitni."

Mit volt mit tenni a királynak, széjjel veretni, csak nem verethette széjjel, mert sajnálta, azért a czifra almáriomot megtartotta csupa parádénak, csupa mulatságnak.

Mikor mindnyájan lenyugodtak a királyi rezidencziában, az aranyhaju néma leány szép csendesen kinyitotta az almáriomot s kijött belőle, majd aztán körültekintett, hogy nincs-e valaki a szobában. Nem volt senki, mert hisz ebédlő szoba volt. Aztán a leány enni való után látott, kutat-keres mindenütt, végre egy másik almáriomban talált valami ételmaradékot, mi biz körömfaladéknak is megjárta. Azt megette, majd kezébe vette az égő gyertyát, benyitott a másik szobába is, hogy vajjon van-e ott valaki? Ez volt az ifjú király hálószobája. A királyfi ott feküdt a selyempaplanos ágyban s fújta a kását.

Az aranyhaju néma leány, hogy im látta, hogy attól, a ki ott az ágyban fekszik, nincs mit tartani, szép csendesen lábujjhegyen odasompolygott az ágy mellé, hát csak ekkor vette észre, hogy ott maga a királyfi alszik. Csak nézi, csak nézi annak ékes ábrázatát, s nem győzött eléggé jóllakni a nézésével. Majd megsimitván hosszu aranyhaját, ép egy aranyhajszál akadt a kezébe, mit a királyfi szivén végig fektetett. Aztán odahajolt fölibe s ekkor elgondolta, hogy milyen jó lenne ennek a gyöngyadta királyfinak a száját megcsókolni, de ép ekkor fordult meg a királyfi fektében, a leány pedig megijedt, kiszaladt a szobából s a mint sebesen megfordult, hosszu aranyhajával gyöngén arczul üté a királyfit. Az erre fölvetette a szemét, de az egész dolog olybá tetszett neki, mintha csakugy álmodta volna, csak mikor reggel felébredt és az aranyhajszált meglelte, tudta meg, hogy biz az nem volt álom; - de a dolgot sehogysem tudta magának megmagyarázni.

Itt eljön a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi ilyenkor az ánglus-kertben szokott sétálgatni, csak aztán, mikor már a főtányérhordozó bevitte a levest, hiják enni. Most is ott párolgott már az a jóféle sárga tyúkhús-leves az asztalon. Az inas szalad a királyért, hogy az asztalon az étel; de mig ez föl érkezett az ángluskertből, az aranyhaju némaleány kinyitotta az almáriumot, kijött belőle s a levest mind megette, majd egy darab kenyeret is felkapott s usdi! be ismét az almáriomba.

Itt jön a király, leül az asztalhoz, hát látja, hogy üres előtte a tál. Szidja az inast mint a vizes kutyát, hogy őt mért tette igy bolonddá. Az inas eléggé szabadkozott, tisztázta magát, hogy igy vakuljon meg, ugy vakuljon meg, ha nem a két szemével látta, hogy a főtányérhordozó behozta a levest s az asztalra tette, de hogy azalatt az idő alatt, mig ő a kertben járt, ki ette meg, ha a fejét elüttetik is, nem tudja megmondani, minthogy nem is tudhatja.

Száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, minek szaporitsam a szót, a királynak másik levest kellett behozni s azt ette meg. Itt behozzák a többi ételeket is, de hogy hogy nem, a királynak valami ügyes-bajos dolga akadt, kiment a szobából. Alig hogy azt megsejditette az aranyhaju néma leány, újra kijött az almáriomból s a király arany tányérját minden ételestül együtt bevitte az almáriomba. Visszajön a király, hát nincsen aranytányér, nincsen étel; volt, nincs. Mi dolog ez, mi dolog ez s megint a szegény inas kapott ki ok nélkül.

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik estve is s mikor mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, ujra nyilik az almáriom ajtaja s kilép belőle az aranyhaju némaleány. Körültekint. Sehol senki. Ujra ennivaló után látott. Kutat-keres mindenütt, mindent tűvé tesz, végre a kályhavállán talált valami ételmaradékot leboritva. Az aztán nem kérte szabad-e, nem-e, hanem hozzálátott az evéshez, mert hisz éhes volt s evett. Majd mikor az ételt megeléglette, kezébe vevén a világot, bement a szomszéd szobába. A királyfi most is ott feküdt a selyem-paplanos ágyon s aludt. Odamegyen az aranyhaju néma-leány s nézi az ékes ábrázatu királyfit s nem győzött jóllakni a nézésével; majd odahajolt fölibe s megcsókolta. Erre a királyfi megmozdult, fölvetette a szemét, de semmitsem látott; mert a leány mint álomlátás eltünt.

Itt eljön ismét a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi most is az ánglus-kertben sétált. Jön az inas s jelenti alásan, hogy az asztalon az étel. De mire a királyfi fölment az ebédlőszobába, az ételnek se hire se neve, mert most is az aranyhaju néma leány ette meg a levest. Ujra szidják az inast, ki ismét kikapta a maga dózisát, hogy őt - már mint a királyt hogy merte lóvá tenni, hogy merte addig fölhivni az ánglus-kertből, mig az asztalon nincs a leves. Az inas himezett-hámozott, csak a két vállát emelgette, hogy ő igy látta, ugy látta, hogy a főasztalmester behozta az ételt. Hivatják a főasztalmestert, az is megerősitette, hogy nincs különben a dolog. De minek szaporitsam ujra a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy a királynak másik levest kellett behozni.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a király elhatározta magában, hogy maga lát a dolog után: ezért, mikor a harmadik nap az ételt felhozták volna, elbújt az ebédlő-szobába. Itt a főasztal-mester felhozza a levest s parancsolja az inasnak, hogy menjen le az ángluskertbe s mondja a királynak, hogy már az étel az asztalon van, s ezzel maga is kiment a szobából. Alig húzta be maga után az ajtót, nyilik az almáriom s kilép belőle az aranyhaju néma leány. Körültekint. Sehol senki. Aztán odaül az asztalhoz s eszi a levest. A királyfi honnan honnan nem, az almáriom elé állt s igy a szép leány utját elzárta, ki alighogy behabzsolta a levest, be akar menni az almáriomba, de nem lehet.

A király világszép éltében még sohse látott ilyen szép leányt; tetszett személye személyének s az lett a dolog vége, hogy papot, hóhért, vaskalapot hivattak, - a pap összeadta, hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, aztán lakzit laktak, hordót fúrtak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak, tehenet vágtak, faggyat hoztak s azzal világitottak.

Igy a királyfiból és az aranyhaju néma leányból férj és feleség lett. Sokáig éltek aztán nagy boldogan; de egyszer, a midőn a királyné lebetegedett s egy gyermeket hozott a világra, a kis poronty, hogy hogy nem, eltünt, elveszett. Ki vitte el, ki vitte el? senki semmiről semmitsem tud. Ellopták; oda van. Itt a királyné a másik gyermekét is világra hozza, az is hasonlókép eltünt, elveszett.

Itt a királyné a harmadik gyermeket is a világra hozta s bár a király egész álló éjszaka maga állt istrázsát, ez is, mintha nem is lett volna, ugy elveszett, hogy csak a hült helyét találták. A nép között az a hir terjedt el, hogy a királyné boszorkány s ő maga veszti el a gyermekeit. Ezért fellázadt a népség s követelték a királytól, hogy a feleségét máglyán égesse meg, mert különben ők vetik a tűz közé.

Mit volt mit tenni a királynak, kénytelen kelletlen engedett a népség kivánatának; 12 öl fából máglyát rakatott, a királynét közibe rakták s meggyujtották körülötte a fát. Már a máglya javában égett, mikor a távolról gyenge énekszó hallatszott, mely mindig erősebb lett s ime leszáll a földre az Isten anyja s kérdi az aranyhaju néma királynétól, szót szólván:

- No most kezembe az élted s valld meg igaz lelkedre, voltál-e a 13-ik szobában?

A királyné csak a fejével intett, hogy nem volt. Szűz Mária aztán két ujját a királyné szájára tette s az menten visszanyerte a szólást.

- No most már elhiszem, hogy nem voltál a 13-ik szobában, de most már azt mondd meg, hogy mitől aranyosodott meg a kis ujjad és a hajad?

- Hátbiz én, válaszolt a királyné, a kulcslyukon néztem be s egyszerre valami lobogós lángos tűz csapott meg s attól aranyosodott meg a kis ujjam és a hajam.

- Láttál-e ott valakit ülni a szegletben?

- Látni, láttam, de hogy ki volt az, ki nem vehettem, mert égő tűz között ült; a nagy világosság elvette szemem fényét.

- No ezer a szerencséd, nem egy, mert különben sohse látnád többé a verőfényes napot! s köszönd, hogy be nem nyitottál a 13-ik szobába, mert most itt égnél el az égő tűz között.

Aztán az Isten anyja megeresztette az ég csatornáit s szakadó esővel eloltotta a tüzet, kivezette belőle a királynét, - majd egy intésére elővezették a három szép gyermeket s visszaadta az anyjának és apjának. Ezt látva a népség, hogy az ő királynéjok mégse boszorkány, hogy az mégse maga emésztette el a gyermekeit, nagy örömmel elszéledtek, hazamentek.

Most a nagy szomoruságot nagy vigasság váltotta s tán még most is szól a banda, húzza a czigány, hogy ha el nem hagyták a nótát.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/

Sajóvölgyi eredeti népmesék

A SZEGÉNY EMBER ÉS A VARJAK KIRÁLYA.

Volt egyszer egy ágról szakadt szegény ember s ennek két riska tehene.

A szegény embernek olyan volt ez a két riska tehén, mint a gyermeknek az anyja emlője; mert nemcsak hogy tejes-vajat adtak, miből néha napján csak ragasztottak egy pár garast sóra-fára, no, ha nem csurdult, hát cseppent, de még azonfölül a mi kis földecskéje volt, azt is megmivelte rajtuk.

Most is ott szántogatott az erdők alatt a két riska tehénen, egyszer honnan honnan nem, csak előtte terem egy hat lovas hintó, ebben pedig senki más nem ült, mint a varjak királya, ki azt találja a szegény embernek mondani:

- Hallod-e, te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: nem adnád el nekem ezt a két riska tehenet? jó pénzt adok érte, duplán fizetek, mert a seregem már három nap óta nem evett egy falatot sem, étlen-szomjan pedig csak nem halhatnak meg a lelkedre?!

- Ha már igy van a dolog, válaszolt a varjak királyának a szegény ember, ha már csakugyan három nap óta nem evett a felséged serege: jól van, én nem bánom, odadom e két riska tehenet, csakhogy pénzért nem adom, hanem tehénért tehenet adjon fölséged.

- Jól van, szegény ember, legyen a te akaratod szerént, tehénért tehenet adok, még pedig kettő helyett négyet kapsz: azért keress föl engem az én birodalmamban; mert én vagyok a varjak királya s csak északra keresd a fekete várat, ott bizonyosan megtalálsz.

S ezzel a varjak királya ugy eltünt, mintha soha sem lett volna ott, mintha a föld nyelte volna el.

A szegény ember aztán tovább szántogatott a két riska tehénen, de ime egyszerre, mint valami fekete felhő, nagy károgással közeledik feléje a varjak királya serege, lecsapnak a két riska tehénre s diribról darabra szedték.

Aztán a fekete sereg nagy károgások között, mint valami fekete felhő, tovább repült.

A szegény ember aztán csak azt nézte, hogy merre repülnek, hogy az utat megjegyezhesse magának, majd nagy szomoruan hazament, szép két fiacskájától és kedves feleségétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindult ország-világszerte a fekete vár fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy tengernyi sivatag pusztára ért; sehol, még aranyért se látott akár egy várost, akár egy falut, akár csak egy gunyhocskát sem, hol a fejét lehajthatná az éjszakai nyugodalomra, avagy csak egy darab kenyeret vagy egy korty vizet is kérhetne, mert biz a szerdásból régen kifogyott az elemózsia és a kobakban, mely ugy az oldalán függött volt, akár csaholni lehetne.

Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni, itt kell neki étlen-szomjan elveszni a tengernyi sivatag kellős közepén; otthon aztán akár az itélet napjáig várhatják megérkeztét.

Itt a szegény embernek már a jártányi ereje is elfogyott s csakugy lézengett mint a maszlagos hal, mint az agyonvert. Egyszer a mint ott bolyong, hát látja, hogy jól távol valami pásztortűz ég. Megyen a nagy világosság felé csúszva-mászva négykézláb, egyszer mégis nagy nehezen odaért, hát látja, hogy a tűz körül három vagy négy ember heverész s ugyancsak főzik a bográcsban a forditott kását. Köszön nekik:

- Adjon isten jó estvét!

- Fogadj isten, szegény ember! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

- Északra a fekete várat keresem. Nem hallottak róla világszép éltökben valamit?

- Dehogy nem hallottunk, dehogy nem, hisz mi is annak a királynak a juhászai vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyes meg ilyes ember keres fel bennünket, a ki két riska tehenét eladta a katonái számára, étellel-itallal jól tartsuk s aztán útba igazitsuk. Vajjon nem kend-e az a bizonyos szegény ember?

- De biz én volnék.

- Igazán?

- Nincs különben.

- Ugy hát üljön le ide a tűz mellé erre a subára, egyék, igyék, lakjék jól, mert majd mindjárt kész lesz a forditott-kása.

Ugy is lett. - A szegény ember leült a subahátra, evett, ivott, jól lakott, majd lefeküdt s elaludt.

Reggelre kelve, a juhászok ujra megvendégelték a szegény embert s megajándékozták őt egy gomolya turóval, meg egy brugóval, de még a kobakból is kiszoritották a levegőt, csakis igy eresztették útnak, megmutatván neki az igaz utat.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz uton s most már ha megéhezett is, ha megszomjazott is, volt a szerdásban, volt a kobakban. Egyszer, ugy estvefelé ujra valami pásztor-tűz félét látott. Megyen a nagy tűz felé, hát látja, hogy a mellett a varjak királya csikósai, ugyancsak rotyogtatják a húsos tarhonyát. Köszön nekik.

- Isten jó nap, csikós uraimék!

- Fogadj isten szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az idegen földön?

- A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit világszép éltében, bátyám-uram?

- Dehogy nem hallottam, dehogy nem! hiszen mi is annak az emberei vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyen meg ilyen szegény ember talál erre vetődni, ki a népe számára két riska tehenét eladta, szivesen lássuk. Azért ez szóm és mondásom hozzád, szegény ember: vajjon nem te vagy-e az a bizonyos?

- De biz, én volnék.

- Igazán?

- Nincs különben.

- Ugy hát ülj le ide a tűz mellé s egyél, igyál, lakj jól.

A szegény ember aztán leült a tűz mellé, evett, ivott, jól lakott s aztán lefeküdt a subahátra s elaludt.

Reggelre kelve, a csikósok ujra megvendégelték a szegény embert s szerencse-kivánatok közt, megmutatván neki az igaz utat, útnak eresztették, de elébb sem a szerdást, sem a kobakot nem hagyták üresen.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz úton, de minek szaporitsam a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy ugy estefelé a varjak királya kondásai tanyájára ért. Köszön nekik.

- Adjon Isten jó estvét!

- Fogadj Isten, szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

- A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit, bátyám-uram világszép éltében?

- Hahó szegény ember, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz mi is annak az emberei vagyunk; de mondsza, vajjon nem te vagy-e az a szegény ember, a ki ő felségének eladta két riska tehenét?

- Mi türés tagadás, biz én volnék az.

- Igazán?

- Nincs különben.

- De hogy mégysz te be abba a fekete várba, mikor az köröskörül kőfallal van bekeritve és egy aranypulyka lábon szünetlenül forog?! De ne tarts semmitől; ne itt van ez a fényes balta, csak te ezt nyomd a kőfalhoz ugy, hogy szikrát hányjon, majd megakad az az ajtóban, majd felpattan az előtted, te pedig ugorj be rajta. De jól felkösd a gatyádat, nehogy elvétsd az ugrást, mert a kőfal-ajtó izibe becsukódik s ha ott rekedsz, sem Isten, sem ember nem segit rajtad. Mikor egyszer benn leszesz, a varjak királya elébed jön, fogad szivesen, hogy majd a lelkét is tenyérre nem teszi s ekkor majd milyen papos fölöstökömöd, ebéded és vacsorád lesz neked. És te, mikor a varjak királya azt kérdi tőled, mit kivánsz, ne kérj egyebet, csak azt a sódarálót, mely ugy a szegletben áll.

No jól van, ez abba maradt. Reggelre kelve, a szegény ember elindult a fekete vár felé. Hogy odaért, hát látja, hogy az aranypulyka lábon magától forog, mint valami ördögmotolla, és sehol se ablakot, se kaput nem látott rajta, csak a meztelen falat.

A szegény ember aztán a nála levő kondás baltát odanyomja a kőfalhoz. Szikrázott a balta ugy, hogy jobban se kellett, egyszer mégis megakadt az ajtóban. Az ajtó felpattant, a szegény ember pedig be a várba. Ha csak egy szempillantással késett volna is, tüstént odacsukta volna a kőfalajtó, mert már most is odakapta a gatyája szélét.

A szegény ember csak aztán, mikor már benn volt, vette észre, hogy belül a vár nem forog, csak kivül.

A varjak királya ép az ablaknál állott, hát látja, hogy imhol jön a szegény ember a tehenek áráért, kiszalad elébe, rázza a kezét s ugy bánt vele, mint a tojással. Aztán bevitte a szebbnél szebb szobákba s leültette magamellé az aranylóczára.

A szegény ember seholse látott egy lelket sem, már pedig itt a dél, itt az evés ideje. De ime, egyszerre csak terülni kezd az asztal s szinte görnyedett a háta, annyi étel termett rajta. A szegény ember csak a fejét csóválta, mert mint mondám, sehol senki; sem szakács, sem kukta, sem szolgáló és mégis teritve az asztal?!... Ez biz boszorkányság, ez biz ördögi mesterség, de nem jó lélek műve! Hát a sódaráló mit vétett? de ez eszébe sem jutott a szegény embernek, pedig ott állott ám a sarokban.

Már a szegény ember harmadnap óta volt vendége a varjak királyának, ki a mint csak kitelhetett, ugyancsak emberséggel fogadta, hogy az ellen senki fia panaszt nem emelhetett volna; reggel, délben és estve kijárt a szegény ember porcziója, a mint dukál. De a szegény embernek már nem izlett sem a pecsenye, sem a bor, mert eszébe jutott, hogy ő itt dúskálkodik, jóllehet a felesége meg két gyermeke kenyérben sem esznek eleget.

Mondom, hogy ez eszébe jutott, fészkelődni izegni-mozogni kezdett. Észreveszi ezt a varjak királya s azért azt mondja neki:

- No szegény ember, a mint látom, néked már nincs nálam maradásod, mert hazahúz a szived: azért azt kérdem tőled, mit kivánsz a két riska tehénért; mert elhidd barátom, nagy bajból segitettél te ki engem akkor; mert ha nem könyörülsz rajtam, egész seregem étlen vesz el?

- Nem kivánok én egyebet, felelt a szegény ember, mint ezt a sódarálót, mely itt a szegletben áll.

- Oh szegény ember, tán elment az eszed; ugyan mondd meg, mi hasznát vennéd te annak?

- Hát egy kis kukoriczát, hébe-hóba buzácskát is darálnék rajta, ha magamnak nem, hát másnak, mégis csak hozna valamit a konyhára.

- Kivánj egyebet, kivánd azt az egész gulyát, melyet jöttödben láttál!

- Minek lenne nekem az a tengernyi jószág, hisz ha haza hajtanám, még roszat gondolnának felőlem, meg aztán se ólam, se legelőm.

- No, hát pénzt adok. Mennyi kell? elég lesz három zsákkal?

- Minek lenne nekem az a tengernyi pénz csak a bajom gyülne meg vele, mert vagy azt gondolnák, hogy loptam, vagy, hogy megöltem érte valakit, de meg aztán utamat is állhatják.

- No hát katonát adok melléd.

- Mit ér a felséged katonája, nevetett a szegény ember, hisz egy tyúk is elkergeti!

- Mit, az én katonámat? s ezzel a varjak királya belefújt egy kis sipba, egyszeribe ott termett egy varjú, majd megrázkódik s olyan derék legény vált belőle, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.

- No ládd, ilyen katonáim vannak nekem! És a király aztán kiparancsolta a legényt a szobából, ki megrázkódván, varjuvá vált s elrepült.

- Már az nekem mindegy, akár milyen katonái vannak felségednek; fölséged azt mondta: hogy azt ad, a mit kivánok, én pedig nem kérek egyebet, mint ezt a darálót.

- Már azt nem adom. Kivánd inkább minden jószágomat, csak ezt ne.

- Nem kell nekem minden jószága sem, csak ez a daráló.

- No szegény ember, háromszor tagadtam meg tőled, te pedig háromszor kivántad a darálót, most már vagy akarom, vagy nem, oda kell adnom. De tudd meg azt, hogy ezen se kukoriczát, se buzát nem kell darálni, mert ez olyan tulajdonsággal bir, hogy minden gondolatodat teljesiti. Itt van, vidd el, bár vérzik utána a szivem, de te is jót tettél velem: azért legyen a tiéd.

A szegény ember aztán a hátára vette a sódarálót, elbúcsúzott a varjak királyától, megköszönvén a hozzája való szivességet s elindult hazafelé szép csendesen.

Visszajövet mind a kanászokat, mind a csikósokat s mind a gulyásokat megvendégelte. Nem tett egyebet, csak ezt monda: "Derülj édes darálókám". És a mi szemnek szájnak szájiznek kedves étel volt, mind előtermett magától. S ha ezt mondá: "Borulj édes darálókám", minden étel, mintha a föld nyelte volna el, eltünt.

Aztán a jó pásztoremberektől is elbúcsuzott s folytatta az utját hazafelé.

A mint mén mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért s hogy megéhezett, csak a darálónak szólt, mondván:

- Derülj, édes darálókám.

S tüstént egy asztal termett elő, de ez nem egy, hanem két személyre volt megteritve. A daráló mindjárt tudta, hogy a szegény embernek vendége lesz; mert csakugyan, honnan honnan nem, egyszer csak ott terem egy nagy zsiros ember, ki szó nélkül ült le a teritett asztalhoz.

Mikor megeléglették az Isten áldását, megszólal a nagy zsiros ember s azt mondja a szegény embernek:

- Hallod-e te szegény ember, add nekem ezt a darálót ezért a görcsös botért; mert ha a te darálód olyan tulajdonsággal bir, hogy minden kivánságodat teljesiti - a zsiros ember már ezt is tudta - ugy az én görcsös botom meg azzal a tulajdonsággal bir, hogy csak ezt kell neki mondani: "üssed édes botocskám" s már akkor az a bizonyos a halál fia.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, gondolván magában, hogy ha szép szerivel nem adja oda, erőnek erejével is elveszi tőle az a csunya zsiros ember: elcserélte a darálót a görcsös botért; de mikor már egyszer a kezében volt, könnyen beszélt a szegény ember, mert csak a görcsös botnak parancsolta, mondván:

- Üssed édes botocskám.

S az ugy fültövön vágta a zsiros embert, hogy még nem is nyikkant, hogy még a kis körmét sem rázta.

Aztán a szegény ember szép csendesen folytathatta a maga útját s hét esztendő mulva azt mondhatta: itthon vagyunk.

A felesége, ki ott sirdogált a banyakemencze mellett; elveszett kedves urát, és a két riska tehenet siratta: alig ösmerte meg a szegény embert, de még is megösmerte, - két fia pedig már egészen felserdült s kinőttek már a hosszu ingből.

Hogy betette a lábát a szegény ember a maga hajlékába, letette a darálót a koczikba, kigajabitotta a szürét a nyakából s a szegre akasztotta s csakis ekkor ösmerték el.

- No apjuk, kérdé az anyjuk, megjött kend, biz már ideje is, mert azt gondoltam, hogy sohse látom többet, de mit is kapott kend a Bimbóért meg a Csákóért?

- Ezt a darálót, válaszolt a szegény ember nagy immel-ámmal.

- No, ugy meg is ütheti a guta a kend dolgát, pattant fel az asszony, jobb lett volna ha hét esztendeig itthon lógázta volna a lábát, mint ezt a haszontalan darálót olyan messze földről, mintha bolondgombát evett volna, ideczipelte!

- Ej, édes feleségem, jobb valami, mint semmi; mert ládd, ha magunknak nem lesz mit őrölni, majd őrlünk másnak, mégis ha nem csurdul, hát cseppen.

- De egye meg a fene a kend dolgát, most se tudok mit a fogamhoz verni, nemhogy - - - - - - - -

- No, ha nem tudsz édes feleségem, majd lesz mindjárt. Derülj édes darálókám!

S erre a szóra annyi étel és ital termett a szegény ember asztalán, hogy fele is elég lett volna.

Az asszony csak ekkor szégyenelte el magát, hogy nyelveskedett; de ha már asszony, hát asszony, üsse kő, hagy beszéljen!

A szegény ember, meg a felesége, meg két legény fia leültek az asztalhoz s hozzá láttak az evéshez, mint a sáskahadak, s ettek ittak kedvükre.

Itt a szegény ember két fiának a bortól-e, vagy mitől, kedvük szottyant, kiugrottak a ház földjére s ugy eljárták a kállai kettest, hogy csupa gyönyörüség volt nézni.

- Ejnye, kiáltott fel az öregebbik, csak már czigány volna!

Erre a szóra a banya mellett rárántja a banda a muzsikát s ugyancsak megczifrázták; ugyannyira, hogy még a szegény ember is kedvet kapott a tánczra s ugy megforgatta a feleségét, ki már csakugy aprózta, hogy jobban se kellett.

A szomszédok nem tudták a dolgot mire vélni, hogy még a szegény embernél muzsika is szól, pedig azelőtt, ha csak az anyjuk nem primázott és két fia nem kontrázott, hirrel se látták a vigasságot.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, mindig közelebb jöttek, majd az ablakra, majd az ajtóra szaladtak, hát csak ekkor látják, hogy egy sereg czigány ugyancsak huzza kézzel-lábbal a vonót, az apjuk meg az anyjuk és a két fiú ugyancsak aprózzák és az asztal szinte görnyed a sok drága étel s ital alatt.

- Jöjjön be komámasszony.... jöjjön be komámuram.... jöjjön be sógorasszony.... jöjjön be sógoruram.... jöjjön be bátyámuram.... jöjjön be öcsémasszony és igy vége hossza nincs a hivogatásnak. A vendégek egyre gyültek és még is teritve az asztal.

- Ejnye, kiáltott fel a szegény ember, be kár, hogy nem tágasabb a szobám; mert ez a sok szép vendég egy kastélyban is alig férne el!

Erre a szóra a szegény ember viskója helyett olyan tizenkét kontignácziós rezidenczia termett elő, hogy még maga a királyé is, fia sem lehetett volna annak.

A sok úri népség, köztük volt a király is, ép arra sétált. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, hisz itt azelőtt szegény ember viskója volt, most meg királyi palota s rádásul ugyancsak szól a muzsika, húzza a czigány. Menjünk már, nézzük meg. A király legelől ment, utána a sok úri népség, grófok, herczegek, bárók, királykisasszonyok és igy tovább.

A szegény ember pedig kiment eléjök, fogadja nagy szivesen az uri népségeket, köztük a királyt s mindnyáját odavezette az asztalfőre, mint méltó helyükre, a mely őket megillette.

Esznek isznak, aztán lakmároznak, hogy szinte egy kis lakzival ért föl.

A mint ott legjavában vigadnának, a királynak egy nagy pecsétes levele érkezett, mit, midőn elolvasott volt, elsáppadt, elkékült; mert abban meg volt irva, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik az ország felé, tűzzel-vassal pusztit s még az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, húsát a kutyával eteti.

Igy lett a nagy vigasságból nagy szomorúság; de ekkor előlépett a szegény ember s azt kérdi a királytól:

- Fölség! hogy ha meg nem sérteném, nem felelne egy kérdésemre?

- S mi lenne az, szegény ember?

- Nem mondaná meg nekem, hogy az imént annak a nagy pecsétes levélnek olvasására, mért halványodott el olyan nagyon?

- Mit kérded szegény ember, mikor úgyse tudsz a dolgon segiteni!

- Hátha mégis.

- No hát tudd meg és tudja meg az egész ország, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik országunk felé kegyetlen szándékkal, hogy még annak az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, mert még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, husát a kutyával eteti.

- S mi lenne annak a jutalma, kérdé a szegény ember, ki az ellenséget egy maga kiüzné az országból?

- Arra bizony, válaszolt a király, nagy jutalom és tisztesség várakoznék; mert ha két fia volna, két leányomat adnám hozzájuk férjhez a fele királysággal együtt, holtom után pedig az egész királyságot öröklenék.

- No hát majd kiüzöm én az ellenséget egyes-egyedül.

De a király nem igen bizott a szegény ember igéretében, azért minden katonáját összedoboltatta s ezekkel együtt maga is kiment az ellenség elé.

A két ellenséges tábor már farkasszemet nézett, mikor a szegény ember kiállott a két tábor közé s csak a botjának parancsolta:

- Üsd-verd édes botocskám!

S az az egész török-tatár tábort ugy összevissza verte, hogy életben csak egyetlenegy embert hagyott hirmondónak.

Igy nyerte el a szegény ember a fele királyságot és a két szép királykisasszonyt, kiket aztán két derék fiával összepárositván, hét világra szóló lakodalmat laktak s még most is élnek, hogy ha meg nem haltak.

Eddig volt, mese volt.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/

Sajóvölgyi eredeti népmesék